Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-03 / 5. szám - Szerkesztőség: A műfordítás kritikája. Vita az írószövetségben • Tájékozódás (7. oldal) - R. Zs.: Az íróké a szó • Tájékozódás • A Voproszi Lityeraturi cikke (7. oldal) - Pethő Attila: Corpus • kép (7. oldal) - Sz-y: Vendégünk: Erskine Caldwell • interjú • Caldwell amerikai író (7. oldal)
1973. FEBRUÁR 3. TÁJÉKOZÓDÁS A MŰFORDÍTÁS KRITIKÁJA Vita az írószövetségben A műfordítás-kritika helyzetéről rendezett vitát az írószövetség műfordítói szakosztálya. Vitaindítójában Rákos Sándor röviden összefoglalta a gondokat: régi panasz, hogy a műfordítók munkáját nem becsülik meg eléggé — erkölcsileg sem. Műfordítás-kritika pedig gyakorlatban nincs. Hiányát leginkább a költői műfordítók érzik. A kritika gyakran nem is hajlandó a lírafordítói életművet az egész költő-életmű részeként elfogadni. Orbán Ottó a lírafordításról, illetve annak kritikájáról beszélt. A szakosztály, mondta, azzal a szándékkal rendezte meg a vitát, hogy ezúttal ne „panasznapot” rendezzen, hanem elemzően foglakozzon a helyzettel, s keresse a megoldás útját. A kérdés az egész magyar irodalmi közéletet érinti. Közhely már a magyar műfordítás magas színvonala, az a tény, hogy magyarul olvasni úgyszólván az egész világirodalmat lehet. Kevesebb szó esik arról, hogy ma ez a szakma már-már kihalási gondokkal küzd. Egy-egy fordítandó verseskötet szerkesztője még néhány éve is a legjobb költőink közül válogathatott a versek szétosztásakor. Ma nehezen talál utat hozzájuk. A valóban magas színvonalú műfordítót keresni kell. A régiek elkedvetlenedtek, kiöregedtek, sokan — mert már nem kényszerülnek rá — nem vállalják ezt a munkát A megoldás: jöjjenek a fiatalok. A fiatal költőkben azonban — úgy látszik — nincs ilyenfajta érdeklődés. A műfordítói szakosztály vezetősége megpróbálta kinyomozni ennek okait, nem sok eredménynyel Ezután a műfordítás kritikájáról szólva elmondta, hogy a költészetben valamiféle kritikája még csak van a fordításnak. A könyvrecenziók általában egy-két formális szóval intézik el a műfordítót. Pedig ami Magyarországon e téren történik: csoda. Egy kis ország népe nem hajlandó elfogadni nyelvi-kulturális elzártságát Jelen van a világirodalomban. A kritika sokszor mintha nem látná: a magyar irodalom beletartozik egy nagyobb egységbe is, a világirodalomba, s annak eredményei is tükröződnek benne. Néhány éve, amikor az új költők jelentkezését várták, nagy meglepetést okozott: nem ott jelentkeztek, ahol várták őket. Nem számoltak azzal a ténnyel, hogy ezekben az években kulturális tudatunkba felszívódott a legújabb angol, francia, spanyol költészet — beleépült a magyar költészetbe, így aztán a műfordítás iránti közöny — a magyar vers, a magyar líra iránti közöny. A kritikusi közöny ezért menthetetlen. Benyhe János, az Európa Kiadó szerkesztője a prózai fordítás problémáit foglalta össze. Ami elismerést egyáltalán kapott a műfordítás, azt szerinte is a versfordítás kapta. A prózai fordításnak semmiféle tekintélye nincs. A közönség többnyire észre sem veszi, hogyan „fordulnak magyarra” olvasmányai. S ha észreveszi, akkor is magától értetődőnek tartja: valahol van valaki, aki tud egy idegen nyelvet és szavak helyett szavakat ír. Nehéz volna megállapítani, melyik közöny ihlette a másikat: a kritikusi közöny a közönségét vagy a közönségé a