Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-15 / 33. szám - Hubay Miklós: Napló - nélkülem (4. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Mit feleljek? (4. oldal)

HUBAY MIKLÓS: NAPLÓ NÉLKÜLEM Mitológia Kronos rendszerint felfalja a gyerekeit. De el-elröstelli magát ezért a rossz szokásáért. A tegnapi ebédje után is a szájára ütött: — A fene a belembe! Hát nem megint a kisfiamat ettem meg a húsvéti bárány helyett? Századunk (1960. máj. 21.) Csak mint tényt jegyzem fel, messze vinne az elemzés. Amikor egyetemi hallgató voltam, s bejártam Komnis Gyula szemináriumaira, úgy éreztem, hogy Komis gondolkozásmódja primitívebb, mint a miénk, a fiataloké. Hiába tud többet nálunk, talán ezerszer többet, a tudása valahogy a földön marad, laposan, s nem ér föl a belátásnak arra a szintjére, ahová könnyedén felkúszik a mi zsenge tudásunk. Ha pedig ma elolvasok egy jobb francia folyóiratot, úgy érzem, hogy a nyugati közértelmesség olyan fokra jutott el, ahonnét érdektelenül laposnak látszik már mindaz, ami a háborúban és utána még oly izgalmasan tűnt élénkbe... Gide, Valéry, Alain, Benda, stb. (A Preuves áprilisi Camus-számából úgy kirí régimódi eleganciájával Madariaga cikke: porcelán fogakkal harap és mosolyog.) S te bírod-e még, s meddig bírod szuszszal? Bizonyítani! Milyen nevetséges mechanizmus hajtja az embert, hogy az opus 1-re opus 2-t akarjon, az opus 11-re opus 12-t, az opus 22-re opus 23-at, 24-et, 25-öt... Mitől félsz? Hogy ha abbahagyod, véged van? Szép dialógust lehetne írni egy halott zeneszerzővel az életmű értelméről. ★ (És most eszembe jut a nevelőapám, akit csak akkor láttam aggodalmas keserűséggel eltűnődni azon, hogy mi lesz belőlem majd az életben, amikor azt mondogatta: „csak az a becsvágy, a becsvágy, az a büdös becsvágy ne volna benned.”) Szellemidézések Péchy Blanka Magyar Lajosról szóló életrajzában („Regény”), hogy férje aki a Tisza-gyilkosságra való felbújtás vádjával börtönben ült — egyszer szellemet idézett. Persze a Tiszáét. A vizsgálat során szólt is erről. Nem vette komolyan, játék volt. Olyan játék, amely illik azokhoz a vizsgálati foglyokhoz, akiknek fejére az ügyész halált kér. De a bíróság annál komlyabban vette. A szellemidézés minden tanúját elővezettették s mohón faggatóztak: — Mit mondott Tisza szelleme? Nem adott-e valami politikai útmutatást? ★ 44 karácsonyán a sopronkőhidai fegyházban együtt ült egy demokratikus Magyarország virtuális vezetőgarnitúrája. Az egyik özvegy meséli, hogy a rabok odabent szellemet idéztek. A Teleki Pálét. A romantikus történelmi festők szerették a börtönjeleneteket. Engem is megigéztek ezek a régi képeskönyvekben. Emlékszem Hunyadi László búcsújára, vitték kivégezni, meg az asztalra búsan lekönyöklő Zrínyire és Frangepánra a siralomházban. Fel-felrémlik a Héttoronyban sínylődő Török Bálint is. Színnyomatos képen láttam-e őt, vagy csak Arany versében? De ezek a keresetten nagy hatású s a gyerekkori fogékonysággal százszorosan átérzett képek is elfakulnak a sopronkőhidai jelenet mellett. Egy Shakespearetragédia utolsó felvonásában tornyozódnak fel így a személyes és a közös sors fátumai. Vagy ott se. Színhely, idő és a szereplők? íme! Magyarország legszélén, egy korszak (mi jön utána? ki tudja) egy korszak utolsó