Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-17 / 11. szám - Mezei András: vietnami útinaplója: A hanoi Anna Frank (3. oldal) - Orvos András: Motívum • kép (3. oldal)
MEZEI ANDRÁS VIETNAM! ÚTINAPLÓJA: A hanoi Anna Frank „Jónapot, élet! Isten veled, élet!" — írta a 16 éves Dang Thi Há, aki Gia-Lam-ban, Hanoi külvárosában öccsével és húgával együtt 1972. december 19-én a B 52-esek bombatámadásának lett az áldozata. 1973. január 1-én édesapja, Dang Van Mien a ház romjai között megtalálta 16 éves kislányának, Ilának egy füzetét, melyben verseket írt az utolsó pillanatokig: „Bombák között is felnövünk s a hosszú Lánc-hegységben kitárul életünk majd meredeken”... — írja „titokban” 1972. január 17-én. Vésődnek emlékezetünkbe a versrészletek, melyeknek „más távlatot ad a halál már”. S később: „Tizenöt évig táplált szeretet, / de mi tanítja meg a gyereket / pajtásaim a gondolkodásra: /Függetlenség! Szabadság! Ember! / Tudom már, mi az ára” — világít a vers sorközeiből, annak a bombarobbanásnak a fénye, amely az ő életét is kioltotta. S talán ezért is vitte a füzetecskét Vietnam legnagyobb költőjéhez To Huu-hoz Dang Van Mieu, az apa, azért, hogy olvassa, lássa, mint dokumentumot. Nem számított rá, hogy kislánya verseit kiszli az irodalmi újság, hogy nem sokkal később a világsajtót is bejárják a versek, versrészletek. — Hallott már Anna Frankról? — kérdezem Dang Van Mieu-t, nem sokkal a tragédia után. Alacsony, 52 éves férfi, de negyvennek se gondolnám. A Francia Gazdasági Szekció tolmácsa. Nem hallott Anna Frankról. Nem tudja, hogy a második világháborút is túlélte egy európai „Dang Van Mieu”, aki megtalálta és publikálta megölt kislánya naplóját, s azt se tudja, hogy ő, Dang Van Mieu a vietnami Anna Frank édesapja. „Hogy meg ne ismétlődhessék újra. Azért kell, hogy a világ megismerje Há-t, a kislányomat, a verseit, mint egy végrendeletet” — mondja. De hiszen Anna Frank édesapja is épp ezért tette ... — Mondjon el mindent, úgy, ahogy történt — kérem Dang Van Mieu-t, aki láthatóan „fölkészült” erre a találkozásra. Terített asztalnál ülünk a Ton Jat szálloda különszobájában. — Mért ő jött ide? — De hiszen nincs háza, ahol fogadna bennünket. — Fürkészem, ahogy finom mosollyal teríti szét a dokumentumokat: kislánya füzetét, melybe a verseket írta. S amit még visszaadtak a romok ... Éreztem: haza kell mennem — 1972. december 18-án este Armand Pétert, a francia gazdasági delegáció megbízottját kísértem a Nemzetközi Klub filmvetítésére, de alig, hogy elsötétedett a terem, máris megszólaltak a szirénák. Futottunk persze az óvóhelyre monsieur Peterrel, s a kínai nagykövettel, meg több más diplomatával, miközben reménykedtünk, hogy vaklárma, légoltalmi gyakorlat. A robbanások, rengések mind sűrűbben, mind erősebben ismétlődtek. „Nagyon nyugtalan vagyok — mondtam monsieur Peternek. — Szeretnék hazamenni.” — Igaza volt: Giam-Lam-ban már mindent lebombáztak a polgári repülőtér kivételével. Ekkor ismét megszólaltak a szirénák, hiába hívott a delegáció óvóhelyére, éreztem, haza kell mennem. — Riadó alatt? — 22 óra 30-kor érkeztem a telepre, ahol lakom, a Gia-Lam repülőtértől öt kilométernyire az autóúton: tizenöt ház. Tizenöt család. Velünk szemben