Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-27 / 17. szám - Szekrényesy Júlia: Másik Lengyel József? • színikritika • Lengyel József: Levelek Arisztophanészhez. Thália Stúdió. Rendező: Romhányi László (12. oldal) - Vadas József: Hámozott tojás • tárlat • Fiatal Képzőművészek Stúdiója. István király Múzeum, Székesfehérvár (12. oldal) - Vihar Béla: A megalkuvó (12. oldal) - Nemes György: A kis embernél • Chaplin (12. oldal) - Háy Ágnes: Szimbólumok • kép (12. oldal)
musú irodalom! Színház Másik Lengyel József? Komédiaíróként mutatkozott be a Thália Stúdióban Lengyel József, a Levelek Arisztophanészhez az idős író első drámai munkája. Nem regényadaptáció, a szerző eredetileg is színpadra írta, bár dramaturgiája kissé szabálytalan: a levélregény és a vígjáték sajátos keresztezése. Nálunk szinte természetes, hogy előbb-utóbb minden magyar regényíróból színpadi szerző lesz. Vagy tán fordítva is igaz: drámaíróink egy része kezdetben prózaírónak álcázza magát. Színházi álmaival csak később, sikeres regények után, színigazgatók és rendezők felkérésére rukkol elő. Lengyel József drámaírói képlete nem ilyen egyszerű. Nem műfaji kirándulása, inkább hangulatváltása merész. Az Arisztophanészhez címzett levelek írója — Nagy Attila alakítja, otthonosan csevegő stílusban — úgy érzi, eddigi műveinek komorsága és keserűsége nem adott sok jót embertársainak: „Most, életem vége felé beláttam, hogy a megtámadhatatlanul biztos jó, amit a közönségnek, közösségnek író adhat: a nevetés, a hahota, a röhögés pillanatai, jó esetben percei.” Ennek jegyében születik a darab, mégpedig a szemünk láttára. A komédiaírás atyjának és az antikvitásból kölcsönvett múzsának a segítségével — a vízfejű rémekké maszkírozott dramaturg és rendezők szigorú intelmei és vészberregései ellenére. A történet magva nem több egy villámtréfánál, melyet a szocialista szatíra hovatovább klasszikus bohócai színeznek: például Vallói Péter heroikusan bornírt szakszervezeti bizalmija. A törékenyebb, kesernyésebb humort Buss Gyula remeklése képviseli a széplélek cirkuszi idomár jelenetében, sajnos csupán néhány percig. A ravasz, szinte filozofikus mélységű Tördeky úr gondosan árnyalt, emberszabású kutyaidomítási teóriája végül is jól elhelyezett ellenpont a műben. Mintegy finom kis előjáték a durva, közvetlen és erőszakos komédiához, amelyet Romhányi László rendezése a színpadi lehetőségek végső határáig élez. Lengyel József szikrázó mai bohózatot írt: egyetlen röpke tréfába sűrítette egész etikus létét, írói szenvedélyét, a szatíraíró egyetemes dühét. Természetesen az író humora nem ugyanarról a tőről fakad, mint komorsága. Másként válaszol a valóság kérdéseire a tragédia, s másként a komédia. De a válasz a legjobb művészeknél azonos minőségű. Így Lengyel Józsefnél is. A nevetést ugyanaz a magas feszültség táplálja, mint a sírást Vidáman és könnyedén, mégis szinte démoni erővel sújt le nyerészkedő, karrierista főhősére — aki pedig még a pondrók között is kitűnik kicsiségével és pitiánerségével. De az író a kacagás, a tréfa gépezetét is lelkének legnemesebb üzemanyagával fűti. Energiapazarlás? Luxus? Hisz a mű végül nem tetszik Arisztophanésznek. Talán mert nem alakul szabályos, civilizált komédiává. Inkább olyan szatíra, amely majdnem szó szerint veszi azt, hogy a nevetségesség öl. A nyerészkedők, a harácsolók, a mai Rastignacok mindenesetre holtan terülnek el a Thália Stúdió színpadán. Mert Lengyel József úgy mutatja meg őket, mint egy kegyetlen hasfelmetsző. A testükből kihulló fűrészport pedig a néző lába elé szórja. Ez röhögtetően mulatságos. Azért cselekszik így, mert megingathatatlanul bízik a szatíra erejében, mely nevetésünknek etikai hitelt ad. Szekrényesy Júlia VADAS JÓZSEF: Képzőművészet Hámozott tojás Itt kellene kezdeni, tizenegy fiatal művész székesfehérvári kiállításánál. Hat festő, négy grafikus és egy szobrász olyan érdekes kiállítást csinált az István király Múzeumban, amilyenre a Fiatal Képzőművészek Stúdiója soha nem volt képes az elmúlt években, kétszáz főnyi gárdája ellenére