Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-27 / 17. szám - Lengyel Balázs: Az emlék hatása • könyvkritika | Verseskönyvről - verseskönyvre • Tóth Eszter: A választott sokaság (Magvető) | Fodor József: Egy Plánta énekei és más versek (Szépirodalmi) (11. oldal) - Horgas Béla: Mab királyné fogatán • könyvkritika • Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne (Móra Kiadó) (11. oldal) - Szilvásy Nándor: Don Quijote • kép (11. oldal)
LENGYEL BALÁZS: KÖNYVEK Verseskönyvről — verseskönyvre 1974. ÁPRILS 27. ★ Az emlék hatása Tóth Eszter: A választott sokaság (Magvető, 78 old.) Fodor József: Egy Plánta énekei és más versek. (Szépirodalmi, 114 old.) Tóth Eszterről nehéz írnom. Fodor Józsefről nemkülönben. Tóth Eszter volt az első költő, akit személyesen megismertem. Hogy az ember mikor ismer meg egy költőt, korántsem mindegy. Hiszen megismerkedtem én, sőt barátságba is kerültem nem egy költővel, úgy hiszem, biztos halhatatlannal is — mármint a mi időérzékünk szerint. De amikor Tóth Eszterrel megismerkedtem, nem láttam még eleven költőt. Tizenhat éves voltam. Eszter se több nálam. De ő költő volt, s én gimnazista diák, az írni valókkal örökös hadilábon álló, ám a költészet titkos rajongója. E rajongás révén — nem is tudom pontosan, hogyan — kerültem bele abba az irodalmi körbe, amelynek Eszter volt a középpontja. Az volt, nemcsak mert költő volt, már meg-megjelenő, hanem egy nagy költő, az éppen klasszikussá és halhatatlanná vált Tóth Árpád leánya is. Úgy néztem akkoriban rá, azzal a hitetlenkedő csodálkozással, mintha a lehetetlenség öltött volna testet benne. Tóth Árpád lányai Nemcsak annyi volt ez a szememben, mint Csokonai lánya, Vörösmartyé, Arany Jánosé, hanem annyi is: Árpád fejedelemé, Mátyás királyé, Rákóczié — a magyarság értékei még nem differenciálódtak bennem. Volt persze ennek a kis irodalmi társaságnak más csillaga is. Eszter nimbuszával vetekedett Raskó Judité, aki tizennégy-tizenhat évesen már ki is adott egy kötet verset, s az újságok úgy írtak róla, mint csodagyerekről, új költőzseniről, csaknem akkora országos hírveréssel, mint ma a televízió. (Mi lett vele, belőle? Sejtelmem sincs róla.) Társaságunk finemű tagjai között egy fiatal költő, Orosi József volt már név. A lapokban szépen szerepelgetett, megjelent már a Nyugatban is, s úgy hírlett, Babits is kedvelte. (A háborúban pusztult el, talán csak azért nem tartjuk számon.) Az ő révén — Orosi már vitathatatlanul a felnőtt irodalmi élethez tartozott — látogatott el egy ízben körünkbe a nagyok csodált világából Fodor József, s hozott magával egy megjelenésre hozzánk hasonló korú költőt, gyerekarcút, gyerekhangon beszélőt. A Hideg van megjelenésének évét írtuk, 1934-et. Weöres Sándor Csöngéről később el is küldte a kötetet látogatása emlékéül. ★ Ezért nehéz írnom Tóth Eszterről, Fodor Józsefről. Meghatározó emlék ez, tűrhetetlenül befolyásol. Irreális igénnyel lép fel. Pedig a reálisabb mértékek szerint Tóth Eszter könyve, A választott sokaság igazán az értékes, színvonalas kötetek közül való. Amit oly sok fiatal és kevésbé fiatal költőnél hiányolok: elsőként a jó iskolát fedezem fel benne, a biztos íráskultúrát. Sőt, többet mondok: nem tartalmainál fogva, de megmunkáltsága révén mintha a harmincas évek végére vonna vissza ez a kötet, s ott volna színvonalas, Jékely, Radnóti, Vas István kötetei mellett. Aztán már másodsorban — kevésbé az impressziókra hagyatkozó szemlélettel — az anyagon úrrá levő költői fogás az, ami helyenként megragadja az embert. Az üresféle versindítás például: „Rózsa, rózsa, rettenetes erőszak!’’ Ez a verskezdés tud újat mondani a szépség elháríthatatlan, tolakodó erőszakosságáról. Pedig a vers nem is a rózsáról szól igazából, a rózsa csak ürügy, hanem a költői teremtésről, az írás kényszeréről, kínjáról, tragikumáról. Viszszatérő téma ez. A Munka című négysoros például így vall róla: „Az anyag enged, ellenáll, enged / szerszámaimnak. Ha sérelem izgat, / ha örömhírű, mindennél izgatóbb: aznap / enged az anyag? Ellenáll? Enged?” Tóth Eszter központi problémája ez. Pedig az ellenállást többnyire le tudja küzdeni, ha nem is mindig invencióval, hanem akaratos örökké elégedetlen, kitűnő eszével. Évekkel ezelőtt olvastam tőle egy tanulmányt: egy versének születését mondta el benne, versváltozatról versváltozatra. Csupa-csupa úgynevezett mozaikoló művelettel alakított, ide-oda rakta szóköveit, apránként formálta újjá rendjüket. Tanulságos bepillantást kínált ebbe a költői látomásnak tudatosan ellentálló, képkonvencióktól idegenkedő műhelybe. Persze az ész, az eszélyesség, vagy mai szóval: az intellektus jelenléte, mely ugyan a nagy költészetnek egyik feltétele, önmagára utalva mégis alig esélyes a művészi teremtésben. Jó ízlés és ész összefogásának is mindössze szép lehetőségei vannak, de korlátozott lehetőségei. Tóth Eszter régebbi költői termésének tapinthatóak voltak a határai. Egy talán apjáról reá szállott mély humánum tört benne a kifejezése felé, rakosgatta a szavakat, formálta az ellenálló anyagot, anélkül, hogy az érzékletes jelenlétet meg tudta volna teremteni. Tóth Eszter persze közben sikeres verseket írt (pontosabban: írt egy-egy sikeres verset), de kötetei ilyen, vagy olyan fajta versekre estek szét, nem hozták létre a beszélő folyamatosságát, hangjának mindenki más szavától eltérő hangszínét. Az új kötet éppen e téren hozott változást. Nem annyira eszközei, szolid képi anyaga, tömörítő költői fogásai révén, hanem gondolkodásmódjának, észjárásának belénk szuggerált egyedi jegyeivel. E gondolkodásmód fűtötten tárgyilagos. Mindig inkább tartózkodva „aláfogalmaz”. Karaktere, váltásai, kapcsolása, az emberi dolgokra és az emberség örökösen nyugtalanító ügyére való nyíltsága az, ami beszélő folyamatosságot, felismerhető hangszínt ad a kötet verseinek. Nem mintha nem akadnának itt is pusztán megcsinált versek, a mesterség gondjával, ügyesen létrehozottak és mégsem megéledők. De az egész mégis él. Költészetet kínál, költőt mutat fel. Fodor Józsefet — ahogy céloztam is rá — nagyon fiatalon megtanultam tisztelni. Ne értsék félre, nem a személyes ismeretség miatt. Megtanultam tisztelni a harmincas években megjelent verseiért, a versek emberségéért, szociális hangjáért, s főként azokért a bátor, okos, humanizmussal telített cikkeiért, amelyekkel a korabeli fasizálódás molochjának nekirontott. Ha emlékeim nem csalnak, — s ugyan miért csalnának? — csakugyan sárkányra törő szentgyörgyös hevülettel. Olvasni, különösen a verseit folyamatosan olvasni, már nehezebben tanultam meg. Erre mindig taszító kényszereket leküzdve kellett rávenni magamat. Miért? Mert Fodor József sajátos nyelvhasználattal, hol régies, hol csak bonyolító szókapcsolásokkal lohasztja le az önkéntes olvasói vágyat. Posztumusz-kötetének (Egy Plánta énekei és más versek) mindjárt a bevezető szonettjén tetten lehet érni azt, amiről beszélek. Indító négysorosa így hangzik: „Június boldog összevisszasága! / Hang, illat, fény, zenebonája: nyár. / Színt színre fest; zöld fű-pompán a sárga, / És pirosat vérként buggyantva jár.” Ez még félreismerhetetlenül a sima, nyugatos hang, legföljebb a fű-pompa összevonás tér el tőle, meg a negyedik sor rímhelyzetben levő igéje, a tár vázlatos, pontatlan kicsi. De nézzük az első tercinát: „S míg illat-fény-kánkántól süll fejed, teng, / S minden érzéked víg-kábulva fetreng, / S duruzsol száz szem, hő, vágy: — Szédítő!” Itt már benne vagyunk a sajátos olvasói problémákban. Nemcsak az illat-fény-kánkán meg a víg-kábulya összevonás, vagy a duruzsol száz szem tudatos érzéktévesztése miatt, hanem sokkal inkább az egész háromsoros tömörítés levegőtlen nehézkessége okából. Csak fokozza az olvasói appercepció problémáját, hogy az első sor nagyon is jellemzően választott két egyszótagú igéje: füll és teng nincs egymással teljes szinkronban — s az olvasónak joggal kelhet olyan gyanúja, hogy a teng már-már kiegészítő odavetés a fetrenggel való rímkényszer miatt. — S ha most még végigolvassuk a vers befejező tercináját, meglepő eredményre jutunk: „Gyönyörű hónap! Jött, s megy futva máris, / Oh megy, elszáll gyorsan, mint majd a nyár is! / Csak derülj, élj, tégy, míg van még idő.” Ez nemhogy göcsörtös, nehézkes, hanem sima, édesen énekel — s csupán az utolsó sor három igéje (kettő közülük egyszótagos!) kever bele némi