Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-10 / 45. szám - Lengyel Balázs: Illyés, Weöres, Nagy László • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Illyés Gyula: Minden lehet (Szépirodalmi) | Weöres Sándor: Tizenegy szimfónia (Szépirodalmi) | Nagy László: Versben bujdosó (Szépirodalmi) (11. oldal) - Bóka Dezső: Lány • kép (11. oldal)
KÖNYVEK Illyés Gyula új verseskötetének, a Minden lehet-nek az öregedés, a halállal való szembenézés a legfőbb témája. Az ismert illyési alapmondanivalókat is háttérbe szorítva vagy csak egy-egy olyan fényes új felszikrázásukat engedve meg, mint amilyen a Párbeszéd új házasok közt, vagy a nyelvünkről szóló, a Koszorú, a versek nagy többsége ebből a témakörből fakad. A kötet elé tett fénykép is azt sugallja, azt erősíti, amit a versek mondanak: őszhajú, időmunkálta arcból néz ránk a költő töprengve-gondolkodó tekintete. De azért ne csapjon be a komor pillantás, bámulatos termékenység és erő vezeti a tollat. Régóta tudjuk — a Kháron ladikján óta bizonyosan —, hogy Illyés — az öregedés jelzéseit tán túlbecsülve — elérkezett a legnehezebb emberi konfliktusig; ő, aki a lét végső kérdéseit költészete egészében aránylag kevesebbet bogozta, most az úgynevezett lét-líra fő-fő kérdésgubancához jutott. Olyan filozofikus göcshöz, melyet a vele rokon — metafizikában — költő-elmék is többnyire valamilyen sajátos metafizikában metafizikával áldozgatnak. Ha egykor a Haza a magasban idején a „hűtlen jövő” miatt perelt a sorssal, most a „kétes jövő” az, ami miatt támaszt, fogódzót keres. Ha egykor úgy gyanította: lehet, hogy a múlt rejti, amiért, érdemes még emberül élni vagy ha nem, akkor talán a földön kívül kell célt keresni, most azonban, hogy „kezd megszegetni az ígéret”, mármint a biológiai állandóságé, megújulásé, mikor „minden lehet”, minden rossz: „Járványok. Hidegzáporú kilakoltatás. Sárban cuppogó menetelés ökrökkel, nőkkel, elölmaradó aggokkal’ (mennyire huszadik századi s egyben ősi pusztulás-kép!), amikor „a virágillat temetőivé hidegült s a fölkapált kertsíírok szaga, akár a frissen ásott síroké”, most, ebben a nem hűtlen, de kétes jövőben, sem a múlt, sem a földön kívüli cél nem merül fel benne vigaszul. Szembenézése komorabb. Még a mű neve perennius-mivoltának gondolata sem borzolja meg — ahhoz talán fiatalosabb dölyf kellene —, sem az őskortól napjainkig oly igen kitaposott út nem kísérti: „Istenben bízni túl nehéz már ez a szív.” Vagy más, indulatosabb, keményebb megfogalmazásban: „Vélnek hallani léten — földön — túli hangot némelyek. — Ilyet mi semmit. Mi csak itt —e földön, itt e földön, földi hangon — tudnánk tisztázni ellentéteinket — a földöntúliakkal is, ha vannak.” Ha nem is a vershang, de fűtöttsége, felpáráztat emlékeinkben egy másik vershangot, a Füst Milánét. Az adott kérdésben, az eleven lét elmúlásának szűnhetetlen világbotrányában perlekedett eleget ő is. Illyés azt mondja: „És páncéltoronyként forog — szívem a hó és jég fölött — isten-jussunkért, emberek, — ne haljon sose meg, — ki egyszer a világra jött!” Füst versének hőse rokon mód szól, de csaknem többre tör: „...felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát viszszakövetelvén . Mondott aiszkhüloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.” De kár szaporítani a párhuzamokat, az elmúlással viaskodó költők sora csaknem végtelen. (Illyés is idézi versében Vörösmartyt, Adyt.) Inkább az a meglepő, hogy egyáltalában nem minden öreg vagy öregedő költőben vetül ez azért fel, Kassák költészetéből például, hiába élt meg nyolcvan évet, csaknem teljességgel hiányzik; akiben pedig olyan szenvedélyes központi mondanivaló, mint Illyés új kötetében, abban már korábban s szinte életkortól függetlenül jelentkezik. A kifosztó idő, az embert végveszélybe rántó, Illyést, a költőt tehát gazdagította, általa még be nem járt gondolati és érzelmi területek felé irányította. A tapasztalás, hogy bennünk rejlő okok miatt lábunk alatt a föld nem szilárd és a valóság se úgy valóság, ahogy eddig biológiai magabiztosságunkban hittük, váratlanul és katartikusan érte. Igaza van: „Pap, bölcselő