Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-06 / 1. szám - Molnár Gergely: Élet - televízió nélkül • Tájékozódás • A Stern tudósítása a müncheni Gesellschaft für Rationelle Psychologie kísérletéről (7. oldal) - Eisenmayer Tibor: tusrajza • kép (7. oldal) - Sz-y: Felnőttek fesztelen iskolája • Tájékozódás • Az Observer cikke. (7. oldal)

Felnőttek fesztelen iskolája Az angliai Leicestershire megye valamikor a rókavadászatról és a krikettről volt híres. Az elmúlt húsz évben figyelemre méltó nevelési újításokat kezdeményeztek ebben a megyében. A változások elsősorban a felnőttoktatást érintik. Az Observer riportere, Peter Wilby a lap hasábjain beszámol az úgynevezett community college-ok tapasztalatairól. A „community college” elnevezés olyan oktatási formát jelöl, amelyben egy-egy község vagy kisebb város közössége részt vehet — korhatár nélkül. Mert az oktatás nem csupán egyik epizódja az ember életének, hanem egész életükön át tartó folyamat. Az új — megközelítő magyar fordításban: — közösségi iskola nem azonos a felnőttoktatás eddig szokásos formájával, az esti iskolával. Sokoldalúbb és kötetlenebb, inkább programot ajánl, a középiskolai oktatás kiegészítéseképpen, folytatásaképpen. A közösségi iskola felállítását először Henry Morris kezdeményezte 1922-ben Cambridgeshireben. Morris, az angol falu kulturális megfiatalítását tűzte célul, így akarta ellensúlyozni a kommersz szórakozást, a tétlen időtöltést, az iszákosság és egyéb káros szenvedélyek rohamos terjedését. Morris tervét elfogadták, de a szükséges tőke nagy részét nem állami forrásból fedezték. A gazdasági válság és a háború azonban így is megakadályozta Morris álmának valóra váltását. Ma Leicestershire-ben tizenhat közösségi iskola működik. Másutt, például Countesthorpe-ban éppen most alakult meg az új felnőttiskola. Hasonló kísérletek indultak, illetve indulnak nemsokára Sheffieldben, Manchesterben, Coventryben és Nottinghamshire-ben. A tartalom természetesen sokféle. Kondicionáló testedzés, vitaklubok, művészeti körök alakulhatnak a felnőttiskolákban. Sok hasznos és élvezetes dolgot lehet tanulni: többek között virágrendezést, edénykészítést, autógondozást, matematikát, fényképezést, filmezést, golfot, gitárt, modern nyelveket, hímzést, sőt még azt is, hogyan kell regényt írni. A felnőttiskolák szervezeti felépítésének legfőbb elve a fesztelenség. Nincsen kötelező órarend, tanterv, a közösség tagjai arra a tanfolyamra vagy csoportos foglalkozásra járnak, amelyikhez kedvük van. De ha tanulni nem akarnak, akkor is bejárhatnak az „iskolába”, éppen csak egy csésze kávéra, egy kis beszélgetésre. Az iskolák vezetőinek véleménye szerint: meg kell engedni a felnőtt résztvevőknek, hogy azt csinálják, amihez kedvük van, nem pedig azt, amit a nevelési szakemberek előírnak. A korosztályokat nem választja el éles határ. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a szülő sok esetben ugyanabban az épületben tanul és szórakozik, ahol délelőtt gyermekei tanultak, hanem azt is, hogy szüleivel együtt a gyermek este visszatérhet az iskolába, ha őt érdeklő téma van műsoron. A gyermekes anyák sincsenek kizárva a továbbtanulásból. A közösségi iskolában bölcsődét rendeznek be, és amíg a szülő művelődik, van, aki vigyáz a kisgyerekekre. A hagyományos iskolarendszer, az elemi- és a középiskola természetesen nem kerülheti el az új iskolatípus hatását. Sok helyen ugyanazok a tanárok vezetik a délelőtti iskolát, akik a közösségi iskola szervezői és gondnokai. Ez a kettősség — bár sok nehézséget is okoz — talán enyhíti az oktatás és nevelés régi szigorát. Mert nem igen lehet nádpálcás iskolamester módjára fegyelmezni a gyereket, ha a tanár tudja, hogy este a szülők ülnek a megfenyített nebuló helyére. Az új felnőttiskola tapasztalatai szükségszerűen megváltoztatják a pedagógus szemléletét, gondolkodásmódját. „Megdöbbentően gazdag tehetségtartalékokat fedeztem fel olyan emberekben, akiket azelőtt műveletlennek vagy faragatlannak tartottam ... Ezután soha senkit nem tartok reménytelenül tehetségtelennek” — nyilatkozta George Mallory, shepshedi iskolaigazgató, aki tizenöt éve foglalkozik felnőttoktatással. A Leicestershire-i kísérlet egész Anglia iskolarendszerét befolyásolhatja a következő évtizedben. Az Observer riportere a nevelés forradalmának nevezi a közösségi iskolát. Ez természetesen túlzás, de az bizonyos, hogy a szabad iskolatípus nemcsak a nevelésre lesz hatással, hanem a közösségi életre is. Sz y 1973. JANUÁR 6. TÁJÉKOZÓDÁS Élet — televízió nélkül A müncheni Gesellschaft für Rationelle Psychologie izgalmas kísérletet indított tesztek alapján kiválasztott 184 résztvevővel az elmúlt évben. A vizsgálatok két kérdésre kívántak választ adni: 1. mennyire függ az egyének és a családok élete a televíziótól; 2. hogyan befolyásolja a televízió az egyének és a családok viselkedését. A kísérlet lényegében igen egyszerű volt: az önként jelentkezőknek egy évig televízió nélkül kellett volna élniük. A módszereket kidolgozó és a megfigyelést irányító pszichológusok és szociológusok a televízió káros hatásait kívánták kimutatni, elképzelésük szinte drámai sikere azonban a vártnál is nagyobb megdöbbenést keltett. Az egy évre tervezett próbaidő ugyanis fél év eltelte előtt megszakadt, mert a televízió nélküli életet a kísérlet egyetlen résztvevője sem bírta tovább. A meglepett tudósok így írtak összefoglalójukban: „Magunk sem vártuk, hogy valamennyi résztvevő végigcsinálja az egész évet, de hogy egyetlen egy se tartson ki hat hónapig, ez minden elképzelésünket felülmúlta. A televíziótól függés olyan erős, hogy már szenvedélyről kell beszélni.” A Stern tudósításban számolt be a kísérletről. A kísérlet előtt az intézet tudósai hat hétig tanulmányozták a kijelölt személyek életét. Valamennyien — a házaspárok külön-külön is — kitöltöttek egy kérdőívet, mely információkat gyűjtött a résztvevők magánéletéről, a szabad idő eltöltésétől a gyereknevelésen át a nemi életig. Emellett az intézet képviselői a kísérlet egész ideje alatt minden héten meglátogatták őket. E hat hét után üzemen kívül helyezték a készülékeket. A kutatók csekély anyagi ösztönzést is nyújtottak: az egyedülállók minden televízió nélkül töltött napért három, a házaspárok pedig öt márkát kaptak. Egy év alatt egy házaspárnak kétezer márkát fizettek volna. Az első „kiugró” egy egyedül élő fiatalember volt, aki három hét után nem bírt ellenállni kedvenc zenekara tévéshow-jának. Legutoljára pedig — pontosan öt hónappal később — egy hamburgi család kapitulált, amelynek tagjai Francis Durbridge izgalommal várt krimijénél kapcsolták be a készüléket, lezárva ezzel a G. R. P. kísérletét. A többiek e két időpont között adták föl. A családok nagy részében, mielőtt a megváltó tévégombot megnyomták volna, sűrűsödtek a veszekedések és az erőszakosságok; a kísérlet, melytől mind a résztvevők, mind a tudósok a családi élet harmóniájának helyreállását várták, a kapcsolatok tartalmatlanságára, széthullottságára vetett fényt. A szülők 93 százaléka (korábban — tévével — csupán 73 százalék) verte meg ez idő alatt a gyerekeket. Nem egy családban épp a gyerekek elszánt búskomorsága késztette a szülőket a kísérlet feladására. Néhány, korábban békés férj a feleségét is bántalmazta. A kérdőívek és a beszélgetések bizonyították a televízió szexuálisan stimuláló hatását is. A jelenséget Henner Ertel, az intézet vezetője a képernyőn megjelenő férfiak és nők erotizáló hatásával magyarázza. A tévémentes időszakban a házaspárok között szellemiekben és szexuálisan egyaránt elhidegült a kapcsolat. A televízió szinte utolsó összekötőkapocsként szerepelt, mint az egyik résztvevő mondta: „Legalább volt valami közös, amiről beszélhettünk.” „Az átkozott televíziónélküli idő” alatt a résztvevők éppúgy megszaporodott munkahelyi nehézségekről számoltak be, mint ahogy a gyerekek iskolai teljesítménye is kimutathatóan romlott. A hirtelen megnövekedett szabad időt egyébként legtöbben mozilátogatásra használták