Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-14 / 46. szám - Bor István: Zene • kép (4. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. A költő álma (4. oldal)

SIKEREK ZÁRÓJELBEN (Folytatás a 3. oldalról) :igen nagy megterhelést jelent a pro­tokolláris nagygyűlések szervezése. Az elmúlt két évben 30 nagygyűlést rende­zett a mozgalom. Ellenállásba ütközik, hogy e gyűléseknél is keresse a moz­galom az új, vonzóbb módszereket.** Dátum. Aláírás. Nincs „jövőbe mutató” frázis az oldal alján. A jövőről együtt fogunk gondol­kozni háromtól... aligha csupán ötig. A férjem bosszúsan veszi tudo­másul, hogy ma nem ebédelek és későn érkezem haza, s hogy mind­ezt ráadásul lelkesen közlöm vele. Vitatkozunk Az ülés második felszólalója régi barátom. Neki nem tetszik az írás, amiért én lelkesedem. Nem a fo­galmazás elavult stílusát, hanem a jelentés tartalmát bírálja. Érvelése meggyőzően hangzik. Miért kerültek zárójelbe a nép­front-mozgalom közismert sikerei? — kérdi. Nem érdemelne-e rész­letesebb ismertetést a kelenföldi la­kótelepi vita, a margitszigeti to­­ronyház ügyében rendezett ankétok sorozata, mely végül is megmentet­te a városképet egy szinte jóváte­hetetlen rontástól? Vagy az az ön­zetlen, fáradságos munka, melyet az idősek életkörülményeinek fel­­térképezése és javítása érdekében végzett a népfront? „Az élet szí­nesebb, mint ez a jelentés” — mondja. Az eredményeket alig taglalja, s a meglevő­ problémák túlrészletezésével félrevezetően fe­kete képet fest a mozgalomról. Félrevezetően? De hát kinek is készül egy ilyen jelentés? És mi­lyen céllal? A sokszorosított szöve­get azok kapják kézhez, akik vagy tevékeny részesei, vagy ismerősei a sikereknek. Igen, nagyszerű volt a Hanoi-parki felvonulás, melyre csak itt-ott érkeztek szervezett, autóbuszokon szállított csoportok, azok is, az egészet megtervezők szándéka ellenére. Csakhogy ezt a színes valóságot az elnökség vala­mennyi tagja látta, a zárójeles uta­lás emlékeztet valamire, ami meg­történt, amit jó lenne megismételni, de nem ad alkalmat arra, hogy megveregessük önnön vállunkat? „Ki mint veti ágyát, úgy alussza­­ álmát”. Ez a jelentés nem hagy aludni. „A népfrontnak, mint demokratikus politikai tömegmozgalomnak feladata, hogy a különböző világnézetű, hivatá­­sú, foglalkozású és életkorú emberek körében tevékenykedjék a szocializmus teljes felépítése érdekében.’* Meghitt 'Körben ülünk. Mi is kü­lönböző filozófiai nézeteket val­lunk, különböző ízlést, magatartást, műveltségi szintet képviselünk. De ez a máskor egymást túlságosan tisztelő, zártkörű gyülekezet most levetkőzi szökött fegyelmét, udva­riasságát és egymás szavába vágva, egy-egy mondatra felrúgva, a má­sikat megtapsolva, hevesen vitat­kozik. Mindenkinek van javaslata. Min­denki hangosan gondolkodik. Vajon miért félünk a kerületi népfrontbizottságokban „aktivizál­ni” az egyházi személyeket, akiket egyébként négyévenként szorgal­masan megválasztunk bizottsági tagnak? (A felszabadulás előtti időkben többször is megesett, hogy egy-egy marxista szemináriumra, éppen az érvelő készség, a párbaj­­képe­s gondolkozás fejlesztése ér­dekében meghívtak egy-egy „el­lenfelet” is. Nem a szocializmus össznépi céljait igenlő papokat, de az idealista, sőt nacionalista néze­teket nagy gyakorlattal hirdető po­litikust, lelkészt, újságírót. Azok­nak az egykori szemináriumoknak munkáshallgatói ma a politikai élet vezető helyein állják a sarat. Tud­nak beszélni. Tudnak érvelni, gon­dolkozni. Megtanulták. Le mernek ülni a gyilkosan leleplező tévé-ka­mera, vagy mikrofon elé. Éppen ma félnénk az­ ideológiai vitáktól?