Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-10 / 28. szám - Tánczos Gábor: Cigány irodalom. Van-e, legyen-e? (16. oldal) - Gosztola Gábor: Búcsú (részlet) • kép (16. oldal)

TÁNCZOS GÁBOR: CIGÁNY IRODALOM Van-e, legyen-e? Erről beszélgettünk Daróczi Józseffel (Choli), Farkas Andrással, Lakatos Ankával és Lakatos Menyhérttel, kik — több társukkal együtt — cigányul és magyarul cigány verseket és novellákat írnak. — Önök eredetileg cigány nyelvű verseket kívántak megjelentetni az Élet és Irodalomban. Nem gondoltak arra, hogy az ÉS olvasói nem tudnak cigányul, a cigányok pedig nem igen olvassák az ÉS-t, ezért ... — Nem az a fontos, hogy hová írunk, hanem hogy valahol hírt adjunk, nem magunkról, hanem irodalmunkról. — Kétségtelen, hogy cigányokról érdemes, sőt fontos írni. Az is világos, hogy ehhez legjobban olyanok értenek, akik maguk is ezt a sorsot élték és élik. De kell-e cigányul írni? — Szerintünk kell. Cigányság van, mindegy, hogy minek nevezzük, népnek, népcsoportnak, nemzetiségnek, vagy egyiknek sem. Van nyelve, van ősi sajátos kultúrája. És nem igaz, hogy a cigányok egyáltalában nem tudnak olvasni. A fiatalok töbsége megtanult olvasni, legfeljebb nem olvas, mert amagyar nem anyanyelve, mert nem ahhoz vonzódik elsősorban. De újabb tízezrek és tízezrek válhat- nának olvasóvá, ha módjuk lenne cigányul olvasni. A Nagyvilág igazán nem elterjedt folyóirat, a cigánytelepeken. Mégis sokan olvasták el, amikor híre ment, hogy Cholinak (Daróczy Józsefnek) cigányul egy József Attila fordítása jelent meg benne. Aligha van élő magyar költő, akinek a nevét a cigányok annyira ismernék, mint a diák Bari Károlyét. Ismerik, büszkék rá, sőt meg is vásárolják a könyvét. Cigányul vagy magyarul? — Jó példa Bari? Hiszen ő éppen hogy magyarul ír, költészete ugyanannyira ágyazódik a magyar líra hagyományába, mint a cigány folklórba. __ Magyarul ír, de cigány költő. Mikor mi, cigányok a verseit olvassuk, valami olyat is érzünk, amit talán nem is tudunk, nem is lehet megfogalmazni... Hogy magyarul ír? Hát aztán? Mi nem érzünk ellentétet a magyarság, a magyar kultúra ,és cigány voltunk között. Akik itt vagyunk négyen, van aki magyarul, van aki cigányul ír közülünk. — Sokak szerint jobb lenne a modern világot jobban közvetíteni tudó magyar kultúrával emelni fel a cigány tömegeket... — Hát nem értik? Nem íróskodásról, művészkedésről van itt szó! Mi idézzük? „Mit érdekelne engem a költészet maga?” Emberségünkről van szó. Nem hivatásos írót utánzó dilettánsok, hanem emberek akarunk lenni. Ismerjük fajtánkat. Tízezrével vannak köztünk, akikben igazán mély érzelmet és élményt csak annak a nyelvnek a szavai és , dalai keltenek, melyet anyjuktól hallottak először. A modern világ persze a cigányokat is körülveszi rádióval, tévével, mozival, sajtóval. De ezek mindig egy másik nyelven beszélnek hozzájuk. Lehet, hogy ez több nemzedék során megváltozik, lehet hogy teljesen „asszimilálódnak”. És addig? — Helyben vagyunk. Valóban nem deklarációk döntik el, hogy egy etnikai-nyelvi csoport milyen irányban fejlődik, alakul. Nem lesz az önálló cigány kultúra egy időszerűtlen, európai emberhez nem méltó életforma konzerválója? — Épp fordítva. Nem fék, nem gát, hanem híd lesz. Híd az egyetemes műveltséghez, híd a magyar műveltséghez. Mi olyan irodalomra gondolunk, amely eljuttatná az érdeklődő cigányokat Petőfihez, József Attilához és Illyés Gyulához. — Fordításokkal vagy eredeti művekkel? — Mind a kettővel. És cigány ihletésű, cigány témájú magyar nyelvű írásokkal is. Nekünk elsősorban olyan kétnyelvű emberekre kell gondolnunk, akik egyiken se jutnak el a korszerű műveltség küszöbéig sem. Gondoljunk a gyere-kekre. Milyen nagy élmény egy magyar gyereknek, ha eljut odáig, hogy felolvasva vagy olvasva élvezni tudja a János vitézt, majd kis idő múlva a Toldit! A cigány gyerekek többségének ezek a gyönyörű alkotások félig érthető iskolai gyötrődést