Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-16 / 20. szám - Szász: Bika • kép (4. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. A költészet hétköznapjai (4. oldal)
Falusi színház, 1970 (Folytatás a 3. oldalról) vonalas művelődési házaiba. Az elgondolás kitűnő, a terv azonban itt már a sajátosan művelődési területről az országos gondok hálózatába indázik — hiszen megvalósításához sok-sok autóbusz kell, különjáratok az előadás helyére este hat óra körül, és tíz után vissza, a környező falvakba, a szélrózsa minden irányában. A MÁVAUT viszont boldog, ha rendszeres járatait el tudja látni vezetővelkalauzzal, s az efféle extraigények kielégítésére egyelőre nem is gondolhat. A Volán-vállalat viszont néhol már meg tudta oldani ezt a gondot. A „körzeti színház” tehát, ha még csak csírájában is, d£ megszületett. Jegyezzük fel, mert fontos mozzanata a vidéki színház további fejlődésének. 7. Ez a kérdés viszont felveti a művelődési házak általánosabb problémáját. A színház művészei sokat tudnak mesélni arról, milyen sok függ a kultúrház-igazgatóktól. A hivatása magaslatán álló igazgatóról már volt szó, aki színházszeretetében megtorpedózta az elnöki disznótort. De, sajnos, az ilyen pozitív példa nem túlságosan gyakori. Gyakoribb az olyan kultúrház, ahol hideg színházterem várja a nézőket, és farkasordító öltöző a vetkőző színészeket. Panaszukra megkapják a pökhendi választ: „Mit akarnak? örüljenek, hogy idejöhettek!...” Vagy egy másik eset. A rendező megkérdi előadás után a kultúrház igazgatóját: „No, hogy tetszett a darab?” Zavart tekintet s némi krákogás után a válasz: „Nem néztem... Tudja, annyi itt az ember dolga...” Elképzelhető, hogy ennyi érdeklődés, ilyen ügybuzgalom és lelkesedés mellett aztán mennyi energia fordítódik az előadások szervezésére ... A színház húsz-harminc plakátot küld jó előre a kultúrháznak, s legtöbbször egyetlen egy árválkodik közülük a falom, az is csak egy-két nappal az előadás előtt. Az illetékesek, úgy tetszik, nem ismerték még fel azt a hatást, amit a színház, a maga sajátos eszközeivel, „gesammtkunsit” jellegével a kultúrával még csak most ismerkedő, de fogékony lelkekre gyakorol. Ennek egyik oka talán az országos művelődéspolitika és az országos színházpolitika felelős irányítóinak eléggé össze nem hangolt, sőt néha már ellentétes elveiben és gyakorlatában rejlik . 8. Innét is van, hogy meg-megújuló gondot jelent a színház műsorpolitikájának kialakítása. A művelődési házak a könnyebb ellenállás irányába sodródnak, s követelik a könnyű, zenés produkciókat. A Csárdáskirálynő-t például, ha hagynák, nemigen lehetne levenni a színről. Ha folyvást azt játszanák, boldog volna a legtöbb kultúrházvezető, s boldogak volnának a színház bevételi tervét ellenőrző pénzügyi szervek, de haját tépné a színházi főhatóság. Ha folyvást komoly, igényes darabokat adnának, boldog volna a főhatóság, de tajtékozna a pénzügyi ellenőrzés... Ily áldatlan körülmények közt kell végeznie, két úr szolgájaként, nehéz munkáját a színháznak. De nem mindig elég gazdag ahhoz, hogy két istennek áldozzon, s ezt mind a színházi munka, mind a jobbra vágyó közönség jogos igénye sínyli. Hol a megoldás? Nyilván a jobb szervező munkában, a kultúrházak további fejlesztésében, és a művelődési házak eredményesen dolgozó igazgatóinak jutalmazásában. Jelenleg az a helyzet, hogy a helyi embereknek voltaképp édesmindegy, húszan ülnek-e a nézőtéren, vagy négyszázan. Az anyagi érdekeltség tisztes módját valahogy itt is meg kellene találni. A másik út: a színházak örök mankója: a bérletezés. A Déryné Színház alig egy-két éve kísérletezik vele, s máris meglepő sikerrel. Bérleteseinek száma az idén közel jár a negyvenezerhez. Ez a helyes út, így lehet majd elérni országszerte azt az eredményt, ami egy nagyrábói idős parasztasszony szavaiban így fogalmazódott meg egyik kitűnő írónk darabjának