Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-16 / 20. szám - Szász: Bika • kép (4. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. A költészet hétköznapjai (4. oldal)

Falusi színház, 1970 (Folytatás a 3. oldalról) vonalas művelődési házaiba. Az elgondolás kitűnő, a terv azonban itt már a sajátosan mű­velődési területről az országos gon­dok hálózatába indázik — hiszen megvalósításához sok-sok autóbusz kell, különjáratok az előadás he­lyére este hat óra körül, és tíz után vissza, a környező falvakba, a szél­rózsa minden irányában. A MÁV­­AUT viszont boldog, ha rendszeres járatait el tudja látni vezetővel­­kalauzzal, s az efféle extraigények kielégítésére egyelőre nem is gon­dolhat. A Volán-vállalat viszont néhol már meg tudta oldani ezt a gondot. A „körzeti színház” tehát, ha még csak csírájában is, d£ megszületett. Jegyezzük fel, mert fontos moz­zanata a vidéki színház további fejlődésének. 7. Ez a kérdés viszont felveti a művelődési házak általánosabb problémáját. A színház művészei sokat tudnak mesélni arról, milyen sok függ a kultúrház-igazgatóktól. A hivatása magaslatán álló igazga­tóról már volt szó, aki színházsze­­retetében megtorpedózta az elnöki disznótort. De, sajnos, az ilyen po­zitív példa nem túlságosan gyakori. Gyakoribb az olyan kultúrház, ahol hideg színházterem várja a nézőket, és farkasordító öltöző a vetkőző színészeket. Panaszukra megkapják a pökhendi választ: „Mit akarnak? örüljenek, hogy idejöhettek!...” Vagy egy másik eset. A rendező megkérdi előadás után a kultúrház igazgatóját: „No, hogy tetszett a darab?” Zavart tekintet s némi krákogás után a válasz: „Nem néz­tem... Tudja, annyi itt az ember dolga...” Elképzelhető, hogy ennyi érdek­lődés, ilyen ügybuzgalom és lelke­sedés mellett aztán mennyi energia fordítódik az előadások szervezé­sére ... A színház húsz-harminc plakátot küld jó előre a kultúrház­­nak, s legtöbbször egyetlen egy ár­válkodik közülük a falom, az is csak egy-két nappal az előadás előtt. Az illetékesek, úgy tetszik, nem ismerték még fel azt a hatást, amit a színház, a maga sajátos eszkö­zeivel, „gesammtkunsit” jellegével a kultúrával még csak most ismer­kedő, de fogékony lelkekre gya­korol. Ennek egyik oka talán az országos művelődéspolitika és az országos színházpolitika felelős irányítóinak eléggé össze nem hangolt, sőt néha már ellentétes el­veiben és gyakorlatában rejlik . 8. Innét is van, hogy meg-megúju­­ló gondot jelent a színház műsor­politikájának kialakítása. A műve­lődési házak a könnyebb ellenállás irányába sodródnak, s követelik a könnyű, zenés produkciókat. A Csárdáskirálynő-t például, ha hagy­nák, nemigen lehetne levenni a színről. Ha folyvást azt játszanák, boldog volna a legtöbb kultúrház­­vezető, s boldogak volnának a szín­ház bevételi tervét ellenőrző pénz­ügyi szervek, de haját tépné a színházi főhatóság. Ha folyvást komoly, igényes darabokat adná­nak, boldog volna a főhatóság, de tajtékozna a pénzügyi ellenőrzés... Ily áldatlan körülmények közt kell végeznie, két úr szolgájaként, nehéz munkáját a színháznak. De nem mindig elég gazdag ahhoz, hogy két istennek áldozzon, s ezt mind a színházi