Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-22 / 38. szám - Hámos György: Ki rontja a kabaré ízlését? • televíziókritika (13. oldal) - Mágori Erzsébet: Kallódó emberek? • rádiókritika • Kitágult törzsasztal: Kallódó emberek. Szerk. Antal Gábor, Petőfi (13. oldal) - Ágotha Margit: fametszete (részlet) • kép (13. oldal) - Varjas Endre: Az első napok filmje • filmkritika • Mi a teendő? • Chilei dokumentum (13. oldal)

HÁMOS GYÖRGY: Televízió Ki rontja a kabaré ízlését? Sokat cikkezünk az ízlésneve­lés fontosságáról. Az idevágó cik­keknek, tanulmányoknak,­ sajnos nincs soke foganatjuk. Bárhogyan ostorozzuk is az ízlést, csak nem akar fejlődni. Ennek egyik leg­főbb oka, hogy akinek nincs íz­lése, azt a legjobb szándékkal sem képes fejleszteni. A művészet nagy paradoxonjai közé tartozik ezzel szemben, hogy bárkinek az ízlését — noha nincs is neki — korlátlanul lehet rontani. Magam is azért tanúsítok nagy szerénysé­get és türelmet az ízlésnevelési vitákban, mert egyelőre megelég­szem azzal, hogy ne rontsák az ízlést. Ugyanis hiába emelik meg azt a magasrend­ű alkotások, ha az alacsonyrendűek lesüllyesztik. Ennek következtében az ízlés meg sem moccan, lebeg jó és rossz között, mint Mohamed ko­porsója ég és föld között Ebből szinte magától értetődik: ha meg­szűnne az ízlésrontás, az ízlés automatikusan elkezdene fejlődni. Tudom, eddig a pontig más je­lentős gondolkodók is eljutottak. Itt azonban megálltak, mert nem tisztázták a legfontosabb kérdést: ki kinek rombolja az ízlését En­nek elemzésére még csak nem is gondoltak, annyira biztosak vol­tak abban, hogy csak a művek árthatnak a közönségnek, s ke­vés­­ gondot fordítottak annak vizsgálatára, mennyire árthat a közönség a műveknek. Az én el­mémben is csak a szombat esti tévé-kabarészínház gyújtott vilá­gosságot Meg kell mondanom őszintén: ezen az estén egyik né­ző sem tetszett nekem. Nem aka­rok közülük senkit sem név sze­­rint megemlíteni (igaz, nem is tudom a nevüket), de nem hall­gathatom el, hogy a bal ötös ha­tos sor, továbbá a jobb oldal el­ső hét sora rendkívül rossz telje­sítményt nyújtott Még a többi soroknál is rosszabbat Állandó neve ítélésükkel addig zavarták a kitűnő színészeket, amíg azok el nem hitték, hogy humoros dolgo­kat mondanak. Valahol a közepén ült egy csa­lád: középkorú apa, szemüveggel, kedves őszihajú mama és két fia­talabb lány, akik ikreknek lát­szottak. Valószínűleg példás csa­ládi életet élhetnek, mert vala­hányszor az apa elkezdett üteme­sen tapsolni, a család többi tagja nyomban követte példáját. A kö­zönség pedig — nem akarván megbántani e rokonszenves em­bereket — együtt tapsolt velük. Ami nem is lett volna baj, ha az apa humorérzéke és dramaturgiai fogékonysága valamivel fejlet­tebb, így azonban a közönség a jóakaratú és jóképességű szerző­ket teljesen dezorientálta — el­més gondolataikat mélységes csenddel, kevésbé elmés gondola­taikat, harsány hahotával követve. A hangulatot emelte ugyan, hogy az utóbbiak voltak­­ többségben, de gondoljuk csak el, milyen íz­lésrombolást követhet el egy ilyen család a kabarészerzők s a kabarékban fellépő színészek kö­rében. Hogyan lehetne