órájában, s jó néhányuknak (mindnyájuknak? ki tudhatta?) utolsó órájában, épp azok, akik a legtöbbet merték tenni az országért (s akik a maguk sorsán úgy mérhetik: a leghiábavalóbban), hírek nélkül, kiszolgáltatva felcsigázott képzeletük rémlátásainak, s csak nevetve az efféle hókusz-pókuszon, mégis, megpróbálják megteremteni a kapcsolatot (a Szövetségesekkel innen már nem lehet) — a Túlvilággal. — És sikerült? Akik hazajöttek, azt mondták, halálosan szomorú iróniával: a szellemek nagyobb realitás-érzékről tettek tanúságot, mint akik felidézték őket. A shakespeare-i kép még elbírja a képzelet további játékait. Ha már úgyis nyitottak egy kisajtót az élet és a halál tartományai között (egy visszafelé is szolgáló kisajtót), képzeljük el, ha Móricz Zsigmond akkor még élt volna. (És miért is ne élhetett volna? hisz csak oly ostoba véletlen volt az a vérrög, amely két évvel azelőtt megölte, akár egy fejére hulló cserép). Ha Móricz akkor még élt volna, Sopronkőhidára kerülhetett volna ő is, könnyen. A szellemidéző jelenet így lesz teljes. Móricz utolsó éveiben a nagy spiritiszta, sima rutinnal kormányozza arrafelé a történelem véres árnyait. Az asztal körül, szakállasan, a holnapi árnyak. Az lett volna csak a szellemidézés! S ha most olvashatnánk egy Móriczregényben... (Folytatás a 3. oldalról) szem egy kiváló képességekkel rendelkező parasztfiúból atomfizikus lesz. Pedig ez csak megnyilvánulása, szükségszerű következménye a folyamatnak. Aki az ilyen megragadó szimbólumokkal összetéveszti a feladat egészét, nem értette meg a kulturális forradalom lényegét, és voltaképpen ma is az avantgarde módjára fantáziál, más szóval csak egy élenjáró kisebbség volumenében gondolkodik. A forradalom szót, amely az ugrásban való gondolkodásra inspirál, ezért is szükséges kritikusan értelmezni. A kulturális forradalom nemcsak azt jelenti (azt is!), hogy azok közül, akik hátul voltak, a legjobbak az élre kerülnek; de azt is jelenti, hogy akik előbbre vannak, még előbbre menjenek. (Mint ahogy azt is jelenti — azt is kell, hogy jelentse —, hogy a legelöl levők is tovább lépjenek.) Más szóval: a kulturális forradalom lényege a társadalom, a tömegek kultúrájának átalakulása, nemcsak az élcsapaté, nemcsak egy elité és nem is csak az elmaradott rétegeké. Ha a forradalom szó interpretálásával próbálkoztam, szólni kell a kultúra fogalmáról is, mert az, hogy mit értünk kulturális forradalmon, azon is múlik, hogy mit értünk kultúrán. Leninnél például egyetlen mondatot sem lehet találni, amelyben a társadalom általános — politikai, állami, igazgatási, gazdasági, technikai — fejlődését kvázi nem azonosította volna a kulturálissal. Az a gondolat, hogy, teszem, a szocialista társadalom gazdaságilag fejlődik és közben kulturálisan hanyatlik, az a gyanúm, soha, még véletlenül sem ötlött eszébe. Már csak azért sem, mert kultúrán, a többi között, a gazdasági, a termelési, a technikai kultúrát is értette, az államigazgatás, az ellenőrzés, a tervezés kultúráját, amely nélkül nem lehet gazdasági fellendülés. Ahol viszont a kultúrának e nagy domíniuma fejlődik, vajon elképzelhető, hogy a kultúra — mint egész — hanyatlik? Nyilvánvaló, hogy a mi „kultúrpesszimistáink” valami mást értenek kultúrán, amikor megtorpanásról, útvesztésről vagy zavarról