munka, mind a jobbra vágyó közönség jogos igénye sínyli. Hol a megoldás? Nyilván a jobb szervező munkában, a kultúrházak további fejlesztésében, és a műve­lődési házak eredményesen dolgo­zó igazgatóinak jutalmazásában. Jelenleg az a helyzet, hogy a helyi embereknek voltaképp édesmind­egy, húszan ülnek-e a nézőtéren, vagy négyszázan. Az anyagi érde­keltség tisztes módját valahogy itt is meg kellene találni. A másik út: a színházak örök mankója: a bérletezés. A Déryné Színház alig egy-két éve kísérlete­zik vele, s máris meglepő sikerrel. Bérleteseinek száma az idén közel jár a negyvenezerhez. Ez a helyes út, így lehet majd elérni ország­szerte azt az eredményt, ami egy nagyrábói idős parasztasszony sza­vaiban így fogalmazódott meg egyik kitűnő írónk darabjának be­mutatója után: „Lássák, ilyet hoz­zanak minél többet! A finchi-fanc­­sit ne hozzák, azon mi már régen túl vagyunk, lelkem!” Erre a mondatra olyan büszke a színház, mint régi nemesek a ku­tyabőrre. S büszkék az olyan fal­vakra, mint Fadd, ahol a téesz vállalt védnökséget a helyi kultúr­ház felett és háromszázötven bér­letet vásárolt tagjainak. Vagy a már említett Nagyrábé, Környe, Uzsa, Sóshartyán, ahol mindig ün­nep, ha a színház megérkezik, pe­dig eléggé gyakran jár. Uzsán pél­dául tavaly tizennyolc előadást tartott Vagy ott van Csesztreg, ahol minden darabot két estén kell játszani, akkora az érdeklődés. 9. Végezetül néhány szót a műsor­politikáról. A Déryné e téren a legrokonszenvesebb magyar intéz­mények egyike. Kevés színházunk van, amely akkora súlyt vet a ma­gyar drámára, mint éppen ők. Alig van évad, hogy négy-öt ősbemuta­tót ne tartanának, s ehhez járul még néhány klasszikus mű átdol­gozása, felújítása. A műsor gerin­cét mindenesetre az igényes mai magyar dráma vonulata teszi; csak néhány példát az elmúlt eszten­dők bemutatóiból: Tamási Áron, Illyés Gyula, Illés Endre, Németh László, Darvas József, Örkény Ist­ván, Szabó Magda darabjai, s mel­lettük a klasszikusok legjava, az Antigoné, a Hamlet, a Don Carlos, a Bánk bán, a Sirály — kell-e en­nél rangosabb címlista? S ha eh­hez még hozzávesszük az új uta­kat tapogató vígopera-bemutató­­kat, Donizetti és Nicolai dalmű­veit — operát, falun i s hozzá ko­moly sikerrel! — tisztán áll előt­tünk a művészi szándék. A további utat is erre keresi a színház. S mert — igen helyesen — nem elégszik meg csupán az „után­játszó” szerepével, hanem jogot formál a művek önálló színpadra állításához, előadások „kreálásá­hoz” is — szívesen várja a dráma­írók jelentkezését. Aki nem csupán a beavatottaknak ír, meglepő örö­mét lelheti műve és a Déryné Szín­ház közönségének találkozásában. A világ első és ez ideig egyetlen olyan színháza ez, amely minden igyekezetével azon van, hogy meg­valósítsa Romain Rolland nagy ál­mát a népszínházról. Nem véletlen, hogy munkáját tanulmányozni nemcsak Angliából, a Szovjetunió­ból, Franciaországból keresik fel gyakran színházi emberek, de nem ritka a vendég Kanadából, Indiá­ból, Indonéziából sem. 10. Nagyok az eredmények. De a to­vábbi feladatok talán még hatal­masabbak. A Déryné Színház munkájának megítélésével is úgy vagyunk, mint annyi mással; ha