Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-02 / 40. szám - Gondos István: A csavargók királya • kép (10. oldal) - Iszlai Zoltán: Napsugártól Szentivánig • könyvkritika • Friedebert Tuglas: A kis Illimar (Európa) (10. oldal) - Marx József: A város és a kutyák • könyvkritika • Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák (Európa) (10. oldal) - Kelemen János: Az „egyetemes város” • könyvkritika • Bajomi Lázár Endre: Párizs varázsa (Szépirodalmi) (10. oldal) - Görgey Gábor: Lapszéljegyzetek Gorkijról • könyvkritika (10. oldal)
Bajomi Lázár Endre: Párizs varázsa (SZÉPIRODALMI) Gulyás János: Délutáni hajós (MAGVETŐ) Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei (SZÉPIRODALMI) Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák (EUROPA) Sz. Lukács Imre: Szegények krónikája (KOSSUTH) Friedebert Tuglas: A kis lllimar (EURÓPA) A város és a kutyák tok és a perui író regénye között, de ez alig több, mint a témából fakadó „örök” meghatározottság: a kadétiskolások „education sentimentaire”-ja nemcsak Európában, de az inkák távoli földjén is az erőszak és a megaláztatás lélektorzító útját járja be. Alberto Fernandez, a jó házból való úri fiú, Jaguár, a külvárosi vagány és a többiek története azonban másként formálódik mint itt, Európában. Döntőek a helyi színek: Peru Latin-Amerika azon országa, ahol az indián vér nemességet jelent. Ám, ha nincs is faji előítélet, annál nagyobb a feszítőerő a partvidék viszonylagos gazdagsága és a hegyvidék szegénysége között. Mario Vargas Llosa a baloldali fordulat előtti Peru világát eleveníti meg, s a regényből a magyar olvasó is megérzi, hogy miért volt elkerülhetetlen a változás. „Peruban minden felemás és ezért minden tönkremegy” — mondja a regény egyik szereplője. S ezt a szétzilálódási folyamatot ábrázolja a szerző, ha nem is társadalmi méretekben, de néhány gyerekember sorsában. A kutyák, a kadétiskolások első évfolyama, akikkel a felsősök minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel bánnak, agyafúrt kínzásokkal „avatják föl” őket. A város: Lima, ahonnan a „kutyák” múltjukat, képlékeny egyéniségüket hozzák, s ahova sérült lélekkel, majd visszatérnek. A város: a goethei értelemben vett „nagyvilág”, amelynek lényeges vonásai a kadétiskola „kis világában” is tragikus torzulásokat okoznak. Mario Vargas Llosa vérbeli tehetség. Könyve felhasználja a modern próza sok vívmányát, az idősíkok váltását, a nézőpontok fölcserélését, az egyes szám első és harmadik személyű közlés szubjektív-objektív villódzását, a karcsú szerkezetet. Regényformája azonban klasszikus: sehol sem lépi át a műfaj kereteit, sem az esszé, sem a szociológia irányába. Hősei sorsát elsősorban társadalmi elhelyezkedésük, kötöttségük határozza meg, a szerző a legnagyobb gonddal ezeket dolgozza ki, és másodlagos feladatként foglalkozik a pikareszk és mélylélektani mozzanatokkal. S ez a lényegre törő, erős társadalmi töltésű realizmus nem más, mint — nagyon egyszerűsítve — a sokat emlegetett latin-amerikai jelleg. Latin-Amerika írói vallják, amiről sok helyütt divat megfelekezni: az ember a társadalmi ember. Érdemes elolvasni Mario Vargas Llosa regényét, amely hozzásegít, hogy visszahódítsuk ezt a közhelyiyé koptatott igazságot. Egyszersmind újabb bizonyítékot is szolgáltat arról, hogy Latin-Amerika mind kiemelkedőbb szerepet játszik korunk irodalmában. Marx József Az „egyetemes város Az eredeti mű 1962-ben jelent meg, s most Gulyás András tehetségre valló