Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-27 / 4. szám - Tornai József: Tizenhárom vadlúd: Nyílhegy | Állj meg • vers (8. oldal) - Papp Gábor: Babakocsi • kép (8. oldal) - Csontos Gábor: Az utaktól oldalt (8. oldal)

TORNAI JÓZSEF: Tizenhárom vadlúd Nyílhegy Tizenhárom vadlúd az éjszakába száll, tizenhárom vadlúd csöndet hasít a csöndbe, tizenhárom vadlúd a vizeket szólítja, tizenhárom vadlúd­ suhan a fejemen át észak felé, észak felé, tizenhárom vadlúd a csillagos anyag­homályba. Állj meg Éjfél felé még rád gondoltam a szeles dombon, hirtelen egy csapat vadlúd, mint a botsuhintás — egyetlen lendülettel észak felé. Messziről nyikorogtak az akácok. A vezérgúnár dühödten fúródott előre a sötétségbe. Állj meg. Vagy elveszíted, akit szeretsz, a szerelem napjába zuhanva. A gördülő mozgást állítólag az ember találta fel A guruló kere­ket Mert egyébként a természet­ben is sok minden tud gurulni, görögni, forogni. A legökonomi­­sabb forma a gömb, annak kis­testvére a henger, s mindkette­jük öccse a tárcsa meglehetősen gyakori alakzat a világban, úgy­­ érzem, a természetes világban, mert az ember által alkotottban érthetően se szeri, se száma. Egy­szóval: kétlem, hogy előzmények nélküli találmány a kerék, hi­szen a lejtőn bukfencező gyerek görgése elegendő ihletett adha­tott őskori feltalálónknak a kerék fabrikálására. De azért aláírom­, hogy nagy találmány a kerék. Vagyis inkább a középpont meg­találása. A kerék hőskora nagyon sokáig tartott, s immáron elmúlóban van. Úgy gondolom, a hőskor a fahengerrel kezdődött, hiszen minden fatörzsben benne szuny­­nyadt az ősi ember egész kerék­garnitúrája, ha csak egyet sike­rült kitermelnie belőle, taligája lett, ha kettőt, bricskája, ha né­gyet, már szekere. S ennél többre nem is volt szükség. Ha veszünk egy közepes hosszúságú törzset, akármennyi selejt és gyakorlat­lanság kísérte is az első kerék­gyártó munkáját, négy kerék ki­jött egy fatörzsből. Később már több is, nyilván. A népvándorlás idején a szemtanúk szerint még ilyen fatörzsből szeletelt kerék nyikorgott a járművek alatt Az abroncs nyilván csak a vaskor óta járja, bár rézből is elképzel­hető abroncs a faszeleteken, ta­lán ha nyúlékonyabb, mint a vas. A küllős kerék aztán nap­jainkig az egyedül érvényes elve volt a guruló mozgás alkalmazá­sának. Már a faküllő. Mert a fémküllő is régen hódít, s a fém­kerék számtalan emberi szerke­zet lelke, konstrukciós alapja. A faküllős kerék, mint az emberi továbbhaladás és cipekedés­­ esz­köze még ma is lépten nyomon fellelhető az ember házatáján. Néha még meglehetős gyorsasá­got is eredményez, mert ha pél­dául ló húzza, ember legyen a talpán, aki lépést bír tartani gyorsaságával. Valójában azon­ban a fa- és a fémkeréknek le­áldozóban a napja a rugalmas ke­rékkel szemben, amely forradal­masítja a kerék történetét. A vonatok vaskereke még jó ideig fog gurulni, de mellette óriási nö­vekedésben van a gumikerekek száma és jelentősége. Egyre in­kább haladunk a telítettség felé, amikor egy emberhez legalább négy gumikerék fog tartozni. Ho­vatovább enélkül meg sem moc­canhat az ember, legalább is kor­szerű mozgásformákban nem ve­het részt. Mert még sokáig jár­­hat-kelhet egynémely ember gya­log, főleg csupán kedvtelésből, a legszűkebb környezetében per­sze indokoltan,­­gondolok itt a lakás és a munkahely legszigorúb­ban vett alapegységére a szobára, ahol egyelőre a guruló mozgásos közlekedés nem kifizetődő. A mai elképzelésünk szerint legalábbis, mert hogy a jövő itt is hoz még újat, az bizonyos. Mostanában, karácsony és kis­gyerek kényszere miatt, elmond­tam néhány mesét. A mesehősök mentek-mendegéltek, s mindig elkalandoztatták gondolataimat. Vajon meddig lehet még egyál­talán efféléket