Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-25 / 39. szám - Faragó Vilmos: Egy falukutató New Yorkban • könyvkritika • Boldizsár Iván: New York percről percre (Magvető) (11. oldal) - Kormos István: Áfonya | Utóirat • vers (11. oldal) - Samu Géza: Szoborterv • kép (11. oldal) - Fodor József: „Ezerarcú világ” • könyvkritika • Gereblyés László: Ezerarcú világ (Magvető) (11. oldal) - Tasi József: A puccstól a trónfosztásig • könyvkritika • Vas Zoltán: Horthy vagy a király (Szépirodalmi) (11. oldal)
FARAGÓ VILMOS: Egy falukutató New Yorkban Tarthatnánk már ott, hogy egy Amerikáról (vagy bármelyik országról, földrészről) készült útirajz senkit se érdekeljen. Léptékünk megnőtt, világunk összezsugorodott: kimegyünk a világba és megnézzük magunk, vagy ki se megyünk, a világ jön be hozzánk a lakásba. De nem tartunk ott. Az útirajz változatlanul (sőt növekvően) kelendő portéka, éppen azért, mert léptékünk megnőtt és világunk összezsugorodott. Mielőtt kimegyünk, tudni akarjuk, hogyan ment ki más. Miután szétnéztünk, tudni akarjuk, hogyan nézett szét és mit látott más. Nem ,,színes útleírást” várunk „távoli, titokzatos tájakról” (ez már csakugyan divatja múlt), hanem pontos leírást, okos beszámolót az ismerős világról. És nemcsak a tükörképre, hanem a tükörre is kiváncsiak vagyunk. Az egyszemélyes útikaland hősére: mit lát (mit vesz észre), mit érez (érez-e) és mi jut eszébe (eszébe jut-e valami)? Még a tévedéseire is kíváncsiak vagyunk. Olyan ez, mint valami ki mit tud játék, utazni vagy útirajzot olvasni, korunk egyik szellemi társasjátéka. Ezért volt sikere Boldizsár Iván amerikai útijegyzeteinek az ÉS-ben és ezért számított sikerre a Magvető, amikor Boldizsár Iván New York percről percre című könyvét huszonháromezer példányban adta ki.★ Egy-két bökkenő azért akad itt. A dátumok közül. Boldizsár Iván 1966-ban utazott először az Egyesült Államokba, könyvében akkori New York-élményét meséli el, mi érvényes az egészből 1971-ben? Az első naplóbejegyzés dátuma március 14, az utolsóé április 17, a könyv tehát egyetlen hónap élményeit meséli el, mit lehet ennyi idő alatt New Yorkból fölfedezni? A szerző mindkét bökkenővel számolt, s a következőket határozta el: a) nem fog jósolni, b) nem fogja azt állítani, hogy fölfedezte New Yorkot. Vagyis: állapotrajzot ad. Leírja, hogy mit tapasztalt 1966 tavaszán New Yorkban. „Percről percre”. Hogy ebből mennyi lesz érvényes 1971-ben? Annyi, amennyi. Hogy a percről percre módszer rengeteg vegyes érvényű hordalékanyagot halmoz fel egyetlen hónap felületi tapasztalásaiból? Igen, rengeteget. Ez telik erejéből és idejéből, fogadjuk el, huneut aki többet ígér, mint amennyit teljesíthet. Úgy dolgozik, saját bevallása szerint, mint kezdő falukutató korában, itt van ez a New York nevű nagy falu, lássuk milyen. A házai, az utcái, terei, a boltjai, éttermei, a színházai, a múzeumai, a templomai, a lakói, a lakásai, a színei, az illatai, a hagyományai, a szokásai, a hiedelmei, az etnikai és osztályfeszültségei — már amennyit mindebből egyetlen ember egyetlen hónap alatt kitapasztalhat, s golyóstollával meg zsebmagnetofonjával megrögzíthet. „Anyagot gyűjt”, mint nyári vakációjukon a falukutató diákok, semmit el nem hajít (az üres narancsszörpös üveget sem), hátha jó lesz valamire. ★ így áll össze az ötszázoldalas könyv, amely korántsem teljességet kíván szuggerálni roppant részletgazdagságával, ellenkezőleg: arra figyelmeztet, hogy