föl; a barátok és rokonok találkozásai megkétszereződtek. Bár a résztvevők legtöbbje, mint korábban, ezalatt is csak ritkán ment el színházba, koncertre, vagy a múzeumba, az olvasásra és játékra szánt idő száz százalékkal nőtt. A kísérletből kilépőket még további hat héten át ellenőrizték a pszichológusok. Félelmetes pontossággal tértek vissza a régi szokások, tűntek el a feszültségek, melyeket a tévé elvonókúra kiváltott. A kísérlet végeredménye valamennyi résztvevő számára kellemetlen, a Stern riporterének például egyikük sem volt hajlandó nyilatkozni. A vizsgálatok értékelése még folyik, de a müncheni intézet már újabb kísérletre készül. Mint az előzőekben, most is önkéntes jelentkezőket keresnek — olyanokat, akiknek nincs televíziójuk. Ezek egyéves megfigyelési időre kapnának készüléket, a változásokat így ellenkező irányban is ellenőrizni lehet majd. Molnár Gergely Eisenmayer Tibor tusrajza híreink CSEH ÉS SZLOVÁK KÖNYVEK A legjelentősebb cseh könyvkiadók egyike, a húszéves fennállását ünneplő prágai Odeon mutatkozott be az év végén a Csehszlovák Kultúra termében. A kiállított könyvek között szerepeltek képző- és építőművészet tárgyú kiadványok, amelyek a reneszánsz, a barokk, a francia impresszionizmus és napjaink legkiemelkedőbb művészeit és műalkotásait mutatják be. Az Odeon gondozásában jelennek meg a klasszikus és modern világirodalom legszebb alkotásai is. Platon, Sappho, Goethe művei a miniatűr könyvek gyűjtőinek szerezhetnek örömet. A „normál” formátumú könyvek külalakja, a borítók díszítései is rendkívüli igényességet árulnak el Ez nem véletlen: a tipografizálásban, az illusztrálásban a legnevesebb csehszlovák grafikusok vesznek részt. A világirodalom kiemelkedő művei mellett helyet kapnak a kiadó tematikájában a cseh és szlovák irodalom nagy alkotásai. A magyar írók cseh fordításban megjelent művei is szerepeltek a kiállításon: Illés Béla, Déry Tibor, Tersánszky Józsi Jenő, Móricz Zsigmond, Németh László könyveit állította ki az Odeon. A Tatrannak, a szlovák szépirodalmi és művészléti kiadónak néhány nappal ezután megnyílt kiállításán a világirodalom alkotásai mellett szlovákra fordított Jókab-regények fogadták a látogatót. A kiadó gondozásában megjelent fordítások közt a világnyelvek után közvetlenül a magyar irodalom következik — ötvenegy kötettek A kiadói politika követésre méltó példáját láthattuk a Pramen című sorozat induló köteteiben: a sorozat célja a szocialista országok irodalmi újdonságainak eljuttatása a szlovák olvasóikhoz. CENTRO TOOL 1971 januárjában nyitották meg Milánóban a Centro Tool-t, a vizuális költészet központját. Ez mindmáig az egyetlen intézmény, ahol a szókutatást a szó vizuális megjelenése, a „verbovokovizualizmus” alapján végzik. A vizuális költészettel világszerte egyre többen foglalkoznak, olyan nagynevű művészek is, mint az olasz Gianni Bertini, aki különböző művészeti áramlatok harcosaként 1949 óta Európa és Amerika számos országában szerepel kiállításokkal, s jelenleg a Lotta Poeticának, a vizuális költészet nemzetközi folyóiratának egyik szerkesztője. A milánói központot annak idején Takahashi Shohachira japán vizuális költő kiállításával nyitották meg. Azóta többek között Heinz Gappmayr, Ben Vgutier, a belgrádi szignalista csoport és a japán Vou-csoport mutatkozott be itt A Tool-Központ a verbografika kérdéseit feldolgozó folyóiratokat és sokszorosított könyveket is megjelentet. Ezekben a tevékenységekben mintegy száz alkotó vesz részt. A szimbiotikus írással már 1965 óta foglalkoznak az intézet későbbi megalapítói; a Tool legfőbb szerepének a „szimbiotikus kommunikáció kifejlesztését” tartja. Mint nyilatkozatukban közült: „A Centro Tool a verbális és sematikus kötöttségek alól felszabadított új, planetáris nyelveszközök területén végez kutatásokat”. Néhány hónap óta a Vincenzo Accame, Tomaso Kemény, Ugo Carrega és Joe di Donato vezetése alatt működő intézet bulletint is jelentet meg erről a témáról. NÉPÉLET ÉS NÉPHAGYOMÁNY A bukaresti