tolmácsolásában magyarul is üdvözölhetjük Mario Vargas Llosa, a fiatal perui író méltán nagy hírű regényét. Bár emlékezetünkben akaratlanul is fölbukkannak olyan nagyszerű könyvek, mint Musilé, a Törtess iskolaévei vagy Ottlik regénye az Iskola a határon, jobb ha rögtön el is felejtjük őket: ez a perui regény ízig-vérig latin-ameriikai. A felszínen természetesen sok a hasonlóság a kelet-európai szerminden olvasójában ezernyi emléket támaszt Bajomi Lázár Endre Párizs varázsa című tanulmánygyűjteménye, ez a szellemi idegenvezető kalauz. Hangjában is van valami nosztalgikus, a régi bűvölet felidézése. A szerző ifjúsága javát töltötte a francia fővárosban, s könyve tisztelgés és búcsú is egyben. Tisztelgés a fölidézett múlt előtt, s búcsú is ifjúsága városától. Csak azt fájlaljuk — s ez egyben a legfőbb kifogásunk —, hogy miért nem napló vagy emlékirat formájában idézte föl emlékeit. Úgy, ahogy azt a kötet egyik legizgalmasabb írásában (Az utolsó találkozó Pontignyban) tette. De így, mozaikokra tördeltem, olvasmányélmények formájában is érzékeltetni tudja Párizs varázsát. Ez a kötete szervesen kiegészíti a szerző többi, Párizsról szóló munkáját. Könyve befejező soraiban Goethe szavait idézi az „egyetemes város”ról. Párizs csakugyan egyetemes város. Ott mindig otthonra leltek a nagy száműzöttek, oda sereglettek Keletről, elnyomott hazájukból, a fiatal forradalmárok, s ott megnyugtató menedéket talál minden zaklatott idegrendszer, feloldódik minden magánosság. Ezt a Párizst kutatja Bajomi Lázár írókban, könyvekben, képekben, városnegyedekben. Könyve azokban is emlékeztető nosztalgiát kelt, akik sohasem jártak Párizsban. Tanulmányai, amelyek különböző időben, különböző alkalmakkor keletkeztek, a haladó, a forradalmi francia szellem egy-egy megnyilatkozását villantják fel. S ahol csak alkalom adódik, kutatják a magyarok, a nagy elődök nyomait. Amikor tanulmányait leírta, aligha gondolt arra, hogy valamikor kötetbe gyűjti őket. A könyv így is egységes kompozíciónak hat. Természetesen az alkalomszerűség erősen érezteti hatását a színvonalban, érdekességben. A France-ról, a Romain Rolland-ról szóló szép, élményszerű tanulmányok mellett találunk kedvezőtlenebb, erőltetettebb írásokat. Az elemzést gyakran váltogatja a könnyed és felületesebb riportázs. Egy-két írását bízvást kihagyhatta volna a kötetből. Jól ismeri —számos írása tanúsítja — a francia avantgardista mozgalmakat. Ezért érezzük hiányát egy összefoglaló tanulmánynak. Fogalmazása szubjektív, élményszerű, de sajnálatosan kevés „emberi dokumentum”-ot közöl velünk. Személyes élményeit nagyon is háttérbe szorítja. Több szerénytelenség talán nem ártott volna könyvének. Kelemen János Gondos István: A csavargók királya Napsugártól Szentivánig Sütő András jegyzi föl, hogy „a gyermekkor emberkutató szenvedélye csak a nagy felfedezőkéhez hasonlatos”. Ilyen szenvedéllyel indult neki az észt Friedebert Tuglas is, hogy hőse, A kis Illimar bőrében bejárja a századelő Észtországának egy hároméves kisfiú számára feltárulkozó darabkáját. Az észt gyerekhősöket nemigen ismerjük. Alain-Fournier-ja, Cocteau-ja, Tolsztoja, Dosztojevszkije, vagy éppen Sálingére és Updike-ja a magyar irodalmi köztudatban nincs ennek a nemzetnek. Mindöszsze Ahto Levi múlt évben megjelent regénye (A szürke farkas naplója) az, amelyből egy tépett sorsú kisfiú nagyon szomorú történetéről értesülhetünk. Ez a könyv a „Valahol Európában” szétmorzsolódott kölyöknemzedéknek állít emléket. Illimar