­ Valaki szenvedélyesen keresi a választ, miért nem foglalkozunk hatékonyabban az ifjúsággal? Ja­vaslatot is tesz. A diákparlamen­tek, padagógustanácskozások után szervezzék meg a szülők parla­mentjét! Szólalhassanak meg a ne­velés ügyében a nem képesített, de annál befolyásosabb nevelők is. Végtére a diákok problémáit csak az iskolára hárítani, az ifjúságról csak az ifjúsággal tanakodni, any­­nyi mint felmenteni az embereket legalapvetőbb egyéni és társadal­mi kötelezettségük alól. Némelyek szerint túl sok a mű­vészeti, kulturális népfront-meg­mozdulás. Az elnökség hírlapíró tagja szen­vedélyesen érvel e nézet ellen. A művészeti szövetségekben alig akad elvi vita. „Leszoktak róla”. Az emberek mozielőcsarnokokbain, ut­cán mondják el a véleményüket. Az ízléskülönbségek magánbeszél­getésekben, lakásokon csapnak ösz­­sze. Miért ne lehetne e létező, he­ves vita szabad fóruma a budapesti népfront? Higgadtan és szellemesen mondja el véleményét a nőmozgalom bölcs veterán­ asszonya. A demokratikus jogokkal élni szép dolog. De ezt nem elég, ha „fent” hirdetik. Az sem, ha a népfront deklarálja. A felszabadulásig nem volt iskolája a demokráciának. Az ötvenes évek­ben ismét „becsuktuk” ezt az isko­lát.­ írás régen megnyílt. Ám az emberek sokasága még nem látja a zárt kaput. Nem tudja, hogy ér­deke belépni. A szabálytalan jelentés vitája hat órakor is csak azért szakadt félbe, mert a jelenlevők többsége az operai díszelőadásra igyekszik. Hogy mi történt, mi hangzott el a három órás ülésen, szubjektív jegyzeteim éppen csak jelzik. A felszólalásokat hivatalos jegyző­könyv rögzítette. A jelentést az elnökség — a mellette és ellene érvelő felszólalá­sok után — elfogadta. A résztvevők többsége a zárszó után sem távozott. Fél hét. Írók, újságírók ajánlják fel, hogy a jövőben segítenek a jelentések szövegét stilizálni. Egy kis csoport megbeszéli, hogy nyilvános vitát rendez az iroda­lomtörténeti jelentőségű Hungária­­kávéház építkezése ügyében. Van, aki csak maradék fenntar­tását akarja elmondani: helyes volt-e ezt az egyébként kitűnő, mozgósító vitát provokáló jelen­tést éppen, az MSZMP X. kong­resszusa előtt tűzni napirendre? „A kongresszus előtt" Közismert tény, hogy az irány­elvek megjelenése óta pártszerve­zetekben, tömegszervezetek fóru­main, üzemekben heves, bátor, szó­kimondó, demokratikus viták foly­nak. Kevésbé közismert, de tény az is, hogy ezzel a győztes népszavazás­nak beillő közéleti mozgással pár­huzamosan felütötte fejét egy túl­buzgó, vagy túlóvatos nézet: „Ne a kongresszus előtt... Majd .. Pedig a pártkongresszus nem Szent István, vagy Államalapító István király ünnepség, nem is az Alkotmány napja. A kongresszus életünk széles, gyors folyamának egyik kikötője. Kikötő, ahol a szo­cializmus hajója , üzemanyagot vesz, hogy folytathassa, biztosítsa további útját. Hogy „személyzete” tájékozódjék és ellenőrizze: jól működik-e az iránytű? Az irányelvek sem alvásra csábí­tanak. Ezt ki-ki másként érti. A kitűnő írónő Budapestnek egy olyan terén lakik, melynek beépí­tését a tanácsi szervek mint témát nem tartották szükségesnek döntés előtt a várospolitikai szakemberek