Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-21 / 12. szám - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Haza értem (4. oldal)
1945 - AZ ELSŐ NAPOK BUDAPESTEN (Folytatás a 3. oldalról) hadtest parancsnoka arra kért, beszéljek a három kommunistával: komoly-e ez az önfeláldozó tervük? Három kiváló elvtársat ismertem meg akikor éjjel. Szándékukat, elhatározásukat szilárdnak tartottam. Sajnos, másnap, január tizennegyedikén reggel a németek felrobbantották a hidat. „ A Hungária körúton már nemcsak Kádár és Donáth vártak, hanem még négyen vagy öten. Igyekeztem megmagyarázni az elvtársaknak huszonnégy órás késésemért. Kádár bosszúsan megjegyezte: — Nem tudom, hogy van ez nálatok Moszkvában, nálunk Budapesten legfeljebb tíz percet lehet késni... De megértette a múlhatatlan okot, fontos megbeszélésemet a szovjet elvtársakkal. Huszonnégy óra késésemből mégis szólás-mondás lett. Még azután is, amikor itthoni munkásságomból már mindenki ismerte percnyi pontosságomat. Késésem okaként azt is megjegyeztem: autóm elromlott, javíttatnom kellett. Ebből is tréfás legenda lett: Vasnak fontosabb volt az autója, mint találkozása a budapesti központi bizottsággal... De volt egy harmadik rámfogása is, írásomban már említettem Török elvtársat, akit Kőbányáin kiszemeltem szervező munkatársamnak. Kádárékkal és velem jött a szovjet parancsnokságra és kőbányai lakásomra is. Most, hogy huszonnégy óra késéssel megérkeztem a Hungária körútra, említettem, hogy hazavittem a lakására. Kádár megkérdezte tőlem: — Mi az istennek hurcolod őt magaddal mindenhova, mint valami aktatáskát? Boldog vagyok, hogy veletek végre összeakadtam! — válaszoltam. — De attól rettegtem, esetleg elpusztultatok, nem talállak meg benneteket. Akkor vele, Kassával, és más előkerülő illegális elvtársakkal kellett volna megindítanunk a legális közonti pártszervezési munkát. — Szóval nemcsak huszonnégy órát késtél, de el is temettél minket. Már az utódunkat is kijelölted! — nevetett Kádár megértően, és vele a többiek is. A Hungária körúti lakásban késő éjszakáig beszélgettünk, összemelegedtünk a pesti elvtársaikkal. Elmondottam nekik: mi, moszkvaiak, miként látjuk a problémákat. Ők is elmondották a maguk véleményét. Közben összevissza idézték az elmúlt hetek, hónapok párt- és személyi eseményeit. Azt is, hogy Kádár, Kovács István nagyon viszontagságos börtönszökésből nemrég hogyan került újból össze a többiekkel. Jól ismertem az illegális munka , önfeláldozó nagyszerűségét, veszélyét, hősiességét, hiszen részt vettem ilyenben. Mégis csodálkozóan lelkesedtem most azon, amit visszaemlékező beszélgetésükből, egymás közti utalásaikból, illegális küzdelmükről hallottam. Hogyan szervezték,vezették a pártot, hogy léptek szakadatlanul új erők a kivégzettek, bebörtönzöttek helyére. Ők meg tőlem tudták meg a mi munkákat és azt, hogy mi, moszkvaiak miként látjuk a budapesti és a felszabadított területeken működő két központi bizottság közös munkáját, a legális Kommunista Párt megszervezését, feladatait. Tudatában voltunk annak, hogy a párt most elkövetkező feladatait úgy kell megszabni, ha formailag most még nem is vagyunk uralkodó párt, gyakorlatilag legfeljebb néhány év, talán még annyi sem — és azok leszünk Addig is, amíg ez elkövetkezik, a Magyar Nemzeti Függetlenégi Front alakulásának máris mindenképp mi, kommunisták vagyunk, leszünk a motorja. Azzal a széles perspektívával kell tehát legálisan megszerveznünk a pártot, hogy Budapestért, az országért, mi kommunisták már ma is mindenképp felelősek vagyunk. Külön-külön