szóvesztve pillogat” itt, s érthető az önmagának címzett felhívás: „Költő, felelj!” De hát szegény költő, szegény költészet! Mindig is olyan feladatokra kénytelen végül is vállalkozni, csaknem azt mondtam, olyan feladatokba ugrasztódik bele, melyek felülmúlják elménk lehetőségeit. Nevezze néven az elmondhatatlant, értesse meg a magyarázatot nem tűrőt, szavaival járja körül a hallgatást parancsolót. Illyés költészete, ez a világos, mindig is pontos közlésre térő, ez a racionalitásában virtuóz, nem erre készült. Nem ilyen célra formálta ki kitűnő eszközeit. Az ő magávalsodró ereje a rádöbbentően pontos költői megfigyelésen alapszik (ilyesfélén például: „Csekély zúgás után — átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus — egy szarvasbogár”) meg a hozzá fűzött érvelés robbanásos szenvedélyességén. De a felfűtött képzelet terméke, a valóságos világhoz közvetlenül nem kötődő vízió nála aránylag ritka. „Stigmaként égnek sebeink. — Világítják az ember éjszakáját” — nem Pilinszkytől idéztünk, hanem a Minden tehet-be. És ez a látomás is belőle van — hogy azért ne informáljam helytelen túlzással az olvasót: „És ahol — a hó függönye szétválik, mint színpadé: — még távolabb már — századokra? — hirtelen — kigyulladt sziklacsúcsi városok — csörömpölő — pohárszékszerű összedűlte. — ... ó-szövetségi medvecsordák — lecammogása falun óvodásokat, ítéletül!” A feladat-, és a témakövetelte változtatásoknak a példái ezek. Nem látványos, költőt önmagából kifordító változtatásoké, de azért észrevehetőké. A metafizikátlan metafizika igényei szerint fokról fokra formálódnak és az időrendbe nem tett köteten belül is nagyjából követhetők. Első lépcsőben a személyes lét és a természetváltás párhuzamosításából fakadó jelképrendszer kristályosul ki (ezzel élt az öregedő Babits is), másodikként — bocsánatot kell kérnem, mert csak nehezen fogalmazható meg — a veszélyeztetettség és a pusztulás kap történelmi példatárt. Illyés, amikor nem képileg fogalmaz (de szerencsére többnyire képileg fogalmaz), így mondja: „Nézhetsz világunkból jobbra balra, előre-hátra, ugyanaz”, vagy más helyütt, még világosabban: „emlékezetünk, végül bíz egybeolvad az emberiség emlékezetével”. Már az imént idézett ó-szövetségi medvecsordák is azért jöhettek elő. S így jut el Illyés a kötet legmélyebb ciklusában, a Ha jól fülelünk-ben a veszélyeztetettség és a pusztulás olyan látomásáig (s vele szemben itt-ott az okos-jogos biztatásig és bizakodásig is), mellyel a hallgatásra késztető, szétvesztve pillogtató tényekre mégis felel. Csak egyetlen példát: „Afféle tenger hozza ott — mángorló hullám-hengereit Ninivék, — Atlantiszok fölül s húzódhatsz — Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra, — vakondtúrás az neki.” Azt hiszem, hogy a Nagy Felelő, a kötetben is megidézett, az Előszó és a Gondolatok a könyvtárban magaslatán erre már rábólintana. Weöres Sándor kötete a Tizenegy szimfónia a költő hatvanadik születésnapjára jelent meg. Csupán válogatás életművéből. Tartalma: tizenegy verscsokor a lírai termés virányáról a költő kedve szerint kiszakítva és egybekötve, az időben lépésről lépésre haladva, 1932 és 70 között. A versek sorában nem egy csaknem betéve tudott remeklésre bukkanhat rá az olvasó, olyanokra, mint a Valse triste, Ábrahám áldozása, Harmadik szimfónia, Hódolat Arany Jánosnak vagy a Mária mennybemenetele , közműveltségünk megannyi eleven kincse. A kötet egésze mégis meglepő és elgondolkoztató, mert válogatásával már-már hitelesen felel arra a kérdésre, hogy sokirányú és roppant gazdag terméséből mi az, amit maga a költő a leglényegesebbnek tart, önarcképét, költészetének fejlődésvonalát maga hogyan rajzolja meg. Weöres Sándor hatvanadik születésnapján, Tartóoszlopok címen éppen ezeken a hasábokon mondtam el, hogy a Weöres-i pályakép megközelíthetetlen, ha ívét nem versminimumainak és versmaximumainak pillérei között próbáljuk tapintani. Vagyis ha nem a reális anyagot pazarul ontó kisebb vállalkozásaiból indulunk el, s érkezünk végül az elvont, a mitológiákat elevenítő, azokba bújtatott, benső lét lírájáig. Weöres a