Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-09 / 23. szám - Kelemen János: Lengyel József metaforái • könyvkritika • Lengyel József: Argonidész hajója (Magvető) (11. oldal) - Szalai Pál: Elveszett nemzedék • könyvkritika • Nemes László: A jószándék kövei (Szépirodalmi) (11. oldal) - Faragó Vilmos: Víz és tűz • könyvkritika • Szabó Magda: A szemlélők (Magvető) (11. oldal) - Iszlai Zoltán: Érzelmek, hivatalnokok • könyvkritika • Tengeri szél, új szovjet prózai antológia (Európa) (11. oldal) - Doboss Gyula: Kortárs - kortársairól • könyvkritika • Hidas Antal: Világotjárt sorok (Magvető) (11. oldal) - Fábián László: Emlékek korzója • könyvkritika • Bálint Lajos: Ecset és véső (Szépirodalmi) (11. oldal) - Bolmányi Ferenc: rajza • kép (11. oldal)
Lengyel József metaforái Szimbolikus mesék, vagy meseszimbólumok Lengyel József új kötetének (Argonidész hajói) apró történetkéi? A kérdést az író több újabban megjelent műve (Isten ostora, Levelek Arisztophanészhez) kapcsán is föl lehetne vetni. Sőt: spekulatív érvelgetéssel viszszakanyarodhatnánk régebbi műveihez (akár a Prenn-hez) is, amelyekben a sejtetés, a valóságon túlinak ható derengés adja meg az alaphangulatot és érvényesíti a művészi igazságot. Lengyel József művészetének — gondoljunk csak az ígérőre! — erős szimbolikus sugárzása van. Új kötetének kis meséiben úgyszólván tetten érhetjük alkotási módjának néhány fontos sajátságát. A tanulságos történetek nem tanmesék vagy allegóriák. Hevületük van, lírai izzásuk. Felnagyított metaforák, a legfantasztikusabbak is a köznapok folklórjából nőttek ki. Emlékeztetnek Balázs Béla meséire, de stilizálatlanok, bölcsebbek, mértéktartóbbak. Gondolati rngból terebélyesednek mesévé, képpé ezek a történetek, de a legbonyolultabb mese is — mint a címadó — egyetlen, szimbolikus erejű kép kibontása. Az irodalmi vagy inkább: irodalmias mese igen buktató műfaj. Csábít a mesterkéltségre, a hangulati elemek túltengésére, az erős fényhatásra. Lengyel József meséi azonban puritánok, dísztelenek, csak a kép, a metafora érvényesül bennük. A kötet egy-két apró remeke (Lusta Jóska, A könyv, a kert és a gyermek) tiszta, szép líra, hit a jövőben, az emberben, az igazság erejében. Lengyel József metaforáit ritkán árnyalja ködössé oda nem illő, idegen elem, mint a Gábriel Lajos változásaiban; csak néha gyöngül szimbolikus erejük, mint a Kaszáló János és Bulcsu történetében. A kis kötet legszebb darabja a Sternekund és Reinekund; a kommunizmus távlatait villantja föl, meleg sugárzással. A könyvecske nem a legnagyobb, de igen jellemző alkotása Lengyel József írói pályájának. Kelemen János Elveszett nemzedék Nemes László regénye, A jószándék kövei — belső monológ. Főhőse, Marton János a „pokol felé haladó jószándékú” értelmiségi. Középszerű ember, akit önző, karrierista felesége juttat viszonylag magas pozícióba. Idős korában döbben rá, hogy életében semmi jót nem csinált és talán megérdemelten maradt egyedül. Barátai, kortársai is boldogtalanok (vagy hazugul tettetik magukat boldognak), éljenek akár Magyarországon, akár külföldön, legyenek akár „szolid középúton járó emberek”, mint hősünk, akár merész „vagányok”. A