a múlthoz viszonyítunk, a megtett út óriási volta szökik szembe — ha a jövőhöz és a lehetőségekhez mé­rünk, mindez csak a kezdet. Szász Endre: Bika a­ ­ SZEKRÉNYBE ZÁRT KÖNYVTEMETŐK (Folytatás a 3. oldalról) hogy a könyvek az olvasókért van­nak, nem az ellenőrzés hatékony­ságáért. A válasz: — Majd az új könyvtárosnak mondja! Én úgyis átadom. A megyei könyvtár sok mindent megpróbált az iskolai könyvtárak érdekében. A Pedagógus Szakszer­vezet anyagi támogatásával pedagó­giai szakkönyvtári szolgáltatást lé­tesített. 1969 óta pedagógus szakre­ferens működik, könyvtári státus­ban, s ő egyben az iskolai könyvtá­rak felügyelője is. — Ne haragudjon — mondja —, de teljesen feleslegesnek érzem eze­ket a kérdéseket. Újságcikkek, nyi­latkozatok évek óta. Értekezleteken, továbbképzéseken elmondjuk, „nyíl­tan és merészen” feltárjuk a hibá­kat, megállapítjuk, hogy az iskolai könyvtárak helyzete a lehető leg­rosszabb... S az eredmény? Min­denki tudja, mit kell csinálni, de nem­ történik semmi... Pedig a könyvtár használatára, az önálló művelődésre, tanulásra az iskolá­ban kellene megtanítani a gyereke­ket. De amíg egy gimnázium évi könyvbeszerzési kerete 2000 forint, s amíg a könyvtári munka a leg­minimálisabb elismerést sem kapja meg, addig az iskolai könyvtárak­ról alig beszélhetünk. — Mintha ebben a megyében is akadnának azért biztató jelek... — Akadnak, de sajnos csak el­vétve. Szeptemberre két általános iskolában mintakönyvtárat terve­zünk. De ami még fontosabb: van néhány olyan iskolánk, ahol a pe­dagógusok, összefogtak és társadalmi munkában látják el, osztják meg egymás között a könyvtári teendő­ket. Ahol ez megvan, ott nincs baj. De ezt megkövetelni, hatalmi szó­val elérni nem lehet. Pedagógusok bérezése. Bp. 1968. A Pedagógus Szakszervezet által szerkesztett kiadvány a könyvtári tevékenységet nem tekinti „munká­nak”, nem tud semmiféle pótlékról vagy pótdíjról, ami járna érte. Még csal: említést sem tesz róla. Folyóiratokban, napilapokban egyre-másra jelennek meg cikkek, tanulmányok a pedagógia korsze­rűsítéséről. Mindenki egyetért ab­ban, hogy korunkban nem adatrög­zítő oktatásra van szükség, hanem az önálló ismeretterjesztés képes­ségének kifejlesztésére. S ennek leg­főbb eszközei a könyvek. Már az általános iskolában erre kellene kapatni a gyerekeket. Hasz­nálják a könyvtárat, olvassanak, műveljék magukat. Bármerre jár az ember, mégis azt tapasztalja, általános és közép­iskolákban egyaránt, hogy jelentős szellemi tőke hever kihasználatla­nul, lelakatolt szekrényekben. 1968-as statisztikai adatok szerint az ország 5866 általános iskolája közül (ebből kislétszámú 1300) csu­pán 29-ben volt korszerű iskolai könyvtár. Az 580 középiskolából pedig csak 17-ben. Az új gazdaság­­irányítási rendszerrel kapcsolatos intézkedések pedig még az amúgy is korszerűtlen iskolai könyvtárak fejlődését is visszavetették. 1965- ben a központi keretekből általá­nos iskolai tanulói könyvtárakra fordított összeg elérte a 8 millió fo­rintot. 