most még a budapesti és a debreceni központi bizottság, majd együtt, amint a két központi bizottság egyesül. Kovács István, mint e politika végrehajtásához a felkészülésük első tényét, megjegyezte: őmár a MÉMOSZ-ban, az építőmunkásszakszervezetben dolgozó elvtársakkal megbeszélte: a budapesti központi pártszervezés részére két szobát bocsátanak a párt rendelkezésére. — Dehogy is kát szobáról van szó! — pattantam fel. — Amint felszabadul Pest — ekkor még a Hungária körút közelében dúlt a csata —, lefoglaljuk az egyik legnagyobb, épségben levő épületet a párt központi vezetősége székházának. — Álljatok át erre a politikára, ne a MÉMOSZ két szobára! — heveskedtem. Ezután arról beszélgettünk, hogy a Függetlenségi Front megalakításához miként kell felvennünk a kapcsolatot a különböző pártok vezetőivel. Ebben ők, a pestiek sokkal otthonosabbak voltak, mint én. Abban is tájékozottabbak, hogy gyakorlatilag miként kell Budapesten megvalósítani a párt politikáját. Máris terveket beszéltünk meg. A Kovács István-féle két MÉMOSZ-szoba története — kétségte- lenül az én hibámból is — rövidesen pártlegendává, de úgy is mondhatnám: pártkritikává alakult át. Rákosi és Gerő lebecsülően emlegette, hogy a MEMOSZ két szoba szelleméből — úgymond — a budapesti elvtársak nem tudnak eléggé gyorsan kinőni. Nem tudnak lépést tartani a rohamosan fejlődő eseményekkel. Alkalmas magyarázat volt ez egyben a moszkvaiak nagyon gyorsan kialakuló, nyomasztóan fölényes vezetési módszerére, amiről most nem írok. Alig aludtunk. Másnap reggel mégis, a budapestiek és közöttük most már én is, a Hungária körúton azzal a fáradtságot nem érző friss szellemmel ébredtünk, s kezdtük el közös munkánkat, hogy kölcsönösen megértettük egymást, megbarátkoztunk. Éreztem, a budapestiek szívvel, örömmel befogadtak maguk közé. 6. Együttes munkánk azzal kezdődött, hogy Kovács István elmondotta: a Kommunista Párt által frakciósoknak tartott deményisták Zuglóban aznap délelőttre gyűlést szerveztek egy vendéglőben. Plakátok akkor még nem voltak, de valahogy összehívták. Úgy vélték, a demenyista gyűlés károkat okozhat a pártnak. — Miféle károkat? Nevetséges! — mondogattam magabiztos határozottsággal. Odamegyünk, megköszönjük Deményéknek, hogy megszervezték a gyűlést. Megtartom az előadást. Félorosz katonai egyenruhámban majd csak meghallgatnak. Nem kezdődött még meg a gyűlés, amikor odamentem az elnöki asztalhoz. Bemutatkoztam azzal, hogy itt most én tartok előadást. Nem kellett erre külön felkészülnöm, lényegében mindenütt az országban, amerre eddig jártam, ugyanazt mondottam, a felszabadító Szovjetunióról, a szovjet hadsereg győzelméről, a Függetlenségi Frontról, a Magyar Kommunista Párt közvetlen feladatairól. Csak éppen variáltam előadásaimat a hely, a közönség, az újabb események szerint. A máról és a legközelibb célokról beszéltem. A Függetlenségi Front volt az a helyes politika, amit a nép nagy tömege elfogadott. A felszabadult országrészekenis ezen a politikán alapult a párt gyorsan növekvő népszerűsége. A nép széles rétege bízott abban, vagy legalábbis megértette: csakis a kommunistákkal együttműködve lehet újjáépíteni az országot, megmenteni az életnek az éhező, a járványoktól rettegő fővárosi lakosságot. Beszédemet éljenzés, taps fogadta. Dehogy volt ezen a zuglói gyűlésen „deményista” szellem! Mindenki boldog volt, hogy a szovjet hadsereg Budapestért vívja harcát. Győzelmével teljesen felszabadul a főváros, az ország. Szívükből éltették pártunk, a Magyar Kommunista Párt zuglói helyi szervezete megalakulását, pártunk