Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-12 / 37. szám - Hubay Miklós: Napló - nélkülem. „Nem leszek elégedetlen…” (4. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Bihari József (4. oldal)
HUBAY MIKLÓS: NAPLÓ NÉLKÜLEM „Nem leszek elégedetlen..." (1960).. Egy széket tettek oda neki, a színfalak mögé. Azon ült, fekete ruhában, túlságosan is fehér arccal, ültében is botjára támaszkodva, láncokban. A végszóra várt, hogy bemenjen a Főbíró elé, aki még valami reményt megcsillant majd előtte. Teljesen feleslegesen. Halálra van ítélve, ki fogják végezni. Már belenyugodott... A maszk,, amelyet Rebecca Nurse szerepéhez festett magának, most váratlanul szinte ordítja róla, hogy megöregedett, megrokkant, vége van. Úgy látszik, mintha ezzel a szereppel elfogadta volna az öregséget, amelynek mindeddig oly diadalmasan ellenállt. Sudár derékkal. Királynőileg. Legtöbbször királynőket játszott. De most ez a szerepe, amelyben kislánykorának emlékei rajzották őt körül, öreg parasztasszonyok a zsoltáros könyvvel, ez a szerepe most olyan volt, mint egy önvallomás. Odamegyek hozzá és leülök széke mellett a padlóra. Szerepe erdőmélyéből káprázó szemmel pillant rám, idegenül, nem biztos, hogy lát is. Mint a bagoly, ha a szemébe villantanak. Máskor is volt olyan érzésem, hogy talán nem is tudja pontosan, hova is tegyen, de azért tegezett. Mint mindenkit, azt hiszem. Nekem is tegeznem illet, s ráadásul a becéző nevén illet szólítani. Ez afféle ugribugri név volt. Mintha Viktória királynénak azt kellett volna mondanom: Vixi-Pixi. Vagy egy Tőkésnek azt, hogy Anikó. Egy Gertrudis, mint cukros sütemény! Ismeretes volt a szokása, hogy hagyja magán eluralkodni a szerepeit. Ki ne hallotta volna a legendás kiszínezett történeteket? Királynőt játszik, szokás szerint királynőt, s a bíborban születetteik micsoda spontán fenségével emlékezteti férjét (férjét? egy derék alattvalót!) a három lépés távolságra. — Beteg vagyok — mondja. A, ez is csak a szerep. Mert most ez a szerep. Ez már klasszikus. S mondom is. Hogy ez az átélés. — Nem. Beteg vagyok. Nézz rám! — Egyebet se csinálok. Bámullak. A mártímő, aki csak a végszóra vagy az ügyelő intésére várt, hogy meginduljon a felvégzőhely felé, legyintett. Nem illenek ide ezek a hiú mache mondatok. — Úgy nézz rám, hogy az idén már harminchét éve vagyok tagja ennek a színháznak. Egy kedves ember kiszámította. Nagy tudós. Felnézett a zsinórpadlás sötét magasságába, ahonnét annyiszor szólt hozzá az Isten, amikor ő még bűn nélkül hevert a paradicsomban, lustán, meztelenül, leukoplaszttal leragasztott köldökkel. — Képzeld el, negyven év, maholnap negyven év ezek között a falak között. — Ez igen! Mikor lesz az évforduló? Olyan ünnepséget még nem láttál, mint amilyenben részed lesz. — Ki mondta? — kérdezte mohón. — Senki. De ennek megvan a tradíciója. A protokoll, hisz tudod. Mint a koronázásnak, vagy amikor a véres kardot körbevitték. A negyven éves tagság ebben a színházban ritka ünnep. Ebben a században tied lesz a második. — Ki volt az első? — kérdezte. Máris féltékenyen a vetélytársnőre, aki megelőzte őt Száraz volt a hangja. Becsapva érezte magát. — Jászai. Eltűnődött. — Igen, Jászai — mondta aztán megengesztelődve, s oly mélyen zengő evokációval, hogy szinte feltámasztotta már csak a nevének kiejtésével —, emlékszem rá. Ő is tag volt itt. — Tudod, hogy zajlott le az ünnepség? — S meséltem, ahogy a Naplóból emlékeztem rá, persze szabadon rögtönözve. Bár azt hiszem, nem is nagyon kellett színezgetni. Szépen megrendezett ünnep volt az. S mivel az ünnepelt elég nagy indulatokkal írta le, mint mindent, ami történt vele, feledhetetlen maradt annak is, aki csak olvasta. — ...A János királyt játszották aznap este. Előtte volt az ünnepség. Amikor a függöny felgördült, Jászai már ott ült a színpad közepén, trónuson, királynői díszben. Tőle jobbra-balra a színház