Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-02 / 40. szám - Gondos István: A csavargók királya • kép (10. oldal) - Iszlai Zoltán: Napsugártól Szentivánig • könyvkritika • Friedebert Tuglas: A kis Illimar (Európa) (10. oldal) - Marx József: A város és a kutyák • könyvkritika • Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák (Európa) (10. oldal) - Kelemen János: Az „egyetemes város” • könyvkritika • Bajomi Lázár Endre: Párizs varázsa (Szépirodalmi) (10. oldal) - Görgey Gábor: Lapszéljegyzetek Gorkijról • könyvkritika (10. oldal)

Bajomi Lázár Endre: Párizs varázsa (SZÉPIRODALMI) Gulyás János: Délutáni hajós (MAGVETŐ) Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei (SZÉPIRODALMI) Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák (EUROPA) Sz. Lukács Imre: Szegények krónikája (KOSSUTH) Friedebert Tuglas: A kis lllimar (EURÓPA) A város és a kutyák tok és a perui író regénye között, de ez alig több, mint a témából fakadó „örök” meghatározottság: a kadétiskolások „education senti­­mentaire”-ja nemcsak Európában, de az inkák távoli földjén is az erőszak és a megaláztatás lélektor­zító útját járja be. Alberto Fer­nandez, a jó házból való úri fiú, Jaguár, a külvárosi vagány és a többiek története azonban más­ként formálódik mint itt, Európá­ban. Döntőek a helyi színek: Peru Latin-Amerika azon országa, ahol az indián vér nemességet jelent. Ám, ha nincs is faji előítélet, an­nál nagyobb a feszítőerő a part­vidék viszonylagos gazdagsága és a hegyvidék szegénysége között. Mario Vargas Llosa a baloldali fordulat előtti Peru világát eleve­níti meg, s a regényből a magyar olvasó is megérzi, hogy miért volt elkerülhetetlen a változás. „Peru­ban minden felemás és ezért min­den tönkremegy” — mondja a re­gény egyik szereplője. S ezt a szétzilálódási folyamatot ábrázolja a szerző, ha nem is társadalmi méretekben, de néhány gyerekem­ber sorsában. A kutyák, a kadét­­iskolások első évfolyama, akikkel a felsősök minden képzeletet fe­lülmúló kegyetlenséggel bánnak, agyafúrt kínzásokkal „avatják föl” őket. A város: Lima, ahonnan a „kutyák” múltjukat, képlékeny egyéniségüket hozzák, s ahova sé­rült lélekkel, majd visszatérnek. A város: a goethei értelemben vett „nagyvilág”, amelynek lényeges vonásai a kadétiskola „kis világá­ban” is tragikus torzulásokat okoz­nak. Mario Vargas Llosa vérbeli te­hetség. Könyve felhasználja a mo­dern próza sok vívmányát, az idő­síkok váltását, a nézőpontok föl­cserélését, az egyes szám első és harmadik személyű közlés szubjek­tív-objektív villódzását, a karcsú szerkezetet. Regényformája azon­ban klasszikus: sehol sem lépi át a műfaj kereteit, sem az esszé, sem a szociológia irányába. Hősei sorsát elsősorban társadalmi el­helyezkedésük, kötöttségük hatá­rozza meg, a szerző a legnagyobb gonddal ezeket dolgozza ki, és má­sodlagos feladatként foglalkozik a pikareszk és mélylélektani mozza­natokkal. S ez a lényegre törő, erős társadalmi töltésű realizmus nem más, mint — nagyon egysze­rűsítve — a sokat emlegetett la­tin-amerikai jelleg. Latin-Amerika írói vallják, ami­ről sok helyütt divat megfelekez­­ni: az ember a társadalmi ember. Érdemes elolvasni Mario Vargas Llosa regényét, amely hozzásegít, hogy visszahódítsuk ezt a közhely­­iyé koptatott igazságot. Egyszers­mind újabb bizonyítékot is szol­gáltat arról, hogy Latin-Amerika mind kiemelkedőbb szerepet ját­szik korunk irodalmában. Marx József Az „egyetemes város Az eredeti mű 1962-ben jelent meg, s most Gulyás András te­hetségre valló tolmácsolásában magyarul is