Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-10 / 6. szám - Hámos György: Riport-komédia nyugalmazott félistenekkel • televíziókritika (13. oldal) - P. Brestyánszky Ilona: A tipográfia művésze: Lengyel Lajos (13. oldal) - Menyhárt László: Kompozíció • kép (13. oldal) - Lakatos István: Az antitragikus költő. Devecseriről, két játéka ürügyén • színikritika • A meztelen istennő és a vak jövendőmondó; Arión és a delfinek, rendező Huszár Klára, Egyetemi Színpad (13. oldal)

HÁMOS GYÖRGY: Televízió Riport-komédia nyugalmazott félistenekkel Az újságírás története sok vak- merő riporteri teljesítményt tart számon. Nem egy közülük világirodalmi színvonalra emelkedett. Akár égő szállodák lángoló falai közül menti ki jegyzetfüzetét az újságíró, akár frontvonalban jegyzi fel egy rohamra induló katona véleményét a háborúról, akár elszánt mentőexpedíció sülylyedő hajójáról küldi el palackriportját az ügyeletes szerkesztőnek: az emberi kíváncsiság vértanúja ő. Vagy vértanú-jelöltje. Mert nem a tulajdon kíváncsisága kielégítéséért vállalja a halálos kockázatot, sokkal inkább az emberi mindentudás jogáért, melyet minden titok megaláz. A tudósok, az írók, a filozófusok és riporterek a szellemi szabadság teljességéért végzik munkájukat, hogy minél kevesebb titok legyen a természetben, a történelemben, az emberi testben és lélekben, sőt a politikában. Ahogy változnak a korok, változnak a veszedelmek is: hol a tudós, hol az író, hol a filozófus munkája a kockázatosabb. Ma talán azoknak az igazságoknak felderítése kívánja a legtöbb bátorságot, melyek a riporterek hatáskörébe tartoznak. Ilyen elszánt művésze műfajának a szovjet Lev Ginzburg. Riportkönyve (Túlvilági találkozások) s a belőle készült (szerencsétlen című) magyar tévéprodukció, A fekete Mercedes utasai kivételes mutatványok. A riportkötet azért, mert szerzője, — hogy hű legyek módszeréhez, a lélektani cirkuszhoz — tigrisek köré merészkedett jegyzetfüzetével. Sőt, nyájas, megszelídült tigrisek közé, melyek szelíd szeme s dorombolása alkalmas rá, hogy kioltsa az újságíróban a veszélyérzetet s szánalmat ébresszen helyette. Szász Péter filmje (dramaturg: Szántó Erika) ugyanazzal az ellenpontozásos módszerrel készült, mint a riportkönyv: a borzadály és nevetés váltólázát keltve a nézőben. Vajon arról az igazságról volna szó, hogy „nevetve búcsúzunk történelmünktől”? Arról is, másról is. A képlet inkább a következő: régi tragédia — mai komédia tükrében — új tragédia lehetőségét sejtetve. Igen nehéz feladat — megvesztegető könnyedséggel megoldva. A televízió egyik legjobb politikai műsora. S hogy végre eláruljuk, miről van szó: Ginzburg néhány éve otthonaikban, villáikban, luxuslakásaikban kereste fel azokat a volt náci hatalmasságokat, akik a nürnbergi perben kiszabott börtönbüntetésüket kitöltve, emlékeiknek s a maguk igazolásának élnek. A Túlvilági találkozások kettős értelmű címe jelentheti azt is, hogy „igazság szerint” velük már csak a túlvilágon találkozhatott volna újságíró, de azt is, hogy Hitlernek a „jó főnökért” rajongó titkárnője, egy gyönyörű szerelemre (Hitler és Éva Braun) meghatottan emlékező sógornője, a náci induló — költészetben csalódott — szerzője, a Heine „asszimilálódó képességét” finoman kétségbevonó, irodalmár Schirach és a többiek — a mi történelmi tudatunkban valószínűtlen élőlények. Olykor nevettető kísértetek. Félelmetesen kényes szerepük eljátszására Szász Péter valóban a legalkalmasabb színészeket választotta ki. Ginzburg riportalanyai nem gyűlöletesek, logikájuk tetszetős, egyéniségükben, megjelenésükben semmiféle látható torzulás nem fedezhető fel. Hajdani hívők és megtévesztettek, akik rokonszenves komolysággal s népe iránt érzett mély nagyrabecsülésükről biztosítva — beszélgetnek a szovjet újságíróval. A kitűnő film magára vállalta a veszedelmet — a művészi hatás érdekében nem is tehetett mást —, hogy e „megkomolyodott nácik” szubjektív, mániás vagy ravasz igazságait sokak — különösen az ironikus felhangokra érzéketlenek — valódi igazságoknak érzik majd. Csak ilyen, borotvaélen