1969-re — miután a könyv­tárakat átadták a helyi tanácsok­nak —, az összeg kétmillióra zu­hant — Szekrényekbe zárt könyvte­metők nem kapnak pénzt fejlesz­tésre — halljuk az érveket. Kérdés azonban, hogy milyen könyvtárat lehet létrehozni, fejleszteni és kor­szerűsíteni pénz nélkül. Circulus vitiosus. S ki a felelős? Senki? Vagy mindenki? Típustervek alapján 1969-ben újabb általános és középiskolák épültek Magyarországon önálló könyvtárhelyiség nélkül! Természetesen nem tüneti keze­lésre van szükség. Iskoláinkat mind­inkább művelődési központtá kel­lene alakítani, a korszerűsítés or­szágos igényével. Csak az iskola funkciójának egészséges átalakulá­sa teremthet reális alapot jól mű­ködő iskolai könyvtárak széles há­lózatának létrehozására. Finnországban már olyan isko­lákat építenek, amelyekben a szel­lem és a test művelésének minden eszköze megvan, az uszodától az audiovizuális laboratóriumig. De mindezt nemcsak a tanulók hasz­nálhatják, hanem a felnőtt lakos­ság is. Papíron, rajzban már készül az első ilyen művelődési központ ma­gyar terve is. Pesterzsébetre ter­vezik. De hogy mikor lesz belőle valóság, sőt országos program — az egyelőre talány. Amíg iskoláink zárt intézmény­ként működnek, amíg egy-egy la­kókörzet művelődési központja nem az iskola, addig a gyökeres válto­zásokra bizony még várni kell. S addig?... Addig használjuk föl célszerűen azt az energiát, lelkese­dést, amely minden iskolában meg­található és nagyszerűen hasznosít­ható: a tanulók, a diákok aktivitá­sát. Ilyen önkéntes, lelkes tanulói aktívahálózat működik például a bolgár iskolakönyvtárakban. A ta­nulók szerkesztik a katalógusokat, rendezik a könyvállományt, a könyvtárnak nemcsak haszonélve­zői, hanem megbízható munkásai, eredményes propagandistái is. Ők vezetik be ifjú társaikat a könyv­tár ismeretlen világába, adják át ismereteiket az utánuk jövőknek... Nekünk is valahogy így kellene áthidalni ezeknek az átmeneti esz­tendőknek a nehézségeit. Hogy azok az értékes könyvek, amelyek jelen­leg lelakatolt szekrények falemezei és üvegtáblái mögött hevernek, mi­nél nagyobb számban kerüljenek a gyerekek kezébe, s növeljék tudá­sukat, fejlesszék értelmüket. PÉNTEKI LEVÉL A költészet hétköznapjai Mögöttünk a nemzetközi köl­tőtalálkozó, annak sarkában a költészet napja, s már lépünk is a könyvnap küszöbére. Ünnep­rontás, ha azt mondom, hogy alig várom már a költészet hét­köznapjait? Nem hiszem, hogy az volna, hiszen tudjuk, a leg­ragyogóbb ügy is megfakul, szí­nét veszti a gyakori és erős megvilágításban. Oltsuk ki hát egy időre a reflektorokat, s aki versolvasó ember, lapozzon ked­ves költői verseire a villany­­körte hétköznapi fényénél. Ha valaki hallgat rám, ta­náccsal is segíthetem: ha egy meghökkentően szép verset akar olvasni, olyant, amelyben a groteszk is torokszorítón meg­rendítő, lapozzon rá Kálnoky László De profundis című költe­ményére az Új Írás májusi szá­mában, amely szinte időzítve, az ünnepségek utáni első hét­köznapon jelent meg. Lám, ilyen az ünneprontó al­kat: mikor elolvastam e nagy­szerű verset, az is eszembe ju­tott, hogy írójával nem foghat­tam kezet a balatonfüredi talál­kozón. Száz magyar költő mö­gött ő volna a százegyedik? Ezt senki se hiszi, bizonyára a ké­szülődés izgalma, a munkába merülés okozta, hogy Kálnoky nevét nem írták rá egy