Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-25 / 39. szám - Faragó Vilmos: Egy falukutató New Yorkban • könyvkritika • Boldizsár Iván: New York percről percre (Magvető) (11. oldal) - Kormos István: Áfonya | Utóirat • vers (11. oldal) - Samu Géza: Szoborterv • kép (11. oldal) - Fodor József: „Ezerarcú világ” • könyvkritika • Gereblyés László: Ezerarcú világ (Magvető) (11. oldal) - Tasi József: A puccstól a trónfosztásig • könyvkritika • Vas Zoltán: Horthy vagy a király (Szépirodalmi) (11. oldal)

FARAGÓ VILMOS: Egy falukutató New Yorkban Tarthatnánk már ott, hogy egy Amerikáról (vagy bármelyik or­szágról, földrészről) készült útirajz senkit se érdekeljen. Léptékünk megnőtt, világunk összezsugoro­dott: kimegyünk a világba és meg­nézzük magunk, vagy ki se me­gyünk, a világ jön be hozzánk a lakásba. De nem tartunk ott. Az útirajz változatlanul (sőt növek­vően) kelendő portéka, éppen azért, mert léptékünk megnőtt és világunk összezsugorodott. Mielőtt kimegyünk, tudni akarjuk, hogyan ment ki más. Miután szétnéztünk, tudni akarjuk, hogyan nézett szét és mit látott más. Nem ,,színes út­leírást” várunk „távoli, titokzatos tájakról” (ez már csakugyan di­vatja múlt), hanem pontos leírást, okos beszámolót az ismerős világ­ról. És nemcsak a tükörképre, ha­nem a tükörre is kiváncsiak va­gyunk. Az egyszemélyes útikaland hősére: mit lát (mit vesz észre), mit érez (érez-e) és mi jut eszébe (eszébe jut-e valami)? Még a té­vedéseire is kíváncsiak vagyunk. Olyan ez, mint valami ki mit tud játék, utazni vagy útirajzot olvas­ni, korunk egyik szellemi társas­játéka. Ezért volt sikere Boldizsár Iván amerikai útijegyzeteinek az ÉS-ben és ezért számított sikerre a Mag­vető, amikor Boldizsár Iván New York percről percre című könyvét huszonháromezer példányban adta ki.★ Egy-két bökkenő azért akad itt. A dátumok közül. Boldizsár Iván 1966-ban utazott először az Egye­sült Államokba, könyvében akkori New York-élményét meséli el, mi érvényes az egészből 1971-ben? Az első naplóbejegyzés dátuma már­cius 14, az utolsóé április 17, a könyv tehát egyetlen hónap élmé­nyeit meséli el, mit lehet ennyi idő alatt New Yorkból fölfedezni? A szerző mindkét bökkenővel számolt, s a következőket határozta el: a) nem fog jósolni, b) nem fogja azt állítani, hogy fölfedezte New Yorkot. Vagyis: állapotrajzot ad. Leírja, hogy mit tapasztalt 1966 tavaszán New Yorkban. „Percről percre”. Hogy ebből mennyi lesz érvényes 1971-ben? Annyi, amennyi. Hogy a percről percre módszer rengeteg vegyes érvényű hordalékanyagot halmoz fel egyetlen hónap felületi tapasztalásaiból? Igen, rengeteget. Ez telik erejéből és idejéből, fo­gadjuk el, huneut aki többet ígér, mint amennyit teljesíthet. Úgy dol­gozik, saját bevallása szerint, mint kezdő falukutató korában, itt van ez a New York nevű nagy falu, lássuk milyen. A házai, az utcái, terei, a boltjai, éttermei, a színhá­zai, a múzeumai, a templomai, a lakói, a lakásai, a színei, az illatai, a hagyományai, a szokásai, a hie­delmei, az etnikai és osztályfeszült­ségei — már amennyit mindebből egyetlen ember egyetlen hónap alatt kitapasztalhat, s golyóstollá­val meg zsebmagnetofonjával meg­rögzíthet. „Anyagot gyűjt”, mint nyári vakációjukon a falukutató diákok, semmit el nem hajít (az üres narancsszörpös üveget sem), hátha jó lesz valamire. ★ így áll össze az ötszázoldalas könyv, amely korántsem teljessé­get kíván szuggerálni roppant rész­letgazdagságával, ellenkezőleg: ar­ra figyelmeztet, hogy ez a