egyensúlyozó kísértetesdivel érhette el a rendező, hogy a képernyő intellektuálisan drámai küzdelmek feszültségével telítődjék, s magunk is részt vegyünk e fegyelmezett, gyakran szikrázó, udvariasan gyilkos vita-asszókban. Ginzburg és a rendező még attól is óvakodik, hogy az ellenfélen esett találatokat jelezze. Szüntelen, feszült figyelemre késztet, hogy a tussokat is magunknak kell észlelnünk. A drámai jelenetek kivételével m ilyen a krasznodári táborban embertelenül megalázott fiatal orosz nő tragédiája (Ruttkai Éva megrendítő játékában), a múlt és jelen kettős optikájának válogatásával, a szilárdnak látszó logikai rendszereken (Schacht és Sneer kiselőadása) „ottfelejtett” rések, a hangsúlyok, a fintorok óvják meg a nézőt attól, hogy megszánja e büntetésüket immár letöltött és sok mindent „másképpen látó” hajdani hatalmasságokat. Ehhez a rendezői módszerhez azonban kitűnő színészek kellenek. Major Tamás, Nagy Attila, Bujtor István alakított figurájuk méltóságát megőrizve — készségesek és udvariasak a Ginzburgot mértéktartó iróniával, sohasem fölényesen alakító Kálmán György iránt. író és rendező pontosan érzi: a valamivel is több újságírói fölény már felborítaná a drámai egyensúlyt. Azt sugallná a nézőnek, hogy e figurák voltaképpen az alkotók kezében vanak, s az ő tetszésük szerint ostobák vagy ellenszenvesek. Az újságíró pedig olyan „pozitív hős” ebben a bizarr drámában, aki önmagát formálja meg. Így csak nagyon szerényen juttathat hősének a hajdani pozitív hősök rendkívüli tulajdonságaiból. Győzelmét az alapszituáció különben is biztosítja. Elvégre mindvégig arról van szó, hogy az egykori félistenek miként fogadják a riportert, hogyan magyarázkodnak milyen szellemi erőfeszítéssel védik meg régi elveiket, vagy tagadják meg őket. A nézőben önkéntelenül feltámad a melankolikus kérdés: nem lenne-e hasznosabb, ha háborús bűnösök háború előtt beszélgetnének el ilyen alaposan jó riporterekkel. Bornyi Gyula képei elfelejtetik, hogy a világ néhai kíméletlen urait nagyon szeretetre méltó, kitűnő magyar színészek alakítják. Az említetteken kívül még Mécs Károly, Kozák András, Moór Mariann, Torday Teri, Bodrogi Gyula, Balázsovits Lajos, Maros Gábor és Dégi István. Sok mondanivalóm volna róluk, de ezúttal csak annyit: valamennyien felfedezték e világpusztító, félelmes rendszer alapvető kisszerűségében rejlő ördögi iróniát. Ebben a típusban Bodrogi Gyula sértett dilettáns költője és Dégi István lelkes szakembere mellett (aki felfedezte, hogy az autó kipufogócsövének helyes csatlakoztatásával milyen egyszerűen lehet elgázosítani hatalmas rabomobilokat), a Zách János alakította Fritz Braun úr tetszett a legjobban, Hitler barátnőjének, Éva Braunnak az édesapja. Kétségbeesett arccal olvasta föl előttünk Hitlerhez írt levelét. (A levél hiteles dokumentum). „Mélyen tisztelt birodalmi kancellár úr! — remegett hangja a felindultságtól — ... Családom jelenleg két részre szakadt, mivel két leányom, Éva és Gretl, átköltözött az Ön által rendelkezésükre bocsájtott lakásba ... Talán kissé ódivatú nézeteket vallok az erkölcs kérdésében: a gyermekek csakis házasságkötés után kerülhetnek el a szülői házból, a szülői felügyelet alól...” Végül mély tisztelettel azt a meggyőződését közli Hitlerrel, hogy az ilyesfajta szabadosság nem vezethet semmi jóra. Hát nem volt igaza? A tipográfia művésze: Lengyel Lajos Lengyel Lajos Kossuth- és Gutenberg-díjas könyvművész-tipográfusnak, modern alkalmazott művészetünk úttörő mesterének alkotásait mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria a magyar könyvnyomtatás 500 éves jubileuma alkalmából. A szerényen művei közé húzódó, 70-ik életévében járó művész alkotópályája századunk haladó művészeti irányzatainak hatására bontakozott ki. A makói szegénységből jött nyomdászfiú indulását, művészetét az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása, a vesztett háború, a levert forradalom és a rákövetkező terror korszaka, a század eleji világkép krízise, a nagy lázadások, gyötrő keresések, az avantgarde mozgalmai határozták