regény az „ez a nemzedék elveszett” érzését szuggerálja; bár néha úgy érezzük, nem mindig emelkedik a fölé a korszakoktól független örök „igaz-ság” fölé, hogy az idő elmúlik) és kevés ember élete sikerül úgy, ahogy szeretné. A főalakon kívül hősünk ellenképe — unokatestvére — a legjobban megrajzolt figura, tettetett jókedvvel mímeli a sikeres „életművészt”, míg a valóságban egyre lejjebb csúszik. A többi figura — a főszereplő felesége is — halványabb. A leggyengébbre sikerült alak kétségtelenül hősünk élő lelkiismerete: a fia. Farmernadrágban jár, torzonborz. Általában bárgyún vihog, vagy hallgat. Toprongyos ruhája mélyén azonban nemes szív dobog és ugyancsak megveti opportunista szüleit, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Mégis, mikor hősünk környezetéből eltűnik az utolsó gyerekkori ismerős, az utolsó kísérteties epizódfigura is, úgy érezzük, irodalmi élménynyel lettünk gazdagabbak. Szalai Pál 1973. JÚNIUS 9. - KÖNYVEK FARAGÓ VILMOS: Ezt a regényt meg kellett írni. Nekünk, kelet-európaiaknak (nekünk, magyaroknak) sorsérdekünk, hogy tükör elé állva, öszszehúzott szemekkel vizsgálgassuk, milyenek is vagyunk. A szemlélők, Szabó Magda regénye, ráadásul kettős tükörképet mutat, az egyiket hazai tükör veri vissza, a másikat idegen. Tökéletlen tükrök, de az írónő szándékai szerint ilyenek, mint az elvarázsolt kastély ijesztő-mulattató kellékei: torzítók. Ez a regény ugyanis karikaturisztikus pamflet — kétféle magatartásról. A szemlélő-semleges „nyugati” közönyről és az önsajnáló-elfogult „keleti” izgatottságról. Azt is mondhatnám: a sterilen korrekt nyugat-európai világpolgáriságról és a fülledten emberillatú kelet-európai hazafiságról. A helyszín: egy képzelt semleges ország és egy képzelt szocialista ország („a véletlen műve csupán”, hogy az olvasó Svájcra és Magyarországra ismer); a „Nyugat” és a „Kelet” pedig nem egyszerűen földrajzi fogalom, még csak nem is egyszerűen politikai, hanem — hogy is mondjam — történelmi és lelki. Több száz éves semlegesség és jólét az egyik országban, s ebből kijegesedett lelki alkat: a formát, pénzt, tartást tisztelőké, a darabosságtól, szegénységtől, szenvedélyül (sőt: szenvedéstől) idegenkedőké, a fantáziátlanul józanoké, az érzelmi fogyatékosoké (még gazdasszonyaik, nevelőnőik ölébe se fúrhatja fejét az elkámpicsorodott gyerek, olyan keményre vasalt a kötényük). Több száz éves háborúság és szegény- Víz és tűz ség a másik országban, s az ebből kiforrott lelki alkat: a szenvedélyre, szenvedésre fogékonyaké, a büszke szegényeké, a panaszkodva hencegőké, a flagelláns önfelmagasztalóké, az alkalmazkodva is függetleneké, a szívüket szerteosztogatóké (még falusi nénijeik is elvarázsolt hercegasszonyok, bőkezű osztogatói kifogyhatatlan szeretetfölöslegüknek). „Civilizált” ország ott, pontos adófizető állampolgárokkal; „cigányország” itt, sűrű meleg embertenyészettel. Ráadásul: a képzelt nyugati országot olyan férfi regényhős „képviseli”, aki hivatása miatt honfitársainál is hűvösfegyelmezettebb (hiszen diplomata); e képzelt keleti országot pedig olyan regényhős, aki neme és hivatása miatt honfitársainál is érzékeny-szeszélyesebb (hiszen nő és