jelentenek, mert nem anyanyelvükön szólalnak meg számukra. — De lehet-e magas művészet az, amit Önök cigány nyelven felkínálni tudnak? Van olyan vélemény, hogy a cigány nyelv szókincse és kifejezési lehetősége mélyen az európai nyelvek fejlettségi szintje alatt marad. Szavai jórészt tőszavak, a gondolkodási absztrakciót igénylő képzett szavak alig használatosak ... — Csakhogy e megállapítások nem felelnek meg a valóságnak. Nagy-Idai Sztojka Ferenc 1890-es szótára csaknem tizennégyezer tőszót foglal magába. Cigányul a múltban is írtak már Magyarországon, ma is születnek irodalmi művek, illetve fordítások. Szerte a világon léteznek cigány nyelvű lapok, folyóiratok. Ezek mind közölnek szépirodalmat is. , Valamilyen absztrakciós színvonalon ezek is állnak. Megdöbbent az idézett érvelés szelleme. Mintha ismerős lenne! Mintha kétszáz évvel ezelőtt nagyon is hasonlókat mondtak volna a magyar nyelv színvonalára és lehetőségeire! Furcsa talán, ha mi emlékeztetünk Bessenyeire, csak azért tehetjük, mert nekünk a magyar kultúra történetei és ügye is drága. Bessenyei azt mondta: egy aranykővel teli hegy nem tehet róla, hogy nincs bánya és bányász benne... Cigány népköltészet — Valójában hány embernek van szüksége erre a bányára? Hány cigány él Magyarországon, kik beszélnek cigányul, megértik-e egymást a cigányul beszélők? — Jelenleg senki sem tud egészen pontos választ adni ezekre a kérdésekre. Valószínűleg mintegy háromszázezer cigány él Magyarországon. Ezt már csak azért sem lehet pontosan megállapítani, mert soha sem szögezték le, hogy ki tekinthető cigánynak és ki nem. A mintegy háromszázezer feltételezett cigány lakosság fele, tehát százötvenezer ember beszéli a cigányt anyanyelvként, ezek zavartalanul értik is egymás beszédét. Erről mi magunk, többször bejárva az országot, sokszorosan meggyőződtünk. A másik körülbelül százötvenezer cigány származású nem tud cigányul, legfeljebb cigány szavakat kever beszédébe. Ezekről szokták időnként „felfedezni”, hogy a cigányok nem értik egymást. — Ha ezt a beszélgetést cigányul kinyomtatnánk, a hazai cigány anyanyelvűek meg tudnák érteni? — Aki tud cigányul és aki tud olvasni, az meg is értené. Sőt olyanok is elolvasnák, akik sohasem szoktak olvasni. — Önök szerint mit kellene elsősorban cigány nyelven közreadni? — Sürgősség szempontjából elsőnek a cigány népköltészet és általában népművészet értékeinek megmentését kell említeni. — Úgy tudom, a néprajzi gyűjtés megfelelő tudományos színvonalon folyik. — Nem a tudományos színvonallal van a baj. Az a baj, hogy Víg Rudolf kitűnő népzenei gyűjtése jobbára saját erejére korlátozódik. A világviszonylatban is legnagyobb ciganisták közé tartozó Erdős Kamill rendkívül jelentős hagyatéka is mostoha körülmények között kallódik múzeumi padlásokon. Amikor felvetődött, hogy a leendő magyar skanzenben legyen cigányház, azt mondták: a cigányság nem nemzetiség és az ilyesmi csak konzerválná a cigány életformát... De mindezeknél nagyobb baj, hogy a legjobb gyűjtések anyaga is elsüllyed, nem jut vissza magukhoz a cigányokhoz, hogy tájékoztassa őket, mi az igazi érték kultúrájukban és mi az olcsó, üzleti szempontból felkapott kacat. Talán ez is az érzelmi háttere Lakatos Anka egyik magyarul írott versének: Sírunk és félünk a sötétben mert az idők mérges kutyái még vonitanak ablakainknál és felhabzsolják előlünk a fényt. — Ne haragudjon, Lakatos Anka, ha külön is megkérdem. Maga eddig mindig magyarul próbálkozott az írással. Cigány irodalom ez mégis? — Igen. Mikor írok, cigány szavak, ritmusok bukkannak fel bennem. Azt hiszem, verseimen megérződik, hogy cigány vagyok. És szeretnék majd cigányul is írni, saját fajtámhoz anyanyelvünkön is szólni. — Miért? A maga életformája, műveltsége, sőt külseje is olyan, hogy senki se tekintené cigánynak, ha úgy akarná. — Érzem a saját bőrömön, hogy kellemetlen hátrányokkal jár cigánynak lenni, de megsemmisülnék, ha le