üdvözölhetjük Mario Vargas Llosa, a fiatal perui író méltán nagy hírű regényét. Bár emlékezetün­kben akaratlanul is fölbukkannak olyan nagyszerű könyvek, min­t Musilé, a Törtess iskolaévei vagy Ottlik regénye az Iskola a határon, jobb ha rögtön el is felejtjük őket: ez a perui re­gény ízig-vérig latin-ameriikai. A felszínen természetesen sok a hasonlóság a kelet-európai szer­minden olvasójában ezernyi em­léket támaszt Bajomi Lázár Endre Párizs varázsa című tanulmány­gyűjteménye, ez a szellemi idegen­vezető kalauz. Hangjában is van valami nosztalgikus­­, a régi bűvö­let felidézése. A szerző ifjúsága ja­vát töltötte a francia fővárosban, s könyve tisztelgés és búcsú is egy­ben. Tisztelgés a fölidézett múlt előtt, s búcsú is ifjúsága városától. Csak azt fájlaljuk — s ez egyben a legfőbb kifogásunk —, hogy miért nem napló vagy emlékirat formá­jában idézte föl emlékeit. Úgy, ahogy azt a kötet egyik legizgal­masabb írásában (Az utolsó talál­kozó Pontignyban) tette. De így, mozaikokra tördeltem, olvasmány­­élmények formájában is érzékeltet­ni tudja Párizs varázsát. Ez a köte­te szervesen kiegészíti a szerző többi, Párizsról szóló munkáját. Könyve befejező soraiban Goethe szavait idézi az „egyetemes város”­­ról. Párizs csakugyan egyetemes város. Ott mindig otthonra leltek a nagy száműzöttek, oda sereglet­tek Keletről, elnyomott hazájuk­ból, a fiatal forradalmárok, s ott megnyugtató menedéket talál min­den zaklatott idegrendszer, feloldó­dik minden magánosság. Ezt a Pá­rizst kutatja Bajomi Lázár írókban, könyvekben, képekben, városne­gyedekben. Könyve azokban is emlékeztető nosztalgiát kelt, akik sohasem jártak Párizsban. Tanul­mányai, amelyek különböző idő­ben, különböző alkalmakkor kelet­keztek, a haladó, a forradalmi francia szellem egy-egy megnyilat­kozását villantják fel. S ahol csak alkalom adódik, kutatják a magya­rok, a nagy elődök nyomait. Amikor tanulmányait leírta, alig­ha gondolt arra, hogy valamikor kötetbe gyűjti őket. A könyv így is egységes kompozíciónak hat. Természetesen az alkalomszerűség erősen érezteti hatását a színvonal­ban, érdekességben. A France-ról, a Romain Rolland-ról szóló szép, élményszerű tanulmányok mellett találunk kedvezőtlenebb, erőltetet­­tebb írásokat. Az elemzést gyakran váltogatja a könnyed és felülete­sebb riportázs. Egy-két írását bíz­vást kihagyhatta volna a kötetből. Jól ismeri —számos írása tanúsítja — a francia avantgardista mozgal­makat. Ezért érezzük hiányát egy összefoglaló tanulmánynak. Fogal­mazása szubjektív, élményszerű, de sajnálatosan kevés „emberi doku­­mentum”-ot közöl velünk. Szemé­lyes élményeit nagyon is háttérbe szorítja. Több szerénytelenség ta­lán nem ártott volna könyvének. Kelemen János Gondos István: A csavargók királya Napsugártól Szentivánig Sütő András jegyzi föl, hogy „a gyermekkor emberkutató szenve­délye csak a nagy felfedezőkéhez hasonlatos”. Ilyen szenvedéllyel in­dult neki az észt Friedebert Tuglas is, hogy hőse, A kis Illimar bőré­ben bejárja a századelő Észtorszá­gának egy hároméves kisfiú szá­mára feltárulkozó darabkáját. Az észt gyerekhősöket nemigen ismerjük. Alain-Fournier-ja, Coc­­teau-ja, Tolsztoja, Dosztojevszkije, vagy éppen Sálingére és Updike-ja a magyar irodalmi köztudatban nincs ennek a nemzetnek. Mindösz­­sze Ahto Levi múlt évben megje­lent regénye (A szürke farkas nap­lója) az, amelyből egy tépett sorsú kisfiú nagyon szomorú történetéről értesülhetünk. Ez a könyv a „Vala­hol Európában” szétmorzsolódott kölyöknemzedéknek állít emléket. Illimar­ Tuglasszal — mert