beszélnek. Mert arra azért ők sem gondolnak, hogy, mondjuk, technikai vagy akár politikai ismeretekben lefelé tendálna nálunk a lakosság műveltsége. Ők elsősorban az emberek szocialista érzésvilágával és felelősségtudatával elégedetlenek, itt tapasztalnak komoly hiányokat — a közösségi érzés kultúrájában, ha szabad így mondani: itt éreznek erősödő individualista törekvéseket, itt reklamálják a kulturális forradalom jelenlétét, mint morális nevelőerőt, itt kérik számon irodalom- és művészetpolitikánk céltudatosabb szelektáló és támogató tevékenységét. Azt hiszem, ebben, ha nem is teljesen, de lényegében igazat is lehet nekik adni. De azért itt is előbb valamit vitatni szeretnék: nevezetesen azt a szubjektivizmust, azt az önkényességet, amellyel ma divat nálunk a tömegek kultúrájáról nyilatkozni, az a szuverén tudománytalanság, amellyel ezt a kultúrát felparcellázzák, osztályozzák és értékelik! Vegyük példának az Olvasó népért-mozgalmat, amely — önmagában! — nagyon is örvendetes és okos kezdeményezés. Való igaz, hogy az irodalom olvasása, különösen a felnőtt paraszti lakosságban, de a munkásosztály körében is, nem érte el azt a színvonalat, amelyet elérhetett volna, ha mindig egyenletesen és módszeresen kultiváltuk volna a népművelés ezt szolgáló szektorait. Csakhogy miféle szociológia, szociográfia, demoszkópia, vagy hogy nevezzem? az, amely ezt a részleges, szektoráig tünetet kiemeli az összképből, amely nem veszi tudomásul, hogy éppen ezek a rétegek és éppen ezekben az években jutottak érintkezésbe — a történelemben először! — a magyar és a világirodalom igazi értékeivel! És hogy nem a nyomtatott betű, a sok-sok órás olvasás, szemet fárasztó böngészés útján, hanem a sokkal könynyebben appercipiálható televíziós filmek, játékok, színházi közvetítések, irodalmi szavalóestek útján? Annak, ki tagadná, van hátulütője is; a benyomás, a feldolgozás nem mindig olyan mély, nem mindig olyan tartós. De miféle népművelő az, mennyire lehet komolyan venni népművelői elkötelezettségét, aki csupán ebből az egy aspektusból vizsgálja a kérdést? És aki nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy napjainkban soha nem látott lehetőségek nyíltak meg, és realizálódnak, igenis realizálódnak éppen a televízió révén, a tömegek irodalmi műveltségének emelésében is, hogy az, ami eddig történt — akármennyi gyengéje legyen is (van is!) — több, mint amit évszázadok alatt elértünk? Tudjuk, nem is tagadjuk, hogy a televízió — mindenekelőtt a kulturális megújhodás által nem eléggé érintett tömegekben oly erősen élő, bennük megrögzött régi szemléletek és régi ízlések miatt — roppant konzervatív nyomás alatt áll; azt is tudjuk, hogy olykor (szerintem is túl gyakran) enged ennek a nyomásnak. De amit mindazonáltal és mindennek ellenére pozitív értelemben tesz, az még mindig több, mint amit az előtte járó nemzedékek során az összes népművelők, ismeretterjesztők, irodalom-népszerűsítők együtt elértek! Az iroda - rom-olvasás kultúrájáért harcolni: kitűnő, nemes célkitűzés, de semmi értelme efelé a cél felé úgy haladni, hogy félrevivő, a hínárba vezető ösvénynek tekintsük azt a széles utat, amelyet pl. a televízió az irodalmi népművelés számára is vágott. S itt kell szólni befejezésül arról is, amit az irodalmi