Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-14 / 46. szám - Bor István: Zene • kép (4. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. A költő álma (4. oldal)
SIKEREK ZÁRÓJELBEN (Folytatás a 3. oldalról) :igen nagy megterhelést jelent a protokolláris nagygyűlések szervezése. Az elmúlt két évben 30 nagygyűlést rendezett a mozgalom. Ellenállásba ütközik, hogy e gyűléseknél is keresse a mozgalom az új, vonzóbb módszereket.** Dátum. Aláírás. Nincs „jövőbe mutató” frázis az oldal alján. A jövőről együtt fogunk gondolkozni háromtól... aligha csupán ötig. A férjem bosszúsan veszi tudomásul, hogy ma nem ebédelek és későn érkezem haza, s hogy mindezt ráadásul lelkesen közlöm vele. Vitatkozunk Az ülés második felszólalója régi barátom. Neki nem tetszik az írás, amiért én lelkesedem. Nem a fogalmazás elavult stílusát, hanem a jelentés tartalmát bírálja. Érvelése meggyőzően hangzik. Miért kerültek zárójelbe a népfront-mozgalom közismert sikerei? — kérdi. Nem érdemelne-e részletesebb ismertetést a kelenföldi lakótelepi vita, a margitszigeti toronyház ügyében rendezett ankétok sorozata, mely végül is megmentette a városképet egy szinte jóvátehetetlen rontástól? Vagy az az önzetlen, fáradságos munka, melyet az idősek életkörülményeinek feltérképezése és javítása érdekében végzett a népfront? „Az élet színesebb, mint ez a jelentés” — mondja. Az eredményeket alig taglalja, s a meglevő problémák túlrészletezésével félrevezetően fekete képet fest a mozgalomról. Félrevezetően? De hát kinek is készül egy ilyen jelentés? És milyen céllal? A sokszorosított szöveget azok kapják kézhez, akik vagy tevékeny részesei, vagy ismerősei a sikereknek. Igen, nagyszerű volt a Hanoi-parki felvonulás, melyre csak itt-ott érkeztek szervezett, autóbuszokon szállított csoportok, azok is, az egészet megtervezők szándéka ellenére. Csakhogy ezt a színes valóságot az elnökség valamennyi tagja látta, a zárójeles utalás emlékeztet valamire, ami megtörtént, amit jó lenne megismételni, de nem ad alkalmat arra, hogy megveregessük önnön vállunkat? „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát”. Ez a jelentés nem hagy aludni. „A népfrontnak, mint demokratikus politikai tömegmozgalomnak feladata, hogy a különböző világnézetű, hivatású, foglalkozású és életkorú emberek körében tevékenykedjék a szocializmus teljes felépítése érdekében.’* Meghitt 'Körben ülünk. Mi is különböző filozófiai nézeteket vallunk, különböző ízlést, magatartást, műveltségi szintet képviselünk. De ez a máskor egymást túlságosan tisztelő, zártkörű gyülekezet most levetkőzi szökött fegyelmét, udvariasságát és egymás szavába vágva, egy-egy mondatra felrúgva, a másikat megtapsolva, hevesen vitatkozik. Mindenkinek van javaslata. Mindenki hangosan gondolkodik. Vajon miért félünk a kerületi népfrontbizottságokban „aktivizálni” az egyházi személyeket, akiket egyébként négyévenként szorgalmasan megválasztunk bizottsági tagnak? (A felszabadulás előtti időkben többször is megesett, hogy egy-egy marxista szemináriumra, éppen az érvelő készség, a párbajképes gondolkozás fejlesztése érdekében meghívtak egy-egy „ellenfelet” is. Nem a szocializmus össznépi céljait igenlő papokat, de az idealista, sőt nacionalista nézeteket nagy gyakorlattal hirdető politikust, lelkészt, újságírót. Azoknak az egykori szemináriumoknak