elé terjeszteni, „mert a népfront fóruma egyben a teljes nyilvános­ságot is jelenti". A veszett fejsze nyelét kár siratni. Ám a szeren­csétlen építkezés kapcsán azt a la­kóházat is rekonstruálták, melyben az ír­ónő lakik többszázad magával. A házban nincs fűtés. A házban újonnan festett lakások ostrom­utáni rémképet mutatnak. Az író­nő, mint magyar állampolgár, tü­dőgyulladás előtt, magas állami ki­tüntetés után egy panaszos levél­ben akarta szóvátenni a dolgot egyik napilapunk „olvasóink írják” rovatában. Udvariasan utasították el: a kongresszus után készsége­sen ... Aki mondta, úgy véli, a kongresszus előtt nem lenne „ildo­mos” jobb munkára ösztökélni a hanyag szerelőket, a téves tervek gyártóit, a közönyös munkavezető­ket, mert ezzel az ünnepi hangula­ton esnék csorba. A népfront budapesti vezetői, je­les elnöke, kommunista titkára ez­zel szemben úgy értelmezte a kongresszusra való felkészülés idő­szakát, mint olyan periódust, ami­kor mindenkinek, de a párttag tisztségviselőknek kiváltképpen elsőrendű kötelessége megvizsgál­ni, hol lukas a közfal, hol hibás a szerelés, a végzett munkát hogyan lehetne hibátlanabbá tenni. Kinek van igaza? Én a sikereket zárójelben felso­roló, másítani, jobbítani akarókkal tartok. Pedig ez a fárasztóbb egy társa­dalmi aktívának. Bor István: Zene PÉNTEKI LEVÉL A költő álma Szokás még álmokat elmon­dani, azok megfejtését kérdezni tudós könyvektől, lélekismerő öregektől? Ugye, már nem szo­kás? Ezért bámultam csodál­kozva ajtót nyitó barátomra, aki ezzel a nógatással viszonoz­ta köszönésemet: „Siess már! Éppen kezdeni készülünk a já­tékot, mindenki elmondja leg­érdekesebb álmát.. Behúzott a szobába, s időt se hagyva, hogy köszöntsem a tár­saságot, magyarázni kezdte a játék szabályait: — Mielőtt belefogsz álmod elmesélésébe, azt is meg kell mondanod, éjszakai vagy dél­utáni álom? Hogy paplan alatt, vagy csak úgy ruhástul, cipős­tül ledőlve, vagy éppen karos­székben álmodtad? Mert a dél­utáni álom mindig reálisabb az éjszakainál, aki ruhába öltözve álmodik, a földön marad, nem lebeg ismeretlen tájak fölött, nem találkozik halottaival. De a realitás nem kizáró ok. Ha va­lamelyik valószerű, földi álmo­dat tartod a legérdekesebbnek, akkor azt mondod el. Egyetlen kizáró ok, ha azt álmodtad, hogy sok pénzt nyertél. Amió­ta lottó van Magyarországon, néhány millió ember ilyen ál­mot lát minden héten... — Akkor én nem vehetek részt a játékban. Sok álmot láttam már, földit és földön­túlit, valószerűt és sejtelmeset, de a legérdekesebb álmom az volt, hogy sok, nagyon sok pénzt nyertem. Igaz, ez csak az álom nyitánya volt, de a foly­tatás! Akárhány álmom idéz­ném föl, egy se volna ennyire elmondásra érdemes. Házigazda barátom tanácsta­lanul, csak tekintetével faggat­va vendégeit, a társaságra né­zett. Végül aztán, egy ifjan ko­paszodó közgazdász így szólt: — Ha a kizáró ok, a nyere­mény, valóban csak az álom in­dítása volt, akkor hallgassuk meg barátunkat. Mindnyájan így vélekedtek. Az orvos, a sporttudósító, házi­gazdánk édesanyja, de még a műítész is, aki megvárva a töb­biek beleegyezését, mintha csak valamilyen zsűri elnökeként, kihirdette a társaság határoza­­t­­át: „Hallgassuk meg a költő álmát!" Így történt, hogy én, a késve érkező, elsőként kezdhettem: — Évek óta nem álmodom, mert évek óta altatót szedek, ami olyan ködöt borít az elmé­re, hogy ebben a ködben