megakadályoz­ni, hogy a közönség ne rontsa ilyen mértékben a kabaré ízlését? Talán óvakodni­ kellene az olyan fordulatoktól, melyeket ez az ab­szolút jóindulatú közönség merő jóindulatból félreért. Példá­ul a vetélkedőparódiában a köl­tők nyelvi leleményéről esvén szó, az egyik szereplő hölgy büsz­kén közli kétmillió nézővel­­, hogy az ő Lajosának a nyelvi le­leménye felülmúlhatatlan. A kö­zönség pedig — nem értvén meg, hogy itt stilisztikai kérdésekről beszélnek — egetverő hahotázás­­ban tör ki, majd véget nem érő ütemes tapssal jutalmazza ezt a szerzői bravúrt A hangulat már­­már ünnepélyes; várom, mikor állnak fel, hogy állva folytassák a tapsolást. Talán már az se lepne meg, ha a Himnuszt, is elénekel­nék. A szegény félrevezetett szer­ző pedig azon töri a fejét, hogy legközelebbi művében milyen hasonló jellegű tréfával szerezzen örömet a közönségnek. . A kritikusnak természetesen nemcsak a rosszra, a jóra is fi­gyelnie kell. S voltak ennek a kö­zönségnek figyelemre méltó voná­­sai is. A kabaréelőadás kezdetén, amikor a képernyő előtt ülve az a remény támadt bennünk, hogy ezúttal valamilyen gyorsabb, per­gőbb, frissebb kabaréban lesz ré­szünk, a közönség sok megértés­ről és humorérzékről tett bizony­ságot. Nagyon jól mulatott, ami­kor , elmés vicceket, frappáns filmvillámtréfákat láthatott (pél­dául a házasság köréből) egy vicchez vagy villámtréfához illő, villanásnyi idő alatt lepergetve. Később azonban sajnos, ugyanez a közönség — nem fogadva meg ismételten hangoztatott tanácsa­inkat — a negyedóráig tartó vic­ceket és villámtréfáikat ugyan­ilyen (ha nem nagyobb) derűvel és szeretettel fogadta. Nem is sejtve, milyen kárt okoz ezzel a kabarénak. Ha dramaturgiailag valamivel képzettebb s rendelkezik némi színpadi érzékkel, e végtelenbe nyúló tréfák közben helyes lett volna elaludnia vagy hazamennie. De mivel se el nem aludt, sem haza nem ment (a jegyet ingyen kapta), a kabaré mit sem sejtő alkotóiban azt a hamis képzetet keltette, hogy például azt a mu­latságos és látványos ötletet — melynek az volt a lényege, hogy egy szoborleleplezésen a nagy ember mél­tatója önmagát méltat­ja, s végül a szobor talpazatára áll — úgy kell előadni, hogy a színész az egész ünnepi beszédet végigmondja. Ki terhet erről? A közönség. Mert ha az ünnepi be­széd alatt kimegy a Katona Jó­zsef Színház kitűnő büféjébe, iszik ott egy erős kávét s csak a szónoklat végén tér vissza a­ nézőtérre — ő maga frissebb és vidámabb lesz, a kabaré alkotói pedig legközelebb az olyan rész­leteket, melyeknél a közönség ká­vézni stb. megy — kihagyja a da­rabból.. Számomra különben is megfejt­hetetlen titok a tévékabarék kö­zönsége. Ebben az elég rosszmájú városban hogyan kerül össze minden ilyen alkalommal ennyi jóindulatú, kedélyes, féktelen ka­cagásra, fergeteges tapsolásra sőt örömujjongásra hajlamos ember? Esküdni mernék rá, hogy ugyan­ezek az emberek ugyanilyen mű­sorok közben az otthoni tévéké­szülékük előtt sokkal kevesebbet nevetnek, egyáltalán nem tapsol­nak ütemesen és jóval többször mennek ki kávézni. Elképzelhető­­­, hogy a nyilvános szórakoztató tévéműsorok előtt tanfolyamon vesznek részt? Már az a gyanú