bemutatója után: „Lássák, ilyet hozzanak minél többet! A finchi-fancsit ne hozzák, azon mi már régen túl vagyunk, lelkem!” Erre a mondatra olyan büszke a színház, mint régi nemesek a kutyabőrre. S büszkék az olyan falvakra, mint Fadd, ahol a téesz vállalt védnökséget a helyi kultúrház felett és háromszázötven bérletet vásárolt tagjainak. Vagy a már említett Nagyrábé, Környe, Uzsa, Sóshartyán, ahol mindig ünnep, ha a színház megérkezik, pedig eléggé gyakran jár. Uzsán például tavaly tizennyolc előadást tartott Vagy ott van Csesztreg, ahol minden darabot két estén kell játszani, akkora az érdeklődés. 9. Végezetül néhány szót a műsorpolitikáról. A Déryné e téren a legrokonszenvesebb magyar intézmények egyike. Kevés színházunk van, amely akkora súlyt vet a magyar drámára, mint éppen ők. Alig van évad, hogy négy-öt ősbemutatót ne tartanának, s ehhez járul még néhány klasszikus mű átdolgozása, felújítása. A műsor gerincét mindenesetre az igényes mai magyar dráma vonulata teszi; csak néhány példát az elmúlt esztendők bemutatóiból: Tamási Áron, Illyés Gyula, Illés Endre, Németh László, Darvas József, Örkény István, Szabó Magda darabjai, s mellettük a klasszikusok legjava, az Antigoné, a Hamlet, a Don Carlos, a Bánk bán, a Sirály — kell-e ennél rangosabb címlista? S ha ehhez még hozzávesszük az új utakat tapogató vígopera-bemutatókat, Donizetti és Nicolai dalműveit — operát, falun i s hozzá komoly sikerrel! — tisztán áll előttünk a művészi szándék. A további utat is erre keresi a színház. S mert — igen helyesen — nem elégszik meg csupán az „utánjátszó” szerepével, hanem jogot formál a művek önálló színpadra állításához, előadások „kreálásához” is — szívesen várja a drámaírók jelentkezését. Aki nem csupán a beavatottaknak ír, meglepő örömét lelheti műve és a Déryné Színház közönségének találkozásában. A világ első és ez ideig egyetlen olyan színháza ez, amely minden igyekezetével azon van, hogy megvalósítsa Romain Rolland nagy álmát a népszínházról. Nem véletlen, hogy munkáját tanulmányozni nemcsak Angliából, a Szovjetunióból, Franciaországból keresik fel gyakran színházi emberek, de nem ritka a vendég Kanadából, Indiából, Indonéziából sem. 10. Nagyok az eredmények. De a további feladatok talán még hatalmasabbak. A Déryné Színház munkájának megítélésével is úgy vagyunk, mint annyi mással; ha a múlthoz viszonyítunk, a megtett út óriási volta szökik szembe — ha a jövőhöz és a lehetőségekhez mérünk, mindez csak a kezdet. Szász Endre: Bika a SZEKRÉNYBE ZÁRT KÖNYVTEMETŐK (Folytatás a 3. oldalról) hogy a könyvek az olvasókért vannak, nem az ellenőrzés hatékonyságáért. A válasz: — Majd az új könyvtárosnak mondja! Én úgyis átadom. A megyei könyvtár sok mindent megpróbált az iskolai könyvtárak érdekében. A Pedagógus Szakszervezet anyagi támogatásával pedagógiai szakkönyvtári szolgáltatást létesített. 1969 óta pedagógus szakreferens működik, könyvtári státusban, s ő egyben az iskolai könyvtárak felügyelője is. — Ne haragudjon — mondja —, de teljesen feleslegesnek érzem ezeket a kérdéseket. Újságcikkek, nyilatkozatok évek óta. Értekezleteken, továbbképzéseken elmondjuk, „nyíltan és merészen” feltárjuk a hibákat, megállapítjuk, hogy az iskolai könyvtárak helyzete a lehető legrosszabb... S az eredmény? Mindenki tudja, mit kell csinálni, de nem történik semmi... Pedig a könyvtár használatára, az önálló művelődésre, tanulásra az iskolában kellene megtanítani a gyerekeket. De amíg egy gimnázium évi könyvbeszerzési kerete 2000 forint, s amíg a könyvtári munka a legminimálisabb elismerést sem kapja meg, addig az iskolai könyvtárakról alig beszélhetünk. — Mintha ebben a megyében is akadnának azért biztató jelek... — Akadnak, de sajnos csak elvétve. Szeptemberre két általános iskolában mintakönyvtárat tervezünk. De ami még fontosabb: van néhány olyan iskolánk, ahol a pedagógusok, összefogtak és társadalmi munkában