ál­maink eltévednek. Egyik este, négy hónapja talán, hiába akar­tam lenyelni tablettaadagomat, csak üres tubusokat találtam. Mi mást tehettem, takaróm alá bújva, olvasni kezdtem, és ép­pen egy ritka rossz regényt, de hajnalban mégis azon kaptam magam, hogy a könyv utolsó mondatát olvasom. Már világo­sodott odakint, villamosok, te­herautók­­csikorogtak, mikor valahogy mégiscsak elaludtam. S ekkor­ látam ezt a se nappali, se éjszakai álmot. — Ha zsebembe nyúltam, ha kihúztam az asztalfiókot, de még a szekrény polcain is pénzt találtam, szép piros százasköte­­geket, amikről tudtam, hogy nyertem, csak azt nem, hogy miként, kártyán, lottón vagy lóversenyen? Ha így, ha úgy, örültem e hirtelen gazdagság­nak, első gondolatom az volt, hogy házat veszek valahol Pest környékén, kertes házat, sok kutyám lesz, puli, tacskó, ko­mondor, uszkár, vizsla, boxer, s mind a lábamnál, ha sétálok kertemben. De hát házat venni nem lehet egyik percről a má­sikra, előbb elindulok vásárolni, most már kedvem szerint öltöz­hetek, vehetek egy tucat bár­sonynadrágot s ugyanannyi pu­lóvert. . .Néhány köteg százast a zsebembe dugva, elindultam az ismerős utcán, ahol behunyt szemmel is megtalálok minden üzletet. Az első sarkon, ahol az a városszéli nagy ruhásbolt van, bennyitottam az offítón. Szárnysuhogás, csipogás, csi­csergés, füttyszó és trillák felel­tek a jónapotra: egy madárke­reskedés közepén álltam, a fa­lakon, a polcokon, még a pulton is kalickák, a kalickákban tör­pepapagájok, kanárik. Persze, fordultam vissza, ki az ajtón, másik ruhafizletbe, de odaérve, már a kirakatnál visszahökken­tem: kalickák, a kalickákban törpepapagájok, kanárik. Mikor a harmadik, a negyedik, a hu­szadik, s a város túlsó végén, a századik ruhásbolt helyén is madárüzletet találtam, akkorát kiáltottam, amilyent csak álmá­ban tud az ember: „Miért nem árulnak olyan madarat is, amit kedvem volna megvásárolni: csókát, varjút, barázdabillege­tőt, búbos pacsirtát, vízityúkot, harkályt, s annak kistestvérét, csuszkát? S hová tűntek gyer­mekkorunk tyúknagyságú pa­pagájai, miért, hogy évtizedek óta csak törpepapagájt árulnak a madárboltokban?” — ‘így fordultam vissza, szá­mon ezzel a kifakadással, mégis reménykedve, hogy talán múlik a varázslat, ami rászállt kedves városomra, ami madárkereske­déssé változtatta a tegnapi ru­hásboltokat, hogy visszafelé ta­lán nem hiába megyek. Tudom, álomnak is hihetetlen, de ahány üzletet találtam visszafelé, mind ortopédüzlet volt, nem­csak a tegnapi pantallók, puló­verek, s ingek tűntek el a kira­katokból, eltűntek a törpepapa­gájok s a kanárik is, minden ki­rakat sérvkötőkkel, műlábakkal teli... Álmomban éreztem még azt az elmondhatatlan fáradtsá­got, vagy fölébredve már, nem emlékszem, csak arra, hogy olyan fáradt voltam, mintha begyalogoltam volna az orszá­got ... Csönd, percekig tar­tó csönd, még a műítésznek se volt sza­va erre az álomra. Végül is házigazdánk édesanyja szólt: — Soha rejtélyesebb, soha el­lentmondásosabb álmot! Pénz­­nyeremény és madár. Nem ér­tem. A faluban, ahol gyermek voltam, élt egy öregember, aki könyvből nem, csak álmokból tudott olvasni. Emlékszem,­­ mondta egyszer, a szomszé­dunkban lakó asszonynak: „Madárral álmodni, örökös sze­génységet jelent. Aki álmában madarat látott, az ne játsszon lottorián, kártyát se vegyen a kezébe soha.” j­LeT ÉS|® [irodalom 1970. NOVEMBER 14.

Next