is felmerült bennem, hogy vala­milyen doppingoló szert használ­nak, s így a viccek felfogásában, kacagó és ujjongó képességük meg nem engedett fokozásában jogtalan előnyre tesznek szert otthon ülő nézőtársaikkal szem­ben. Ezt az igazságtalanságot meg kellene szüntetni. Három mód kí­nálkozik erre: 1. A nézőtérre csak keserű embereket szabad beengedni, akik igazolni tudják a jegyszedők előtt (halotti levél­lel, házassági anyakönyvi kivo­nattal), hogy a közelmúltban sú­lyos csapás érte őket. 2. Olyan kabarét kell készíteni, amelyik nem csak nekik tetszik. 3. Annak a nagyhatású doppingoló szernek a gyártását fokozni kellene, s rendeletben gondoskodni arról, hogy minden tévénéző minden patikában recept nélkül beszerez­hesse.­­ MAGORI ERZSÉBET: Kallódó emberek? Időnként a rádió eldugott mű­sorai okoznak jó értelemben vett meglepetést. Ilyen vol­t legutóbb az Antal Gábor szerkesztette kitágult törzsasztal vitája egyik súlyos tár­sadalmi problémánkról a Petőfi­­adón. Olyan időpontban, amikor egyébként „jó ebédhez szól a nó­ta”. A vita témája és címe: a Kal­lódó emberek. A beszélgetők — Dersi Tamás irodalomtörténész, Halász László pszichológus, Her­nádi Miklós szociológus, Mohás Lí­via tanár, Vas János filmrendező — lappangó társadalmi betegség­tüneteket tártak fel. Létezésükről mindannyian tudunk, de — valami hallgatólagos megegyezéssel — nem szoktunk róluk a nyilvánosság előtt tárgyalni. Kik a kallódók? A vitázók sze­rint azok, akik adottságaik, ké­pességeik szintje alatt élnek és dolgoznak, akiket a külső körülmé­nyek belső vegetálásra kényszeríte­nek. Olyan emberek, akik nem ké­pesek megvalósítani önmagukat. Ismerjük ezt a jelenséget. Sok­szor találkozunk ilyen csellengő, ténfergő, kiégett figurákkal az életben. De még többször — talán már túl sok példányban is — a regényekben, a színpadon, a film­vásznon. A vitázók is irodalmi példák sorát vonultatták fel. A képességek kibontásának aka­dálya főként az egyéni igények és adott munkalehetőségek közötti ellentmondás. Ez nem tévesztendő össze az anyagi igényekkel! A munka alkotó, önmegvalósító jel­legéről van szó. Hiánya a fizikai munkában ugyanolyan nyomasztó, beszűkítő hatású, mint a szellemi munkában. A probléma mélyén tulajdon­képpen a képességek társadalmi felhasználásának kérdése rejlik. Hogyan tudja a mérnök, a tanár,, a szakmunkás — általában a dol­gozó ember — képességeit kibon­takoztatni, tehetségét gyümölcsöz­­tetni a munkájában. Mennyire se­gítik vagy gátolják őket a külső körülmények? Annyi bizonyos, hogy a régeb­ben pusztán létfenntartásra szű­kült lehetőségek helyén­­ ma új igények jelentkeznek. Az ugrás­szerűen emelkedő szakmai tudás és műveltség helyet, érvényesülést követel magának. A jelenség fej­lődésünket tükrözi, minden ellent­mondásával együtt. Az adott gaz­dasági helyzet nem teszi azonnal lehetővé a szakképzettség szerinti foglalkoztatást. Az egyetemekre és főiskolákra jelentkező fiatalok kö­zül nem mindig a legrátermetteb­bek előtt nyílik meg a továbbta­nulás útja. Az, hogy a vélt vagy valódi képességek korlátokba üt­köznek, töréseket, zavart okoz, torzulásokat a személyiség megv a­ Rádió­ lósulásában. Vagyis a feszültséget alapvetően pozitív indíték hozza létre: a „mindenki képességei sze­rint” elv érvényesítésének az igé­nye. Kérdés, lehet-e a jelenséget „kal­­lódás”-nak nevezni? Elkallódni — magyarul annyi, mint elveszni, el­süllyedni. Vajon azok, akiknek ké­pességei a lehetőségek kemény fa­lába ütköznek, elveszett emberek? Az elmúlt évek irodalma gyakran igennel válaszol. A rádióvita sem jutott egyértelmű eredményre. Bi­zonyítja ezt maga a műsor címe és az egyik hozzászólás, mely a különcködésben „a jövő előhírnö­két” látta. Akárminek nevezzük, a problé­ma létezik és súlyos. Nem vigasz­talhatjuk magunkat azzal, hogy fejlődésünk ellentmondása. Az el­lentmondást fel kell oldani. A tár­sadalomnak gondoskodnia kell ar­ról, hogy mindenki képességei sze­rint dolgozhasson. Másrészt­­ óriási egyéni erőfeszítésre van szükség. Kallódó ember az, aki il­lúziókat táplál saját képességeiről vagy aki megadja magát. Nem el­kallódott emberek, akik harcolnak önmagukért, képességeik megvaló­sításáért. Helytállnak a rossz, a hátrányos feltételek között is. Mert ezek a feltételek — végülis — megváltoztathatók! 1973. SZEPTEMBER 22. MŰVÉSZET­ Ágotha Margit fametszete (részlet) Az első napok filmje Két nappal a katonai lázadás kirobbanása után mutatták be a Toldi mozi késő esti előadásán azt a filmet, amely Chile három esz­tendővel ezelőtti lázas, izgatott napjait jeleníti meg, a Népi Egy­ség választási győzelmének törté­nelmi pillanatát. Látomások és dokumentumok követik egymást a vetítővásznon, kusza, olykor követhetetlen, átte­kinthetetlen kavargással: a szüle­tőben levő új világ hömpölyög az utcákon és tereken, diadalmas tö­megtüntetések harsogtatják fel újra és újra jelöltjük, Allende ne­vét. Szervezi még tehetetlen dü­hét a meglepett reakció. Terror­­cselekményeik, merényletek és el­­lenmerényletük zátonyai körül áramlik, árad a látható történe­lem. Felszínén a magánéletek mil­liónyi fénytörése, politikai viták, érvek és ellenérvek hullámcsillo­­gása, nyilatkozatok és töprengé­sek, szerelmek, elfogultságok, ha­zugságok, tévedések és igazságok sodródó hulladékai. A mélyben a hatalom tektonikus energiái fe­szülnek egymásnak félelmetes­­erővel: a szembenálló osztályér­­dekek. Sötét indulatok készülnek felszínre­­fakadni, még láthatatla­nul, de már érzékelhetően. Ennyi a film tartalma — nem több, mint a címében föltett kérdés, a mo­dern forradalmak és forradalmá­rok „lenni vagy nem lenni”-je. Mi a teendő? Ez a kérdés izgatta a fiatal fran­cia filozófus-publicistát, Regis Debray-t is, amikor 1970 végén, Allende elnökké választása után néhány héttel, bolíviai börtönéből szabadulván, Chilébe utazott, hogy megismerje ennek a különös, föld­résznyi hosszú nadrágszíjparcellá­­nak, ennek az óriás hegycsúcsok és az óceán közé szorított, ásványi kincsekben roppant gazdag, kes­keny nyugati partszegély-ország­­nak fegyvertelen forradalmát. Be­szélgetések Allendével című köny­vében szentimentalizmus, tekin­télytisztelet és elfogultságok nél­kül faggatja, kutatja a chilei vi­szonyokat. Következtetéseit, ag­gályait igazolni látszik az idő. „Chilében bonyolult és vesze­delmes játszma folyik, s