Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám - Varga Domokos: A víz (3. oldal) - Würtz Ádám: rézkarca • kép (3. oldal) - Molnár Géza: Írók tanácskozása (3. oldal)
VARGA DOMOKOS: A VÍZ A téli nagy havazások óta ettől féltünk. Holott akkor még nem gondoltunk, nem is gondolhattunk a tavaszi nagy esőzésekre. Amikor ezeket a sorokat írom, már levonulóban van az ár, de a szatmár-beregi síkság jórészét még tenger borítja. Az ottani apró falukról szokták emlegetni: éjszaka áthullik egyikből a másikba a csecsemősírás, hajnalban a kakaskukorékolás. Most néhány napra kihaltak a falak: katonai karhatalommal ürítették ki őket, hogy ne vesszen el fölöslegesen egyetlen emberélet sem. Legfeljebb egy-egy férficsapat maradt vissza, ahol maradhatott, hogy tőle telhetőleg ellássa az ott rekedt jószágokat. Bár ahonnan még el tudták, onnan a teheneket, disznókat, juhokat is elhajtották, de sok ott maradt az éhség és a víz martalékául. Az emberek mentése után őket igyekeztek menteni a katonák, elevenen, vagy legalább — ha másképp nem lehetett — a nyakukat még gyorsan elmesve, holtan, húsértékben. Az aprójószágot, aki tehette, felmenekítette a padlásra, de sokan bizony úgy futottak el a hirtelen emelkedő ár elöl, hogy még erre se maradt idejük. Se arra, hogy legalább az ágyneműt, ruhaneműt, a könnyebben mozdítható bútorokat, a család lisztjét és egyéb tartalék élelmiszerét felhordják a biztonságosabb felső régiókba. Lent a szobákban, a konyhában, a kamrában viszont hamarosan minden vízben úszott, hiába zártak be az elmenekülők ajtót, ablakot, beszivárgott az ár az apró réseken, bezúdult a kitört ablakokon, s nemsokára éppoly magasan állt, mint kint az udvaron. Amit nem bírtak a ház lakói kis vagyonukból batyuba kötve elmenekíteni, vagy más módon biztonságba helyezni, az mind ott ázott — és ázik helyenként még ma is — a bezárt házak sötétjében. S ott áztak maguk a házak is, szegényemberek sokéves munkája vált a vakon pusztító víz prédájává. Mert ezen a távoli tájon ma is sok a szegényember, több tán, mint bárhol másutt az országban. A kiköltöztetettek száma negyvenezer körül járt. Sokan a még meglevő régi szekerükkel indultak útnak, de gyakran bizony hiányzott a szekér, a lovas, de még a tehenes szekér is, amire egy-egy család a vagyona javát felpakolhatta volna: a vontatók, a teherautók nem győztek mindenkire sort keríteni. Még ott se, ahol nem egyik percről a másikra kellett szaladni, egy szál ruhában. Igaz, hogy ahova lassabban jött a víz, onnan a nép se sietett annyira affele iszkolni, nem egy helyi kemény paranccsal kellett útba indítani őket. De hát csodáljuk-e, hogy ezek a sok bajjal élő emberek úgy ragaszkodtak a maguk kis szegénységéhez, házához, jószágához, még az udvarbéli farakáshoz is? Minden elvesznielúszni készülő dorong vagy hasábfa fájt nekik. Sokan el se akartak menni. Inkább itt vesznek, de nem hagyják itt a házukat. Voltak, akik el is bújtak, vagy — a veszéllyel nem törődve — idő előtt titkon visszatértek. De a nép nagyja falujától messze, idegen iskolák és egyéb középületek termeiben zsúfolódott össze, vagy segítőkész családoknál kapott fedelet a feje fölé. Jórészt még ma is ott főzőcskélnek az asszonyok, ott siránkoznak az öregek, ott csitítják a nyűgös gyerekeket, és szívszakadva lesik a híreket, mikor indulhatnak végre, még ha rommá roskadva várja is őket a házuk. Egyszer majd hazajutnak. .Néhány falu népe már vissza is költözött. De a többieknek most minden nap egy örökkévalóság. Egyre csak azon jár az eszük, fűtől-fától azt kérdezgetik: mi van odahaza, jaj, nem tudják-e, mi van odahaza? Alig várják, hogy mehessenek, de bizony