színészei, a szereplők szintén jelmezben, a többiek gálában. A nézőtéren is díszmagyar, frakk, nagyestélyi. A zenekar a Himnuszt játszotta. Utána felment a színpadra Pekár, aki atléta termete miatt lett a kultúra minisztere, és szárnyaló beszéddel köszöntötte a Nagyasszonyt (Nem Pekár volt a miniszter? Olyan mindegy. Most ő illett a képbe.) S ez a Pekár átnyújtotta neki, piros bársonytokban, az adománylevelet egy kis vidéki birtokról, s a hozzátartozó kúriáról... — Jászai mit szólt hozzá? — kérdezte gyanakodva Rebecca Nurse, mint aki tudja, hogy nem olyan könnyű egy nagy tragikát megajándékozni. — Jászai? Ismerted. A házat birtokostul mindjárt továbbajndékozta a nyugdíjas színészeknek. Az adománylevelet pedig kiakasztotta a falra az ágyával szemközt Hogy minden reggel, amikor felébred, jusson eszébe, milyen hálátlan, szűkmarkú ez a nemzet, amely elé ő számlálatlanul szórta lelke minden kincseit „Negyven évig szolgáltalak, és te egy kúriával meg egy tízholdas birtokkal szúrod ki a szemem, hazám, hazám!’* — úgymond ... Reggelente. A csendben tisztán hallatszott most a Főbíró zengő hangja: — És ugyebár kegyelmed szövetséget kötött az ördöggel? Rebecca Nurse felállt. — Mennem kell. Én azért nem hiszem, hogy ilyen elégedetlenkedve fogadjam, bármit kapok is. S nehéz láncait, húzva maga után, kiment a színpadra, mint közel negyven éve majd minden este. Akkor már csakugyan beteg volt. De az ilyesmit csak később tudja meg az ember. mmai IRODALOM és (Folytatás a 3. oldalról) a diplomások körében is elég nagy arányban jelentkezik, s egyik — de csak egyik! — megnyilvánulási formája az egoizmus, a végletes önzés, az élősdiség. És csupán egyik forrásvidékét találhatjuk a gazdasági rendszer átmeneti jellegében, a jövedelemelosztás ma még elkerülhetetlen ellentmondásaiban. Nagy örömmel olvastam a kongreszusi irányelvekben: „Az önző, kispolgári életszemlélettel, magatartással szemben erősítenünk kell azt a meggyőződést, hogy az egyén csak a társadalommal együtt boldogulhat ... A munkásosztály, a dolgozó nép érdekeit képviselő, az önfeláldozóan dolgozó, felelősséget és áldozatot vállaló állampolgárok az élet egyetlen területén se szorulhassanak háttérbe azok mögött, akik csak haszonélvezői a szocialista társadalomnak.”) Szűrő. — Nem látszik kielégítőnek az a szűrő, amelyen át a világkultúra értékei, a nemzetközi kultúra és szórakoztató ipar termékei áramlanak be az országba. Túl nagy arányban, olykor csaknem akadálytalanul ereszti át ez a szűrő a silányságokat, még a szeméttelepekről guberált ócskaságokat is, és nem ritkán fennakadnak vagy akadoznak rajta a kultúra igazi értékei. Márpedig, ha túl nagy szerepet kapnak a népszórakoztatásban a kultúrguberálók, ha elterjed a szellemi-érzelmi onánia, a kultúrmorfinizmus, aligha remélhetjük, hogy a szórakoztatás — a „tömegkultúra" — eme zsákutcáiból áttörhetünk a csaknem ellentétes töltésű szocialista kultúra szintjére, és létrehozhatjuk a művelődés kívánatos integrációját. Eszmények. — Az individuálisnyárspolgári-magánragyogású — nem ritkán, agresszíven antiszociális — eszményeknek az az ellenállhatatlan dömpingje, amely — mindenekelőtt a tömegkommunikáció, az ifjúsági sajtó révén — elárasztotta a szentképpé merevített munkásmozgalmi eszményekhez nem eléggé vonzódó, a dezilluzionált történelmi-közösségi eszményektől elfordult, de eszményekre, romantikára változatlanul szomjas fiatalságunkat, már kezdi teremni keserű gyümölcseit Ennek ellenére a veszélyt mindmáig nem ismertük fel a maga valóságában. Orientáció. — A kultúra százezernyi hivatásosa mellett még legalább egy-két százezerre tehető azoknak a száma, akik vonzódnak a szellem, az irodalom, a művészet legtisztább forrásaihoz. Több száz lapunk és folyóiratunk közt egyetlenegy sincs olyan, amely profilja szerint ennek a tömegnek a kulturális orientációját látná el, szocialista eszmélkedését