város­­dzsungel milyen felmérhetetlenül gazdag tenyészetű. Illő szerénység­gel figyelmeztet, sőt: öniróniával Az olvasmányos jó ízek mellett ez adja a könyv Boldizsár­os vará­zsát: szüntelen jelzése a vállalko­zás lehetetlenségének. Pontosan tudja, hogy elálmélkodni egy áru­ház választékbőségén (s aztán dia­dallal fölfedezni: ruhakefe bezzeg nem kapható), hamburgert enni, esőben caplatni, haszontalan apró­ságokat vásárolni egy drugstore­­ban, palacsintát enni reggelire, megbámulni egy felhőkarcolót vagy egy metrólejárót, s mindezt részletesen le is írni, afféle turista­gyermetegség vagy falukutatói di­ákfontoskodás, de mert tudja és grimaszokkal jelzi: elfogadjuk mi is, belemegyünk a játékba. (Vélet­len, hogy most olvastam el egy másik riportkönyvet, az olasz Oriana Fallaci élménybeszámolóját az amerikai űrhajósokról. De ta­lán nem véletlen, hogy az öniró­­nikus rácsodálkozás-játék Fallacit is elfogja Amerikában; valami európai betegség — vagy egészség? — közös tünete lehet ez.) S ha az apró-gyermeteg tapasztalatok tö­megén át és túl felfedezi, illetve megéli, megtapasztalja, újragon­dolja is az amerikai társadalom nagy problémáit: a pazarlásmecha­nizmust, az erőszak kultuszát, a demokrácia önellentmondásait, a kábítószerjárványt, a pénzfetisiz­­must, a gazdagsági szegénység el­képesztő ellentéteit vagy a néger­­kérdés számunkra ismeretlen rej­telmeit, egy-egy csüggedt pillana­tában kertelés nélkül bevallja: nem ismert meg, nem tudott meg, nem fedezett fel semmit. Amikor egy ismerkedés-esélyt megint el­szalaszt, így sóhajt fel: „Ezek azok a percek, amikor úgy érzem, hogy semmit sem tudok Amerikáról, végül is csak a felületen mozog­tam. Ezt nem azért írom ide, hogy az olvasó megértését vagy ellent­mondását hívjam ki, egyszerűen leszögezem műfajom korlátait.” Nincs az az olvasó, akit e sóhaj­jal le ne fegyverezne. ★ És nincs az az olvasó, aki ne várná mégis szívesen az ígért má­sodik kötetet, a beszámolót, New York után, a „még igazibb Ame­rikáról”. Amilyennek Boldizsár Iván 1966-ban látta: „Műfaja kor­látai között”. Hogy ez lesz csak az igazán megkésett beszámoló? Ez. Dehát Amerikát úgy sem ebből ismerjük meg: bejön minden nap a lakásunkba. Boldizsár szerint „a világ békéje attól függ, hogyan látják az amerikaiak a világot”. Ha ez így van, reménykedjünk: a világ is bemegy minden nap, minden amerikai lakásba. „Ezerarcú világ" Egy nagy és nemes hadsereget gyűjtött össze Gereblyés László az eszmetársak­ból az Ezerarcú világ fordításgyűjtemé­nyében, aminthogy mindenkori kátéja le­hetne ez a könyv azoknak, akik a magas­rangú eszmékért és a szabadságért har­colnak. Ezekért küzdött oly sokat próbált életében Gereblyés László; küzdött nem­csak versekben, hanem a valóságban is, a hitlerizmus brutális erőszakával szem­beni fegyveres ellenállók seregében. Ilyen — és természetesen egyéb — eszmekörű fordításait olvashatjuk az Ezerarcú világ­ban a költőnek, aki, amiközben a világ eseményeire oly változatos érzékenység­gel reagáló verseit írta, időt és módot tudott szakítani arra is, hogy utolsó per­céig folytassa széles körű politikai, társa­dalmi és szerkesztői tevékenységét, amit annyira csodáltunk. Ami gazdag műfordítói tevékenységét illeti: ehhez, mint kezdeti és inspiráló in­díték — az egykori székesfehérvári fő­realista tanuló számára — francia sza­kos tanára, György Oszkár Baudelaire fordítási könyve szolgált. A tehetséges műfordító és költő ekkoriban jelentette meg a Rossz virágai című úttörő