kímélet­lenségét egyre kevésbé leplezi az a szívélyesség és udvariasság, me­lyet a chileiek jellemző vonásának tartanak... Annyi bizonyos, hogy az udvarias gyűlölettől a nyílt el­lenségeskedésig rövidebb az út, mint azt a két fél képzelné, és hogy jobb ma egy bizarr, ingatag fegyvernyugvás, mely már nem béke ugyan, de még nem háború­ság, viszont egyik napról a má­sikra azzá lehet... Ez az ország nincs távol attól, hogy ahhoz a ve­szélyes szakaszhoz érjen, amely­ben egy nap vagy mindent meg­nyer, vagy mindent elveszít (leg­alábbis egy adott korszakra), ahol semmiféle félmegoldás, semmifé­le látszat meg nem menti a törté­nelmi alternatívától: forradalom vagy ellenforradalom ... E vesze­delmes játszma kimenetele, akár pozitív, akár negatív lesz, minden­képpen új szakaszt jelent majd a nemzetközi osztályharcban, for­dulópontot a­ kontinens fegyveres forradalmában. Ennek a fegyver­telen forradalomnak (ahogyan ideiglenesen és nem minden opti­mizmus nélkül elnevezték) a sor­sától sok fegyver sorsa függ” — írja könyve bevezetőjében Deb­­ray.• Pereg a Toldi moziban az első napok filmje. Feleletet várnak a múlt időbe került kérdések: Mi lett volna a teendő? Mikor vált vég­zetes naivitássá a törvényesség feltétlen tisztelete? Mikor kellett volna szakítani a mind ellensége­sebbé váló alkalmi szövetségesek­kel; mikor kellett volna szembe­fordítani a fenyegető fehérterror­ral a­­forradalmasodott tömegek vörös terrorját; mikor kellett vol­na a béke látszata helyett a pol­gárháború kockázatát vállalni; mikor szétzúzni az örökül kapott államgépezetet és hadsereget; föl­fegyverezni, milíciává szervezni a munkásokat és parasztokat, inter­nacionalista hadsereget toborozni a Chilében menedékjogot élvező latin-amerikai forradalmárokból? Az első napok filmjének záró­képei dokumentumfelvételek: Al­­lende a hatalom jelvényeivel be­vonul a Moneda-palotába. De az első napok nincsenek többé. Alkotmányos izgalmaik zsi­vaja elmerült az ancien régime-ék utolsó érvének dübörgésébe, a fegyverzajba. Az első napon, szep­tember 13-án, csütörtökön, ami­kor a chilei filmet budapesti kö­zönség előtt levetítették, Salvador Allende két napja halott, a Mo­­neda két napja kiégett rom. A chilei történet távoli szem­lélője képtelen magára ölteni a távoli szemlélők vigasztaló közö­nyét. Hemingway polgárháborús regényének mottóját idézi: „Senki sem különálló sziget;­minden em­ber a kontinens egy része, a szá­razföld egy darabja; ha egy gö­röngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy bará­taid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek keve­sebb, mert egy vagyok az embe­riséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” • Taps kíséri az utolsó filmkoc­kákat. Nem esztétikai teljesít­ményt jutalmaz ezúttal — a tör­ténelmi pillanat katarzisát jelzi. A tengerek spontán, szomorú szo­lidaritási tüntetése, szótlan, mégis hallható politikai állásfoglalás, s valami szabad ritmusú, tagolatlan, ősi gyászzene egyszersmind, amely a mozi előtti hallgatag, tétova ácsorgásban csöndesül el, és még hosszú percekig nem oszlik szét az éjszakára készülő város utcáin. Varjas Endre ­elet ÉS□ \vmm ED

Next