művész). A kontraszt tehát tökéletes. Annyira, amennyire valóságban sohasem lehet, amenynyire csak írói elképzelésekben lehet, amennyire csak egy karikaturisztikus pamfletben lehet. Nem csoda, hogy amikor ez a két világ találkozik, mintha tüzes láva ömlene a jeges tengervízbe: robaj, sistergés, gőzfelhő. Nem csoda, hogy a kölcsönös összehasonlításokban minden elem fölnagyítódik, minden látvány, cselekvés, jellem elveszíti valódi arányait. Roland, a diplomata riasztónak találja „cigányország” higiénés állapotait, az emberek öltözködését, a szokások barbár kelletiségét, mulatságosnak a történelmét s kiszámíthatatlannak lakói viselkedését — tulajdonképpen mitizálja benyomásait; Anna pedig, a „keleti” asszony, hogy „megmagyarázza cigányországot”, olyan történelmet és néplélekrejtelmeket panaszol köréje, s annyi össznemzeti sérelmet, szenvedést, pokoljárást, annyi romantikus emberi példázatot sorakoztat az értetlen Roland elé, amennyi dicsekvésnek is sok volna, nemhogy panasznak — tulajdonképpen ő is mítizál tehát. És nem csoda, hogy ebben az arányvesztő összehasonlításban mindenki letörölhetetlen bélyegként viseli magán „nyugatiságát” vagy „keletiségét”, hogy a hideg „ottani” úriasszony zúzmarát fúj a szájából, a jóságos „itteni” néninek a tárgyak is a lába elé térdepelnek, hogy aki a nyugatiak előtt hajbókol, milyen groteszk túlzásokkal kompenzálja „itteni” el nem ismertségét, s hogy a regény intrikusa milyen hátborzongató luciferséggel képviseli az „ottaniak” hideg cinizmusát. Hiszen karikatúráról van szó. De éppen ezért olyan érdekes Szabó Magda regénye. Ezért jelent kitörést is megszokott tematikai, szemléleti, műfaji köréből. Még nem írt ennyire eleven izgalmasságú, vitára ingerlő, szókimondó (politikai ítéleteiben is, szerelemrajzaiban is szókimondó), szinte publicisztikai direktségű könyvet. Mintha hozzászólásnak szánta volna a nemzeti tudatról évtizede folyó vitához. Talán nem tévedek, ha hozzászólásából sürgetést olvasok ki: nemzeti önvizsgálatra és szenvedélyesen kritikai hazaszeretetre. Tulajdonképpen: a vita folytatására. Ezt a regényt még sokszor meg kell írni. ISZLAI ZOLTÁN: Érzelmek, hivatalos okok Mikor a töprengő színésznő egyedül maradva küzdelmes pályája derekán, elhullott szerelmekkel és szerepekkel a háta mögött naphosszat sétálgat az utcán, vagy üldögél a kávéházi teraszokon, majd fölfedez egy idős, nehéz járású embert, s ettől kezdve csak ezt az ismeretlent lesi-kutatja a kolerától fenyegetett üdülőhelyen, mikor a vézna csillagászlány egész éjjel belenyugvóan hallgatja egy nagymellényű újságíró-útitárs handabandázásait, majd szelíd gúnnyal faképnél hagyja a férfit, lejártán kattogó „hódító” szövegeivel; mikor egy aranyszín-szeplős, Picasso-képre illő fiatal lány azon bizonykodik, hogy az ő szépsége és gyöngédsége szóra se érdemes, ő csak két lábon járó — bár jelenleg nyaraló — vezércikk; ha mindezek a tengerfényben fürdő történetek egymás után az olvasóra támadnak, hogy édes vagy bús nosztalgiájukkal valóságon túli (meseszerűvé könnyített, vagy merengéssé andalított) világba röpítsék — az olvasó gyanút fog: a szerkesztő, Nikodémusz Erli netán komolyan vette a könyvhétre