Minh, a kovács, Xoan, a kerékpárjavító, Thang, a vasutas, Tuyen, az asztalos, Op és Nghe, a földművesek; az utca másik feléről pedig Nhien, a sofőr, Du, a vasutas, Dau és Luyen, a műszerészek, Lai asszony és Nhung asszony teaárusok — sorolja Dang Van Mien, mintha egy emléktábláról olvasná. Mintha öszsze akarná terelni a szétszórt családokat és a szétesett házakat az emlékezet rendjében legalább. Nem zavarjuk, ő ocsúdik fel. Mosolyog. Kortyol az erős teából, úgy néz az arcunkon át az ismeretlenségbe. — Épp tízen voltunk a házban: öt felnőtt, 73 éves anyósom, Phan Thi Man, a feleségem, Nguyen Thi Phung, a vejem, Truong Guang Hoanh a feleségével, az én második lányom, Dang Thi Minh, ahogy mondtam, az öt nagy, és az öt kicsi, a három gyerekem: Dang Thi Ho 16 éves, Dang Thi Lan 13 éves, Dang Van Hung 10 éves, valamint két kis unokaöcsém, Nguyen Hung Linh 14 éves és Nguyen Hung Quang 9 éves. Sorolja, mert „mind ami van, mire kimondom: nincsen. Ami lesz, elmúlik úgyis. Csupáncsak ami volt, az a mozdíthatatlan” — szivárognak elő a keleti dialektika ősi füstkarikái. De el is oszolnak. Azonnal evakuálni . Azzal fogadtak otthon, hogy alig hét kilométernyire Yn Vienben robbantak a bombák és hogy nem szabad itt maradni. Mennünk kell. Azonnal evakuálni. Szétszóródni. Én anyósomat viszem a sógornőmhöz Hanoi belvárosába. Feleségem, vejem és a második lányom a kicsiket viszik el vidékre. Határoztunk és csomagoltunk, miközben a négy kicsi, Lan, Hung, Linh és Quang Xuan-hoz mentek, a település legbiztosabb óvóhelyére, mely alig harminc méternyire volt tőlünk. Nyugodtan feküdtek le a gyékényre az erős bambuszvázzal és vastraverzekkel biztosított födém alatt. Csupán csak Ho maradt Xuan házában minden eshetőségre készen. — Há? — Igen. Há — bólint Dang Van Mien. Úgy beszél róla, mint az élőről. Nem mondja, hogy szegény kislányom, se más halottról, hogy a megboldogult. Semmi pátosz. Ho apó elfoglalhatta helyét az oltárképeken, pagodákban, de azért közvetlenül szól, mintha a ház előtt guggolva beszélgetnének — gondolom, mert mintha szándékosan nem vennék észre a test halálát, amíg az ember szelleme élő és ható tényező. Kislányát most teremti újra az apa, ahogy a halála felé közelít? — Éjjel tizenkét óra felé ismét robbanásokra riadtunk. A másodikra egy fél órán belül. Oly váratlanul és gyorsan zuhogtak a bombák, hogy el sem érhettük a „biztonságosabb” közös óvóhelyet, a kicsikét. A vasraktár romjai közé csapott a légiakna. A levegőbe repült ismét az asztalos szövetkezet elhagyott, üres épületfala, amely még Johnson bombáitól omlott be. Az indulást el kellett halasztanunk, hiszen alig jutottunk valamire a csomagolással. Hajnali három órakor elindulunk. Ezt határoztuk el, de pontosan három órakor újra megszólaltak a szirénák. Néha egy egész kötelék, olykor csak egyetlen gép jött, hogy ne nyugodhassunk pillanatra se. A kimerült, elcsigázott embert minduntalan fölriasztani álmából: ez a vallatok módszere ... Igen. Az egyedi kísérleteket pedig a tömegeken hasznosítják, a remény és a reménytelenség pólusai közé kapcsolva egész népeket. Hallgatom Dang Van Mieut, akit az idegen nagyhatalom „fárasztó gépei” nem tudtak kimeríteni. Vietnamot sem. Mi a titka? Lazul a