Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-22 / 38. szám - Hámos György: Ki rontja a kabaré ízlését? • televíziókritika (13. oldal) - Mágori Erzsébet: Kallódó emberek? • rádiókritika • Kitágult törzsasztal: Kallódó emberek. Szerk. Antal Gábor, Petőfi (13. oldal) - Ágotha Margit: fametszete (részlet) • kép (13. oldal) - Varjas Endre: Az első napok filmje • filmkritika • Mi a teendő? • Chilei dokumentum (13. oldal)
HÁMOS GYÖRGY: Televízió Ki rontja a kabaré ízlését? Sokat cikkezünk az ízlésnevelés fontosságáról. Az idevágó cikkeknek, tanulmányoknak, sajnos nincs soke foganatjuk. Bárhogyan ostorozzuk is az ízlést, csak nem akar fejlődni. Ennek egyik legfőbb oka, hogy akinek nincs ízlése, azt a legjobb szándékkal sem képes fejleszteni. A művészet nagy paradoxonjai közé tartozik ezzel szemben, hogy bárkinek az ízlését — noha nincs is neki — korlátlanul lehet rontani. Magam is azért tanúsítok nagy szerénységet és türelmet az ízlésnevelési vitákban, mert egyelőre megelégszem azzal, hogy ne rontsák az ízlést. Ugyanis hiába emelik meg azt a magasrendű alkotások, ha az alacsonyrendűek lesüllyesztik. Ennek következtében az ízlés meg sem moccan, lebeg jó és rossz között, mint Mohamed koporsója ég és föld között Ebből szinte magától értetődik: ha megszűnne az ízlésrontás, az ízlés automatikusan elkezdene fejlődni. Tudom, eddig a pontig más jelentős gondolkodók is eljutottak. Itt azonban megálltak, mert nem tisztázták a legfontosabb kérdést: ki kinek rombolja az ízlését Ennek elemzésére még csak nem is gondoltak, annyira biztosak voltak abban, hogy csak a művek árthatnak a közönségnek, s kevés gondot fordítottak annak vizsgálatára, mennyire árthat a közönség a műveknek. Az én elmémben is csak a szombat esti tévé-kabarészínház gyújtott világosságot Meg kell mondanom őszintén: ezen az estén egyik néző sem tetszett nekem. Nem akarok közülük senkit sem név szerint megemlíteni (igaz, nem is tudom a nevüket), de nem hallgathatom el, hogy a bal ötös hatos sor, továbbá a jobb oldal első hét sora rendkívül rossz teljesítményt nyújtott Még a többi soroknál is rosszabbat Állandó neve ítélésükkel addig zavarták a kitűnő színészeket, amíg azok el nem hitték, hogy humoros dolgokat mondanak. Valahol a közepén ült egy család: középkorú apa, szemüveggel, kedves őszihajú mama és két fiatalabb lány, akik ikreknek látszottak. Valószínűleg példás családi életet élhetnek, mert valahányszor az apa elkezdett ütemesen tapsolni, a család többi tagja nyomban követte példáját. A közönség pedig — nem akarván megbántani e rokonszenves embereket — együtt tapsolt velük. Ami nem is lett volna baj, ha az apa humorérzéke és dramaturgiai fogékonysága valamivel fejlettebb, így azonban a közönség a jóakaratú és jóképességű szerzőket teljesen dezorientálta — elmés gondolataikat mélységes csenddel, kevésbé elmés gondolataikat, harsány hahotával követve. A hangulatot emelte ugyan, hogy az utóbbiak voltak többségben, de gondoljuk csak el, milyen ízlésrombolást követhet el egy ilyen család a kabarészerzők s a kabarékban fellépő színészek körében. Hogyan lehetne megakadályozni, hogy a közönség ne rontsa ilyen mértékben a kabaré ízlését? Talán óvakodni kellene az olyan fordulatoktól, melyeket ez az abszolút jóindulatú közönség merő jóindulatból félreért. Például a vetélkedőparódiában a költők nyelvi leleményéről esvén szó, az egyik szereplő hölgy büszkén közli kétmillió nézővel, hogy az ő Lajosának a nyelvi leleménye felülmúlhatatlan. A közönség pedig — nem értvén meg, hogy itt stilisztikai kérdésekről beszélnek — egetverő hahotázásban tör ki, majd véget nem érő ütemes tapssal jutalmazza ezt a szerzői bravúrt A hangulat mármár ünnepélyes; várom, mikor állnak fel, hogy állva folytassák a tapsolást. Talán már az se lepne meg, ha a Himnuszt, is elénekelnék. A szegény