szomorú nap lesz, amikor először állnak meg a sáros udvaron, az elázott — itt-ott megrokkant, sőt összedőlt — ház tövében, a lefonynyadt bokrok, a megfulladt, kimosott, iszaplepte virágok és kerti vetemények között, amikor bemennek az üres istállóba, benéznek az üres disznóólba, s eszüket szedi szét a bánat, hogy nem lesz többé naponta tej a gyerekeknek, vagy ha lesz is, csak pénzért lesz, s disznót is, ki tudja, hogyan élnek a télen... Nehéz lesz. Nagyon nehéz. Mert bár a víz már lefele vonul, ezen a vidéken sok a lassan száradó, vizesen híg sárrá olvadó agyagos talaj. Nem maradt itt meg a vetésből jóformán semmi, ahol a víz járt. S ki tudja, mikor láthatnak neki megint a munkának, hogy legalább száznapos kukorica mindenüvé jusson, s egyetlen darabka föld se maradjon csupaszon? Mi lesz az árvízsújtottakkal? Eddig inkább az elemi erők ellen folyt a küzdelem — és folyik a Tiszán, a Maroson még most is —, s csak másodsorban az általuk okozott emberi nyomorúság ellen. De máris megmozdultak sokan a vízverte vidékek népének tartós megsegítésére is. Az állam is nyilván megteszi, akit megtehet. De ez a katasztrófa olyan méretű, hogy itt most mindnyájunknak a segítségére szükség van. Úgy aludjunk csak nyugodtan éjjel az ágyunkban, ha nem felejtjük: az árvizes faluk lakóinak hónapokra, évekre elázott a nyugodt álma, s egyelőre azt se tudják, hová kapjanak első kétségbeesésükben. 3 1. Ahány irodalomtörténész, " anynyi irodalomtörténet” — mondta nehéz sóhajjal a napokban egy irodalompolitikus barátom, aki maga is hozzáértéssel és felelősséggel műveli a kortársi magyar irodalom alkotásainak elemzését-értékelését. Előtte, az asztalon egy tanulmány feküdt, kollégájának kísérlete a magyar irodalom mögöttünk levő negyedszázadának öszszefoglalására. A mondat azóta is gyakran fejemben jár, ha az írószövetség küszöbönálló közgyűlésére gondolok. A magyar írók reprezentáns testülete a maga 384 tagjának öszszességével egybegyülekezik május 25-én és 26-án, hogy felszabadulásunk negyedszázados évfordulójának nagy ünnepéhez méltóan, alkotó számvetéssel tekintse át a megtett utat, s ezen belül a legutóbbi (1965 novemberi) közgyűlés óta végzett munkát, s végezetül letegye a voksot a szövetség új vezetőtestülete mellett. Ahány író, annyi alkotó univerzum, annyi eltökélt, a maga munkásságának egyedül üdvözítő mivoltában hittel-hivő, teremtő erő, s ugyanannyi nyugtalan elégedetlenség és lázongó kétely — feldobott és megcsillogtatott, vagy éppen sárbaragadt s ott felejtett művek, a siker forró áramai s a sérülékeny sértett lélek önkínzó vívódása — ezek vagyunk mindnyájan, költők, próza- vagy drámaírók, kritikusok és műfordítók —, hát vajon ki tudná mindünk gond MOLNÁR GÉZA: ját-baját, örömét-elégedettségét szerbe-számba szedni ?... Senki, senki, de szerencsére nem is ezzel a szándékkal lépnek a szónoki emelvényre a napirend előadói, Darvas József és Dobozy Imre, s hihetőleg a felszólaló írótársak közül sem véli magát senki sem mindent tudó, csalhatatlan orákulumnak. Elmúltak már azok az időit, amikor egy-egy politikusirodalompolitikus elme kongreszszusok-közgyűlések fórumain megfellebbezhetetlen ítéleteket mondott elevenek és holtak felett. Az irodalmi közélet az ország általános társadalmi-politikai berendezkedéseinek megfelelően szabadon lélegezve alakítja a maga teremtő folyamatait, s az írók türelmetlenségtől és erőszakoskodó nyomástól mentes légkörben írják műveiket. Az irodalompolitika érzékeny figyelemmel és tapintattal elemzi azt, amit a magyar kultúra asztalára teszünk , s ugyanilyen figyelemmel és határozottsággal fogalmazza meg igényeit a művekkel s alkotóikkal