kellene vetkőzni cigány voltomat. Nem szégyenlek cigány lenni, nem titkolom, és akarok is az lenni, mert érzem, hogy nem egyedül vagyok, hanem rajtam kívülmég százezrek nem tudnák levetkőzni cigányságukat. Én egyedül kiemelkedhetnék közülük, ta lán volna rá lehetőségem, de velük mi lesz? Ki törődik velük, ha én sem, aki már valamivel magasabb szintet értem el? Emberi módon élni — Van, aki attól fél, hogyha a cigány irodalom előtt felnyílnak a zsilipek, az évszázados sérelmek olyan erővel zúdulnak majd el, hogy ez csak nehezítené a megbékélést, a nehéz problémák minél fájdalommentesebb megoldását. — Ez alaptalan félelem. Mi előre szeretnénk nézni, nem hátra. Borzalmas, hogy 1944-ben elhurcoltak és megöltek több ezer magyarországi cigányt. A legborzasztóbb, hogy ezt senki nem vette észre, a legutóbbi időkig fel sem emlegette senki. De nem célunk a régi dolgok felhánytorgatása. Mi élni szeretnénk, emberi módon élni és ehhez az irodalom is hozzátartozik. A fekete Afrika valamely kis, írásos irodalom híján levő népének akár a legkezdetlegesebb irodalmi próbálkozásait is lelkesen támogatja a mi sajtónk. Jól teszi! De ennyi támogatást mi is szeretnénk kapni, akik sokkal közelebb vagyunk, és akiket éppen a magyar kultúra és az 1945-tel megkezdődött társadalmi átalakulás indított el legújabb fejlődésünk útjára. — És önök szerint milyen irodalmi utak vezetnek e felemeltedéshez? — Nincs miért titkolnunk a tényeket. Sok cigány van az országban, aki most jött rá az írás ízére. Sok vers, elbeszélés kering gépelve, felolvasva. De mi nem akarunk zugírászatot. A huszadik század vége már nem alkalmas a szájhagyományos terjesztésre. A dolgok eltorzulnak, elferdülnek, rengeteg érték elvész. Ezért keresünk legális lehetőséget a publikálásra. — A mi beszélgetésünk természetesen nem hivatott arra, hogy cigány irodalmi lapról tárgyaljon. Azt azonban megkérdezném: véleményük szerint pénzért is fogyna egy ilyen, akár legegyszerűbben kiállított cigány—magyar nyelvű kiadvány? — Nem kell jósnak lenni: a telepeken egymás kezéből tépnék ki. Az olvasni nem tudóknak felolvasnák. Sokan miatta elvenítenék fel fogyatékos olvasási képességüket Van rá példa, mekkora hatása lehet cigány nyelvű szövegek megjelenésének. Mikor Szegő László cigánykutatásokkal foglalkozó tanár a ráckevei cigány iskolában tanított, szétosztott a gyerekek között a tananyag magyar népköltészeti anyagához hasonló cigány nyelvű népköltészeti szövegeket. A hatás megdöbbentő volt. Úgy megörültek az anyanyelvi szövegeknek, mint aki messze külföldön váratlanul saját nyelvén hall beszélni. Olyan gyerekek is elkezdtek érdeklődni az olvasás iránt, akik addig a leggyengébbek közé tartoztak. Ez az érdeklődés átterjedt a szülőkre is: napról napra várták, hogy milyen cigány szövegeket hoz haza a gyerek. És ne csak lapról beszéljünk. A felkészülés érdekében a lapnál is sürgősebb, kihagyhatatlan fejlődési forma lenne egy kétnyelvű irodalmi kör, irodalmi szakosztály létrehozása. • Talán ez az a pont, ahol először kellene segítséget kérnünk bármilyen kulturális szervtől, mely felismeri: nem az elkülönülés érdekében, nem valamilyen irodalmárkodói hiúság kielégítésére, hanem a cigány tömegek felvilágosítása, emberibb léthez segítése érdekében kellene ezt az eszközt is felhasználni. — E műfaj szokásos zárószava: köszönöm a beszélgetést. De a kérdező megjegyzi: a válaszokat többször is kissé megszégyenülten hallgatta végig. Mennyivel tájékozottabbnak kellene lennünk. Hiszen népünk életébe kitéphetetlenül beleszövődött az itt élő cigányság sorsa, kultúránknak integráns része a cigány népművészet. És nemcsak a cigányokról van szó, hanem mindig magunkról is, ahogy már Babits is vallotta: „Micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk — holott már azzal, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.” Gosztola Gábor: Búcsú (részlet) ZELET ÉS() Irodalom -------------1 lú 1971. JÚLIUS 10.