Tuglasszal — mert ki más lenne ő, mint az író, gyerekkorában — jóval idillikusabb környezetben, egy eldugott földesúri birtokon találkozunk először, amint apja, az uradalmi magtáros szerény lakásából bóklászni indul a meleg nyári reggel fényében. A titokzatos „fehérítőudvaron” pici birodalmának fontos személyiségével találkozik, „aki” nem más, mint egy étkek megítélésében csalhatatlan, ám az emberi csalafintasággal könnyen méregbehozható gólyamadár. A zsongító időben komótosan sétálgató Illimar lassacskán bevezet bennünket ember ismerősei körébe is. Csakhamar találkozunk szüleivel, aztán Beteg Jákobbal, a baromfiak őrzőjével és rettenthetetlen védelmezőjével, a Bolond Julannal, aki csak annyi időre hajlandó kalapot és cipőt viselni, míg a félmeszelt ajándékpálinka leszalad a torkán. A heringfarok kedvelője, a vénséges Hirm éjjeliőr is előkelő helyet foglal el Illimar gyanútlanul táruló szívében, ő meséli azt a történetet is, bizonyos lábrakelt házakról, ahol a folklórt szimatoló olvasó gyanút fog: a finomtollú, borongásra és megbocsátásra egyaránt hajlandó író a kelleténél kicsit felnőttesebbé szabályozza a jellegzetes tanyai beszédek és anekdoták csörgedezését. A vajákosan borzongató, vagy kegyetlenül nevettető esetek — nagyon ravaszul, de mégis észlelhetően — „emeltebbek” az alaptörténetnél. Néhol meg éppenséggel becsületszóra hinnénk csak el, hogy a felemáscsizmás Ilii valósággal ennyire tanulságos fölépítésben látta-e a dolgokat, amint azok — illően fogalmazva — az elbeszélésbe csapongnak. Mindezért azonban kár lenne igazán bosszankodnunk. Mert Tuglas, ha ki is fordul néha választott szemszögéből, a játékszabályok megszegéséért a lényéhez tartozó gyöngédséggel kárpótol, végig, félezer oldalon. Humora is napfényes, elnéző. Realizmusa kritikai oldalára az embertelen gonoszság helyett inkább az apró, esendő rosszaságokat száműzi. A mű ritmusát — Reymont-i, Daxness-i hagyomány — az esztendő metronómja pergeti. Az egyik nyártól a másikig, Szentivánig tartana ilyenképpen a könyv, az északiak bűvös-táncos, tűzugratós, forró kőre köpködő, durrogtató, ördögpénzszárító éjszakájáig. E babonás ünnep azonban — vélhette az író — valahogy kurtán-furcsán, riadozó gyerek számára mindenképp vad mulatsággal zárná a történetet. Úgy érezte, nem hagyhatja apró hősét vigasztalás nélkül: lesz ennél sajátabb s fontosabb dolga is valamikor. A legszebb a — meglepően — Krúdyra emlékeztető utolsó fejezetben a kis fölfedező köré a muzsika és a játék világát idézi. Fura madárhoz hasonlatos, vékony, horgas emberek hordozzák bábos verklijükkel. Fejükön — bóbita helyett — szurokfekete sapkát viselnek. Nyomukat követve Ilii oly messzire jut hazulról, mint még sohasem. Életében először érzi meg azok szomorúságát, akiknek sorsáról — nem is sokára — majd beszélnie kell. Gyerekregény helyett így kapunk nosztalgiás dallamokat az epikus énekéből, amelyet „akkor még nem tudott szavakba önteni”. Izsai Zoltán LAPSZÉLJEGYZETEK GORKIJRÓL Néhány adatra volt szükségem egyszer, és utánanéztem, milyen múltja van nálunk Gorkij nyilvánosságának. Ez a könyvtári tallózás váratlan meglepetést hozott számomra. A különböző korabeli dokumentumokban álmélkodva és elégedetten láttam, milyen meglepő frisseséggel figyelt fel rá a magyar irodalom és közvélemény. Oroszországban 1898-ban, novellái kétkötetes kiadása után vált neves íróvá — és Kiss József lapja, A Hét, már 1899 október 22-én közli Unalomból című novelláját. S ettől kezdve szinte hihetetlen