jelenlevő képviselőit. Előadásomat követően egy mellékterembe kértük a gyűlésen részt vevők közül azokat, akiket Kádárék illegális kommunistáknak, pártunk tagjainak ismertek. Négyen vagy öten voltak, ők nevezték meg a gyűlésen részt vevők közül azokat a zuglóiakat, akiket kommunistáknak ismertek. Húszanhuszonöten lehettek. Együtt tárgyaltunk most már a kerületi Nemzeti Bizottság megalakulásáról, a forradalmi helyi hatalom megszervezéséről, ebben a kommunisták szerepéről. Megkérdeztem, kit találnak az elvtársak a legalkalmasabbnak zuglói kerületi elöljárónak, a közigazgatás vezetőjének? Ezután mint Kőbányán, a zuglói kommunistáknak is megmagyaráztam: miért az egyik legfontosabb helyi pozíció a rendőrkapitányság vezetése? Azért, hogy többé ne minket csukjanak be, hanem mi csukjuk be az ellenséget. Megválasztottunk egy kiváló elvtárrsat rendőrkapitánynak. Ez majd Kádárral is így lesz. Akarata ellenére, szinte puccsszerűen keresztülvittem, hogy ő legyen Budapest főkapitány-helyettese, vagy ahogyan igyekeztem megmagyarázni: a rendőrség politikai komiszárja. Főkapitánynak kellett volna lennie. Helyettes amiatt lett, mert ragaszkodott ahhoz, hogy a főkapitány kommunista katonatiszt legyen: Sólyom László. Természetesen Kádárnak megmaradt a politikai vezető szerepe a pártban. Mint állami funkciót végül amiatt vállalta a főapitányhelyettességet, mert ez az állás, az akkori sajátos budapesti körülmények között, szerintem a belügyminiszterséget jelentette. Olyan sajátos helyzetben történt ez, amikor a front miatt és a közlekedési lehetőség teljes hiányában a debreceni kormánnyal még úgyszólván semmilyen összeköttetésünk nem volt. 1945 márciusáig Budapest ténylegesen önálló hatalomként működött . Kossát kértem arra, hogy találjon a városban a pártközpontnak megfelelő épületet. Autóval ment, szovjet katonasofőrrel. A hadseregtől kértem a sofőrt, mert nekem félcivilben, az ellenőrző katonai posztokon hosszan kellett magyaráznom, igazolnom különleges kilétemet: az egyetlen budapesti magánszemélyautó tulajdonjogát. Kossá a Tisza Kálmán téren a Volksbund székházait találta alkalmasnak. Valóban csodálatos kivételként az épület kevéssé sérült meg. Azonnal el lehetett foglalni., Kossá és a fiatal szovjet őrmester fehér kartonlapot szerzett. Nagy betűkkel felrajzolták , magyarul— oroszul a párt nevét: Magyar Kommunista Párt. Ez a székház lett a párt és egyben Budapest forradalmi központja. A Hungária körútról Kassával, Kádárral és a többiekkel mentünk honfoglalni a Tisza Kálmán térre. Máig nehéz szívvel emlékszem vissza erre az utunkra. Körülöttünk minden romokban, öt percnyire innen még dúlt a háború. A Körúton a szovjet, hadsereg házról házra leküzdve a német és magyar fasiszta ellenállást, nehéz harcokban, folytonos, kölcsönös ágyútűzben, aknatűzben, fegyverropogásban jutott előre. Kemény, szokatlanul hideg tél volt. Magasan az utcákon az eltakarítatlan hó, a több hónapos felgyülemlett szemét. Ezernyi temetetlen hulla. Sok száz döglött le csontváza, az éhező lakosság leszedte róluk a húst. Se villany, se gáz, se közlekedés. Az üzletek nyitva, kirabolva. Százezrek éheztek, pusztultak. Akik annak idején nem élték át ezt a Pestet — a mai fiatalok —, nehezen érthetik meg akkori érzéseimet: mit jelentett nekem, a pesti fiúnak, másfél évtized fegyház, majd 1940 novemberétől Moszkva, majd két év szovjet hadseregbeli politikai szolgálat után, húsz esztendő múltán visszaérkeznem a nagyrészt elpusztult fővárosba, szülővárosomba. Nehéz volt látnom mindezt. Mit sem tudtam