ez a városdzsungel milyen felmérhetetlenül gazdag tenyészetű. Illő szerénységgel figyelmeztet, sőt: öniróniával Az olvasmányos jó ízek mellett ez adja a könyv Boldizsáros varázsát: szüntelen jelzése a vállalkozás lehetetlenségének. Pontosan tudja, hogy elálmélkodni egy áruház választékbőségén (s aztán diadallal fölfedezni: ruhakefe bezzeg nem kapható), hamburgert enni, esőben caplatni, haszontalan apróságokat vásárolni egy drugstoreban, palacsintát enni reggelire, megbámulni egy felhőkarcolót vagy egy metrólejárót, s mindezt részletesen le is írni, afféle turistagyermetegség vagy falukutatói diákfontoskodás, de mert tudja és grimaszokkal jelzi: elfogadjuk mi is, belemegyünk a játékba. (Véletlen, hogy most olvastam el egy másik riportkönyvet, az olasz Oriana Fallaci élménybeszámolóját az amerikai űrhajósokról. De talán nem véletlen, hogy az önirónikus rácsodálkozás-játék Fallacit is elfogja Amerikában; valami európai betegség — vagy egészség? — közös tünete lehet ez.) S ha az apró-gyermeteg tapasztalatok tömegén át és túl felfedezi, illetve megéli, megtapasztalja, újragondolja is az amerikai társadalom nagy problémáit: a pazarlásmechanizmust, az erőszak kultuszát, a demokrácia önellentmondásait, a kábítószerjárványt, a pénzfetisizmust, a gazdagsági szegénység elképesztő ellentéteit vagy a négerkérdés számunkra ismeretlen rejtelmeit, egy-egy csüggedt pillanatában kertelés nélkül bevallja: nem ismert meg, nem tudott meg, nem fedezett fel semmit. Amikor egy ismerkedés-esélyt megint elszalaszt, így sóhajt fel: „Ezek azok a percek, amikor úgy érzem, hogy semmit sem tudok Amerikáról, végül is csak a felületen mozogtam. Ezt nem azért írom ide, hogy az olvasó megértését vagy ellentmondását hívjam ki, egyszerűen leszögezem műfajom korlátait.” Nincs az az olvasó, akit e sóhajjal le ne fegyverezne. ★ És nincs az az olvasó, aki ne várná mégis szívesen az ígért második kötetet, a beszámolót, New York után, a „még igazibb Amerikáról”. Amilyennek Boldizsár Iván 1966-ban látta: „Műfaja korlátai között”. Hogy ez lesz csak az igazán megkésett beszámoló? Ez. Dehát Amerikát úgy sem ebből ismerjük meg: bejön minden nap a lakásunkba. Boldizsár szerint „a világ békéje attól függ, hogyan látják az amerikaiak a világot”. Ha ez így van, reménykedjünk: a világ is bemegy minden nap, minden amerikai lakásba. „Ezerarcú világ" Egy nagy és nemes hadsereget gyűjtött össze Gereblyés László az eszmetársakból az Ezerarcú világ fordításgyűjteményében, aminthogy mindenkori kátéja lehetne ez a könyv azoknak, akik a magasrangú eszmékért és a szabadságért harcolnak. Ezekért küzdött oly sokat próbált életében Gereblyés László; küzdött nemcsak versekben, hanem a valóságban is, a hitlerizmus brutális erőszakával szembeni fegyveres ellenállók seregében. Ilyen — és természetesen egyéb — eszmekörű fordításait olvashatjuk az Ezerarcú világban a költőnek, aki, amiközben a világ eseményeire oly változatos érzékenységgel reagáló verseit írta, időt és módot tudott szakítani arra is, hogy utolsó percéig folytassa széles körű politikai, társadalmi és szerkesztői tevékenységét, amit annyira csodáltunk. Ami gazdag műfordítói tevékenységét illeti: ehhez, mint kezdeti és inspiráló indíték — az egykori székesfehérvári főrealista tanuló számára — francia szakos tanára, György Oszkár Baudelaire fordítási könyve szolgált. A tehetséges műfordító és költő ekkoriban jelentette meg a Rossz virágai című úttörő