Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-17 / 11. szám - Mezei András: vietnami útinaplója: A hanoi Anna Frank (3. oldal) - Orvos András: Motívum • kép (3. oldal)

MEZEI ANDRÁS VIETNAM! ÚTINAPLÓJA: A hanoi Anna Frank „Jónapot, élet! Isten veled, élet!" — írta a 16 éves Dang Thi Há, aki Gia-Lam-ban, Hanoi külvárosában öccsével és húgával együtt 1972. december 19-én a B 52-esek bom­batámadásának lett az áldozata. 1973. január 1-én édesapja, Dang Van Mien a ház romjai között meg­találta 16 éves kislányának, Ilá­nak egy füzetét, melyben verseket írt az utolsó pillanatokig: „Bombák között is felnövünk s a hosszú Lánc-hegységben kitárul életünk majd­­ meredeken”... — írja „ti­tokban” 1972. január 17-én. Vé­sődnek emlékezetünkbe a versrész­letek, melyeknek „más távlatot ad a halál már”. S később: „Tizenöt évig táplált szeretet, / de mi tanítja meg a gyereket / pajtásaim a gondol­kodásra: /Függetlenség! Szabadság! Ember! / Tudom már, mi az ára” — világít a vers sorközeiből, annak a bombarobbanásnak a fénye, amely az ő életét is kioltotta. S talán ezért is vitte a füzetecskét Vietnam legnagyobb költőjéhez To Huu-hoz Dang Van Mieu, az apa, azért, hogy olvassa, lássa, mint do­kumentumot. Nem számított rá, hogy kislánya verseit kiszli az iro­dalmi újság, hogy nem sokkal ké­sőbb a világsajtót is bejárják a ver­sek, versrészletek. — Hallott már Anna Frankról? — kérdezem Dang Van Mieu-t, nem sokkal a tragédia után. Ala­csony, 52 éves férfi, de negyven­nek se gondolnám. A Francia Gaz­dasági Szekció tolmácsa. Nem hal­lott Anna Frankról. Nem tudja, hogy a második világháborút is túlélte egy európai „Dang Van Mieu”, aki megtalálta és publikál­ta megölt kislánya naplóját, s azt se tudja, hogy ő, Dang Van Mieu a vietnami Anna Frank édesapja. „Hogy meg ne ismétlődhessék új­ra. Azért kell, hogy a világ megis­merje Há-t, a kislányomat, a ver­seit, mint egy végrendeletet” — mondja. De hiszen Anna Frank édesapja is épp ezért tette ... — Mondjon el mindent, úgy, ahogy történt — kérem Dang Van Mieu-t, aki láthatóan „fölkészült” erre a találkozásra. Terített asztalnál ülünk a Ton Jat szálloda különszobájában. — Mért ő jött ide? — De hiszen nincs háza, ahol fogadna bennünket. — Fürkészem, ahogy finom mosollyal teríti szét a dokumentumokat: kis­lánya füzetét, melybe a verseket írta. S amit még visszaadtak a ro­mok ... Éreztem: haza kell mennem — 1972. december 18-án este Ar­mand Pétert, a francia gazdasági delegáció megbízottját kísértem a Nemzetközi Klub filmvetítésére, de alig, hogy elsötétedett a terem, máris megszólaltak a szirénák. Fu­tottunk persze az óvóhelyre mon­sieur Peterrel, s a kínai nagykövet­tel, meg több más diplomatával, miközben reménykedtünk, hogy vaklárma, légoltalmi gyakorlat. A robbanások, rengések mind sűrűb­ben, mind erősebben ismétlődtek. „Nagyon nyugtalan vagyok — mondtam monsieur Peternek. — Szeretnék hazamenni.” — Igaza volt: Giam-Lam-ban már mindent lebombáztak a polgári repülőtér ki­vételével. Ekkor ismét megszólaltak a szirénák, hiába hívott a delegá­ció óvóhelyére, éreztem, haza kell mennem. — Riadó alatt? — 22 óra 30-kor érkeztem a te­lepre, ahol lakom, a Gia-Lam re­pülőtértől öt kilométernyire az autóúton: tizenöt ház. Tizenöt csa­lád. Velünk szemben Minh, a