látják el, osztják meg egymás között a könyvtári teendőket. Ahol ez megvan, ott nincs baj. De ezt megkövetelni, hatalmi szóval elérni nem lehet. Pedagógusok bérezése. Bp. 1968. A Pedagógus Szakszervezet által szerkesztett kiadvány a könyvtári tevékenységet nem tekinti „munkának”, nem tud semmiféle pótlékról vagy pótdíjról, ami járna érte. Még csal: említést sem tesz róla. Folyóiratokban, napilapokban egyre-másra jelennek meg cikkek, tanulmányok a pedagógia korszerűsítéséről. Mindenki egyetért abban, hogy korunkban nem adatrögzítő oktatásra van szükség, hanem az önálló ismeretterjesztés képességének kifejlesztésére. S ennek legfőbb eszközei a könyvek. Már az általános iskolában erre kellene kapatni a gyerekeket. Használják a könyvtárat, olvassanak, műveljék magukat. Bármerre jár az ember, mégis azt tapasztalja, általános és középiskolákban egyaránt, hogy jelentős szellemi tőke hever kihasználatlanul, lelakatolt szekrényekben. 1968-as statisztikai adatok szerint az ország 5866 általános iskolája közül (ebből kislétszámú 1300) csupán 29-ben volt korszerű iskolai könyvtár. Az 580 középiskolából pedig csak 17-ben. Az új gazdaságirányítási rendszerrel kapcsolatos intézkedések pedig még az amúgy is korszerűtlen iskolai könyvtárak fejlődését is visszavetették. 1965- ben a központi keretekből általános iskolai tanulói könyvtárakra fordított összeg elérte a 8 millió forintot. 1969-re — miután a könyvtárakat átadták a helyi tanácsoknak —, az összeg kétmillióra zuhant — Szekrényekbe zárt könyvtemetők nem kapnak pénzt fejlesztésre — halljuk az érveket. Kérdés azonban, hogy milyen könyvtárat lehet létrehozni, fejleszteni és korszerűsíteni pénz nélkül. Circulus vitiosus. S ki a felelős? Senki? Vagy mindenki? Típustervek alapján 1969-ben újabb általános és középiskolák épültek Magyarországon önálló könyvtárhelyiség nélkül! Természetesen nem tüneti kezelésre van szükség. Iskoláinkat mindinkább művelődési központtá kellene alakítani, a korszerűsítés országos igényével. Csak az iskola funkciójának egészséges átalakulása teremthet reális alapot jól működő iskolai könyvtárak széles hálózatának létrehozására. Finnországban már olyan iskolákat építenek, amelyekben a szellem és a test művelésének minden eszköze megvan, az uszodától az audiovizuális laboratóriumig. De mindezt nemcsak a tanulók használhatják, hanem a felnőtt lakosság is. Papíron, rajzban már készül az első ilyen művelődési központ magyar terve is. Pesterzsébetre tervezik. De hogy mikor lesz belőle valóság, sőt országos program — az egyelőre talány. Amíg iskoláink zárt intézményként működnek, amíg egy-egy lakókörzet művelődési központja nem az iskola, addig a gyökeres változásokra bizony még várni kell. S addig?... Addig használjuk föl célszerűen azt az energiát, lelkesedést, amely minden iskolában megtalálható és nagyszerűen hasznosítható: a tanulók, a diákok aktivitását. Ilyen önkéntes, lelkes tanulói aktívahálózat működik például a bolgár iskolakönyvtárakban. A tanulók szerkesztik a katalógusokat, rendezik a könyvállományt, a könyvtárnak nemcsak haszonélvezői, hanem megbízható munkásai, eredményes propagandistái is. Ők vezetik be ifjú társaikat a könyvtár ismeretlen világába, adják át ismereteiket az utánuk jövőknek... Nekünk is valahogy így kellene áthidalni ezeknek az átmeneti esztendőknek a nehézségeit. Hogy azok az értékes könyvek, amelyek jelenleg lelakatolt szekrények falemezei és üvegtáblái mögött hevernek, minél nagyobb számban kerüljenek a gyerekek kezébe, s növeljék tudásukat, fejlesszék értelmüket. PÉNTEKI LEVÉL A költészet hétköznapjai Mögöttünk a nemzetközi költőtalálkozó, annak sarkában a költészet napja, s már lépünk is a könyvnap küszöbére. Ünneprontás, ha azt mondom, hogy alig várom már a költészet hétköznapjait? Nem hiszem, hogy az volna, hiszen tudjuk, a legragyogóbb ügy is megfakul, színét veszti a gyakori és erős