félrevezetett szerző pedig azon töri a fejét, hogy legközelebbi művében milyen hasonló jellegű tréfával szerezzen örömet a közönségnek. . A kritikusnak természetesen nemcsak a rosszra, a jóra is figyelnie kell. S voltak ennek a közönségnek figyelemre méltó vonásai is. A kabaréelőadás kezdetén, amikor a képernyő előtt ülve az a remény támadt bennünk, hogy ezúttal valamilyen gyorsabb, pergőbb, frissebb kabaréban lesz részünk, a közönség sok megértésről és humorérzékről tett bizonyságot. Nagyon jól mulatott, amikor , elmés vicceket, frappáns filmvillámtréfákat láthatott (például a házasság köréből) egy vicchez vagy villámtréfához illő, villanásnyi idő alatt lepergetve. Később azonban sajnos, ugyanez a közönség — nem fogadva meg ismételten hangoztatott tanácsainkat — a negyedóráig tartó vicceket és villámtréfáikat ugyanilyen (ha nem nagyobb) derűvel és szeretettel fogadta. Nem is sejtve, milyen kárt okoz ezzel a kabarénak. Ha dramaturgiailag valamivel képzettebb s rendelkezik némi színpadi érzékkel, e végtelenbe nyúló tréfák közben helyes lett volna elaludnia vagy hazamennie. De mivel se el nem aludt, sem haza nem ment (a jegyet ingyen kapta), a kabaré mit sem sejtő alkotóiban azt a hamis képzetet keltette, hogy például azt a mulatságos és látványos ötletet — melynek az volt a lényege, hogy egy szoborleleplezésen a nagy ember méltatója önmagát méltatja, s végül a szobor talpazatára áll — úgy kell előadni, hogy a színész az egész ünnepi beszédet végigmondja. Ki terhet erről? A közönség. Mert ha az ünnepi beszéd alatt kimegy a Katona József Színház kitűnő büféjébe, iszik ott egy erős kávét s csak a szónoklat végén tér vissza a nézőtérre — ő maga frissebb és vidámabb lesz, a kabaré alkotói pedig legközelebb az olyan részleteket, melyeknél a közönség kávézni stb. megy — kihagyja a darabból.. Számomra különben is megfejthetetlen titok a tévékabarék közönsége. Ebben az elég rosszmájú városban hogyan kerül össze minden ilyen alkalommal ennyi jóindulatú, kedélyes, féktelen kacagásra, fergeteges tapsolásra sőt örömujjongásra hajlamos ember? Esküdni mernék rá, hogy ugyanezek az emberek ugyanilyen műsorok közben az otthoni tévékészülékük előtt sokkal kevesebbet nevetnek, egyáltalán nem tapsolnak ütemesen és jóval többször mennek ki kávézni. Elképzelhető, hogy a nyilvános szórakoztató tévéműsorok előtt tanfolyamon vesznek részt? Már az a gyanú is felmerült bennem, hogy valamilyen doppingoló szert használnak, s így a viccek felfogásában, kacagó és ujjongó képességük meg nem engedett fokozásában jogtalan előnyre tesznek szert otthon ülő nézőtársaikkal szemben. Ezt az igazságtalanságot meg kellene szüntetni. Három mód kínálkozik erre: 1. A nézőtérre csak keserű embereket szabad beengedni, akik igazolni tudják a jegyszedők előtt (halotti levéllel, házassági anyakönyvi kivonattal), hogy a közelmúltban súlyos csapás érte őket. 2. Olyan kabarét kell készíteni, amelyik nem csak nekik tetszik. 3. Annak a nagyhatású doppingoló szernek a gyártását fokozni kellene, s rendeletben gondoskodni arról, hogy minden tévénéző minden patikában recept nélkül beszerezhesse. MAGORI ERZSÉBET: Kallódó emberek? Időnként a rádió eldugott műsorai okoznak jó értelemben vett meglepetést. Ilyen volt legutóbb az Antal Gábor szerkesztette kitágult törzsasztal vitája egyik súlyos társadalmi problémánkról a Petőfiadón. Olyan időpontban, amikor egyébként „jó ebédhez szól a nóta”. A vita témája és címe: a Kallódó emberek. A beszélgetők — Dersi Tamás irodalomtörténész, Halász László pszichológus, Hernádi Miklós szociológus, Mohás Lívia tanár, Vas János filmrendező — lappangó társadalmi betegségtüneteket tártak fel. Létezésükről mindannyian tudunk, de — valami hallgatólagos megegyezéssel — nem szoktunk róluk a nyilvánosság előtt tárgyalni. Kik a kallódók? A vitázók