ko­vács, Xoan, a kerékpárjavító, Thang, a vasutas, Tuyen, az aszta­los, Op és Nghe, a földművesek; az utca másik feléről pedig Nhien, a sofőr, Du, a vasutas, Dau és Lu­­yen, a műszerészek, Lai asszony és Nhung asszony teaárusok — so­rolja Dang Van Mien, mintha egy emléktábláról olvasná. Mintha ösz­­sze akarná terelni a szétszórt csa­ládokat és a szétesett házakat az emlékezet rendjében legalább. Nem zavarjuk, ő ocsúdik fel. Mosolyog. Kortyol az erős teából, úgy néz az arcunkon át az ismeretlenségbe. — Épp tízen voltunk a házban: öt feln­őtt, 73 éves anyósom, Phan Thi Man, a feleségem, Nguyen Thi Phung, a vejem, Truong Guang Hoanh a feleségével, az én máso­dik lányom, Dang Thi Minh, ahogy mondtam, az öt nagy, és az öt ki­csi, a három gyerekem: Dang Thi Ho 16 éves, Dang Thi Lan 13 éves, Dang Van Hung 10 éves, valamint két kis unokaöcsém, Nguyen Hung Linh 14 éves és Nguyen Hung Quang 9 éves. Sorolja, mert „mind ami van, mire kimondom: nincsen. Ami lesz, elmúlik úgyis. Csupáncsak ami volt, az a mozdíthatatlan” — szivárog­nak elő a keleti dialektika ősi füst­karikái. De el is oszolnak. Azonnal evakuálni . Azzal fogadtak otthon, hogy alig hét kilométernyire Yn Vien­­ben robbantak a bombák és hogy nem szabad itt maradni. Mennünk kell. Azonnal evakuálni. Szétszó­ródni. Én anyósomat viszem a só­­gornőmhöz Hanoi belvárosába. Fe­leségem, vejem és a második lá­nyom a kicsiket viszik el vidékre. Határoztunk és csomagoltunk, mi­közben a négy kicsi, Lan, Hung, Linh és Quang Xuan-hoz mentek, a település legbiztosabb óvóhelyé­re, mely alig harminc méternyire volt tőlünk. Nyugodtan feküdtek le a gyékényre az erős bambuszvázzal és vastraverzekkel biztosított fö­dém alatt. Csupán csak Ho maradt Xuan házában minden eshetőségre készen. — Há? — Igen. Há — bólint Dang Van Mien. Úgy beszél róla, mint az élő­ről. Nem mondja, hogy szegény kis­lányom, se más halottról, hogy a megboldogult. Semmi pátosz. Ho apó elfoglalhatta helyét az oltárké­peken, pagodákban, de azért köz­vetlenül szól, mintha a ház előtt guggolva beszélgetnének — gon­dolom, mert mintha szándékosan nem vennék észre a test halálát, amíg az ember szelleme élő és ható tényező. Kislányát most teremti új­ra az apa, ahogy a halála felé kö­zelít? — Éjjel tizenkét óra felé ismét robbanásokra riadtunk. A második­ra egy fél órán belül. Oly váratla­nul és gyorsan zuhogtak a bombák, hogy el sem érhettük a „biztonsá­gosabb” közös óvóhelyet, a kicsi­két. A vasraktár romjai közé csa­pott a légiakna. A levegőbe repült ismét az asztalos szövetkezet elha­gyott, üres épületfala, amely még Johnson bombáitól omlott be. Az indulást el kellett halasztanunk, hi­szen alig jutottunk valamire a cso­magolással. Hajnali három órakor elindulunk. Ezt határoztuk el, de pontosan három órakor újra meg­szólaltak a szirénák. Néha egy egész kötelék, olykor csak egyetlen gép jött, hogy ne nyugodhassunk pillanatra se. A kimerült, elcsigá­zott embert minduntalan fölriasz­tani álmából: ez a vallatok mód­szere ... Igen. Az egyedi kísérleteket pe­dig a tömegeken hasznosítják, a re­mény és a reménytelenség pólusai közé kapcsolva egész népeket. Hall­gatom Dang Van Mieut, akit az idegen nagyhatalom „fárasztó gé­pei” nem tudtak kimeríteni. Viet­namot sem. Mi a titka? Lazul a fi­gyelmem, pedig