szemben. Elmúltak már azok az idők — mondhattuk az imént, s mindnyájan tudjuk, negyedszázados múltunk milyen évjáratairól van szó; évekről, melyeket újra és újra átjárt nép és párt rendíthetetlen, megbonthatatlan egységének vastapsos deklarálása, miközben... De ne menjünk bele itt a sokszor elismételt tényekbe; az elemzés csak sablonos és egyoldalú lehetne ebben a néhány sorban: azoknak az esztendőknek nem csinnadrattás, de valóságos eredményeire is gondolnunk kell, nép és irodalom haszonnal járó, áldozatos erőfeszítéseire. A közgyűlés referátumaiban, felszólalásaiban nyilván megbízható józansággal lesz erről is szó; az irodalmi élet negyedszázados, ellentmondásaival, buktatóival és tévedéseivel együtt is végső fokon egységes irodalomtörténeti korszakká formálódó ívéről. S ha ezen belül az utolsó közgyűlés óta eltelt időre vetünk egy pillantást, azonnal meg kell állapítanunk azt az alapvető fontosságú tényt, hogy a negyedszázadon belül irodalom és politika között ilyen nyugodt, harmonikus, feszültségmentes viszony, mint a mostan jelenlevő, még nem alakult ki. A magyar írótársadalom a maga egészében elfogadja, helyesli és támogatja az ország vezetését, a szocializmus építésének koncepcióját és realizálódását Nagy dolog ez, féltett kincsünknek tekintjük, megőrzését, továbbfejlesztését magunk feladataként is vállaljuk. Hadd tegyük mindjárt hozzá: semmiképpen sem jelent ez kritikátlanságot. Nem a fejbólintójánosok egyetértése ez. Éppen az a nagyon jó, hogy a párt és a kormány vezetői maguk hangsúlyozzák leginkább: igénylik, elvárják az irodalomtól, a művektől a reális, józan számvetést, a hibák, visszásságok jelzését is. A közgyűlésen négy és fél esztendő írószövetségi munkájának elemzése igen jelentős eredményekről fog számot adni; megvalósult az írói nyugdíjellátás, életbe lépett a felemelt honoráriumok rendelete, fejlődtek külkapcsolataink, megsokszorozódtak az írói tanulmányutak, útjára indult az „Olvasó népért” mozgalom — hogy csak jelzésként említsünk itt néhányat —, de ugyanakkor megoldást sürgető problémák is nehezítik munkánkat. Ezek közül — fontossági sorrendjüket nehéz volna meghatározni — említenék itt néhány egymásba kapaszkodó, összefüggő problémakört, melyek az írótársadalom közéleti érdeklődésű rétegeit mélyen érintik, foglalkoztatják. Helyes, mindnyájunk által támogatott irodalompolitikáról beszéltünk az imént, amelynek megvalósulása azonban korántsem zavarmentes. Kommunista-szocialista eszmeiségű, társadalmi valóságunk mellett elkötelezett irodalmunk helyzetéről van szó elsősorban, arról, hogy példányszámban, az irodalomkritika viszonyulásában nem mindig kapja meg azt a támogatást, azt a bázist, amely a néptömegek életének valóságától messze elkalandozó, a l’art pour l’art esztétikájához közelítő műveket, a valódi korszerűséget avíttas modernizmussal helyettesíti. Az irodalmi kritikában a józan és okos sokszínűség helyett sokszor a bizonytalanság, tájékozatlanság, határozatlanság észlelhető. Mire hívja fel a figyelmet a kritika, az irodalomtudomány?... Mit emel ki a napisajtó, a folyóirat, az év végi összegezés? A probléma a könyvkiadóknál, könyvterjesztőknél már példányszámokban jelentkezik, az írónál pedig anyagi nyomásként, orientáló erővel. S hadd mondjuk meg azt is, veszélyes jelenségnek érezzük, hogy egyes helyi tanácsok a kulturális költségvetésből épp a könyvtárellátás, könyvtárfejlesztés összegeit csökkentik, faragják. Ne folytassuk: a magyar irodalmi élet helyzetére, jövőjére nézve fontos tanácskozásnak szánjuk a közgyűlést — bizakodunk benne, hogy jó munkát fog végezni. ÍRÓK TANÁCSKOZÁSA trrsai Würtz Ádám rézkarca