Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-27 / 4. szám - Tornai József: Tizenhárom vadlúd: Nyílhegy | Állj meg • vers (8. oldal) - Papp Gábor: Babakocsi • kép (8. oldal) - Csontos Gábor: Az utaktól oldalt (8. oldal)
TORNAI JÓZSEF: Tizenhárom vadlúd Nyílhegy Tizenhárom vadlúd az éjszakába száll, tizenhárom vadlúd csöndet hasít a csöndbe, tizenhárom vadlúd a vizeket szólítja, tizenhárom vadlúd suhan a fejemen át észak felé, észak felé, tizenhárom vadlúd a csillagos anyaghomályba. Állj meg Éjfél felé még rád gondoltam a szeles dombon, hirtelen egy csapat vadlúd, mint a botsuhintás — egyetlen lendülettel észak felé. Messziről nyikorogtak az akácok. A vezérgúnár dühödten fúródott előre a sötétségbe. Állj meg. Vagy elveszíted, akit szeretsz, a szerelem napjába zuhanva. A gördülő mozgást állítólag az ember találta fel A guruló kereket Mert egyébként a természetben is sok minden tud gurulni, görögni, forogni. A legökonomisabb forma a gömb, annak kistestvére a henger, s mindkettejük öccse a tárcsa meglehetősen gyakori alakzat a világban, úgy érzem, a természetes világban, mert az ember által alkotottban érthetően se szeri, se száma. Egyszóval: kétlem, hogy előzmények nélküli találmány a kerék, hiszen a lejtőn bukfencező gyerek görgése elegendő ihletett adhatott őskori feltalálónknak a kerék fabrikálására. De azért aláírom, hogy nagy találmány a kerék. Vagyis inkább a középpont megtalálása. A kerék hőskora nagyon sokáig tartott, s immáron elmúlóban van. Úgy gondolom, a hőskor a fahengerrel kezdődött, hiszen minden fatörzsben benne szunynyadt az ősi ember egész kerékgarnitúrája, ha csak egyet sikerült kitermelnie belőle, taligája lett, ha kettőt, bricskája, ha négyet, már szekere. S ennél többre nem is volt szükség. Ha veszünk egy közepes hosszúságú törzset, akármennyi selejt és gyakorlatlanság kísérte is az első kerékgyártó munkáját, négy kerék kijött egy fatörzsből. Később már több is, nyilván. A népvándorlás idején a szemtanúk szerint még ilyen fatörzsből szeletelt kerék nyikorgott a járművek alatt Az abroncs nyilván csak a vaskor óta járja, bár rézből is elképzelhető abroncs a faszeleteken, talán ha nyúlékonyabb, mint a vas. A küllős kerék aztán napjainkig az egyedül érvényes elve volt a guruló mozgás alkalmazásának. Már a faküllő. Mert a fémküllő is régen hódít, s a fémkerék számtalan emberi szerkezet lelke, konstrukciós alapja. A faküllős kerék, mint az emberi továbbhaladás és cipekedés eszköze még ma is lépten nyomon fellelhető az ember házatáján. Néha még meglehetős gyorsaságot is eredményez, mert ha például ló húzza, ember legyen a talpán, aki lépést bír tartani gyorsaságával. Valójában azonban a fa- és a fémkeréknek leáldozóban a napja a rugalmas kerékkel szemben, amely forradalmasítja a kerék történetét. A vonatok vaskereke még jó ideig fog gurulni, de mellette óriási növekedésben van a gumikerekek száma és jelentősége. Egyre inkább haladunk a telítettség felé, amikor egy emberhez legalább négy gumikerék fog tartozni. Hovatovább enélkül meg sem moccanhat az ember, legalább is korszerű mozgásformákban nem vehet részt. Mert még sokáig járhat-kelhet egynémely ember gyalog, főleg csupán kedvtelésből, a legszűkebb környezetében persze indokoltan,gondolok itt a lakás és a munkahely legszigorúbban vett alapegységére a szobára, ahol egyelőre a guruló mozgásos közlekedés nem kifizetődő. A mai elképzelésünk szerint legalábbis, mert hogy a jövő itt is hoz még újat, az bizonyos. Mostanában, karácsony és kisgyerek kényszere miatt, elmondtam néhány mesét. A mesehősök mentek-mendegéltek, s mindig elkalandoztatták gondolataimat. Vajon meddig lehet még egyáltalán efféléket