élet, a szocializmusnak elkötelezett kultúra alkotói számon kérnek a mai kultúrpolitikától, amikor a közösségi érzés kultúrájáról van szó és az individualizmus elleni harcról. Ez nem a kultúra egészének kérdése, de kétségtelenül a szocialista kultúra centrális problémája: ha ezt meg tudnánk oldani, bátran megmondhatnánk, megoldanánk feladataink kilenctized részét, ha nem többet. Csakhogy ebben a tekintetben sem menthetjük fel magunkat attól a kötelességtől, hogy a feladattal reálisan szembenézzünk. Ezen elsősorban azt értem: ma nemcsak arról van szó, hogy egy élenjáró kisebbség tudatában meggyökereztessük vagy kibontakoztassuk a szocialista tulajdonságokat, a szocialista morált, az új kultúrát. A felszabadulás után, a fordulat idején valóban csodálatos eredményeket értünk el a közösségi érzés kultúrájában is: tízezrek, százezrek mozdultak meg akkor. Persze az sem csoda volt, a szó idealista értelmében, nem történelmi előzmény nélkül született: az előző évtizedek forradalmi és haladó mozgalmainak neveltjeiből, a kommunistáktól a szociáldemokraták és a népiek baloldaláig, a fasiszta és kizsákmányoló rendszerrel szembeforduló erők soraiból rekrutálódott az a káder, amely végbevitte azt a „csodát”. Ma viszont nemcsak a hasonló tízezrekkel, vagy százezrekkel van dolgunk, hanem a milliókkal, az egész néppel. S ez nemcsak mennyiségileg nagyobb, de minőségileg is más közeg és más feladat is. Ez az a közeg és az a feladat, amelyről Lenin szól és amelynek specifikuma az, hogy változtatni rajta nem lehet máról holnapra. Minden mai nehézségünk ezzel függ össze. Hamisnak, pontosabban felületesnek érzek minden olyan magyarázatot, amely egy-egy giccses televíziós műsor sikerében vagy a legszínvonaltalanabb lektűr-irodalom magas példányszámaiban semmi mást nem lát, mint az ügyeskedő rendező vagy szerző bűntettét és kultúrpolitikai rendőrért kiált, vagy éppenséggel újabb kulturális forradalmat követel, amely a barikádokon semmisíti majd meg a giccsgyártókart, az olcsó revük és az ócska tréfák előállítóit. Akik így érvelnek, ugyancsak egy régi tréfa logikáját követik; annak a felszarvazott férjnek a logikáját, aki a kanapét dobta ki, amelyen a házasságtörés megesett. Nyilván annak is útját kell állni, hogy a szocialista kultúra Osztapenderei kihasználják a szituációt, de elsősorban a szituáción kell változtatni, s ezt csak olyan kultúrával lehet, amely a milliós tömegekhez közel tud férkőzni és fokról fokra át tudja formálni igényeiket, tudatukat. Olyan kulturális munkára, amely nem szégyelli a kis lépéseket, olyan tevékenységre, amelyet — hadd idézzem még egyszer — „a lehető legkitartóbban, legállhatatosabban és a lehető legrendszeresebben kell végeznünk.” Végeznünk? Kinek? Kultúrpolitikusoknak, kritikusoknak, szerkesztőknek, népművelőknek? Nekik is. De őket is messze megelőzően a kultúra elsőrendű alkotóinak — tehát a tudósoknak, az íróknak, a művészeknek. Vitatkozni a kulturális forradalom időszerű feladatairól ezért is elsőrendűen velük érdemes. Nincs „kulturális forradalom a kulturális forradalomban”, nincs is rá szükség; magát a kulturális forradalmat kell véghezvinni; az objektív feltételek ehhez ma jobbak, mint bármikor korábban; a szubjektív felismerésen múlik, hogy mennyire élünk velük. PÉNTEKI LEVÉL