kritikusokét. Ha prózai fordításról mégis szó esik valamely kritikában az „ad hominem” bírálat: a fordító személyének szól, más jellegű, például írói tekintélyének eredménye. Ha mégis elemzően nyúlnak egyegy fordításhoz, azt hályogkovács módra teszik. Ennek legfőbb oka a magyar nyelvérzék hiánya. Gondolkodásunk belefullad az indoeurópai nyelvi tengerbe. Mi a megoldás? A kritikusok sokat tehetnek. Megteremthetik a műfordítók megbecsülésének légkörét. A saját munkájuk érdekében is foglalkozhatnak többet anyanyelvünkkel, a nyelv szellemével, így a magyar nyelv világán belül, az eredetitől független prózai alkotásként ítélhetnék meg a lefordított szépprózai műveket. Elbert János a drámafordításról beszélt. A fordító két dolgot vár kritikusától — mondta —: hogy nagyobb nyilvánosságot adjon a munkájának s ami a legfontosabb: elemezze ezt a munkát. Ez utóbbira már nemigen van lehetőség. A drámai előadások kritikái csaknem A Voproszi Lityeraturi című szovjet irodalmi folyóirat körkérdéssel fordult néhány neves irodalomtörténészhez, kritikushoz, íróhoz. Az utóbbiaktól a következő két kérdésre vár választ: 1. A nemzeti-művészeti hagyományok — köztük a stílus, a műfajok, a költői nyelv — fejlődésében és gazdagodásában véleménye szerint milyen szerepe van a más irodalmak, vagy, tágabb értelemben, nemzeti kultúrák megismerésének? Hogyan képzeli el saját tapasztalatai alapján e kölcsönhatás „mechanizmusát"? 2. Az alkotói kapcsolatok mely formáit tartja a legeredményesebbnek, s nézete szerint milyen feladatokra hivatottak az alkotói szövetségek, a kiadók, a folyóiratszerkesztőségek stb. a nemzeti kultúrák kölcsönös megismerésének elősegítésében és elmélyítésében?★ A sok érdekes felelet közül néhány, hazánkban is ismert író, költő válaszát emeljük ki. Csingiz Ajtmatov kirgiz író kifejti, hogy minden írónak megvan a maga szférája, amelyből erejét meríti és tehetségét táplálja. Amikor „a maga anyagához” nyúl, szabadon szárnyal és emlékezetes műveket alkot. A szabálynak azonban kivételei is vannak, amelyek aztán új szabályokat teremtenek. A múlt Irodalmából elég Lev Tolsztojt említeni: Hadzsi Murat ja a művészi tökéletesség példája. Csodálatos benne a másfajta nép jellemének pontos pszichológiai átélése. „Alkalmam volt — mondja Ajtmatov — elbeszélgetni Hadzsi Murat leszármazottjaival. Azt állítják, hogy Tolsztoj jellemrajza hiteles és pontos. Hogyan sikerülhetett? Ez (az embert általában értő) Tolsztoj hatalmas szívének titka. A Hadzsi Murat írója így adott nekünk példát a múltból arra, hogyan lehet egy (idegen) jellem mélyére, az objektív tárgyak lényegébe hatolni ... Korunk — folytatja az író — nagyszerű pótfeltételeket teremt a másnyelvű kultúrák megismeréséhez. Valamennyi mai szovjet nemzetiségi irodalom kettős bázisú: tulajdon tradícióira és a gyerekkorunk óta ismert orosz irodalom hagyományaira épült. Két áramlat ömlik így egybe, s minden bizonnyal elősegíti az új típusú irodalom kikristályosodását.” mindig napilapban jelennek meg. Ha a fordító neve mégis előtérbe kerül, az legtöbbször nem szül jó vért, az olvasók, a beavatottak személyes okokat keresnek mögötte. A Nagyvilág szerkesztőjeként elmondta, hogy a folyóirat feladatának tekinti a műfordítás-kritikát. Az elemző tanulmányok publikálása azonban legtöbbször gyakorlati nehézségekbe ütközik. Kiugró esetekben lehet nagy publicitása