nem érdektelen, mert azt, hogy Nixon B 52-esekkel fogja támadni Hanoit, Dang Van Mieu se hitte volna az utolsó pil­lanatig ... — Az egyszemélyes óvóhelyembe ugrottam be — mondja —, a fe­jem fölé húzva a betonfedőt. Nem volt több idő. A feleségem, lányom, vejem a kertben­ találtak üres óvó­helyeket ... Az utolsó pillanatokról — Egyszemélyeseket? — Látom magam előtt a földbe süllyesztett betongyűrűket. Vajon örülne-e Becket, ha látná, mennyi egysze­mélyes drámára való színhely adó­dik itt. Hallom a pontos felsoro­lást, a helyzetképet „színváltozás” előtt, az­ utolsó pillanatokról. — Anyósom Thongnál, a szom­szédunknál lelt menedéket. A bom­bák egészen közel, majdnem mel­lettünk robbantak, mikor reccsenés következett, erős, fülsiketítő zaj, melyben a lélegzet is kihagy. Mégis láthattam, ahogy az óvóhelyem be­tonfedele elszívódik,­­ megrepednek a betongyűrűk körülöttem. Föld omlik be a réseken, összeszorít. Kö­­rém szűkül a beton, a morzsolódó föld, hiába húzom magamat ösz­­sze. A fejem fölött pedig tönkök zuhannak. Egy deszkalap, amit épp hogy a fejem fölé húzok még ösz­tönösen, még mindig a robbanás pillanatában. Később pedig már hiába szeretnék mozdulni, nem megy. A levegő is csak gyéren szi­várog át a deszkarésen. Mozdulat­lanságra kárhoztatva, a földbe te­metve várok. Kiáltásaimra robba­nások felelnek. Azután hosszú csend. Nem tudom, meddig, de mintha hallanám a lányom bizony­talan, sírásba csukló hangját: a papa óvóhelye eltűnt. A papa meg­halt ... — meséli mosolyogva most Dang Van Mien. Mosolya titok, akár az angol gyep titka, melynek selymességét és üde zöldjét oly könnyű megteremteni — csak el kell ültetni a fűmagot. Naponta kétszer öntözni, vágni, ötszáz évig... Ilyen egyszerű az angol gyep tit­ka, miként a vietnami ember mo­solya: vegyünk egy kicsi országot, mindig a nagyhatalmak zónáiban. Ültessük el a nemzet önállóságá­nak gondolatát és ezt sokezer éven át „öntözzük, vágjuk, öntözzük, vágjuk”. És talán megérthetjük a nyugodt, bölcs derűt. Azt, hogy nem az egyéni, a kollektív halhatatlan­ság hite hat vissza az egyes em­berre. Hatalmak jöttek és mentek, birodalmak omlottak, a tatároktól a francia gyarmatbirodalomig. Né­zem Dang Van Mien mosolyát a terített asztalnál, ahogy a lánya hangját idézi: a papa meghalt... — Igen, csak néhány másodpercre kalandoztam el a jelenből. Ha félig állóhelyzetben volt — Élek! — ordítottam teljes erőmmel. — Élek! — kiabálhattam, amíg sikerült felkutatniok a ro­mok, a lombjuktól fosztott fák, a bombatölcsérek között. Mikor ki­húztak, láttam: a bomba a házam­ban, tőlem három méterre robbant. Anyósom, feleségem, vejem és a nagylányom, élnek! De a gyereke­im, a kicsik, az unokaöcséim meg­haltak mindannyian, öt­száz kilós bomba robbant az óvóhelyük mel­lett, elzárva a bejáratot, beszakít­va a födémet, összepréselve őket egyetlen ütéssel. 