jelentő­ségű Baudelaire-válogatást. Már megelő­zőleg Gerebly és Shelley-versekkel pró­bálkozott. Költőnk, mint e kötethez fűzött utószavában írja, mind­végig kegyelettel őrizte Füst Milán saját kezű javításait, amelyeket a nagy költő a Shelley fordítási szövegekben eszközölt. A Gereblyés-fordításban a magas példa Arany János, Babits és Tóth Árpád. Mű­fordítási működést komolyabbnak ő ma­ga attól az időtől számítja, amikor az 1938—39-es években, az emigráció idején bővebb alkalma nyílt a francia nyelvvel és irodalommal való foglalkozásra. Szá­mos fordítása jelent meg akkoriban a ko­lozsvári Korunk­ban és Tamás Aladár Üzenet című lapjában. A korábbi fran­ciáktól, Viktor Hugón át a legújabbakig, elsősorban Apollinaire-ig terjed első for­dítási köre, ehhez társulnak aztán a fran­cia ellenállás költői, Aragon, Éluard és a többiek. 1943-tól fogva az illegális kiadványok, az Edition de minuit, az Europe antológia, az álneves versek tömege jelentette szá­mára az újfajta érdeklődést felkeltő köl­tészetet. Ezekből nyilvánvaló volt, hogy nemcsak nagy hatású politikai versek­ről van itt szó, hanem a francia költészet megújulásának folyamatáról is, valamint európai arányokban végbement irodalmi korszakváltozásokról. Költőnk ezek fordításában nemcsak egy saját művészeti ág művelését látta, ha­nem azt is, hogy ez az új költészet fegyver az ellenséggel való küzdelmek során. For­dítási listáját új és új nevekkel gazdagítja, miután lefordítja Éluard Szabadság ver­sét, és a nevezetes balladát arról, aki „a kínvallatás közben is énekel”. (Csak a fel­­szabadulás után értesül költőnk, hogy a verset Aragon írta.) Gazdag fordítási műsorában ott szere­pel, a többi között Eugene Potier-nek, az Internacionálé költője verseinek sorozata; Gaucheronnak a Lyoni selyemszövők cí­mű nagyszabású verse, amelyben a költő az 1831-es lyoni felkelés emlékét énekli meg. A vértanú halált halt Maurice Audin emlékének szenteli egy másik versciklu­sát, tiszteletet adva egy példás költői ma­gatartásnak. Négy földrész költői szere­pelnek ebben a gazdag fordítói listában; több költőtársával együtt fordította a csehszlovák sorozatot. Az ellenállás költői közt Aragon és Éluard tanítványai közt szereplő Armand Monro-t is fordítani kezdte, amíg a halál meg nem szakította ezt a sokat ígérő kap­csolatot. Számos verset hozott közel hozzánk ér­tékes fordítói tevékenységében, e gazdag választékban pedig a sok között a költő, akinek versei a legnagyobb hatást tették rám ebben az antológiában: Jules Super­­vielle: Ids munkája éspedig a Krisztina című „rövidopera”. Továbbá az 1940. című vers, a Háború és béke a földön és a Kis erdő. Még jó néhány számomra élményt jelen­tő verset csatolhatnék ehhez a hasznos és sokban gyönyörű antológiához, amellyel felejthetetlen költőnk a síron túlról még megajándékozott bennünket. 137. SZEPTEMBER 25. 9 KÖNYVEK KORMOS ISTVÁN: A­fonya Azay-le-Rideau­s Körmöcbánya közt jó darab földön! a térképíró, egy szalmahajú-hegyesorrú fickó csálé cipőben, kockás flanelingben, kezében Reynolds, vastag-zöld-fogó, ment apostolok lován, hegyre föl­völgybe le, hókuszpókuszt rajzolászva. Ohó, mit rajzolt zölddel: fekete áfonyaerdőt, véget seholérőt, rőzseszedőknek és kölyökrókáknak, metrókalauzoknak, éjszaka sütő pékeknek; a vizek alól szökő pisztráng is áfonyát eszik, s Cassius Clay és Pál, a pápabácsi. De Jézusra, csak egy szál neked írt fütty-billogás-térképet, csak neked, csak téged lát e vasmozsár-világban, érted köröz