megvilágításban. Oltsuk ki hát egy időre a reflektorokat, s aki versolvasó ember, lapozzon kedves költői verseire a villanykörte hétköznapi fényénél. Ha valaki hallgat rám, tanáccsal is segíthetem: ha egy meghökkentően szép verset akar olvasni, olyant, amelyben a groteszk is torokszorítón megrendítő, lapozzon rá Kálnoky László De profundis című költeményére az Új Írás májusi számában, amely szinte időzítve, az ünnepségek utáni első hétköznapon jelent meg. Lám, ilyen az ünneprontó alkat: mikor elolvastam e nagyszerű verset, az is eszembe jutott, hogy írójával nem foghattam kezet a balatonfüredi találkozón. Száz magyar költő mögött ő volna a százegyedik? Ezt senki se hiszi, bizonyára a készülődés izgalma, a munkába merülés okozta, hogy Kálnoky nevét nem írták rá egy meghívó borítékjára. De azért hadd mondjam ki: a mi irodalmi életünkben sohase véletlen a véletlen: az, hogy kinek nevét éri feledékenység... Halottainkkal se vagyunk másképp. Amit eddig ide írtam, azt az úgynevezett apropó adta, hiszen halottainkról akartam szólni, azokról, akiknek szellemét véletlenül elfelejtik megidézni ilyen vagy olyan alkalomra, akik nem tartoznak a magyar költészet ilyen vagy olyan vonulatához. Esztendők óta készülök szólni Szép Ernőről és Nadányi Zoltánról, akiket francia vagy angol költőnek de nagyon elfogadna néhány ítészünk vagy műfordítónk, hát mért nem fogadjuk el őket annak, akik: nagy magyar költőnek? Ki másról, ha nem magáról mondta Szép Ernő: Hinty hangafa a pusztában Olyan leszel te, A szép idő elmúlt terólad Lármát hallasz s hozzád nem szólnak. Ne engedjük, hogy vátesz legyen, hiszen az valóban nem illenék költészetéhez, szóljunk hozzá és róla, aki hangafa volt, de fűz is: Több fák mellett a mezőben Egy szomorú fűz is éled, Levelezik minden ága Olyan szép zöld hogy még sárga. S mi minden volt még. Szegény és gazdag, boldog és boldogtalan, még eperfa is szeretett volna lenni, s talán ő volt az ama alvó hattyú is. Most alszik el a hattyúmadár. Megyen a Hold haloványon Végig a vérző világon, Áll a hattyú ében tálon Mint az álom. Minden néma már. Most veszem észre, hogy csak Szép Ernőről beszélek. Ígérem, törlesztem többi tartozásom, illetve tartozásunk: szólok majd Nadányiról, is, meg a többiekről, társaikról a méltánytalanságban. Most hely híján már csak Szép Ernőről. Róla is úgy, mintha mesét kezdenék. Volt egyszer, hol nem volt, valamikor a század elején, valahol Szabolcsban, egy apró termetű fiatalember, aki mert „Egy dallam a szívére támadt”, fogta magát és elindult. Sötétkék mélység volt előttem Azon túl barna parton ez futott se ment, csak ment az őz nyomában, míg föl nem ért a meszszi Budapestre, ahol aztán se vége, se hossza az álmélkodásnak. Bámulta az utcákat, a kávéházakat, a kirakatokat, a lányokat, mert álmélkodásra született, arra, hogy rácsodálkozzon mindenre, ami földi és égi. Mint mindig, amióta világ a világ, amióta verset írnak a költők, akkor is voltak maradiak és voltak modernek, ő nem tudta, hogy melyikük pártjára álljon, mert „A felhők partján voltam”, és „Semleges voltam én, mint az égen a hold”, és mégis, olyan nagyon modern dalokat dalolt, hogy őt hallgatva, azt hisszük néha, Apollinaire dalát halljuk, Apollinaire-t, akit ő talán nem is ismert, így élt, éldegélt, bámészkodva és dalolva, míg el nem múlt róla a szép idő, míg elő nem bújtak a gyilkosok, akik annyi társát megölték, de neki csak egyik szemét oltották ki, hogy félvakon, fekete szemüveggel botorkáljon közöttünk. Akkor már régen nem dalolt. S hogy fekete szemüvegén át bámészkodott-e, s ha igen, hát mit látott, nem tudom. Csak azt, hogy tíz éve nem jár közöttünk, s hogy tíz éve nincs hónap, nincs hét, hogy ne olvasnám élő verseit. Tudjuk, szerény volt, s nem igaz, hogy pózból, de őszintén az. Most se várja, hogy meghívót kapjon valamelyik évfordulójára, beéri azzal, ha a költészet hétköznapjain jelen lehet.