figyelmem, pedig nem érdektelen, mert azt, hogy Nixon B 52-esekkel fogja támadni Hanoit, Dang Van Mieu se hitte volna az utolsó pillanatig ... — Az egyszemélyes óvóhelyembe ugrottam be — mondja —, a fejem fölé húzva a betonfedőt. Nem volt több idő. A feleségem, lányom, vejem a kertben találtak üres óvóhelyeket ... Az utolsó pillanatokról — Egyszemélyeseket? — Látom magam előtt a földbe süllyesztett betongyűrűket. Vajon örülne-e Becket, ha látná, mennyi egyszemélyes drámára való színhely adódik itt. Hallom a pontos felsorolást, a helyzetképet „színváltozás” előtt, az utolsó pillanatokról. — Anyósom Thongnál, a szomszédunknál lelt menedéket. A bombák egészen közel, majdnem mellettünk robbantak, mikor reccsenés következett, erős, fülsiketítő zaj, melyben a lélegzet is kihagy. Mégis láthattam, ahogy az óvóhelyem betonfedele elszívódik, megrepednek a betongyűrűk körülöttem. Föld omlik be a réseken, összeszorít. Körém szűkül a beton, a morzsolódó föld, hiába húzom magamat öszsze. A fejem fölött pedig tönkök zuhannak. Egy deszkalap, amit épp hogy a fejem fölé húzok még ösztönösen, még mindig a robbanás pillanatában. Később pedig már hiába szeretnék mozdulni, nem megy. A levegő is csak gyéren szivárog át a deszkarésen. Mozdulatlanságra kárhoztatva, a földbe temetve várok. Kiáltásaimra robbanások felelnek. Azután hosszú csend. Nem tudom, meddig, de mintha hallanám a lányom bizonytalan, sírásba csukló hangját: a papa óvóhelye eltűnt. A papa meghalt ... — meséli mosolyogva most Dang Van Mien. Mosolya titok, akár az angol gyep titka, melynek selymességét és üde zöldjét oly könnyű megteremteni — csak el kell ültetni a fűmagot. Naponta kétszer öntözni, vágni, ötszáz évig... Ilyen egyszerű az angol gyep titka, miként a vietnami ember mosolya: vegyünk egy kicsi országot, mindig a nagyhatalmak zónáiban. Ültessük el a nemzet önállóságának gondolatát és ezt sokezer éven át „öntözzük, vágjuk, öntözzük, vágjuk”. És talán megérthetjük a nyugodt, bölcs derűt. Azt, hogy nem az egyéni, a kollektív halhatatlanság hite hat vissza az egyes emberre. Hatalmak jöttek és mentek, birodalmak omlottak, a tatároktól a francia gyarmatbirodalomig. Nézem Dang Van Mien mosolyát a terített asztalnál, ahogy a lánya hangját idézi: a papa meghalt... — Igen, csak néhány másodpercre kalandoztam el a jelenből. Ha félig állóhelyzetben volt — Élek! — ordítottam teljes erőmmel. — Élek! — kiabálhattam, amíg sikerült felkutatniok a romok, a lombjuktól fosztott fák, a bombatölcsérek között. Mikor kihúztak, láttam: a bomba a házamban, tőlem három méterre robbant. Anyósom, feleségem, vejem és a nagylányom, élnek! De a gyerekeim, a kicsik, az unokaöcséim meghaltak mindannyian, ötszáz kilós bomba robbant az óvóhelyük mellett, elzárva a bejáratot, beszakítva a födémet, összepréselve őket egyetlen ütéssel. 