munkáshallgatói ma a politikai élet vezető helyein állják a sarat. Tudnak beszélni. Tudnak érvelni, gondolkozni. Megtanulták. Le mernek ülni a gyilkosan leleplező tévé-kamera, vagy mikrofon elé. Éppen ma félnénk az ideológiai vitáktól? Valaki szenvedélyesen keresi a választ, miért nem foglalkozunk hatékonyabban az ifjúsággal? Javaslatot is tesz. A diákparlamentek, padagógustanácskozások után szervezzék meg a szülők parlamentjét! Szólalhassanak meg a nevelés ügyében a nem képesített, de annál befolyásosabb nevelők is. Végtére a diákok problémáit csak az iskolára hárítani, az ifjúságról csak az ifjúsággal tanakodni, anynyi mint felmenteni az embereket legalapvetőbb egyéni és társadalmi kötelezettségük alól. Némelyek szerint túl sok a művészeti, kulturális népfront-megmozdulás. Az elnökség hírlapíró tagja szenvedélyesen érvel e nézet ellen. A művészeti szövetségekben alig akad elvi vita. „Leszoktak róla”. Az emberek mozielőcsarnokokbain, utcán mondják el a véleményüket. Az ízléskülönbségek magánbeszélgetésekben, lakásokon csapnak öszsze. Miért ne lehetne e létező, heves vita szabad fóruma a budapesti népfront? Higgadtan és szellemesen mondja el véleményét a nőmozgalom bölcs veterán asszonya. A demokratikus jogokkal élni szép dolog. De ezt nem elég, ha „fent” hirdetik. Az sem, ha a népfront deklarálja. A felszabadulásig nem volt iskolája a demokráciának. Az ötvenes években ismét „becsuktuk” ezt az iskolát. írás régen megnyílt. Ám az emberek sokasága még nem látja a zárt kaput. Nem tudja, hogy érdeke belépni. A szabálytalan jelentés vitája hat órakor is csak azért szakadt félbe, mert a jelenlevők többsége az operai díszelőadásra igyekszik. Hogy mi történt, mi hangzott el a három órás ülésen, szubjektív jegyzeteim éppen csak jelzik. A felszólalásokat hivatalos jegyzőkönyv rögzítette. A jelentést az elnökség — a mellette és ellene érvelő felszólalások után — elfogadta. A résztvevők többsége a zárszó után sem távozott. Fél hét. Írók, újságírók ajánlják fel, hogy a jövőben segítenek a jelentések szövegét stilizálni. Egy kis csoport megbeszéli, hogy nyilvános vitát rendez az irodalomtörténeti jelentőségű Hungáriakávéház építkezése ügyében. Van, aki csak maradék fenntartását akarja elmondani: helyes volt-e ezt az egyébként kitűnő, mozgósító vitát provokáló jelentést éppen, az MSZMP X. kongresszusa előtt tűzni napirendre? „A kongresszus előtt" Közismert tény, hogy az irányelvek megjelenése óta pártszervezetekben, tömegszervezetek fórumain, üzemekben heves, bátor, szókimondó, demokratikus viták folynak. Kevésbé közismert, de tény az is, hogy ezzel a győztes népszavazásnak beillő közéleti mozgással párhuzamosan felütötte fejét egy túlbuzgó, vagy túlóvatos nézet: „Ne a kongresszus előtt... Majd .. Pedig a pártkongresszus nem Szent István, vagy Államalapító István király ünnepség, nem is az Alkotmány napja. A kongresszus életünk széles, gyors folyamának egyik kikötője. Kikötő, ahol a szocializmus hajója , üzemanyagot vesz, hogy folytathassa, biztosítsa további útját. Hogy „személyzete” tájékozódjék és ellenőrizze: jól működik-e az iránytű? Az irányelvek sem alvásra csábítanak. Ezt ki-ki másként érti. A kitűnő írónő Budapestnek egy olyan terén lakik, melynek beépítését a tanácsi szervek mint témát nem tartották szükségesnek döntés előtt a várospolitikai