jelentőségű Baudelaire-válogatást. Már megelőzőleg Gerebly és Shelley-versekkel próbálkozott. Költőnk, mint e kötethez fűzött utószavában írja, mindvégig kegyelettel őrizte Füst Milán saját kezű javításait, amelyeket a nagy költő a Shelley fordítási szövegekben eszközölt. A Gereblyés-fordításban a magas példa Arany János, Babits és Tóth Árpád. Műfordítási működést komolyabbnak ő maga attól az időtől számítja, amikor az 1938—39-es években, az emigráció idején bővebb alkalma nyílt a francia nyelvvel és irodalommal való foglalkozásra. Számos fordítása jelent meg akkoriban a kolozsvári Korunkban és Tamás Aladár Üzenet című lapjában. A korábbi franciáktól, Viktor Hugón át a legújabbakig, elsősorban Apollinaire-ig terjed első fordítási köre, ehhez társulnak aztán a francia ellenállás költői, Aragon, Éluard és a többiek. 1943-tól fogva az illegális kiadványok, az Edition de minuit, az Europe antológia, az álneves versek tömege jelentette számára az újfajta érdeklődést felkeltő költészetet. Ezekből nyilvánvaló volt, hogy nemcsak nagy hatású politikai versekről van itt szó, hanem a francia költészet megújulásának folyamatáról is, valamint európai arányokban végbement irodalmi korszakváltozásokról. Költőnk ezek fordításában nemcsak egy saját művészeti ág művelését látta, hanem azt is, hogy ez az új költészet fegyver az ellenséggel való küzdelmek során. Fordítási listáját új és új nevekkel gazdagítja, miután lefordítja Éluard Szabadság versét, és a nevezetes balladát arról, aki „a kínvallatás közben is énekel”. (Csak a felszabadulás után értesül költőnk, hogy a verset Aragon írta.) Gazdag fordítási műsorában ott szerepel, a többi között Eugene Potier-nek, az Internacionálé költője verseinek sorozata; Gaucheronnak a Lyoni selyemszövők című nagyszabású verse, amelyben a költő az 1831-es lyoni felkelés emlékét énekli meg. A vértanú halált halt Maurice Audin emlékének szenteli egy másik versciklusát, tiszteletet adva egy példás költői magatartásnak. Négy földrész költői szerepelnek ebben a gazdag fordítói listában; több költőtársával együtt fordította a csehszlovák sorozatot. Az ellenállás költői közt Aragon és Éluard tanítványai közt szereplő Armand Monro-t is fordítani kezdte, amíg a halál meg nem szakította ezt a sokat ígérő kapcsolatot. Számos verset hozott közel hozzánk értékes fordítói tevékenységében, e gazdag választékban pedig a sok között a költő, akinek versei a legnagyobb hatást tették rám ebben az antológiában: Jules Supervielle: Ids munkája éspedig a Krisztina című „rövidopera”. Továbbá az 1940. című vers, a Háború és béke a földön és a Kis erdő. Még jó néhány számomra élményt jelentő verset csatolhatnék ehhez a hasznos és sokban gyönyörű antológiához, amellyel felejthetetlen költőnk a síron túlról még megajándékozott bennünket. 137. SZEPTEMBER 25. 9 KÖNYVEK KORMOS ISTVÁN: Afonya Azay-le-Rideaus Körmöcbánya közt jó darab földön! a térképíró, egy szalmahajú-hegyesorrú fickó csálé cipőben, kockás flanelingben, kezében Reynolds, vastag-zöld-fogó, ment apostolok lován, hegyre fölvölgybe le, hókuszpókuszt rajzolászva. Ohó, mit rajzolt zölddel: fekete áfonyaerdőt, véget seholérőt, rőzseszedőknek és kölyökrókáknak, metrókalauzoknak, éjszaka sütő pékeknek; a vizek alól szökő pisztráng is áfonyát eszik, s Cassius Clay és Pál, a pápabácsi. De Jézusra, csak egy szál neked írt fütty-billogás-térképet, csak neked, csak téged lát e vasmozsár-világban, érted köröz