válogatott új szovjet prózai antológia maga választott címét (Tengeri szél) és kizárólag a szovjet-mediterrán vidék hangulatait akarja bemutatni gyűjteménye „kisrealista” elbeszéléseiben? Hiszen Maja Ganyina: A színésznő, Jaroszlav Golovanov: Hajón és Álla Drabkina: Tengeri szél című novellái mellett az abház Fazil Iszkander bájos kisregénye, a Csík egy napja is a szubtrópusi délen játszódik. (Íróját a szatirikus Kecskecsillagból mi is jól ismerjük.) Igaz, a bátor és ügyes kisfiú, Csík ragyogó napját egy bizonyos „nagy emberi’ bukásának homályos körülményei és a környezetében élő felnőttek furcsa képmutatása már időnként rejtett félelmekkel árnyékolja,, ráúsztatva a gondtalan gyerekvilág egére az ötvenes évek kezdetének történelmi jellegeit. S a kilenc hosszabb-rövidebb elbeszélést összefogó antológia második része — különösen két mesterien tömör megformálású novellája miatt — még tartalmasabb és tartósabb rosszkedvet okoz. Az egyiket szintén régi ismerős, Jurij Trifonov írta. (A Nagyvilágban évről évre fölbukkanó kisebb írásai mellett regényét, a Sirályok a sivatagban-t 1965-ben olvashatták.) A Csere meghökkentő keserűségét bizony nem ártana óvatosan, ostyával adagolni az egyre sérülékenyebb negyven év körüli mai férfiaknak. A csehovi nyomokon járó mű olyan lakáscseréről szól — és semmi másról —, mely a 38 éves férfihős elpazarolt, pontosabban: elkörülményeskedett életén már egy jottányit sem változtathat. A bürokratikus hercehurcák és a családi veszkődések fölidézése egyedül arra alkalmas — de erre nagyon —, hogy a kövérkés hivatalnok — valamifajta modernizált Ványa bácsiként — szépen megadja magát a „sorsnak”, amely a saját tehetetlenségéből, állhatatlanságából, ismerősei és rokonai pitiségéből minden urbanizációs ártalomnál miazmásabb, nyomasztóbb lelkiállapotba kényszeríti. Lidia Vakulovszkaja Nászút című elbeszélése pedig egyenesen kikerülhetetlen görög sorstragédia a messzi Északon. A szerző szürke, mindennapi eseményekből, szándékoltalan száraz, tényközlő mondatokból (Dobosi Gyula visszafogott fordítása az eredetit jól érzékelteti) fanyar, könyörtelen rekviemet mond egy kupori hivatalnok véletlen, mégis törvényszerű halálára. A könyv kiemelkedő elbeszélése Irina Velembovszkaja alkotása, Szoboszlai Margit átültetésében. A kiskorú a negyvenes években játszódik. Falusi történet, háttérben a háború okozta nyomorúságokkal. Hősei éhséggel, hideggel, durvasággal, betegségekkel, őrülettel, gyilkos erőszakkal és véget nem érő szegénységgel küszködnek hosszú esztendőkön át. Semmi kis vágyaik olykor bántó szánalmat keltenek. Tipródásuk, ha nem lenne oly szomorú, már-már ingerült mosolyra késztetne. Gondjaik-bajaik a „nagy problémák” mellett néhol idegesítő semmiségek is lehetnének. Csakhogy — az alkotó jóvoltából — sohasem azok. A szereplőivel megindító közelségben élő, minden tettüket az egyetlen lehetséges élet gazdagságára vonatkoztató írónő csupasz borzalmakból és emberi apróságokból szívszorítóan humánus világot épít; s hogy mi is része lehessünk, velünk is fölfedezteti itt-ott már szégyellt, vagy tagadott érzelmeinket. Irina Velembovszkaja művészi témákban nem ismer hierarchiát, arra