disszonanciát. A mondanivalója pedig a leghagyományosabb horatiusi, ronsardi mondanivaló — annak általánosabbá tett parafrázia. ★ S ezzel eljutottunk a Fodor József adta olvasási problémák lényegéig, mely egész költészetére, s természetesen erre a posztumuszkötetre is érvényes. Amin ír, az ismert Nyugat-hang, de édességét, a mi fülünknek ma már éneklő dallamát régies-patinás nyelvi zordsággal, kakofon szókapcsolásokkal érdesíti. Már-már kemény mesterember kézzel bánik oly hajlékony, oly engedelmes nyelvünkkel. A sűrítés kedvéért teszi, vagy azért is? Vagy méginkább: indulatoktól feszített világképének, világlátásának egyedi kifejezéséért? Ez a világkép — ha jobban utána gondolunk — az emberiség jövőjében bízó, a nagy eszmék mellett hitet tevő humanista világképe. S mert az eszméket, megvalósításukra törve, korunk is sokat sérti — lehet, innen az indulat, a zordság. Van azonban ennek a posztumusz-kötetnek egy külön része, a Shelley Érzékeny zsengéjére ütő elmélkedő költemény, az Egy Plánta énekei. Ez, azt mondhatnám, Fodor József eszméinek, filozófiájának költői foglalata. A hit az emberséges eszmékben, a fejlődésben, a tevékeny élet hasznában, az emberiség jövőjében összegeződik itt — búcsúzóul. S ha régies-zordan is, helyenként nagy erővel szólal. Igen, végezetül ezt szeretném még elmondani: Fodor József nyelvi múltat idéző, olvasást nehezítő költészetében — a ritka szerencsés pillanatok nyomán — néha elemi erő van, csaknem vörösmartyas zengés. Kikeresni, s közkinccsé tenni a ránk hagyott műből ezeknek a pillanatoknak a gyümölcseit, ez volna emléke előtt a legigazabb tisztelgés. A m.kftf/X*. " Aa£aia. yn* Mab királyné fogatán Weöres Sándor Rongyszőnyeg című ciklusának mottójában Shakespeare Romeo és Júliájának azt a részletét idézi (Arany János fordításában), ahol a pergő nyelvű Mercutio a tündéri bába Mab királyné parányi fogatát festi ékes szavakkal hallgatóinak. Az utalást megkockáztatom ezt az általánosítást — nemcsak a Rongyszőnyeg verseire, hanem Weöres egész költészetére jellemző; ő maga is ott ül a fogaton, melynek „vágánya finom pókhálószerű”. Természetes hát, hogy az ilyen költészettel könnyen kapcsolatot teremthetnek Mari királyné birodalmának bennszülött lakói, a gyerekek. Szerencsére, ma már ez közhely. Weöres verseit az óvodások és kisiskolások könyv nélkül fújják az egész országban. A Móra Kiadó most új válogatást adott ki Ha a világ rigó lenne címmel mindazokból a Weöres-versekből, amelyeknek érzés- és gondolatvilágát a gyerekek is követhetik. A korábbi Bóbita és Zimzizim kötetek csaknem teljes anyaga mellett így kaptak helyet más versek, önálló részletek is, például a Holdas könyv négysorosai. Nagyon jól érzik magukat a Kutya-tár, a Galagonya és a Csiribiri társaságában. A kötet ilyenféle gazdagítása nemcsak ügyes ötlet, hanem korszerű esztétikai-pedagógiai állásfoglalás is. Kár, hogy e törekvés felemás módon valósul meg. A kötet színvonala a szürkébb, de hagyományosan „gyerekvers”nek minősített költeményeknél (például a Kalapács koppan, szívdobban-ciklus végén) megmegtörik. Bátrabb válogatással egyenletesebb, izgalmasabb új kötet készülhetett volna Weöres versvilágából. Ebben az esetben persze a válogatásnak éppen „fölfelé” nem lehet határa, hiszen Weöres úgynevezett gyerekköltészete nem szorítható sorompók közé. A gyerekeknél — csakúgy, mint a felnőtteknél — az olvasó szabja meg a befogadás határait. Példát is mondanék a bátrabb válogatásra, miért ne kaphatott volna helyet a Dalok Na Conxy Panból című költeménynek ez a négysorosa: „Ha csízzé válnál — máma ez a gondom — / hoznál-e nékem ünnepkor diót? / s amint az ősz már közelit a dombon / galagonyát s fanyar kökénybogyót?” A nagy alakú, szép kiállítású kötet Hincz Gyula színes, sok vonallal készített illusztrációi díszítik. A pontos, részletező rajzok hűséggel idézik a verseket. Színük, sajnos sok helyütt tompa. Ebben nemcsak a nyomda, hanem a filctoll-technika és a színválasztás is közrejátszik. Weöres vers világának képzőművészeti megformálása nagy feladat, nagy lehetőség. Hincz Gyula biztos kézzel megrajzolt, művészi képei mindig hitelesen követik a verseket. De jobbára csak követik.