gyorsasággal nő a népszerűsége nálunk. Első, könyvalakban megjelent műve a Magyar Könyvtár sorozatában került a közönséghez, s a század eleji folyóiratok, napilapok, kiadók egyre-másra publikálják novelláit, regényeit, verseit, nem egyet több kiadásban is. Az Éjjeli menedékhelyet fél évvel a moszkvai premier után Reinhardt társulata mutatja be nálunk, majd 1907-ben a Thália-társaság játssza, Hevesi Sándor rendezésében. És meglepetten láttam, hogy Gorkij nemcsak a radikális köröket hódította meg, hanem olyan konzervatív orgánumok is közlik írásait, mint Herczeg Ferenc Új Idők-je. Ezt az írót nagy szellemi éhség várta itt. Találóan írja egyik magyar méltatója, Komlós Aladár, hogy a századforduló közönsége .......oly mohón kapott Gorkij művei után, mint egy húsevő, aki elé végre húst tálalnak, hosszú vegetárius koszt után”. Alekszej Makszimovics Peskovnak hívták. Gorkij — annyit jelent, hogy „keserű”. Választott írói név aligha lehet jellegzetesebb. A közönség nem bánta. A növényi koszt után a keserűség is ízlett. ★ Első drámája a Kispolgárok. De időrendben alig különíthető el az Éjjeli menedékhely-től, szinte egyidőben írta mindkét darabot. Ez idő tájt fejezte be Csehov a Három nővér-t, két esztendővel később megírta utolsó színművét, a Cseresnyéskert-et. Nem rossz évjáratok az orosz dráma történetében. A Kispolgárok-at a moszkvai Művész Színház mutatta be, 1902-ben. Sztanyiszlavszkij így emlékezik erről: „A főpróbára összecsődültek Pétervár kormánykörei, a nagyhercegektől és miniszterektől kezdve ott volt minden rendű és rangú hivatali személy, az egész cenzúra-bizottság. Bent a színházban és körülötte is megerősített rendőri készültség... Az ember azt hitte, hogy nem főpróba, hanem ütközet készül.” Még nagyobb volt a rémület az Éjjeli menedékhely bemutatója után. Egy monarchista lap így ír a sikerről: „Nem érdemel kegyelmet az a társadalom, amely minden újdonság kedvéért teljesen kivetkőzik önmagából; megfeledkezve elveiről, hitéről, erkölcsi fertőben fetreng, mint a római tömeg a cézárok idején, és őrjöngve tapsol a bűznek, a szennynek, a feslettségnek, a forradalmi propagandának... A mezítlábasok atamánja, Makszim Gorkij pedig tollának erejével, mint egy vasdoronggal, társadalmunk alapját döngeti. Milyen ártalmas író! Milyen szánalmasak is az olvasók és nézők, akik őt bámulják!” Milyen különös, hogy a rajongás sohasem képes oly forró szavakkal dicsérni, mint az elvakult gyűlölet. ★ Gorkij tüdőbeteg volt. 1921-től németországi és csehszlovákiai szanatóriumokban kezelik. 1924-től orvosi tanácsra Capri szigetén él. Ezek az évei voltak a legtermékenyebbek. Néhány esztendő alatt kilenc könyvet írt. A betegség időmilliomossá tette. Capriban, ahová az egész világból zarándokoltak hozzá tisztelői, Kosztolányi Dezső is meglátogatta 1924-ben. Egy villanásnyi jelenet Kosztolányi hangulatos, tömör ragyogású riportjából. Gorkij bemutatja a családot. Majd: „Még valakit bemutat: a kutyáját, egy fekete patkányfogót, aki már várja az ebédet. — Kuiska — mutatja be Gorkij. — Mit jelent ez? — kérdem. — Kutya. Ez a neve.” És Kosztolányi hozzáfűzi: „Gorkij a kutyát kutyának, az embert embernek nevezi.” Nem tudok oroszul, szlavista barátaim tanúsága szerint azonban a pontos Kosztolányi ezúttal tévedett. Ha így van, tévedése is, a Gorkijnak tulajdonított magyarázat is jellemző. Mert mindketten értettek az egyszerű azonosságok titokzatos, nagy költészetéhez. (Vj. virsv asisn (IRODALOM ) 11 KÖNYVEK 1971. OKTÓBER 2.