szakemberek elé terjeszteni, „mert a népfront fóruma egyben a teljes nyilvánosságot is jelenti". A veszett fejsze nyelét kár siratni. Ám a szerencsétlen építkezés kapcsán azt a lakóházat is rekonstruálták, melyben az írónő lakik többszázad magával. A házban nincs fűtés. A házban újonnan festett lakások ostromutáni rémképet mutatnak. Az írónő, mint magyar állampolgár, tüdőgyulladás előtt, magas állami kitüntetés után egy panaszos levélben akarta szóvátenni a dolgot egyik napilapunk „olvasóink írják” rovatában. Udvariasan utasították el: a kongresszus után készségesen ... Aki mondta, úgy véli, a kongresszus előtt nem lenne „ildomos” jobb munkára ösztökélni a hanyag szerelőket, a téves tervek gyártóit, a közönyös munkavezetőket, mert ezzel az ünnepi hangulaton esnék csorba. A népfront budapesti vezetői, jeles elnöke, kommunista titkára ezzel szemben úgy értelmezte a kongresszusra való felkészülés időszakát, mint olyan periódust, amikor mindenkinek, de a párttag tisztségviselőknek kiváltképpen elsőrendű kötelessége megvizsgálni, hol lukas a közfal, hol hibás a szerelés, a végzett munkát hogyan lehetne hibátlanabbá tenni. Kinek van igaza? Én a sikereket zárójelben felsoroló, másítani, jobbítani akarókkal tartok. Pedig ez a fárasztóbb egy társadalmi aktívának. Bor István: Zene PÉNTEKI LEVÉL A költő álma Szokás még álmokat elmondani, azok megfejtését kérdezni tudós könyvektől, lélekismerő öregektől? Ugye, már nem szokás? Ezért bámultam csodálkozva ajtót nyitó barátomra, aki ezzel a nógatással viszonozta köszönésemet: „Siess már! Éppen kezdeni készülünk a játékot, mindenki elmondja legérdekesebb álmát.. Behúzott a szobába, s időt se hagyva, hogy köszöntsem a társaságot, magyarázni kezdte a játék szabályait: — Mielőtt belefogsz álmod elmesélésébe, azt is meg kell mondanod, éjszakai vagy délutáni álom? Hogy paplan alatt, vagy csak úgy ruhástul, cipőstül ledőlve, vagy éppen karosszékben álmodtad? Mert a délutáni álom mindig reálisabb az éjszakainál, aki ruhába öltözve álmodik, a földön marad, nem lebeg ismeretlen tájak fölött, nem találkozik halottaival. De a realitás nem kizáró ok. Ha valamelyik valószerű, földi álmodat tartod a legérdekesebbnek, akkor azt mondod el. Egyetlen kizáró ok, ha azt álmodtad, hogy sok pénzt nyertél. Amióta lottó van Magyarországon, néhány millió ember ilyen álmot lát minden héten... — Akkor én nem vehetek részt a játékban. Sok álmot láttam már, földit és földöntúlit, valószerűt és sejtelmeset, de a legérdekesebb álmom az volt, hogy sok, nagyon sok pénzt nyertem. Igaz, ez csak az álom nyitánya volt, de a folytatás! Akárhány álmom idézném föl, egy se volna ennyire elmondásra érdemes. Házigazda barátom tanácstalanul, csak tekintetével faggatva vendégeit, a társaságra nézett. Végül aztán, egy ifjan kopaszodó közgazdász így szólt: — Ha a kizáró ok, a nyeremény, valóban csak az álom indítása volt, akkor hallgassuk meg barátunkat. Mindnyájan így vélekedtek. Az orvos, a sporttudósító, házigazdánk édesanyja, de még a műítész is, aki megvárva a többiek beleegyezését, mintha csak valamilyen zsűri elnökeként, kihirdette a társaság határozatát: „Hallgassuk meg a költő álmát!" Így történt, hogy én, a késve érkező, elsőként kezdhettem: — Évek óta nem álmodom, mert évek óta altatót szedek, ami olyan ködöt borít az elmére, hogy ebben