szerint azok, akik adottságaik, képességeik szintje alatt élnek és dolgoznak, akiket a külső körülmények belső vegetálásra kényszerítenek. Olyan emberek, akik nem képesek megvalósítani önmagukat. Ismerjük ezt a jelenséget. Sokszor találkozunk ilyen csellengő, ténfergő, kiégett figurákkal az életben. De még többször — talán már túl sok példányban is — a regényekben, a színpadon, a filmvásznon. A vitázók is irodalmi példák sorát vonultatták fel. A képességek kibontásának akadálya főként az egyéni igények és adott munkalehetőségek közötti ellentmondás. Ez nem tévesztendő össze az anyagi igényekkel! A munka alkotó, önmegvalósító jellegéről van szó. Hiánya a fizikai munkában ugyanolyan nyomasztó, beszűkítő hatású, mint a szellemi munkában. A probléma mélyén tulajdonképpen a képességek társadalmi felhasználásának kérdése rejlik. Hogyan tudja a mérnök, a tanár,, a szakmunkás — általában a dolgozó ember — képességeit kibontakoztatni, tehetségét gyümölcsöztetni a munkájában. Mennyire segítik vagy gátolják őket a külső körülmények? Annyi bizonyos, hogy a régebben pusztán létfenntartásra szűkült lehetőségek helyén ma új igények jelentkeznek. Az ugrásszerűen emelkedő szakmai tudás és műveltség helyet, érvényesülést követel magának. A jelenség fejlődésünket tükrözi, minden ellentmondásával együtt. Az adott gazdasági helyzet nem teszi azonnal lehetővé a szakképzettség szerinti foglalkoztatást. Az egyetemekre és főiskolákra jelentkező fiatalok közül nem mindig a legrátermettebbek előtt nyílik meg a továbbtanulás útja. Az, hogy a vélt vagy valódi képességek korlátokba ütköznek, töréseket, zavart okoz, torzulásokat a személyiség megv a Rádió lósulásában. Vagyis a feszültséget alapvetően pozitív indíték hozza létre: a „mindenki képességei szerint” elv érvényesítésének az igénye. Kérdés, lehet-e a jelenséget „kallódás”-nak nevezni? Elkallódni — magyarul annyi, mint elveszni, elsüllyedni. Vajon azok, akiknek képességei a lehetőségek kemény falába ütköznek, elveszett emberek? Az elmúlt évek irodalma gyakran igennel válaszol. A rádióvita sem jutott egyértelmű eredményre. Bizonyítja ezt maga a műsor címe és az egyik hozzászólás, mely a különcködésben „a jövő előhírnökét” látta. Akárminek nevezzük, a probléma létezik és súlyos. Nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy fejlődésünk ellentmondása. Az ellentmondást fel kell oldani. A társadalomnak gondoskodnia kell arról, hogy mindenki képességei szerint dolgozhasson. Másrészt óriási egyéni erőfeszítésre van szükség. Kallódó ember az, aki illúziókat táplál saját képességeiről vagy aki megadja magát. Nem elkallódott emberek, akik harcolnak önmagukért, képességeik megvalósításáért. Helytállnak a rossz, a hátrányos feltételek között is. Mert ezek a feltételek — végülis — megváltoztathatók! 1973. SZEPTEMBER 22. MŰVÉSZET Ágotha Margit fametszete (részlet) Az első napok filmje Két nappal a katonai lázadás kirobbanása után mutatták be a Toldi mozi késő esti előadásán azt a filmet, amely Chile három esztendővel ezelőtti lázas, izgatott napjait jeleníti meg, a Népi Egység választási győzelmének történelmi pillanatát. Látomások és dokumentumok követik egymást a vetítővásznon, kusza, olykor követhetetlen, áttekinthetetlen kavargással: a születőben levő új világ hömpölyög az utcákon és tereken, diadalmas tömegtüntetések harsogtatják fel újra és újra jelöltjük, Allende nevét. Szervezi még tehetetlen dühét a meglepett reakció. Terrorcselekményeik, merényletek és ellenmerényletük zátonyai körül áramlik, árad a látható történelem. Felszínén a magánéletek milliónyi fénytörése, politikai viták, érvek és ellenérvek hullámcsillogása, nyilatkozatok és töprengések, szerelmek, elfogultságok, hazugságok, tévedések és igazságok sodródó hulladékai. A mélyben a hatalom tektonikus energiái feszülnek egymásnak