a műfordításnak, így lehetett például megbecsülést szerezni Németh László Tolsztoj-fordításainak. A másik lehetőség: az olyanfajta glosszák, mint Garai Gáboré volt az Élet és Irodalomban egy szinkronizált tévéfilm magyar Shakespeare-szövegéről. A beszámolókat követő vitában felszólalt Radó György, aki úgy ítélte: a hiba nem a kritikusokban van; a napilapok és nem utolsósorban az Élet és Irodalom szerkesztői gyakorlata az oka annak, hogy nincs elemző műfordítás-kritika. Hozzászólt a továbbiakban Imécs Béla, Bajomi Lázár Endre, Bernáth István. Rákos Sándor öszszefoglalójában elmondta: a kérdés iránti érdektelenség szellemi életünk betegsége. Az orvoslás útjait keresve megemlítette, hogy a szakosztálynak talán módja lesz évkönyvet megjelentetni műhelytanulmányokkal, vitákkal. A Műfordítás című kiadványt is méltóbb formában publikálhatják. Ajtmatov az eleven, közvetlen — díszes külsőségek nélküli — kapcsolatokat tartja termékenyítőnek. Kifogásolja, hogy az irodalmi lapok egy-egy évforduló alkalmából „ömlesztve” köztik a különböző nemzetiségek irodalmát. Dátumokhoz nem kötött, egyenletesebb és átgondoltabb publikációra lenne szükség. Szilva Kaputikjan, örmény költőnő szerint „a kultúrák kölcsönhatása nagyon érdekes, bonyolult és sokrétű folyamat, nem szabad leegyszerűsíteni, ahogy némelyik cikkíró vagy felszólaló teszi... aki néha olyasmit próbál bizonyítani, hogyan hatott valamelyik hanti (osztják) költő két-három sora az egész grúz vagy Utván költészet fejlődésére. A nemzeti kultúra — folytatja — nem holmi levegőben lebegő, elvont fogalom. Magában hordja minden egyes ember; valamennyi egyén alkotó erejéből és gondolkodásából tevődik össze. A nemzeti kultúra jellege az egyénben tükröződik, aki viszont a maga természetének, lelki alkatának vonásait adja át annak.” A továbbiakban azokról a változásokról beszél, amelyek nemcsak az ország külső arculatán, de az emberek lelki konstrukciójában is nyomot hagynak. Az irodalmi fordítások, könyvkiadások, kiállítások, fesztiválok, s természetesen a személyes kapcsolatok tulajdonképünk szeretetére és a testvéri népekhez való ragaszkodásra nevelnek. Az orosz közvetítő nyelvből való fordítás helyett — amelyet a költőnő „háromlépcsős rakétának” nevez — szerencsésebbnek véli azt a már lassan meghonosodó gyakorlatot, hogy a különböző köztársaságok egyetemein egymás nyelvét és irodalmát tanulmányozza néhány, erre kedvet és tehetséget érző diák. Valentyin Katajev orosz író Gogolt említi példaképpen két nemzeti kultúra művészi egybeolvasztására. „Gogol soraiból mindig kiérzem az ukrán népi kultúra hatalmas erejét. Gogol a nép nyelvét vitte az irodalomba, az ukrán humort, a varázslatos gyikanykai mesét, olyan fordulatokat honosított meg az orosz nyelvben, amilyeneket sohasem tudott volna „megalkotni” egyetlen „színorosz” író sem, de amelyek, néha egészen váratlanul, még a tőle alkatilag idegen írók, például Leszkov műveiben is éreztetik hatásukat. Gogol, hogy úgy mondjam, russzifikálta a kisorosz művészi elemeket, méghozzá öntudatlanul, hiszen egyszerre volt ukrán és orosz író.” Az alkotói kapcsolatok formáiról az író így vélekedik: „Olvasni és utazni az országban: ez a legjobb módszere a különböző nemzeti kultúrák megismerésének. Az embereket hétköznapjaikban lehet megismerni, nem akkor, amikor szertartásos kenyérrel-sóval fogadnak. A