tanít, hogy a jóságés emberség dolgában nincsen protokoll. Bolmányi Ferenc rajza Kortárs kortársairól A Világotjárt sorok — néhány újabban keletkezett, vagy kötetben még nem közölt vallomással, viszszaemlékezéssel gazdagodva — Hidas Antal A Városligettől a Csendes-óceánig című könyvének bővített változata. A külön-külön is érdekes portrék, vallomások együttesen a személyi kultusz diagnózisát adják. Fontos lelőhelyei Hidas Antal etikai, erkölcsi, filozófiai nézeteinek. Az írások szinte felszólítják a fiatal olvasót (Hidas félreérthetetlenül hozzá címzi üzeneteit): vallj színt! Okulj abból, amit elmondok, vesd össze élményeimet a történelemkönyvekből szerzett ismereteiddel! Hidas Antal, a Szovjet Írók Szövetségének vezetőségi tagja, az Inosztrannaja Lityeratura főszerkesztője, magas , rangú politikai vezetőkkel, világhírű írókkal dolgozott együtt. Beutazta a Szovjetbirodalmat — élte a szocialista emigránsok változatos, küzdelmes életét a nagyszerű és nehéz időkben. Találkozásai gyakran életre szóló barátságokká váltak. Ennek köszönhető, hogy személyes hangú esszéi az önmagukban is izgalmas tényeknél többet, személyesebbet mondanak. Megnyerő közvetlenséggel beszél Kun Béláról, Majakovszkijról. Ugyanez a természetesség hatja át a Tolsztoj prózáját, Sevcsenko dalait jellemző megállapításait. Bensőségesen idézi a fáradhatatlan, temperamentumos, majd nagybeteg Fagyejevet, a télen is könnyű felöltőben járó Martinovot, a hihetetlen munkabírású Jasienskit Szikrázóan magasfeszültségű sorokban idézi fel Sztálinnal történt találkozását. A visszaemlékezések főszereplői Hidas Antal nagy kortársai. A kötet egésze azonban része a krónikás önéletrajzának is, aki kortársunkként köt össze bennünket a történelemmel. Dobosi Gyula Emlékek korzója Ha szakmai hitbuzgalom vezetne, most méricskélve illesztgetném Bálint Lajos könyvét a különböző műfaji meghatározásokhoz. Fölülnék okos és kevésbé okos lexikonokat, szakkönyveket, szembesíteném az Ecset és véső visszaemlékezéseit a száraz történeti adatokkal. De tudom, így semmire se mennék. Inkább ajánlást írok (ha egyáltalán szüksége lehet ilyesmire) könyvéhez, hogy vegyék kézbe mások, akár azok is, akik csak dokumentált pillanatokban képesek gondolkodni, hadd örüljenek, hadd csalódjanak a ki-ki gusztusa szerint. A visszatérés, amelynek ezúttal tanúi vagyunk, nem rejteget haragot: a társak, barátok jobbak, kedvesebbek, mint akár életükben is, az ellenfelek szinte semmivé foszlottak. Pedig képzőművészetünk egyik forrongó korszaka, a századelő elevenedik meg szemünk előtt, immár klasszikus alakjaival. Nem művészetük kap új megvilágítást, de emberi arcuk válik plasztikusabbá, egy-egy pillanatban mintha már személyes ismeretség fűzné hozzájuk az olvasót is, ahogy hajdan a szerzőt Mintha mi is ott állnánk a déli korzón Fényes Adolf oldalán és fülelnénk megjegyzéseire, hallgatnánk tréfás bemondásait. S ezen a korzón — milyen képtelenség — föltűnik Mednyánszky, a beteg Gulácsy, a süket Tihanyi, Koszta is idekerül vidéki magányából s még egyre többen. Közöttük sürög-forog egy emlékekbe burkolt öregember, aki ismeri mindnyájukat, érti és szereti őket: Bálint Lajos, Fábián László