Tizenegy szimfóniában az előbbi, a köznapihoz kötő pillért elhagyta, s hogy egy ismert versből vegyek hasonlatot: a hídívből hajó lett — a létezés fényes vizein ringatózó. Szimfóniái a benső világ szó hangszerre írt zenei kifejezései. Hogy magával Weöressel jellemezzük: „láng gyúl olykor, nem tudni, messze vagy közel — s egy kedves, vagy félelmes arc, — s az emlékek híg vázai szállnak — s a csodák üveges lényei suhannak------mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból”. Az állandó a változóban című remeklésből idéztem, s a címet nem is teljes önkénnyel fölébe írhatnánk a szimfóniáknak is. Persze nem igaz az, hogy ebbe a benső térbe, Weöres létköltészetébe porszem se fér a foghatóból — nélküle dehogyis születik költészet, kivált nagy költészet — csupán annyi az igazság, hogy ebben a „párafényből, gondolatból égig fonódó lugasban”, mely tizenegy szimfóniájából az olvasó szeme láttára felépül, fogalmaink fogható, konkrét mindennapi tartalma fokról fokra halványodik, költői, atmoszférikus, asszociatív vagy zenei jelentése pedig ehhez mérten növekszik. Weöres a szavak átlényegítésének mestere. Általa, e kivételes nagy képessége által jut olyan eszközökhöz, melyekkel felmérheti, feltérképezheti ennek a benső világnak (a hipotetikusan nem változónak) archetipikus mélységeit, feloldhatja — nem materialista, de nem is idealista módon — létkonfliktusát, a halállal való birkózást a személyiség kiiktatása révén. Így éri el, a zenei és képi hatások fokozott sűrítésével s ugyanakkor a szó és kép anyagtalanításával — a jelnek a jelzett fölötti lebegtetésével —, hogy kötete végén a most először publikált tizenegyedik szimfóniában belső világunk olyasfajta gomolygását is versbe tudja fogni, verssé tudja rendezni, melyre eleddig a szóval élő művészet nem, csak a zene volt képes. A Csillagzene című végső ciklus csakugyan egy, az egész kötetet átható törekvés végső pontja. Végső pontja egyben — legalábbis ma annak látszik — a költészet egyik önmegsemmisítést kísértő lehetőségének is. Ez hát — fogalmi nyelven ígyúgy körültapogatva — Weöres önportréja. Jól ismert versekkel, nagyszerű teljesítményekkel teli. Ne bolygassuk hát, hogy ez az arckép végletesebb, ezoterikusabb az összképnél, hogy a kritikus Weöres képe — és feltehetően az olvasóé is — megint más és más. Ne kérjük számon a kimaradt nagy verseket és a teljességgel elhagyott kis remekléseket Ne kérjük számon e profilképen Weöres másik, elfedett profilját. Az Egybegyűjtött írások két impozáns kötete nemrég jelent meg újra; benne — a gazdag termés kimeríthetetlen lehetőséget ad rá — ki-ki abban a Weöres-arcban gyönyörködhetik, amelyikben akar. Illyésről és Weöresről beszélve, Nagy Lászlónak két közvetlen elődjét-mesterét is megneveztük — ha ma már Illyéstől, klasszikusan világos stílus eszközeitől teljességgel elpártolt is. Távolabbról az egykori téma-világ fel-felcsillanása, közelebbről a nyelvhasználat — tájnyelvi kifejezést is versbe olvasztó — alkotó merészsége kapcsolja még hozzá, már amennyire kapcsolja. Weöreshez, az imént megidézett, a szavak fellazított jelentéstartalma árán merészen teremtő Weöreshez sokkal több köze van. Figyeljük csak: „szemed, a szemed is tünedező, — levelek rése ahogy tágul — ahogy szűkűl, de mindig másutt, — szüntelen célzó, ■ de célozhatatlan, — kintről ordasi tűz s fegyelem, — belül piros őzike csillag”. A Versben bujdosó című új Nagy László-kötet címadó verséből idéztem. Szántszándékkal kerültem el a vers kezdősorát s egyben refrénjét, mert az már egészen máshova kapcsol, messzebbre: „Versben bujdosó haramia vagy, — fohászból, gondból, rádszabott sorsból — hírhedett erdőt meg iszalagos — bozótot teremtesz magad köré”. Bozót, bujdosó, sors, fohász, iszalag (hogy a hírhedettet ne is említsük), lehetetlen észre nem venni, melyik fészekaljból keltek ki s szálltak át ide csapatosan ezek a szavak. Bizonyos színvonalon felül nem kicsinylés firtatni, ahogy nem önkisebbítés megvallani az eredetet. Nagy László maga származásra utaló példakép-versekkel kezdi a kötetét. Bartókkal indít, de a sorban a leghangsúlyosabb: Ady. S