meghí­vó borítékjára. De azért hadd mondjam ki: a mi irodalmi éle­tünkben sohase véletlen a vélet­len: az, hogy kinek nevét éri feledékenység... Halottainkkal se vagyunk másképp. Amit eddig ide írtam, azt az úgynevezett apropó adta, hiszen halottainkról akartam szólni, azokról, akiknek szelle­mét véletlenül elfelejtik meg­idézni ilyen vagy olyan alka­lomra, akik nem tartoznak a magyar költészet ilyen vagy olyan vonulatához. Esztendők óta készülök szólni Szép Ernő­ről és Nadányi Zoltánról, aki­ket francia vagy angol költőnek de nagyon elfogadna néhány ítészünk vagy műfordítónk, hát mért nem fogadjuk el őket an­nak, akik: nagy magyar költő­nek? Ki másról, ha nem magá­ról mondta Szép Ernő: Hint­y hangafa a pusztában Olyan leszel te, A szép idő elmúlt terólad Lármát hallasz s hozzád nem szólnak. Ne engedjük, hogy vátesz le­gyen, hiszen az valóban nem il­lenék költészetéhez, szóljunk hozzá és róla, aki hangafa volt, de fűz is: Több fák mellett a mezőben Egy szomorú fűz is éled, Levelezik minden ága Olyan szép zöld hogy még sárga. S mi minden volt még. Sze­gény és gazdag, boldog és bol­dogtalan, még eperfa is szere­tett volna lenni, s talán ő volt az ama alvó hattyú is. Most alszik el a hattyúmadár. Megyen a Hold haloványon Végig a vérző világon, Áll a hattyú ében tálon Mint az álom. Minden néma már. Most veszem észre, hogy csak Szép Ernőről beszélek. Ígérem, törlesztem többi tartozásom, il­letve tartozásunk: szólok majd Nadányiról, is, meg a többiek­­ről, társaikról a méltánytalan­ságban. Most hely híján már csak Szép Ernőről. Róla is úgy, mintha mesét kezdenék. Volt egyszer, hol nem volt, valamikor a század elején, va­lahol Szabolcsban, egy apró ter­metű fiatalember, aki mert „Egy dallam a szívére támadt”, fogta magát és elindult. Sötétkék mélység volt előttem Azon túl barna parton ez futott s­e ment, csak ment az őz nyo­mában, míg föl nem ért a mesz­­szi Budapestre, ahol aztán se vége, se hossza az álmélkodás­­nak. Bámulta az utcákat, a ká­véházakat, a kirakatokat, a lá­nyokat, mert álmélkodásra szü­letett, arra, hogy rácsodálkoz­zon mindenre, ami földi és égi. Mint mindig, amióta világ a világ, amióta verset írnak a költők, akkor is voltak mara­diak és voltak modernek, ő nem tudta, hogy melyikük pártjára álljon, mert „A felhők partján voltam”, és „Semleges voltam én, mint az égen a hold”, és mégis, olyan nagyon modern dalokat dalolt, hogy őt hallgat­va, azt hisszük néha, Apolli­naire dalát halljuk, Apolli­­naire-t, akit ő talán nem is is­mert, így élt, éldegélt, bámész­kodva és dalolva, míg el nem múlt róla a szép idő, míg elő nem bújtak a gyilkosok, akik annyi társát megölték, de neki csak egyik szemét oltották ki, hogy félvakon, fekete szem­üveggel botorkáljon közöttünk. Akkor már régen nem dalolt. S hogy fekete szemüvegén át bámészkodott-e, s ha igen, hát mit látott, nem tudom. Csak azt, hogy tíz éve nem jár kö­zöttünk, s hogy tíz éve nincs hónap, nincs hét, hogy ne ol­vasnám élő verseit. Tudjuk, sze­rény volt, s nem igaz, hogy póz­ból, de őszintén az. Most se várja, hogy meghívót kapjon valamelyik évfordulójára, beéri azzal, ha a költészet hétköznap­jain jelen lehet.

Next