szolgálná, ízlését növelné, engedmények nélkül közvetítve a szellem, az irodalom, a művészet időt álló értékeit. Persze, több-kevesebb hangsúllyal, következetességgel sok lapunk szolgálja ezt a célt, de egy sincs olyan, amelynek elsődleges feladata az volna, hogy a nép körében szervezze a szorosabban vett kulturális forradalmat. Létkérdéseink. — Fentebb már szó volt erről. Csak egy példát az elhanyagolásra: 12 év óta megszakítók nélkül fogyást jeleznek a demográfiai mutatók, a két népszámlálás között csaknem 400 ezerrel fogyott a tíz éven aluliak korcsoportja, 8—10 év múlva már elháríthatatlan, s az egész társadalomra kiható következményekkel kell számolnunk, a párt már a IX. kongresszuson nyomatékosan felhívta a figyelmet ezekre a gondokra. Ennek ellenére, egy sajtóvita ezer hozzászólását átnézve megállapíthatom: több az a hozzászóló, aki szerint bennünket ma a „túlszaporodás réme” fenyeget, mint az, aki a maga valóságában ismeri népesedési gondjainkat és számos következményeivel. Demokratizmus. — Ami ebből a művelődéspolitikát illeti — volna tennivalónk. Vajon fejleszthető-e tovább a szocialista demokratizmus politikai síkon, ha a már adott szintjétől is oly messze elmarad a demokratizmus kultúrája? S ha ugyanakkor úgy burjánozhatnak az illúziók olyan személyes szabadságjogokról, „szuverén jogokról”, amelyeknek az állampolgári felelősség, kötelesség mérlegén semmilyen ellensúlyuk nincs. (Például: disszidensek, „anti-anyák”.) Kohézió. — A dogmatikusoknak és doktrinereknek az a fajta (ma már csak utóvédharcokat produkáló) harca a nacionalizmus ellen, amely sértette a nemzeti összetartozás jogos érzését is, s vele egyidőben a különféle kozmopolita sokkhatás, többszörös kártétellel járt: némely rétegekben sovén indulatokat ébresztett, más rétegekben lazította-feloldotta a hazához fűző szálakat, s egészében internacionalista nevelésünknek is ártalmára volt. Sok tény arra vall, hogy a kohézió a hazához korántsem kielégítő, s ennek okait és körülményeit végre érzékenykedések, idegeskedések, előítéletek nélkül feltárni — halaszthatatlan szocialista kötelességünk. Testvérnépek. — A nemzeten túl és az emberiségen innen egy tágabb közösséghez, a szocialista népek családjához kapcsol a sorsunk. A diplomácia, a pártközi, az államközi kapcsolatok szintjén realizálódik ez a tágabb sorsközösség a Szovjetunió és a többi szocialista ország népeivel, de az állampolgárok, a tömegsajtó, az irodalom, a művészetek — az emóciók, az érzelmi kultúra — szintjén már kevésbé. Kommercializálódás. — Máris igen üdvös hatású az új gazdaságirányítási rendszer, de a kultúra még nem találta meg benne az őt megillető status quot. Hagyjuk a sokat emlegetett példákat. Vegyünk csak egyetlen olyan példát, amelynek leginkább megvannak az objektív okai, s ezzel együtt is elfogadhatatlan: a könyv- és folyóirat kiadás egyik legfontosabb nyomdai mutatószáma, az „átfutási idő” évszázadokkal ezelőtti szintre esett vissza. ★ Egyelőre maradjunk ennyiben — ami a nézeteltérések lényegi részét illeti. Ez az én saját ingem, eleget mutogatom. E problémák persze egyben-másban túlnőnek a művelődéspolitikai gyakorlat hatáskörén, de ami belőlük e hatókörbe tartozik, az a közvetlen felelősség körébe is tartozik. Mielőbb szembe kellene nézni velük. Ama vitatott művelődéspolitikai gyakorlat megváltoztatása árán is, amely — a párt művelődéspolitikai alapelveitől s a kulturális forradalom fejlődési vonalától messze elkanyarodva — az ilyen és hasonló problémáknak előidézője, katalizátora volt PÉNTEKI LEVÉL Bihari József Kitalálhatnék valami költői kezdést, de mért tegyem, mért ne írjam a prózai igazat: a déli harangszó után néhány perccel sültcsirkét ebédelni, bementem a Szent István körúti étterembe.