meg. Művészi kibontakozásában elhatározó élményt jelentett megismerkedése Kassák Lajossal, a hazai avantgarde vezetőjével. A Munka köréhez kapcsolódott, az úgynevezett szociofotósok csoportjához, akik szocialista meggyőződéssel a magyar munkásság helyzetét dokumetálták a nagy gazdasági válság idején. Lengyel Lajos fotói a szegénység, a nyomor vádiratai, szigorú struktúrába szorított, tényeket rögzítő képekben. Kompozícióit az ellentétek feszültségére építette fel, ez jellemző egész művészi munkásságára (Van, de nincs, Utak). Éles társadalomkritikával és groteszk szatírával öntötte formába 1933—36- ban készült fotomontázsait. A montázs modern alkotó módszerét teljesíti ki egész munkásságában. Gyógyszercsomagolásain, cégjegyein, reklámlapjain, borítóin a rajzos elemek a tipográfiai sokszorosító technikai ismeretekkel egyesülnek sajátos szintézisbe. Első könyveiben a klasszikus hagyományt folytatja, majd a funkcionális, aszimmetrikus tipográfia híve, melynek ismertetőjegye a feszültség és az ellentétek új ritmusa. Alkotói pályája a felszabadulás után új lendületet kapott. 1945— 1969-ig a magyar nyomdaipar szocialista átszervezésében és korszerű nagyiparrá fejlesztésében nagy szerepe volt. Az 50-es évek közepétől stílusa egyre mélyül, gazdagodik. Tipográfiája mindig a mű mondanivalóját hangsúlyozza. Él hagyományos formákkal is, de kitartóan keresi az új kifejezési eszközöket, amelyeket virtuóz módon épít a hagyományba. (Balzac: Emberi színjáték, Lenin Válogatott Művei.) Skálája széles, a halk harmóniáknak és a nagy feszültséget adó kontrasztoknak egyaránt mestere. Műveiben a betű is kompozíciós elemmé válik. (Architektúra sorozat.) Négy évtizedes könyvművészeti munkásságának betetőzése az 1964-es lipcsei könyvművészeti kiállításon aranyérmet nyert Alberto és Képes Krónika. Az utolsó két évben új fotografikai módszerekkel kísérletezik. A fényérzékeny fotópapíron különféle bonyolult optikai és technikai trükkökkel kamera használata nélkül a valóság és absztrakció határán lebegő műalkotásokat hoz létre. Ezek „Az új idők új dalai”-t megfogalmazó fotogramok új szakaszt nyitnak művészi fejlődésében. P. Brestyánszky Ilona 1973. FEBRUÁR 10. ■ MŰVÉSZET. AZ ANTITRAGIKUS KÖLTŐ Devecseriről, két játéka ürügyén Alig találunk magyar költőt, akinek életművéből a kiolvasható, érzékelhető tragikum oly mértékben hiányoznék, mint Devecseri Gábor munkáiból. Tudatosan felépített világnézet eredményeként. Az alkatánál fogva inkább a homéroszi derűre fogékony, de görög tragikusokat is szenvedélyesen tolmácsoló költő kétségkívül tisztán látta a szenvedésnek művészetet alakító-meghatározó szerepét. Kínlódásra azonban sohasem ítélte magát. Nemcsak legyőzni akarta a gyötrelmet, fölébe kerekedve, mint a nagy tragikusok közül oly sokan, hanem — eredendően harmonikus, boldog természete következtében — maga körül szinte kiirtotta, műveiből száműzte a fájdalmat. Hogy a háttérben, derűje mögött, gomolyognak sötétebb árnyak is? A Lágymányosi istenek lapjain felidézi első kollokviumát Kerényi Károlynál. Árulkodó részlet. A jellemzettnél jellemzőbb a jellemzőre. Az előzmény annyi: kolléganője figyelmezteti, ha jelest akar, ne feledje kimondani a halál szót. „Mihelyt leültem Kerényivel szemben... elmondtam ,neki jóformán mindazt, a spitt fél év allatt hallhattunk tőle. »És mindennek a lényege?« kérdezte. Ismét beszéltem egy negyedórát. »De mivel foglalható ez össze?« Vergődtem. Semmiképp nem akartam A. tanácsát követni. Néhány mondatot hebegtem. »De mi van e mögött?« nézett rám merően. »Mindezek tragikus sorsa«, kezdtem újra, de közbevágott: »És e mögött mi van?