ki más lenne ő, mint az író, gyerekkorá­ban — jóval idillikusabb környe­zetben, egy eldugott földesúri bir­tokon találkozunk először, amint apja, az uradalmi magtáros sze­rény lakásából bóklászni indul a meleg nyári reggel fényében. A ti­tokzatos „fehérítőudvaron” pici bi­rodalmának fontos személyiségével találkozik, „aki” nem más, mint egy étkek megítélésében csalhatat­lan, ám az emberi csalafintasággal könnyen méregbehozható gólyama­dár. A zsongító időben komótosan sétálgató Illimar lassacskán beve­zet bennünket ember­ ismerősei kö­rébe is. Csakhamar találkozunk szüleivel, aztán Beteg Jákobbal, a baromfiak őrzőjével és rettenthe­tetlen védelmezőjével, a Bolond Julannal, aki csak annyi időre haj­landó kalapot és cipőt viselni, míg a félmeszelt ajándékpálinka lesza­lad a torkán. A heringfarok kedve­lője, a vénséges Hirm éjjeliőr is előkelő helyet foglal el Illimar gya­nútlanul táruló szívében, ő meséli azt a történetet is, bizonyos lábra­­kelt házakról, ahol a folklórt szi­matoló olvasó gyanút fog: a finom­tollú, borongásra és megbocsátás­ra egyaránt hajlandó író a kelleté­nél kicsit felnőttesebbé szabályoz­za a jellegzetes tanyai beszédek és anekdoták csörgedezését. A vajá­kosan borzongató, vagy kegyetle­nül nevettető esetek — nagyon ra­vaszul, de mégis észlelhetően — „emeltebbek” az alaptörténetnél. Néhol meg éppenséggel becsület­szóra hinnénk csak el, hogy a fele­máscsizmás Ilii valósággal ennyire tanulságos fölépítésben látta-e a dolgokat, amint azok — illően fo­galmazva — az elbeszélésbe csa­­pongnak. Mindezért azonban kár lenne igazán bosszankodnunk. Mert Tug­las, ha ki is fordul néha választott szemszögéből, a játékszabályok megszegéséért a lényéhez tartozó gyöngédséggel kárpótol, végig, fél­ezer oldalon. Humora is napfényes, elnéző. Realizmusa kritikai oldalá­ra az embertelen gonoszság helyett inkább az apró, esendő rosszaságo­kat száműzi. A mű ritmusát — Reymont-i, Daxness-i hagyomány — az esz­tendő metronómja pergeti. Az egyik nyártól a másikig, Szentivá­­nig tartana ilyenképpen a könyv, az északiak bűvös-táncos, tűzugra­­tós, forró kőre köpködő, durrogta­­tó, ördögpénzszárító éjszakájáig. E babonás ünnep azonban — vélhet­te az író — valahogy kurtán-fur­­csán, riadozó gyerek számára min­denképp vad mulatsággal zárná a történetet. Úgy érezte, nem hagy­hatja apró hősét vigasztalás nél­kül: lesz ennél sajátabb s fonto­sabb dolga is valamikor. A leg­szebb a — meglepően — Krúdyra emlékeztető utolsó fejezetben a kis fölfedező köré a muzsika és a já­ték világát idézi. Fura madárhoz hasonlatos, vékony, horgas embe­rek hordozzák bábos verklijükkel. Fejükön — bóbita helyett — szu­rokfekete sapkát viselnek. Nyomu­kat követve Ilii oly messzire jut hazulról, mint még sohasem. Életé­ben először érzi meg azok szomo­rúságát, akiknek sorsáról — nem is sokára — majd beszélnie kell. Gyerekregény helyett így kapunk nosztalgiás dallamokat az epikus énekéből, amelyet „akkor még nem tudott szavakba önteni”. Izsai Zoltán LAPSZÉLJEGYZETEK GORKIJRÓL Néhány adatra volt szükségem egyszer, és utánanéztem, milyen múltja van nálunk Gorkij nyilvánosságának. Ez a könyvtári tallózás váratlan meglepetést hozott szá­momra. A különböző korabeli dokumen­tumokban álmélkodva és elégedetten lát­tam, milyen meglepő frisseséggel figyelt fel rá a magyar irodalom és közvélemény. Oroszországban 1898-ban, novellái két­kötetes kiadása után vált neves íróvá — és Kiss József lapja, A Hét, már 1899 októ­ber 22-én közli Unalomból című novellá­ját. S ettől kezdve szinte hihetetlen