1972. december 19-én reggel, azaz pontosan öt órával a tragédia után, amikor kibontottuk a bejáratot. Ha félig állóhelyzetben volt, dereka meghajolva, keze kinyújtva, mintha védeni akarná öccsét, Hung-ot és unokaöccseit, Linh-t és Quang-ot. Láthattuk zúzott fejét. Csupa seb lábát és kezét. A többiek sértetlenek: orrukon, szájukon át folyt el a vérük ... Dang Van Mien a füzetet lapozza versről versre. A latin betűk fölött ékezetek jelzik a hangfekvést, a hangsúlyt, amely megadja a szó jelentését. — Lan-t holtan találták meg, a fiatal szomszédasszony, Thanh ölébe bújva — hallom, de a nevüket se tudom kimondani helyes hangsúllyal. — Öt gyerek halt meg. — Hallgatom. — Az enyéim: Dang Thi Ho, Dang Thi Lan, Dang Van Hung. Az unokaöcséim: Linh és Quang. Két kisfiú. Sejtették-e, hogy az 5 é-esek bombái, melyek apjukat vették el tőlük 1965-ben lent Délen, majd nyolc évvel később az ő életüket is kioltják? Anyjuk, Truong Thi Chau, aki apósától hozta el ide a fiait, hogy végre együtt, végre családban élhessenek — hitte volna, hogy két elnököt gyűlölhet végül: a férjét Johnson ölte meg. A gyerekeit meg Nixon... — Itt vannak a befejezetlen versek — csúsztatja felénk a füzetet Dang Van Mien. Fegyverek között mégsem hallgatnak a múzsák? — A1', leckék. A jó osztályzatok. A kották és énekfüzetek, ahogy nevetni szeretett, énekelni... A pingpong ütő is itt van, a labda... Szertelen volt a játékban, életörömben ... Nem szólunk. Semmit nem lehet mondani. Előttünk van Ha vöröskeresztes igazolványa. S ahogy a kicsik fölé hajolt, az a mozdulat... Az elsősegély-tanfolyam kitűnő osztályzatai. És végül ismét a napló, melyet 1972. december 17-ig, halálának előestéjéig írt rendszeresen és pontosan, akár Anna Frank Hollandiában. Nyina Kosztyerina a kiéheztetett, ostromlott Leningrádban. Marija Rolnikaste Litvániában. „Csak úgy élhetek, ha tudom, hogy értelme van az én életemnek is ...” — írja Ha nem sokkal a halála előtt, mintha már tudná, hogy föl fogja nyújtani a vonalas füzetlapot a tömegsírból, hogy arca legyen a halálnak. Értelme legyen — értem meg lassan az apát, hogy beszélni tud a gyerekeiről máris. Nem bénul meg az állkapcsa, de úgy tájékoztat bennünket: felkészülten és fölszerelten, akár egy „propagandista”. Most szűnik kínos érzésem, amiért megbolygatom. Amiért emlékezésre kényszeríteni. — Ami Lan-t illeti — folytatja —, itt vannak a kedves virágai. A nylon szálakból fonott kis táska, az ing, amit maga szegett be. Az iskolairkák. Mind azt mutatják, milyen okos volt, kedves és készséges... • Az író — hiéna — És ami Hung-ot, az öccsét illeti, itt vannak a fából faragott játékpisztolyok, melyeket maga készített. Bambuszból hajó, játékautó és ez a csonk, ami a mandolinjából maradt — bizonyíthatják önöknek, hogy egy kisfiú mennyire vágyott a játékra, s milyen leleményes volt a játékban, a feltalálásban, mint minden kisfiú az egész világon... — emeli ki a csend az utolsó szavakat, melyekkel, mintha befejeződött volna ez a különös, mosolyba bujtatott, interjúnak álcázott halotti beszéd. Nem tudunk szólni. Megköszönni se lehet. Az író — hiéna. „Lerágja a témáról — amit lehet.” — Nem tudok többet mondani önöknek — áll föl Dang Van Mien. — Nekem már így is sok. Filmezzék. Jegyezzék. Fényképezzék. — Csomagolja a holmikat, írásokat. De hova megy haza? Hiszen címe sincs még 1973. január 18-án, ahová elküldhetném neki majd Budapestről Anna Frank naplóját, mert mi lenne, ha megismerhetnék egymást, ha levelet válthatna még a két apa? Ők ketten, akik úgy tudják túlélni gyermekeik halálát, ha „értelmét érzik az életüknek”. 1973. MÁRCIUS 17. ELETESI Irodalom!