félelmeteserővel: a szembenálló osztályérdekek. Sötét indulatok készülnek felszínrefakadni, még láthatatlanul, de már érzékelhetően. Ennyi a film tartalma — nem több, mint a címében föltett kérdés, a modern forradalmak és forradalmárok „lenni vagy nem lenni”-je. Mi a teendő? Ez a kérdés izgatta a fiatal francia filozófus-publicistát, Regis Debray-t is, amikor 1970 végén, Allende elnökké választása után néhány héttel, bolíviai börtönéből szabadulván, Chilébe utazott, hogy megismerje ennek a különös, földrésznyi hosszú nadrágszíjparcellának, ennek az óriás hegycsúcsok és az óceán közé szorított, ásványi kincsekben roppant gazdag, keskeny nyugati partszegély-országnak fegyvertelen forradalmát. Beszélgetések Allendével című könyvében szentimentalizmus, tekintélytisztelet és elfogultságok nélkül faggatja, kutatja a chilei viszonyokat. Következtetéseit, aggályait igazolni látszik az idő. „Chilében bonyolult és veszedelmes játszma folyik, s kíméletlenségét egyre kevésbé leplezi az a szívélyesség és udvariasság, melyet a chileiek jellemző vonásának tartanak... Annyi bizonyos, hogy az udvarias gyűlölettől a nyílt ellenségeskedésig rövidebb az út, mint azt a két fél képzelné, és hogy jobb ma egy bizarr, ingatag fegyvernyugvás, mely már nem béke ugyan, de még nem háborúság, viszont egyik napról a másikra azzá lehet... Ez az ország nincs távol attól, hogy ahhoz a veszélyes szakaszhoz érjen, amelyben egy nap vagy mindent megnyer, vagy mindent elveszít (legalábbis egy adott korszakra), ahol semmiféle félmegoldás, semmiféle látszat meg nem menti a történelmi alternatívától: forradalom vagy ellenforradalom ... E veszedelmes játszma kimenetele, akár pozitív, akár negatív lesz, mindenképpen új szakaszt jelent majd a nemzetközi osztályharcban, fordulópontot a kontinens fegyveres forradalmában. Ennek a fegyvertelen forradalomnak (ahogyan ideiglenesen és nem minden optimizmus nélkül elnevezték) a sorsától sok fegyver sorsa függ” — írja könyve bevezetőjében Debray.• Pereg a Toldi moziban az első napok filmje. Feleletet várnak a múlt időbe került kérdések: Mi lett volna a teendő? Mikor vált végzetes naivitássá a törvényesség feltétlen tisztelete? Mikor kellett volna szakítani a mind ellenségesebbé váló alkalmi szövetségesekkel; mikor kellett volna szembefordítani a fenyegető fehérterrorral aforradalmasodott tömegek vörös terrorját; mikor kellett volna a béke látszata helyett a polgárháború kockázatát vállalni; mikor szétzúzni az örökül kapott államgépezetet és hadsereget; fölfegyverezni, milíciává szervezni a munkásokat és parasztokat, internacionalista hadsereget toborozni a Chilében menedékjogot élvező latin-amerikai forradalmárokból? Az első napok filmjének záróképei dokumentumfelvételek: Allende a hatalom jelvényeivel bevonul a Moneda-palotába. De az első napok nincsenek többé. Alkotmányos izgalmaik zsivaja elmerült az ancien régime-ék utolsó érvének dübörgésébe, a fegyverzajba. Az első napon, szeptember 13-án, csütörtökön, amikor a chilei filmet budapesti közönség előtt levetítették, Salvador Allende két napja halott, a Moneda két napja kiégett rom. A chilei történet távoli szemlélője képtelen magára ölteni a távoli szemlélők vigasztaló közönyét. Hemingway polgárháborús regényének mottóját idézi: „Senki sem különálló sziget;minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” • Taps kíséri az utolsó filmkockákat. Nem esztétikai teljesítményt jutalmaz ezúttal — a történelmi pillanat katarzisát jelzi. A tengerek spontán, szomorú szolidaritási tüntetése, szótlan, mégis hallható politikai állásfoglalás, s valami szabad ritmusú, tagolatlan, ősi gyászzene egyszersmind, amely a mozi előtti hallgatag, tétova ácsorgásban csöndesül el, és még hosszú percekig nem oszlik szét az éjszakára készülő város utcáin. Varjas Endre elet ÉS□ \vmm ED