joggal az, nemcsak ebből a látszólag mellékesnek tűnő, stiláris szempontból. A vers befejező két mondata így hangzik: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort Nekem Ady Endre ostora tetszik”. Vagyis a költő Ady Endre tisztító haragjával tud a legteljesebben azonosulni. A tisztító, lávadzó harag, ez a Versben bújdosó legerősebb, legvilágosabban kihüvelyezhető mondanivalója. Feszültsége két ellentét között szikrázik fel. Az egyik pólust, a pozitívot, maga Nagy László így fogalmazza meg: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz.” A negatív tágasabb is, de konkretizáltabb is, az maga a világ, vagy a világ nem múló gonoszsága, tülekedése, nagyvárosi ügyeskedése, törtetése vagy a létezés eleve szörnyeteg konstrukciója. Többnyire nem fogalmazódik meg vagy áttételek homályába vész, lebeg körvonalak nélkül, mint a mindnyájunk által ismert ősgonosz. De az indulat, amit felkelt, az a sárkánnyal harcra kész — Hogy magam is áttérjek Nagy László kedvéért a képes beszédre —, az magasan lobog: „Nehogy elmúljon hit s harag, — kínzókamráid, világ, vállalom. — Erdőtűz harsonázik hátamon, — tengerből szájba ver a só.” Vagy egészen más, rezignált változatban, de mégis ugyanarról vallva, s a régi formát (hiszen Krónikatöredék a vers címe) merészen kemény szóhasználattal elevenítve meg: „Ilyen időről soha — nem csikorogtak atyák — a holnap köskéinek — ilyen időről magam — vérhólyag-ajkú diák — dadoghatnék de kinek”. Vérhólyag-ajkú diák — a pillanatnyi önjellemzés csaknem általánosítható. Nagy László világjárásában és világfelfedezésében, örömeiben és dühös keserveiben van valami a régesrégi prédikátorfiakéból, akik megjárták Wittenberget, beleszippantottak a korabeli magas civilizáció légkörébe, belekóstoltak a tudomány italába, s aztán indulatos szívvel vizslatták a hazai világot, súlyos, ütni tudó szavakkal ostromolták elmaradottságát. Ha az olvasó az iménti idézeteket jobban szemügyre vette, láthatta — céloztam is rá — csupa-csupa jelképi, áttételes (és így persze felnövelt erejű) megfogalmazással került szembe. (Világ kínzókamrái, erdőtűz harsonája hátamon, vagy a korábbi, versben bujdosó haramia.) Nem pusztán az alkalomszerű erőteljes kifejezés eszközei ezek (melyik költő nem használ ma már ilyen tömörített képi áttételeket vagy jelzéseket?), hanem egy egyetemes vagy egyetemesnek ható szimbólumrendszer darabjai. Nagy László nem hiába nyúlt vissza Adyhoz, mégpedig az öregedő Adyhoz. Nála találta meg a magát eleve áttételekkel kifejező költészetnek alkatához legközelebb álló sémáját. Nála, és persze ott, ahonnan részben Ady is merítette, a képes népi gondolkodásban. Nagy Lászlót olvasva, jellegzetesen hagyományainkból fakadó, mitologikusan fűtött, új szimbolizmussal kerülünk szembe, öröm találkozni mai költészetünkben ezzel a mély, indulatában a XVI. századból és persze annál is sokkal-sokkal ősibb időkből reánk tekintő hagyománnyal (vagy pontosabban: visszfényével), jó olvasói élmény megfejteni Nagy László áttétel-rendszerét még akkor is, ha közben tudjuk, hogy a gondolatot, különösen elménk mai világát többnyire csak hézagosan tudja tolmácsolni. (Ne értsük félre: nem belső világunk érzelmi villódzását!) Ha tudjuk, hogy erre, mármint a gondolat plasztikus költői kifejezésére, kimunkált és szintén mélyen magyar hagyományokban gyökeredző költői lehetőségeink vannak (Vörösmarty, Babits, József Attila). De minden igazi költőt, költészetet úgy kell megkedvelni, úgy kell szeretni, amilyen. Nagy László eredeti költő — oly ritka, tünékeny fajta ez —, primér képi erejű kifejezője a belső világnak, a mi belső világunknak. Nyers, csiszolatlan bazalt-szavakat vet elénk, néha szerteleneket, szecessziósan túlméretezetteket is. De egy-egy pillanatában nagy versekkel lep meg bennünket. Hadd idézzem rá, lezárásul, amit Bartókról kötete élén maga ír, minden egyes sorra egyforma hangsúlyt téve: „Ó, hány remek mén dühe benne! — Diadala mégis a fegyelme, — nem csitul mégse, virrasztani hív —”. LENGYEL BALÁZS: Verseskönyvről verseskönyvre ILLYÉS, WEÖRES, NAGY LÁSZLÓ Bóka Dezső: Lány 1973. NOVEMBER 10.) mo