mesélni, hogy va­laki megy-mendegél? Még ha mesehős is az illető? Nem anak­ronizmus ez már manapság is? Ágazik-bogazik Nagyon találónak találom a találós kérdést Nem pongyo­laságból van egy mondaton belül háromszor a talál­­ó, mindenre szükség van. Most, hogy derékről-útról elmélke­dem, rátaláltam gyermekkorom találós kérdésére és most is talá­lónak találtam. Ágazik-bogazik, mégsem levelezik. Ez az út. Sőt az utak rendszere. Ma már in­kább erről beszélhetünk. Mert hol vagyunk már a régi korok véletlenszerű útképződésétől. Kezdjem a gyalogúttal, amelyet az inni járó ember talpa tapo­sott a növényzet között? Hiszen efféle utat már az állat is „csa­pott” a szárazföldön való megje­lenése után, a lábbal való közle­kedés legkezdete óta A véletlen létrehozta, paták és lábak ta­posta csapások ősidők óta behá­lózzák a földet, de a lábak sza­­porodtával egyes vonalai állan­dósultak, gondolok itt a nagy vándorlások útjaira, a kibon­takozó kereskedelmi karavánok útjaira, amelyek kialakulásában már a keréknek is szerepe volt, hiszen akármilyen úton nem gu­rult a nagy találmány. Azóta né­mi tervszerűség s egyre nagyobb igyekezet kíséri az emberi nemet, hogy minél könnyebben és gyor­sabban haladjon, illetve gurul­jon. (A repülés más műfaj, arról itt nem esik szó, s bár ebben nyilvánvaló a természet utánzá­sa, az ember mégis oly hallatlan módon bővítette az egyszerű re­pülő mozgást, hogy eljutott a ra­kétamozgásig, amivel aztán el­szakadt a földfelszíntől, sőt a légkörtől is, és a maga számára feleslegessé tette az utakat.) A föld felszínétől úgy is elvált az ember, hogy alá­ja bújt. Egy­re szaporodik az afféle utak hossza, amelyek a föld alatt ágaznak-beogaznak, s ez teljesen érthető.­­ A föld mélyében telje­sen zavartalan az előrehaladás. A világvárosok földalatti úthálóza­tai, de egy-egy ország útjelző térképe is ma már inkább ha­sonlít egy csokorhoz, mint az ágazó-bogazó fához, a számtalan kis ágacskán levelek bomlottak, megállók és parkhelyek, az út­menti élet megannyi pihenőhe­lyei. Vagy inkább összegubancolt folyondárok eze­k, ágakkal-bo­­gakkal és számtalan kis levéllel — amiből csak a­zt szeretném ki­hozni, hogy útjaink egyre sű­rűbben ágaznak-bogaznak és im­már leveledz­enek is. Kerekecske­dombocska Visszatérve az ünnepi mesze­sekhez. A Karinthytól kölcsön­vett becenevű keresztfiam, Réz­­jeromos, aki máris egy minifel­nőtt, hiszen vészes akcereb­ráció­­ja következtében kihagyta a gyermekkort, jóízűeket derül a meséimen. A pásztorfiún, aki ment-mendegélt hét nap és hét éjszaka. Nem volt útközben szál­loda? hitetlenkedik Rézjeromos. Mi a fenét mondjuk erre, ha nem akarok hazudozónak feltűnni? Vagy még mindig ugyanennek a pásztorfiúnak a mendegélésén el­tűnődve megkérdezi: mért nem ült be a kocsiba, hiszen akkor rég ott volna! Sajnos, nem mond­hatom magamnak: ó ártatlan gyermeki naivitás! hiszen nem­erről van szó. Nagyon is tanulé­kony gyermek Rézjeromos, ő már a jövő felnőttje, csakhogy máris elkezdte mindazt, amit én még múltam szokásai miatt nem kí­vánok tudomásul venni. Én még kertben nőttem fel, fára másztam és ugra-bugráltam, s ha útra tettem a lábam, nekem az is csak játék volt, mert bár­mikor letérhettem róla egy lepke, egy madár, egy másik gyerek kedvéért. Rézjeromos nem enged­het meg magának efféle­­ fegyel­mezetlenséget Amikor őt sétálni viszik, kocsiba kell másznia, pis­logó lámpák irányítják-paran­­csolják ki a városból, parkhelyek engedik kiszállni az ülésről, s mire megbarátkozik füvekkel­­fákkal, ismét be kell ülnie a benzinszagú fülkébe. Rézjeromos nagyokat nevetett nemrég a ke­­rekecske-dombocska játékon, s amikor először kerek dombot lá­tott, Karinthy ihletettségű nevé­hez méltóan kishíján megkérdez­te a domb tetejéről: anyu, fent vagyok? Ő csupán azt szokta megkérdezni az erdei utakon: anyu, szaladhatok? Mert másra használni a lábát, mint a köz­lekedésben részt venni, az olyan szentségtörésnek tűnhet neki, mint nekem egykoron nevetni a templomban. Ha egy gyereknek a járás-kelés, a szaladgálás a ritka úticélok közé tartozik, mert hi­szen valamennyi tapasztalata szerint lépni csak szabályozot­tan lehet, ha nem akar életve­szedelembe kerülni, nincs mit csodálkozni a kérdésen: anyu, szaladhatok? Rézjeromos négy gumikerék fölött kezdett megszületni, ugyanezen a módon érkezett haza a sokadik emeletre, hat, vagy nyolc gumikerék vitte a bölcsődébe reggel és vissza este, négy viszi vasárnaponként járni egyet a megfelelő helyre, ahol már tudja, lehet szaladgálni is, mert nem jöhet semmi semelyik irányból, ami gurul, ilyen helyen a két lábát korlátlan szabadság­gal használhatja az ember — ez ennek a kora­ felnőtt gyermek­nek az egész krónikája. S ennek mondjak én mindenféle mesét! Ja, s minden, ami az út mellett van, elsuhanó idegenséggé válik, ritka vásárlási kalandok színtere lesz, anélkül, hogy igazán isme­rőssé válna. Évek, majdnem két évtized óta járok Mátyásföldre, a legnagyobb emberi vonzalom, az anya iránti szeretet parancsol útra legalább hetente egyszer. Sok évvel ez­előtt villamossal, busszal, HÉV- vel mentem, a megálló szigetecs­kéi kiemelkedtek a suhanó utca­képekből, valamennyire ismerős­sé váltak, de többségüket soha lábam nem érintette. Csak elgu­rultam előttük. Aztán az út egy része föld alá került, jó ideig­­megszűnt számomra a Keletitől az Örs vezér térig terjedő város, de a tér épültét még végignéz­tem, rendszeres várakozó, nézelő­dő és mászkáló vendége voltam, láttam feltúrt földjét, készülő betonruházatát, aluljáróját, úti csomóponttá válását, aztán egy éve formán én is négy kerék fölé ültem, s most már az egész út a kis ház kapujáig zárt pályává változott, ahonnan kilátni ugyan, de kitérni majdhogynem lehetet­len és felesleges is, hiszen az úti­cél nem kívánja. Lassan idegenné válik minden, ami az úton kívül helyezkedik el, különösen a há­zak, utacskák, amelyek kissé ol­dalt esnek, az úttól távolabb. A minap kiszabadultam az út rabságából. Kissé oldalt kerül­tem, egy házat kerestem, s fel­fedeztem a régi ismerőst. A sat­nya füvet a terecskén, a napfényt a ház falán, a téren a jegyárusító üvegfülkét, elnézegettem a virá­gokat árusító pavilon előtt, ar­rébb egy régi tégla türemlett ki a talajból, de itt csak gyalogo­sok járnak, mint régebben is, akik az efféle ittfelejtett téglákat ki tudják kerülni. Aztán csak­­azértis végigmentem a mátyás­földi kis utcán, amely az Ikarus előtt megtörik, majd egy kis szántóföld parcella előtt halad el. Fél évtizedig itt mindig gya­log jártam, emlékszem még a falak, kerítések színére, apró hi­báira, a kertekre, a kis várra egy sziklakertben, a fodrász tányér­jának nyikorgására, a gyári ke­rítés kátrányos szagára. S a sza­bad szellő járta dombra, ahol most is megcsap a mezők illa­ta, amit azonban sem a buszból, sem a kocsiból én már újabban nem érezhettem és ezután sem fogok érezni. Mert ki engedheti meg magának, hogy lekászálód­­jon a négy kerék fölül, ha csak másfél évtizedenkint egyszer is? Csak úgy, hogy valami dolga adódik az út mentén, az úttól egy kicsit beljebb, valahol oldalt... CSONTOS GÁBOR: Az utaktól oldalt Papp Gábor: Babakocsi Kiszabadultam oldalt Az ember számára csak az a kevéske hely él és lélegzik a vi­lágvárosi rengetegből, ahol ki­szakítja magát az út rabságá­ból. Ez elsősorban lakhelyének közvetlen környezete és ellen­pólusként a munkahelyének tá­jéka. Attól kezdve, hogy kerék fölé áll vagy ül, odáig, amikor ismét igénybe veszi kis időre a lábát, csak az út uralkodik raj­

Next