— Huszonhárom deka — mondta a fiatalasszony, a csirkék gépi nyárson forgatója s eladója, s már indultam volna a pénztárhoz, mikor megszólalt mögöttem valaki: — EZ ne felejtsd, huszonhárom deka___ de előbb igyál ■meg velem egy pohár sört... Messziről jött a hang, régi évek mögül, de szívközelien ismerősen, tudtam, jó érzés lesz arcába nézni annak, az embernek, jó érzés lesz kezet szorítani vele. De várnom kellett a kézszorításra, amikor megfordultam, ő már töltötte a sört, sértő kézzel, hogy minden csöppje habbá váljon, aztán, mikor a hab leülepedett, nyújtotta is a poharat. Hogy én rögtön föl nem ismertem ennek az embernek a hangját! hogy csak ismerős volt, emléket idézőn ismerős! Hiszen ilyen hasonlíthatatlan hang, amely így, ilyen utánozhatatlan lejtéssel rakja mondattá a szavakat, száz év múlva se jön ki senki más torkából! Ha még az arcán motozna néhány pillanatig a tekintetem, mert bajusz és barkó nőtt ezen a hajdan csupasz arcon — dehát ki ne ismerné föl így is, aki valaha látta őt: Bihari József. S leülve asztalához, arra gondoltam, amire nem tudok felelni magamnak, amin magam se értve elcsodálkozom néha: miért nem járok esztendők óta színházba, illetve miért csak évente egyszer-kétszer? Hiszen hol máshol tudtam úgy magam mögött hagyni e ritkán kellemes világot, ha nem a színházak nézőterén? Volt szebb gyerekkoromban is a vasárnap délutánnál, amikor népszínművek nótáit hallgatni a miskolci színházba mentünk édesanyámmal? Hát még az első operett, az Aranyeső: ha csak aranyszínű papírok is a zsinórpadlásról, igazi aranyeső hullott az égből, de szépen énekelték a gyönyörű kóristalányok, hogy „Aranyeső! Aranyeső!” Aztán néhány év múlva a szatmári színház karzata, ahol székek nem, csak padok voltak, ahol mint törzsvendéget fogadott a szigorú jegyszedőnő, mert minden este látni akartam a színésznőt, akibe, most vallom be először, szerelmes voltam, a már bakfiskorában primadonna Neményi Lilit... Hogy még közelebbről is láthassam őt, kardalosnak jelentkeztem, de hiába biztatott skálázásra a zongoránál ülő ifjú karmester, nem jött ki hang a torkomon ■.. . De mert csavargok ilyen messzi esztendőkben, amikor elég ha huszonöt évet fordulok vissza, amikor botcsinálta színikritikusként egy asztalnál ülhettem a színház büféjében azokkal, akiknek arcát annakelőtte csak képeslapokból ismertem: Bajor Gizivel, Tőkés Annával, Somlay Arthurral, Rátkai Mártonnal, s vele — értsék szép jelentésében a jelzőt —, a legmagyarabb színésszel, Bihari Józseffel. — Hány éves vagy? — kérdezem tőle, s hiába mondja a hószínű számot, a hetvenet, csak arra tudok gondolni, ami minden öregember kikötője, a nyugdíj, az a színész, a sajátos tehetségű, a nagy színész számára zátony. Képtelenség, hogy amíg Bihari József él, addig ne ő legyen Tiborc a színpadon, közhely róla szólva éppen Tiborcra, az ő Tiborcára emlékezni? Lehet, hogy az, de úgy, mintha Arany Jánosról szólva, az őszikéket említjük. S ha fölújítják Illyés Gyula Fáklyalángját, akkor ki lesz a harmadik felvonásban az öreg Kossuth huszárja? S amire annak idején az értetlen bírálatok közt csak Hubay Miklós szava figyelmeztetett: Péter apostolként ki más tudna a népmesékből színpadra lépni? Hogy ő akarta a pihenést, ő akarta kései éveire a rózsadombi kertészkedést, hogy most azzal büszkélkedhessen, nemcsak a káposztája, de a karalábéja is fejnagyságú? Nincs olyan erős kötél a színházakban, amivel visszahúzhatnák őt — s vele együtt azt a másik, szintén nyugdíjba rejtőzött, szintén nagyon nagy színészt, Makláry Zoltánt? Amikor ezt megmondom neki, s azt, hogy talán meg is írom, hogy talán Pénteki levél születik ebből a találkozásból, ő ezt feleli: — Mondd már... telik a lap... A lap telik. De a színpad, ha annyi nagyszerű utóda van is Bihari Józsefnek, üres nélküle. Erre, csak erre tudok gondolni, már befordulva a közeli eszpresszóba, míg ő átvág az úttesten, fölkapaszkodik az autóbuszra, megy tenyérnyi kertjét gondozni, s talán hetekig, talán hónapokig se jön vissza a pesti utcákra. 1970. SZEPTEMBER 11