anyámról, húgomról, akik itt bujdostak, sem azt, hogy apámat elhurcolták, meggyilkolták a németek. Ha így fájt nekem, a messziről jövőnek, mily nehéz lehetett átélni mindezt az ittenieknek! Folytonos életveszedelemben szervezni a harcot a pártért, a német nyilas uralom megdöntéséért, a szovjet fegyveres erők megsegítéséért. Szervezni a tömegek harcát, egységfrontot teremteni a szociáldemokratákkal, kisgazdákkal, mindazokkal, akik a gyilkos terroruralom ellen a Magyar Függetlenségi Frontban egyesültek. Ez a mi meghirdetett szabadságharcunk, kívülről, belülről kezdeményezett kezdeti partizán fegyveres harcunk a függetlenségért, sajnos, nem tudott népi felkeléssé kibontakozni. Pedig különösen Budapesten számosam elpusztultak pártemberek, ismert nevű hazafiak. Mennyi névtelen is áldozta életét harcban a felszabadulásért. Hibás politikai felfogással mégis hosszú ideig általánosságban írtunk csak róluk, említettük nevüket, tetteiket. Fényes lapja pedig ez történelmünknek. A személyi kultusz éveiben háttérbe szorítottuk emléküket. 8. Mindennap ülésezett a központi vezetőség. De az ülésezés kifejezés nem fedi a tényleges helyzetet. Együtt laktunk a Tisza Kálmán téren, együtt aludtunk egy nagy szobában a földön. Reggel azzal kezdtük a napot, hogy megbeszéltük a teendőket. Az első írásos jegyzőkönyv szerint január tizenkilencedikén ülésezett a központi vezetőség. Részt vettek: Apró Antal, Barta Bertalan, Horváth Márton, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Kassa István, Kovács István, Vas Zoltán. Megjelent a párt első plakátja. .. .Ily tragikus helyzetben, mint a mienk, nem volt még ország. De élni akarunk és élni fogunk. Budapest ismét főváros lesz. A szabad, demokratikus, független Magyarország fővárosa... Január tizenkilencedik dátummal, a szerkesztők nevének feltüntetése nélkül, megjelent a felszabadult főváros első lapja, a Szabadság. Alcímében: Demokratikus napilap. Első oldalán nagy betűkkel a vezércikk. Hálával és szeretettel köszöntjük a Vörös Hadsereget. A másik oldalam a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front kiáltványa Budapest népéhez: haladék- 4 tálamnul jöjjön ki a pincékből, hozza lakható állapotba otthonait, takarítsa el a romokat... A hatóságok és az egészségügyi szervek azonnal kezdjék meg munkájukat. Az aznap még kétoldalnyi terjedelemben megjelenő Szabadságban a felszabadító Vörös Hadsereg köszöntése és a Függetlenségi Front kiáltványa — túlzás nélkül írom ezt — a budapesti pártvezetés kollektív munkája. Kállai, Haraszti Sándor és én írtuk azokkal együtt, akik a központi vezetőségből éppen bent tartózkodtak a tömegszállás szobánkban. Mintha ma lenne, emlékszem erre, mert közben Budáról lőtt német akna robbant a ház kéményében. Ha nem ott robban, sa átvetette volna a házat. A Függetlenségi Front kiáltványát Kádár és Kállai egyeztették a kisgazdapárti Oltványivel, Ortutayvsd, a szociáldemokrata Riesszel, Bechtlerrel, s talán Bánnal. A kisgazdák vezetője Tildy, két vagy három nap múlva, a szociáldemokraták vezetője Szakosíts, Buda felszabadulásával került elő. Marosánnsl valamivel később ismerkedtem meg. Amikor összeállt a Szabadság első száma, késő este volt már. Hét óra után — a szovjet városparancsnokság rendelete alapján — civilnek nem volt szabad, de életveszélyes is volt az utcákon közlekedni. Kállai és én mégis elvittük a kéziratot a Rákóczi útnál levő Miksa utcába, az Athenaeum nyomdába. Szerencsével odaértünk. De ő is, én is az ostrom körülményei miatt máig tartó, megkönnyebbülő sóhajjal, hogy a rövid utunk egy váratlan