gyor­sasággal nő a népszerűsége nálunk. Első, könyvalakban megjelent műve a Magyar Könyvtár sorozatában került a közönség­hez, s a század eleji folyóiratok, napilapok, kiadók egyre-másra publikálják novelláit, regényeit, verseit, nem egyet több kiadás­ban is. Az Éjjeli menedékhelyet fél évvel a moszkvai premier után Reinhardt társu­lata mutatja be nálunk, majd 1907-ben a Thália-társaság játssza, Hevesi Sándor rendezésében. És meglepetten láttam, hogy Gorkij nemcsak a radikális köröket hódí­totta meg, hanem olyan konzervatív or­gánumok is közlik írásait, mint Herczeg Ferenc Új Idők-je. Ezt az írót nagy szellemi éhség várta itt. Találóan írja egyik magyar méltatója, Komlós Aladár, hogy a századforduló kö­zönsége .......oly mohón kapott Gorkij mű­vei után, mint egy húsevő, aki elé végre húst tálalnak, hosszú vegetárius koszt után”. Alekszej Makszimovics Peskovnak hívták. Gorkij — annyit jelent, hogy „ke­serű”. Választott írói név aligha lehet jel­legzetesebb. A közönség nem bánta. A növényi koszt után a keserűség is ízlett. ★ Első drámája a Kispolgárok. De idő­rendben alig különíthető el az Éjjeli me­nedékhely-től, szinte egyidőben írta mind­két darabot. Ez idő tájt fejezte be Cse­hov a Három nővér-t, két esztendővel ké­sőbb megírta utolsó színművét, a Cseres­­nyéskert-e­t. Nem rossz évjáratok az orosz dráma történetében. A Kispolgárok-at a moszkvai Művész Színház mutatta be, 1902-ben. Sztanyisz­­lavszkij így emlékezik erről: „A főpróbá­ra összecsődültek Pétervár kormánykörei, a nagyhercegektől és miniszterektől kezdve ott volt minden rendű és rangú hivatali személy, az egész cenzúra-bizottság. Bent a színházban és körülötte is megerősített rendőri készültség... Az ember azt hitte, hogy nem főpróba, hanem ütközet készül.” Még nagyobb volt a rémület az Éjjeli menedékhely bemutatója után. Egy mo­­narchista lap így ír a sikerről: „Nem ér­demel kegyelmet az a társadalom, amely minden újdonság kedvéért teljesen kivet­kőzik önmagából; megfeledkezve elveiről, hitéről, erkölcsi fertőben fetreng, mint a római tömeg a cézárok idején, és őrjöngve tapsol a bűznek, a szennynek, a feslettség­­nek, a forradalmi propagandának... A mezítlábasok atamánja, Makszim Gorkij pedig tollának erejével, mint egy vasdo­ronggal, társadalmunk alapját döngeti. Milyen ártalmas író! Milyen szánalmasak is az olvasók és nézők, akik őt bámulják!” Milyen különös, hogy a rajongás soha­sem képes oly forró szavakkal dicsérni, mint az elvakult gyűlölet. ★ Gorkij tüdőbeteg volt. 1921-től német­­országi és csehszlovákiai szanatóriumok­ban kezelik. 1924-től orvosi tanácsra Capri szigetén él. Ezek az évei voltak a legtermé­kenyebbek. Néhány esztendő alatt kilenc könyvet írt. A betegség időmilliomossá tette. Capriban, ahová az egész világból zarán­dokoltak hozzá tisztelői, Kosztolányi De­zső is meglátogatta 1924-ben. Egy villanásnyi jelenet Kosztolányi han­gulatos, tömör ragyogású riportjából. Gorkij bemutatja a családot. Majd: „Még valakit bemutat: a kutyáját, egy fekete patkányfogót, aki már várja az ebé­det. — Kuiska — mutatja be Gorkij. — Mit jelent ez? — kérdem. — Kutya. Ez a neve.” És Kosztolányi hozzáfűzi: „Gorkij a kutyát kutyának, az embert embernek ne­vezi.” Nem tudok oroszul, szlavista barátaim tanúsága szerint azonban a pontos Koszto­lányi ezúttal tévedett. Ha így van, tévedése is, a Gorkijnak tulajdonított magyarázat is jellemző. Mert mindketten értettek az egyszerű azonosságok titokzatos, nagy költészetéhez.­ ­ (Vj. vi­­rsv a­sisn (IRODALOM ) 11 KÖNYVEK 1971. OKTÓBER 2.

Next