mesélni, hogy valaki megy-mendegél? Még ha mesehős is az illető? Nem anakronizmus ez már manapság is? Ágazik-bogazik Nagyon találónak találom a találós kérdést Nem pongyolaságból van egy mondaton belül háromszor a találó, mindenre szükség van. Most, hogy derékről-útról elmélkedem, rátaláltam gyermekkorom találós kérdésére és most is találónak találtam. Ágazik-bogazik, mégsem levelezik. Ez az út. Sőt az utak rendszere. Ma már inkább erről beszélhetünk. Mert hol vagyunk már a régi korok véletlenszerű útképződésétől. Kezdjem a gyalogúttal, amelyet az inni járó ember talpa taposott a növényzet között? Hiszen efféle utat már az állat is „csapott” a szárazföldön való megjelenése után, a lábbal való közlekedés legkezdete óta A véletlen létrehozta, paták és lábak taposta csapások ősidők óta behálózzák a földet, de a lábak szaporodtával egyes vonalai állandósultak, gondolok itt a nagy vándorlások útjaira, a kibontakozó kereskedelmi karavánok útjaira, amelyek kialakulásában már a keréknek is szerepe volt, hiszen akármilyen úton nem gurult a nagy találmány. Azóta némi tervszerűség s egyre nagyobb igyekezet kíséri az emberi nemet, hogy minél könnyebben és gyorsabban haladjon, illetve guruljon. (A repülés más műfaj, arról itt nem esik szó, s bár ebben nyilvánvaló a természet utánzása, az ember mégis oly hallatlan módon bővítette az egyszerű repülő mozgást, hogy eljutott a rakétamozgásig, amivel aztán elszakadt a földfelszíntől, sőt a légkörtől is, és a maga számára feleslegessé tette az utakat.) A föld felszínétől úgy is elvált az ember, hogy alája bújt. Egyre szaporodik az afféle utak hossza, amelyek a föld alatt ágaznak-beogaznak, s ez teljesen érthető. A föld mélyében teljesen zavartalan az előrehaladás. A világvárosok földalatti úthálózatai, de egy-egy ország útjelző térképe is ma már inkább hasonlít egy csokorhoz, mint az ágazó-bogazó fához, a számtalan kis ágacskán levelek bomlottak, megállók és parkhelyek, az útmenti élet megannyi pihenőhelyei. Vagy inkább összegubancolt folyondárok ezek, ágakkal-bogakkal és számtalan kis levéllel — amiből csak azt szeretném kihozni, hogy útjaink egyre sűrűbben ágaznak-bogaznak és immár leveledzenek is. Kerekecskedombocska Visszatérve az ünnepi meszesekhez. A Karinthytól kölcsönvett becenevű keresztfiam, Rézjeromos, aki máris egy minifelnőtt, hiszen vészes akcerebrációja következtében kihagyta a gyermekkort, jóízűeket derül a meséimen. A pásztorfiún, aki ment-mendegélt hét nap és hét éjszaka. Nem volt útközben szálloda? hitetlenkedik Rézjeromos. Mi a fenét mondjuk erre, ha nem akarok hazudozónak feltűnni? Vagy még mindig ugyanennek a pásztorfiúnak a mendegélésén eltűnődve megkérdezi: mért nem ült be a kocsiba, hiszen akkor rég ott volna! Sajnos, nem mondhatom magamnak: ó ártatlan gyermeki naivitás! hiszen nemerről van szó. Nagyon is tanulékony gyermek Rézjeromos, ő már a jövő felnőttje, csakhogy máris elkezdte mindazt, amit én még múltam szokásai miatt nem kívánok tudomásul venni. Én még kertben nőttem fel, fára másztam és ugra-bugráltam, s ha útra tettem a lábam, nekem az is csak játék volt, mert bármikor letérhettem róla egy lepke, egy madár, egy másik gyerek kedvéért. Rézjeromos nem engedhet meg magának efféle fegyelmezetlenséget Amikor őt sétálni viszik, kocsiba kell másznia, pislogó lámpák irányítják-parancsolják ki a városból, parkhelyek engedik kiszállni az ülésről, s mire megbarátkozik füvekkelfákkal, ismét be kell ülnie a benzinszagú fülkébe. Rézjeromos nagyokat nevetett nemrég a kerekecske-dombocska játékon, s amikor először kerek dombot látott, Karinthy ihletettségű nevéhez méltóan kishíján megkérdezte a domb tetejéről: anyu, fent