Kriterion könyvkiadó gondozásában megjelent Kós Károly tíz tanulmányát tartalmazó könyve, a Népélet és néphagyomány, amelyet a romániai magyar nyelvű hetilap, az Utunk ismertet. Kós Károly tanulmányaiban szó esik a hagyományos mesterségekről, foglalkozásokról, az építési kultúrákról, a lakberendezésről, a szokásokról, a viseletről, a társadalmi szerkezetről, a termelő munkáról. A néprajzkutatás eddig szinte teljesen elhanyagolt területeit vizsgálja, felhívja a figyelmet a népi árucsere jelentőségére, amelyet a népi műveltség elsőrendű tényezőjének tekint. A témája: A torockói vasművességről nemcsak a szakma történetitársadalmi áttekintését nyújtja a szerző, de elemzi a hanyatlás okait is. A tanulmányokat, a munka dokumentációs értékét, hitelét, közérthetőségét növeli a gazdag fénykép- és rajzanyag: az író, háromszáznál több rajzában gyönyörködhet az olvasó. Az Utunk kritikusa felhívja a figyelmet Kós kutatómódszerére is, amelynek lényege: a funkció keresése. A tanulmányokban sosem a környezetből kiszakított tárgy pontos leírása, hanem annak a népéletben betöltött szerepe kerül előtérbe. KASSÁK KÖR GYŐRÖTT A győri Kék Duna presszóban a Kassák Kör a közelmúltban előadóestet tartott, amelyen részt vett Kassák Lajosné, a győri irodalmi és képzőművészeti ifjúsági klub névadójának özvegye is. A százötven embert befogadó preszszóhelyiségben másfél-kéthavonként tart irodalmi estet a Kassák Kör. Az 1972-es év utolsó előadásán ismét telt ház volt. A műsor első felében a fiatal győri költők verseit hallhatta a közönség, a második részben az „Agitátor 10” nevű ifjúsági irodalmi színpad együttese adott elő Kassák Lajos emigrációban született alkotásaiból, amelyekkel a költő a Tanácsköztársaság küzdelmeinek állított emléket. A költői est ízelítőt adott a két éve alakult kör alkotóinak munkáiból. A klub tagjai napilapokban, irodalmi folyóiratokban rendszeresen jelentkeznek. A Kisalföld című lap időnként egészoldalas válogatást közöl „a kassákisták”-tól. 1973 tavaszán a klub tagjai a közeljövőben megnyíló Győri Ifjúsági Háziban rendeznek kiállítást; saját munkáik tárlatát Kassák Lajos néhány festményével egészítik ki. Akkorra működni fog a Kassák Irodalmi Kávéház is. A JÁTSZÓTÁRS EMLÉKEZIK Eastwood angliai bányavároska egyetlen irodalmi nevezetessége, hogy itt született David Herbert Lawrence. A nottinnghamshire-i megyei tanács a közelmúltban elhatározta, hogy az eddiginél jobban ápolja a Lawrence-emlékhelyet. Roy Perrett az Obsverben számol be az író szülővárosáról. Fred Middup, eastwoodi bányász, aki a városba érkező vendégeket kalauzolja D. H. Lawrence gyermekkorának színhelyén, a turistaforgalom fellendüléséről beszélt a riporternek. Amerikaiak, algériaiak, franciák és még ki tudja, kicsodák jönnek Eastwoodba , Lawrence kedvéért. A turistának persze fogalma sincs arról, hogy az író milyen fáradhatatlan gyalogló volt, és hogy nem kevesebb, mint három mérföldes út vár arra, aki nyomába akar szegődni. Lawrence viszont akkor rettenne meg, ha a kisváros őt népszerűsítő tervéről hallana: pikniktáborokat akarnak létesíteni a városhoz közel eső völgyben. Erre azért volna szükség, mert Eastwoodban semmiféle Lawrence-emlék nem maradt fenn. Hacsak nem számítjuk a tájat, a mezőket és a csalitosokat, amelyek olyannyira elbűvölték az írót. A bánya, ahol Lawrence apja egykor dolgozott, már kimerült. A régi aknatornyot ritkaságként mutogatják, de természetesen nem azért, mert egy angol író apja verejtékezett és részegeskedett a tévében. Az aknatorony bányatörténelmi emlék. De a nyolcvanhét éve született Lawrence személyére is meglehetősen gyatrán emlékeznek. Laura Cliffe, aki ma nyolcvankilenc éves, valamikor együtt járt iskolába a kis Berttel. „Vékony volt és félénk — idézi az író alakját CUffe kisasszony. — Mindig csak a lányokkal játszott. Elég jól rajzolt.” CUffe kisasszony véleménye szerint a kis Bert nem volt túlságosan ügyefogyott. Azt azonban soha nem hitte volna, hogy regényt is tud írni. Boscs irodalom!