« Megadtam magam. »A halál«, rebegtem.” A kollokvium izgalmától felajzott bölcsészhallgató megadta magát. A költő ezt cáfolta minden munkájával. A dolgok mélyén nem a halál, az élet van. A halál mélyén is az élet van. Az Egyetemi Színpadon bemutatott két játék szerzőjük életének utolsó szakaszában keletkezett. A meztelen istennő és a vak jövendőmondó Kallimakhosz Pallász fürdőjéhez című epikus himnuszán alapul. Az ógörög mitológiában egyikmásik nevezetesebb istennőt ruhátlanul megpillantani halandó számára a legnagyobb veszélyekkel jár. Aktaiónt a haragvó Artemisz saját kopóival tépeti szét. Athéné, a bölcsesség istennője, szelídebb. Őt Teiresziász lepi meg véletlenül fürdés közben. Az ifjúra tüstént vakságot bocsát Zeusz, de az istennő kárpótlásul jóstudománnyal ajándékozza meg. Devecseri a történet szimbolikus értelmét bontja ki. Teiresziász, Athéné személyében, a leplezetlen igazságot pillantja meg. Nemcsak megpillantja, hanem — a költő itt merészen eltér a hagyománytól —, szerelembe is vegyül vele. Kétszeresen válik látóvá tehát: az isteni szerelem titkát éppúgy megismeri, hogy bölcs emberszeretet formájában adja tovább. A meztelen istennő, írójának meghatározása szerint, szerelemfilozófiai játék. Regénynek készült, öt fejezetből állt volna. Csak az első kettő kidolgozására maradt ideje; így jelent meg, alkotójának halála után. Indító, önmagában is megálló fejezetét, munka közben maga dramatizálta meg. A regényváltozat Devecseri egyik legjobb munkájának indult. Benne arra akart felelni (s részben felelt is) jól, amire az ötvenes években keletkezett, később megtagadott verseivel hajdan rosszul válaszolt. Ezért lett volna talán legérdekesebb munkája. A folytatást így képzelte: Teiresziász egymás után találkozik kora hatalmas királyaival s szemükbe vágja nem azt, amit követelnek tőle, nem, amit hallani akarnak, hanem, amit hallaniok kell. S a közembereknek is így jósol. Mert az, hogy látnak, esetében annyi is, hogy költő. Devecseri művének igazi értékét nem dramatizált változatában látom. Az egész művet átszövő, hordozó élénk dialógusok sugallhatták a szerzőnek, hogy alig lehet dolga magával a színpadszerűsítéssel: megfelelően kurtítania kell csak, a nem párbeszédes részeket kórusra vagy narrátorra bízni s már készen is a dráma. Holott a szerkezethez is hozzá kellett volna nyúlnia. Egy színjáték más felépítést követel, mint akár saját regényváltozata. Különösen a darab vége felé érzi úgy a hallgatóság, hogy több helyen is be lehetne fejezni. De nem, mindig újabb és újabb, persze nem kevésbé frappáns befejezések következnek. A játék jelentősége abban áll inkább, hogy felhívja figyelmünket magára a regényre, amely stilárisan akár Mann József-tetralógiájával is rokonítható. A mindig elmés Athéné párbeszédei pedig az okos József bonyolult vitáira emlékeztetnek. A másik világirodalmi rokon a nem kevésbé elmés Szókratész. A kitűnően rögtönző s nem egy munkáját megírás helyett baráti társaságban elcsevegő, Platónt is fordító költő ebben a művében, szerencsére, saját szokratészi természetének Platónja lett. És legyőzte legnagyobb ellenfelét — nem a szenvedést, nem a halált —, saját könnyedségét. Úgy, hogy maradandó formába öntötte. Az Arión és a delfinek verses oratóriuma a jól ismert Ariónmondát használja forrásul. Ariónt, a mitikus költőt, hajójukról a kalózok tengerbe vetik, de hátukra kapják az embereknél izgalmasabb delfinek és partot érnek vele. A humanizmusról és a költő feladatáról itt összegezi végső tapasztalatát. Arión figyelmezteti a királyt: a javíthatatlan gonoszságot irtja könyörtelenül. — De meddig terjedjen e könyörtelenség? — kérdi az. Arión meghökken. A karvezető válaszol helyette: „Légy őszinte és következetes f oly mértékig, ameddig a művészeted neked megengedi.” Ezután fordul a költőhöz: „Te nem. Te teljesen.”* Az előadás kiváló volt. Elsősorban Huszár Klára puritánul egyszerű, kultúrált rendezése következtében, mely mindig pontos, hibátlan szövegtudást követelt. A szereplők közül, Oszter Sándor és Demjén Gyöngyvér mellett, különösen Csernus Mariann Athénéalakítását kell kiemelnünk, ő vibrálóan élénk játékával közvetített valami többletet is. Azt a többletet, amelyet azok ismerhetnek s adhatnak tovább igazán, akik — a költő jóbarátaiként — oly gyakran körbeültek dolgozószobájában vasárnap délután, és hallhatták társalogni, felolvasni, tőle magától tanulva el hangsúlyait, és követve, megszokva gondolatmenetét, okos humorát. Menyhárt László: Kompozíció I IRODALOM!