eseménnyel nem fordult tragikusra. Haraszti és Zelk Zoltán nyomdakész felkészülten vártak már itt minket, gyertyafénynél. Az Athenaeum nyomdászainak lelkes éjjeli és nagyon nehéz fizikai munkájával — áram nem volt, ami forgatta volna a gépeket — megjelent akkori életünk nagy szimbóluma és valósága: a Szabadság. Pirkadatkor vittük a még nedves első számokat a Tisza Kálmán térre. Tömegszállásunkon egyszeribe mindenki ébren volt: olvasták a Szabadságot... és nekiláttak a munkázuk, hogy meg is valósítsák. PÉNTEKI LEVÉL Hazaértem A kapun belépve, pesti Isten hozott-ként ez a kézírásos köszöntés fogadott: „A felvonó nem működik.” Álltam lábhoz tett bőrönddel, és arra gondoltam, nem volna-e okosabb a lépcsőházban aludni, egy éjszakát csak kibírok, hátha reggel csoda történik, s liftzúgásra ébredek? S mintha e gondolattól csak úgy álltamban elaludtam volna, a lépcsők tövében, álmot láttam. S ami álomban nem ritka, egyszerre kétfelé jártam. Egy földszinti lakás konyhájában a pályakezdő budapesti házfelügyelőnél láttam papírlapok fölé hajolni a villanyfényben, szép lassan rajzolva a betűket, a következő feliratokat készítette: „A Házkezelőségre mentem” „A piacra mentem” „A postára mentem” „Rögtön jövök” s végül, nem papírlapra, hanem táblányi vastag kartonra, hogy tartós, hogy maradandó legyen, ezt írta különös gonddal: „A felvonó nem működik”. S láttam a tavalyi napot, meg a múlt hetit, s a tegnapit is. Hallottam kirándulni készülő barátaim szavát, akik noszogattak, tartsák velük megmászni a hegyet, menjek föl, egyszer már én is, a szigligeti várba. — Szép az a vár, ha csak ablakból tódom is, innnen talán még szebb — feleltem, s íme elért a büntetés, az alacsony szigligeti hegy helyett öt emelet lépcsőit mászhatom, s bőrönddel. .. Persze mégse háltam a lépcsőházban, persze mégiscsak nekivágtam, s ha emeletenként, illetve két emelet után már lépcsőfokonként pihenőt tartva, végül mégiscsak haza értem. Hazaértem — írom, mert így szokványos, mert önkéntelenül is így jár a tollam, dehát — hogy megint szokvánnyal szóljak — ide is akartam kilyukadni. Reggelre kelve, kipihenve az utazást s az öt emelet megmászását, ezt akartam, mintha csak egy vallomást, elmondani: hazaértem. Hat hétig éltem az ország egyik legszebb vidékén, annak ritkái szép parkjában, s ma reggel, dülöngélve a zsúfolt autóbuszon, ezt érzem: itthon vagyok. Hová visz ez az autóbusz? Haza. Ha leszállok a November 7. téren, otthon vagyok. Ha befordulok a Népköztársaság útjára, s néhány lépés után megállok a Nagymező utca sarkán: otthon vagyok. Ha csak úgy céltalanul, mert semmi dolgom arra, a Vörösmarty téren, a Váci utcán járok, otthon vagyok. Ha beülök a Szent István körúti eszpresszóba, otthon vagyok. Hirtelen megállok, de már este, s a József körúton, s mintha valami kéthangú monológba kezdenék, így beszélek magamban: — És a kertek, a folyók, a madarak? Hiszen teli a verseid kertekkel, folyókkal, madarakkal ... — A szívem a Józsefvárossal teli... — S a versbéli kertek? — Azokat negyven esztendeje magammal hoztam, mintha poggyászt, a Józsefvárosba. S ha költöztem, bútoraimmal együtt vittem a kerteket is, ha Zuglóba, ha Angyalföldre. Mert nem tudok élni se emléktelen, se otthontalan. Mert kertjeim fái közt is csak akkor vagyok otthon, ha arcomba csap a ferencvárosi kapualjak dohos szaga, ha megállva Budán a két utcára nyíló Közért előtt, azon merengek: ebben a házban volt az a jó, tágas kávéház, a piros plüss páholyokkal, ha öreg lépteim futásra váltom, hogy járdára ugorhassak a zebrán rohanó gépkocsi elől...