vagyok? Ő csupán azt szokta megkérdezni az erdei utakon: anyu, szaladhatok? Mert másra használni a lábát, mint a közlekedésben részt venni, az olyan szentségtörésnek tűnhet neki, mint nekem egykoron nevetni a templomban. Ha egy gyereknek a járás-kelés, a szaladgálás a ritka úticélok közé tartozik, mert hiszen valamennyi tapasztalata szerint lépni csak szabályozottan lehet, ha nem akar életveszedelembe kerülni, nincs mit csodálkozni a kérdésen: anyu, szaladhatok? Rézjeromos négy gumikerék fölött kezdett megszületni, ugyanezen a módon érkezett haza a sokadik emeletre, hat, vagy nyolc gumikerék vitte a bölcsődébe reggel és vissza este, négy viszi vasárnaponként járni egyet a megfelelő helyre, ahol már tudja, lehet szaladgálni is, mert nem jöhet semmi semelyik irányból, ami gurul, ilyen helyen a két lábát korlátlan szabadsággal használhatja az ember — ez ennek a kora felnőtt gyermeknek az egész krónikája. S ennek mondjak én mindenféle mesét! Ja, s minden, ami az út mellett van, elsuhanó idegenséggé válik, ritka vásárlási kalandok színtere lesz, anélkül, hogy igazán ismerőssé válna. Évek, majdnem két évtized óta járok Mátyásföldre, a legnagyobb emberi vonzalom, az anya iránti szeretet parancsol útra legalább hetente egyszer. Sok évvel ezelőtt villamossal, busszal, HÉV- vel mentem, a megálló szigetecskéi kiemelkedtek a suhanó utcaképekből, valamennyire ismerőssé váltak, de többségüket soha lábam nem érintette. Csak elgurultam előttük. Aztán az út egy része föld alá került, jó ideigmegszűnt számomra a Keletitől az Örs vezér térig terjedő város, de a tér épültét még végignéztem, rendszeres várakozó, nézelődő és mászkáló vendége voltam, láttam feltúrt földjét, készülő betonruházatát, aluljáróját, úti csomóponttá válását, aztán egy éve formán én is négy kerék fölé ültem, s most már az egész út a kis ház kapujáig zárt pályává változott, ahonnan kilátni ugyan, de kitérni majdhogynem lehetetlen és felesleges is, hiszen az úticél nem kívánja. Lassan idegenné válik minden, ami az úton kívül helyezkedik el, különösen a házak, utacskák, amelyek kissé oldalt esnek, az úttól távolabb. A minap kiszabadultam az út rabságából. Kissé oldalt kerültem, egy házat kerestem, s felfedeztem a régi ismerőst. A satnya füvet a terecskén, a napfényt a ház falán, a téren a jegyárusító üvegfülkét, elnézegettem a virágokat árusító pavilon előtt, arrébb egy régi tégla türemlett ki a talajból, de itt csak gyalogosok járnak, mint régebben is, akik az efféle ittfelejtett téglákat ki tudják kerülni. Aztán csakazértis végigmentem a mátyásföldi kis utcán, amely az Ikarus előtt megtörik, majd egy kis szántóföld parcella előtt halad el. Fél évtizedig itt mindig gyalog jártam, emlékszem még a falak, kerítések színére, apró hibáira, a kertekre, a kis várra egy sziklakertben, a fodrász tányérjának nyikorgására, a gyári kerítés kátrányos szagára. S a szabad szellő járta dombra, ahol most is megcsap a mezők illata, amit azonban sem a buszból, sem a kocsiból én már újabban nem érezhettem és ezután sem fogok érezni. Mert ki engedheti meg magának, hogy lekászálódjon a négy kerék fölül, ha csak másfél évtizedenkint egyszer is? Csak úgy, hogy valami dolga adódik az út mentén, az úttól egy kicsit beljebb, valahol oldalt... CSONTOS GÁBOR: Az utaktól oldalt Papp Gábor: Babakocsi Kiszabadultam oldalt Az ember számára csak az a kevéske hely él és lélegzik a világvárosi rengetegből, ahol kiszakítja magát az út rabságából. Ez elsősorban lakhelyének közvetlen környezete és ellenpólusként a munkahelyének tájéka. Attól kezdve, hogy kerék fölé áll vagy ül, odáig, amikor ismét igénybe veszi kis időre a lábát, csak az út uralkodik raj