nem hivatalos találkozások érdekesebbek és természetesebbek.” Vitalij Korotics ukrán költő a nemzeti kultúrák közös és eltérő vonásait elemzi. „Ez a két szó: szovjet irodalom, nem formális kifejezés. Minél magasabb színvonalú egyik vagy másik nemzetiség irodalma, annál gazdagabb az egész, a szovjet irodalom... Minden nép legjobb íróinak nyelvén beszél magáról és vágyairól, s mi, amikor barátainkat hallgatjuk, nemcsak rájuk, magunkra is gondolunk. És ettől persze hogy gazdagabbak leszünk. Úgy vélem, a mai balti próza máris óriási hatással van az egész szovjet regényírásra. Az ukrán próza pedig Ajtmatov prózájával rokon, még stíluseszközeiben is. Fontosnak érzem, hogy létezik egy bizonyos (össz-szövetségi) mérleg, amelyen valamennyi szovjet költő valamennyi sorát egyformán mérik. Ez a mérleg mindig jelzi a rossz verset, akármelyik nemzetiség irodalmából származzék. Egyegy költő sikere vagy kudarca mindig közös öröm és közös bánat.” A kapcsolatteremtés formáiról úgy vélekedik, hogy az irodalmárnak előbb tömeges kapcsolatot kell keresnie a testvéri nép íróival, kulturális vezetőivel. Később a széles körű kapcsolatot a kölcsönös alkotói segítség jegyében kis, meghitt baráti körre kell szűkíteni. ★ A kérdések és a válaszok azért érdekesek, mert a sokarcú ország — nemzeti kultúráinak, hagyományainak sokféleségével — „belföldi” viszonylatban is rengeteg felfedeznivalót tartogat. Főként az íróknak, akiknek éppen e kultúrák összefogása, egybevetése, gazdagítása a feladatuk. R. II. AZ ÍRÓKÉ a szó Szy VENDÉGÜNK: — Erskine Caldwell Egyetlen napig volt vendégünk Erskine Caldwell amerikai író. A Georgia államból származó író talán leghíresebb regénye, az 1932- ben megjelent Dohányföldek, hamar meghozta a világhírt szerzőjének. Caldwell ma hetven éves, eddigi publikációinak száma ötven körül van. Magyarul megjelent főbb művei: a Dohányföldek 1948-ban, az Embervadászat 1949-ben, az Isten földecskéje 1957-ben, a Könyörgés a kelő naphoz 1960-ban. — Miért „kukkantott” be átutazóban Budapestre is? — Először is nagyon szeretek utazni. Fiatalabb koromban útjaimról rendszeresen beszámoltam riportokban, útijegyzetekben. Ma már csak utazom. Ezenkívül érdekel Közép- és Kelet-Európa. Nem először vagyok itt. 1937-ben jártam Csehszlovákiában és Magyarországon. A Dunától északra címmel írtam erről riportkönyvet. 1949-ben is jártam Budapesten. Most csak nagyon keveset láthattam a városból, de még így is egészen más a benyomásom, mint akkor, közvetlenül a háború után volt. — Nemrégen újabb regényt adott ki, Barnshow Neighbourhood címmel. Milyen kérdések foglalkoztatták? — A négerek és a fehérek együttélése foglalkoztat legtöbbet mostanában. Ez a regényem — mint sok korábbi művem is — erről szól. Az amerikai társadalomban égető probléma az Integráció. — Pontosan mit ért ezen a fogalmon? — Az integráció az iskolában kezdődik, ha nem korábban. Itt is, mint az élet más területein: az utcán, az áruházakban és a munkahelyeken meg kell szüntetni az elkülönítést. Természetesen a legnehezebb feladat az emberek gondolkodásának megváltoztatása. A tudati fejlődés lassú folyamat. — Mi a véleménye a kortárs amerikai irodalomról? — Nem olvasok. Régebben nagyon sok könyvrecenziót írtam, ezt már abbahagytam. De ismerem az újabb törekvéseket. Nem szeretem a moderneket Sokkolják az olvasót, de nem igazán szuggesztívek.