igéivel anyátlan, csak tőled hallja: „Megváltsam? ne váltsam?” Hát szereti, ha homlokod hava elcsattant áfonyától maszatos, ha áfonyaemlékes nevetésed, kisujjad körme, pötty a térdeden, ha nap szitán dőlő lehelleted mézes áfonyaillatot fuvint. Utóirat Hármat se alszol, Húsvét-szigetek s Alaszka közt, Malmőtől Kiotóig fekete lánggal fut az áfonya, Traxith, Lulang, Szentannató bevetve, áfonyaerdők szállnak az egekre. A puccstól a trónfosztásig Vas Zoltán tizenhat esztendőt töltött a Horthy-korszak börtönében. Úgy látszik, újabb tizenhat évet szán arra, hogy az ellenforradalmi rendszer fővezére — és kora — történetét feldolgozza. Monográfiájának most megjelent második kötete — a Horthy vagy a király? — ugyanolyan szempontok szerint készült, mint elődje, az Őfelsége szárnysegéde, Horthy Miklós. Az első kötet „előhangjában” írja: „Érthető, ha elfogult vagyok [Horthy] személyével szemben, de nem annyira, hogy róla és társadalmáról ne az igazat, csakis , az igazat írjam. Minek túloznék, ha a történelmi igazság ereje az, ami leginkább leleplezheti.” Ezt a célt a szerző a történelmi montázs segítségével éri el; rendkívül sok dokumentumot vonultat fel — és elemez — olvasmányos köteteiben. A „királynélküli királyság” első két évéről szól új könyve. A proletárdiktatúra felszámolása már végetért, de az egymással marakodó ellenforradalmi csoportok harca még nyílt volt az 1920-as év első hónapjaiban. A „fővezér” a Gellért szállóban székelt s az újjászervezett — királyhű — „nemzeti hadsereg” helyett valójában még a különítmények erejére támaszkodott Ezek egyike, az Ostenburgkülönítmény juttatta Horthyt negyedszázados uralmához, ugyanis 1920. március 1-én a Parlament puccsszerű megszállásával kényszerítette az ülésező nemzetgyűlést Horthy kormányzóvá választására. (Zárójelben: két héttel korábban, február 17-én Horthy felszólítására az említett különítmény politikai gyilkosságot követett el; megölte Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét és munkatársát, Bacsó Bélát.) A szerző részletesen bemutatja, milyen éles hatalmi harc folyt Horthy és a Svájcban tartózkodó IV. Károly, valamint híveik között. Horthy, a kormányzói teljhatalmat féltve, maga szólította fel az antantországokat, továbbá a Magyarországgal szomszédos államokat, hogy tiltakozzanak a király visszatérése és trónfoglalási kísérlete ellen. Ugyancsak a kisantant — kiprovokált — fenyegetésére való hivatkozással mondják ki 1921. november 3-án Károly király és a Habsburg-ház trónfosztását. (Az első és a második úgynevezett királypuccs felszámolásában jelentős része volt Bethlen Istvánnak, a konszolidált diktatúra megteremtőjének.) Vas széles tablót rajzol Horthy és ellenfelei táboráról, portréi közül emlékezetes az „erős ember” Gömbös, a legitimista Friedrich és Rakovszky Iván (az országgyűlés elnöke) arcképe. Feltűnik néhány később hírhedtté vált politikus, így Schlachta Margit, Meskó Zoltán, valamint Kozma Miklós , Horthy „propagandaminisztere”. A könyv legtöbb adata a szakemberek számára köztudott volt eddig is, ám az olvasók széles rétegeit hozzásegítheti Vas Zoltán monográfiája „félreinformáltságuk” eloszlatásához, az ifjúságot pedig a többnyire csak szólamokban emlegetett ellenforradalmi korszak alapos megismeréséhez. A monumentális vállalkozás tudományos hitelét növelné, ha a szerző a sorozat zárókötetében felsorolná — lehetőleg kötetek szerint is — felhasznált forrásait. Tasi József na«)-»M.n