1972. december 19-én reggel, azaz pontosan öt órá­val a tragédia után, amikor kibon­tottuk a bejáratot. Ha félig álló­helyzetben volt, dereka meghajolva, keze kinyújtva, mintha védeni akarná öccsét, Hung-ot és unoka­­öccseit, Linh-t és Quang-ot. Lát­hattuk zúzott fejét. Csupa­ seb lá­bát és kezét. A többiek sértetle­nek: orrukon, szájukon át folyt el a vérük ... Dang Van Mien a füzetet lapozza versről versre. A latin betűk fölött ékezetek jelzik a hangfekvést, a hangsúlyt, amely megadja a szó je­lentését. — Lan-t holtan találták meg, a fiatal szomszédasszony, Thanh ölébe bújva — hallom, de a nevüket se tudom kimondani he­lyes hangsúllyal. — Öt gyerek halt meg. — Hall­gatom. — Az enyéim: Dang Thi Ho, Dang Thi Lan, Dang Van Hung. Az unokaöcséim: Linh és Quang. Két kisfiú. Sejtették-e, hogy a­z 5 é-esek bombái, melyek apju­kat vették el tőlük 1965-ben lent Délen, majd nyolc évvel később az ő életüket is kioltják? Anyjuk, Truong Thi Chau, aki apósától hozta el ide a fiait, hogy végre együtt, végre családban él­hessenek — hitte volna, hogy két elnököt gyűlölhet végül: a férjét Johnson ölte meg. A gyerekeit meg Nixon... — Itt vannak a befejezetlen ver­sek — csúsztatja felénk a füzetet Dang Van Mien. Fegyverek között mégsem hallgatnak a múzsák? — A1', leckék. A jó osztályzatok. A kották és énekfüzetek, ahogy ne­vetni szeretett, énekelni... A ping­pong ütő is itt van, a labda... Szertelen volt a játékban, életöröm­ben ... Nem szólunk. Semmit nem lehet mondani. Előttünk van Ha vörös­keresztes igazolványa. S ahogy a ki­csik fölé hajolt, az a mozdulat... Az elsősegély-tanfolyam kitűnő osz­tályzatai. És végül ismét a napló, melyet 1972. december 17-ig, ha­lálának előestéjéig írt rendszeresen és pontosan, akár Anna Frank Hol­landiában. Nyina Kosztyerina a kiéheztetett, ostromlott Leningrád­­ban. Marija Rolnikaste Litvániában. „Csak úgy élhetek, ha tudom, hogy értelme van az én életemnek is ...” — írja Ha nem sokkal a ha­lála előtt, mintha már tudná, hogy föl fogja nyújtani a vonalas füzet­lapot a tömegsírból, hogy arca le­gyen a halálnak. Értelme legyen — értem meg lassan az apát, hogy beszélni tud a gyerekeiről máris. Nem bénul meg az állkapcsa, de úgy tájékoztat bennünket: felké­szülten és fölszerelten, akár egy „propagandista”. Most szűnik kí­nos érzésem, amiért megbolygatom. Amiért emlékezésre kényszeríteni. — Ami Lan-t illeti — folytatja —, itt vannak a kedves virágai. A nylon szálakból fonott kis táska, az ing, amit maga szegett be. Az is­kolairkák. Mind azt mutatják, mi­lyen okos volt, kedves és készsé­ges... • Az író — hiéna — És ami Hung-ot, az öccsét il­leti, itt vannak a fából faragott játékpisztolyok, melyeket maga ké­s­­zített. Bambuszból hajó, játékautó és ez a csonk, ami a mandolinjából maradt — bizonyíthatják önöknek, hogy egy kisfiú mennyire vágyott a játékra, s milyen leleményes volt a játékban, a feltalálásban, mint minden kisfiú az egész világon... — emeli ki a csend az utolsó sza­vakat, melyekkel, mintha befeje­ződött volna ez a különös, mosoly­ba bujtatott, interjúnak álcázott ha­lotti beszéd. Nem tudunk szólni. Megköszönni se lehet. Az író — hiéna. „Lerágja a témáról — amit lehet.” — Nem tudok többet mondani önöknek — áll föl Dang Van Mien. — Nekem már így is sok. Filmez­zék. Jegyezzék. Fényképezzék. — Csomagolja a holmikat, írásokat. De hova megy haza? Hiszen címe sincs még 1973. január 18-án, aho­vá elküldhetném neki majd Buda­pestről Anna Frank naplóját, mert mi lenne, ha megismerhetnék egy­mást, ha levelet válthatna még a két apa? Ők ketten, akik úgy tud­ják túlélni gyermekeik halálát, ha „értelmét érzik az életüknek”. 1973. MÁRCIUS 17. ELET­ESI Irodalom!

Next