a ködben álmaink eltévednek. Egyik este, négy hónapja talán, hiába akartam lenyelni tablettaadagomat, csak üres tubusokat találtam. Mi mást tehettem, takaróm alá bújva, olvasni kezdtem, és éppen egy ritka rossz regényt, de hajnalban mégis azon kaptam magam, hogy a könyv utolsó mondatát olvasom. Már világosodott odakint, villamosok, teherautókcsikorogtak, mikor valahogy mégiscsak elaludtam. S ekkor látam ezt a se nappali, se éjszakai álmot. — Ha zsebembe nyúltam, ha kihúztam az asztalfiókot, de még a szekrény polcain is pénzt találtam, szép piros százaskötegeket, amikről tudtam, hogy nyertem, csak azt nem, hogy miként, kártyán, lottón vagy lóversenyen? Ha így, ha úgy, örültem e hirtelen gazdagságnak, első gondolatom az volt, hogy házat veszek valahol Pest környékén, kertes házat, sok kutyám lesz, puli, tacskó, komondor, uszkár, vizsla, boxer, s mind a lábamnál, ha sétálok kertemben. De hát házat venni nem lehet egyik percről a másikra, előbb elindulok vásárolni, most már kedvem szerint öltözhetek, vehetek egy tucat bársonynadrágot s ugyanannyi pulóvert. . .Néhány köteg százast a zsebembe dugva, elindultam az ismerős utcán, ahol behunyt szemmel is megtalálok minden üzletet. Az első sarkon, ahol az a városszéli nagy ruhásbolt van, bennyitottam az offítón. Szárnysuhogás, csipogás, csicsergés, füttyszó és trillák feleltek a jónapotra: egy madárkereskedés közepén álltam, a falakon, a polcokon, még a pulton is kalickák, a kalickákban törpepapagájok, kanárik. Persze, fordultam vissza, ki az ajtón, másik ruhafizletbe, de odaérve, már a kirakatnál visszahökkentem: kalickák, a kalickákban törpepapagájok, kanárik. Mikor a harmadik, a negyedik, a huszadik, s a város túlsó végén, a századik ruhásbolt helyén is madárüzletet találtam, akkorát kiáltottam, amilyent csak álmában tud az ember: „Miért nem árulnak olyan madarat is, amit kedvem volna megvásárolni: csókát, varjút, barázdabillegetőt, búbos pacsirtát, vízityúkot, harkályt, s annak kistestvérét, csuszkát? S hová tűntek gyermekkorunk tyúknagyságú papagájai, miért, hogy évtizedek óta csak törpepapagájt árulnak a madárboltokban?” — ‘így fordultam vissza, számon ezzel a kifakadással, mégis reménykedve, hogy talán múlik a varázslat, ami rászállt kedves városomra, ami madárkereskedéssé változtatta a tegnapi ruhásboltokat, hogy visszafelé talán nem hiába megyek. Tudom, álomnak is hihetetlen, de ahány üzletet találtam visszafelé, mind ortopédüzlet volt, nemcsak a tegnapi pantallók, pulóverek, s ingek tűntek el a kirakatokból, eltűntek a törpepapagájok s a kanárik is, minden kirakat sérvkötőkkel, műlábakkal teli... Álmomban éreztem még azt az elmondhatatlan fáradtságot, vagy fölébredve már, nem emlékszem, csak arra, hogy olyan fáradt voltam, mintha begyalogoltam volna az országot ... Csönd, percekig tartó csönd, még a műítésznek se volt szava erre az álomra. Végül is házigazdánk édesanyja szólt: — Soha rejtélyesebb, soha ellentmondásosabb álmot! Pénznyeremény és madár. Nem értem. A faluban, ahol gyermek voltam, élt egy öregember, aki könyvből nem, csak álmokból tudott olvasni. Emlékszem, mondta egyszer, a szomszédunkban lakó asszonynak: „Madárral álmodni, örökös szegénységet jelent. Aki álmában madarat látott, az ne játsszon lottorián, kártyát se vegyen a kezébe soha.” jLeT ÉS|® [irodalom 1970. NOVEMBER 14.