Mit feleljek? „A címem nem írom ide, mert az Élet és Irodalom hasábjain kérem válaszát, s nem zárt borítékban. Higgye el, jó kis Pénteki levél lesz, ha megírja, olyan, amit közérdekűnek neveznek, ha meg meri írni, ha valóban szívén viseli a fiatalok sorsát, ha nemcsak azért beszél szeretettel rólunk versben s prózában is, mert azt hiszi, ezzel a magatartással elkergetheti magától az öregséget...” Szó szerint idéztem utolsó szavait a levélnek, amit múltheti írásom megjelenése után hozott a posta, s bár lelkiismeretfurdalással olvastam mindenegy szavát, mégis válaszolatlan hagyom, ha tegnap délben meg nem szólít az utcán egy fiatalember, ugyanazt mondva élőszóval, amit a levél írója. Most már „meg merem” írni, most már felelhetek azért is, mert tanúja is volt az utcai beszélgetésnek: kedves regényem, az „Avraham Bogatir hét napja”, írója, Kardos G. György. Az ő társaságában mentem az utcán, mikor a mai mód szakállt növesztő fiatalember elém állt, s megkérdezte, hogy ugye Z. Z. vagyok? — Szeretnék öt percig beszélgetni önnel — mondta, hogy megnyugtasson, hozzátette —: nem irodalomról... — Tessék — biztattam valóban megnyugodva, hogy nem egy a sok közül, akiknek udvariasan meg kell mondanom a legnehezebben megmondhatót: miért csak egymás alá írt kurta sorok, miért nem versek a versei. — Tessék — ismételtem — beszélgessünk akár most, itt az utcán. — Olvastam néhány hete megjelent Pénteki levelét a padon ülő öregemberről, szeretném megismerni őt, nem tudná megmondani a nevét és a címét? — Csak a teret tudom, ahol üldögélni szokott, a nevét nem kérdeztem. Miért akar beszélni vele? — Mert olyan, amilyennek az ön írásából megismertem, mert nagyon öreg, mert senkije sincs, mert lakása van... Én két hete nősültem s nincs lakásom ... Talán meg tudnék egyezni vele, talán neki is segítség lenne, ha hozzá költöznénk ... Mit is írt az elején említett levél küldője, hiszen csak záró sorait idéztem? Két oldalnyi szemrehányás az a levél: nem érzem-e kihívásnak elromlott felvonóról, lehullott csempékről, rádióbömbölésről panaszkodni, mikor ő és sokezer vele egysorsú fiatal lakás híján nem tud megnősülni, de még... Nem idézhetem a levél legkeserűbb sorait, hogy lakás híján mire nincs módjuk a fiataloknak. Álltam az utcán a szakállas fiatalember arcába, s képzeletben a tegnapelőtti levél írójának arcába nézve, s már nemcsak őket láttam, hanem ezer elkeseredett fiút és lányt este az ablakom alatt. De nem olyan szelíd irigységgel, ahogyan én állok a kertes házak előtt, hanem ostromra készen. Oltsam el a villanyt, feküdjek le, a paplant arcomra húzva bújjak el előlük, vagy lépjek ki az erkélyre s szóljak hozzájuk? Mit tudnék mondani nekik? Ifjúkoromról szóljak talán, az ágyrajárás esztendeiről? Hát aztán rázúgnák, s igazuk volna, mert nekik valóban hátaztán, hogy miként éltünk mi hajdanán. Vagy arról beszéljek, hogy az írónak a szobája a műhelye? S ha erre is fölzúg a hátaztán, ha ez a ház aztán azt kérdezi, mi fontosabb: az irodalom, vagy az élet? Az irodalom, vagy az ő hajléktalan szerelmük? Nem folytatom kedves levélíróm, nem tudom folytatni. Fogadja válasznak, hogy enynyire fölkavarta a levele, hogy őszinte lelkiismeretfurdalást érzek, pedig tudom a magam baját, a magam igazat, pedig tudom, hogy ártatlan vagyok.