igéivel anyátlan, csak tőled hallja: „Megváltsam? ne váltsam?” Hát szereti, ha homlokod hava elcsattant áfonyától maszatos, ha áfonyaemlékes nevetésed, kisujjad körme, pötty a térdeden, ha nap­ szitán­ dőlő lehelleted mézes áfonyaillatot fuvint. Utóirat Hármat se alszol, Húsvét-szigetek s Alaszka közt, Malmőtől Kiotóig fekete lánggal fut az áfonya, Traxith, Lulang, Szentannató bevetve, áfonyaerdők szállnak az egekre. A puccstól a trónfosztásig Vas Zoltán tizenhat esztendőt töltött a Horthy-korszak börtöné­ben. Úgy látszik, újabb tizenhat évet szán arra, hogy az ellenforra­dalmi rendszer fővezére — és kora — történetét feldolgozza. Monográ­fiájának most megjelent második kötete — a Horthy vagy a király? — ugyanolyan szempontok szerint készült, mint elődje, az Őfelsége szárnysegéde, Horthy Miklós. Az első kötet „előhangjában” írja: „Érthető, ha elfogult vagyok [Horthy] személyével szemben, de nem annyira, hogy róla és társa­dalmáról ne az igazat, csakis , az igazat írjam. Minek túloznék, ha a történelmi igazság ereje az, ami leginkább leleplezheti.” Ezt a célt a szerző a történelmi montázs se­gítségével éri el; rendkívül sok do­kumentumot vonultat fel — és ele­mez — olvasmányos köteteiben. A „királynélküli királyság” első két évéről szól új könyve. A pro­letárdiktatúra felszámolása már végetért, de az egymással marako­dó ellenforradalmi csoportok harca még nyílt volt az 1920-as év első hónapjaiban. A „fővezér” a Gel­­lért szállóban székelt s az újjá­szervezett — királyhű — „nemzeti hadsereg” helyett valójában még a különítmények erejére támaszko­dott Ezek egyike, az Ostenburg­­különítmény juttatta Horthyt ne­gyedszázados uralmához, ugyanis 1920. március 1-én a Parlament puccsszerű megszállásával kénysze­rítette az ülésező nemzetgyűlést Horthy kormányzóvá választására. (Zárójelben: két héttel korábban, február 17-én Horthy felszólítására az említett különítmény politikai gyilkosságot követett el; megölte Somogyi Bélát, a Népszava szer­kesztőjét és munkatársát, Bacsó Bélát.) A szerző részletesen bemu­tatja, milyen éles hatalmi harc folyt Horthy és a Svájcban tartóz­kodó IV. Károly, valamint híveik között. Horthy, a kormányzói telj­hatalmat féltve, maga szólította fel az antantországokat, továbbá a Magyarországgal szomszédos álla­mokat, hogy tiltakozzanak a király visszatérése és trónfoglalási kísér­lete ellen. Ugyancsak a kisantant — kiprovokált — fenyegetésére va­ló hivatkozással mondják ki 1921. november 3-án Károly király és a Habsburg-ház trónfosztását. (Az el­ső és a második úgynevezett ki­­rálypuccs felszámolásában jelentős része volt Bethlen Istvánnak, a konszolidált diktatúra megteremtő­jének.) Vas széles tablót rajzol Horthy és ellenfelei táboráról, portréi közül emlékezetes az „erős ember” Gömbös, a legitimista Fri­edrich és Rakovszky Iván (az or­szággyűlés elnöke) arcképe. Feltű­nik néhány később hírhedtté vált politikus, így Schlachta Margit, Meskó Zoltán, valamint Kozma Miklós , Horthy „propagandami­nisztere”. A könyv legtöbb adata a szak­emberek számára köztudott volt eddig is, ám az olvasók széles ré­tegeit hozzásegítheti Vas Zoltán monográfiája „félreinformáltságuk” eloszlatásához, az ifjúságot pedig a többnyire csak szólamokban em­legetett ellenforradalmi korszak alapos megismeréséhez. A monu­mentális vállalkozás tudományos hitelét növelné, ha a szerző a so­rozat zárókötetében felsorolná — lehetőleg kötetek szerint is — fel­­használt forrásait. Tasi József na«)-»M.n

Next