sem. Vagy talán épp ezért? Hiszen a stúdió tavalyi seregszemléjén fel kellett figyelnünk Újházi Péter és Mayer Berta festményeire, ők játsszák a főszerepet a mostani tárlaton is. Most már egész kis kollekcióval, nem csupán egy-egy képpel, amelyre nehéz volt ráakadni a középszerűség erdejében. Újházi, aki a gyerekrajzok szókimondó tapasztalatlanságát menti át a halálosan komoly piktúra erkölcsi kódexébe, négy festménnyel szerepel itt, s egyik jobb, mint a másik. Mayer Berta pedig, aki az éjszaka kigyúló neonfények színes szivárványát vetíti rá a modern nagyvárosok nappali életére, két olyan művet mutat be, amelylyel feltűnést keltene az országos seregszemlék legjobb darabjai között is. De a többiek is kitettek magukért. Swierkiewicz Róbert, a tárgyak, Pataki Ferenc az emberi gesztusok lehető legtárgyilagosabb megjelenítésével kísérletezik. Mindketten a saját fejük után mennek, de műveiken még kimutatható az ihlető példa. Pataki darócos színvilága még keresi a szemtelenül háborgó kompozíciós formát, Swierkiewicz képeinek egy-egy szép részlete olykor a teljesebb egész után sóhajt Hiszen nem tökéletes kiállítás ez, egyszerűen csak érdekes. Érdemes róla kritikát írni, lehet róla vitázni is. Talán csak az egy Végh András nem tudott még egyértelműen szakítani színes metszeteiben azzal a generálszószszal, amelyet a Stúdió-tárlatokon utáltunk még mindannyian. A többiek már önmagukat keresik. Az is meglepetés, hogy ezúttal a festészet mutatja a legbiztatóbb képet, éppen az a műfaj, amelyet egy időre már jómagam is elparentáltam. Nagy Benedek szobraiban — eleven anakronizmusként — a gótikus stílus klaszszicista elemei bukkannak fel, azok, amelyek visszautalnak az antik emlékekre és előremutatnak a reneszánszra, sőt egy kicsit a mára is. A grafikusok közül Ecsedi Mari és Kovács László egyelőre még csak érdes. Kovács Imre kezdi tömörségre váltani korábbi szófukarságát. A legkitűnőbb Kovács Tamás grafikai sorozata. Biedermeier lényei mintha nem is a földi jókkal, hanem isteni ambróziával táplálkoztak volna. ★ Erős közösség a Fiatalok Népművészeti Stúdiója — de törékeny is. Mert a Hatvani Múzeumban egymás mellett mutatják be műveiket a népiesek és a népieskedők, a fát faragó szobrászok és műkedvelő fafaragók. Samu Géza a paraszti élet rekvizitumaiból állítja össze szobrait. Assemblage-okat készít, mint a játszó gyerek, aki krumpliból, hurkapálcikából és papírból csinál magának forgót. Az a különbség, hogy Samu Géza nyersanyaga: teknő, gerenda, toll. Sem a hajdani bognárokkal nem akarja felvenni a versenyt, sem a hajdani fafaragókkal. Izig-vérig mai művész, aki azonban nem tagadja meg őseit. Nem pop art-ot csinál, mert nem az ipari civilizáció kellékeit használja fel. Hanem ahhoz a szellemiséghez nyúl vissza, amelyet a névtelen pásztorok és az ismeretlen falusi mesteremberek hagytak ránk örökségül. Csikós Nagy Márton és Gaál János sajnos emlékezni akar csupán és így nem tud emlékeztetni. Mindenáron bizonyítani szeretnék, hogy az utókor nem felejtett. Valóban: a szántóvető vagy a hazatérő földműves megfaragásában legalább olyan ügyesek, mint kétszáz év előtti társaik. És legalább olyan igyekvők is, mint azok a népieskedő szobrászok, akik formanyelvnek tekintették a népművészetet, amely pedig életforma volt. Nagy a kísértés tehát. Hiszen a népművészetet gyakran tekintik a mai művészet ellenlábasának. Nem veszik tudomásul a közös gyökereket, és így félreértik a modern művészetet, meg a népi kultúrát is. Ezzel a hamis szemlélettel száll vitába Takács Imre a katalógus előszavában. Azt fejtegeti, hogy a fiatalok „a népművészet tanulmányozása révén akarják benépesíteni Malevics nagy semmijét, a népművészet tanulságait akarják kihámozni és kicsíráztatni Brancusi tojásából.” Samu Géza művészetében, Kling József kemény metszésű építményeiben ez már több mint szándék. És több mint szándék a székesfehérvári kiállítás legjobb műveiben is. Bár Újházi és Mayer nem a népművészet tanulságait próbálja kihámozni Brancusi képletes tojásából. Hanem a mai életet tápláló fehérjét. Háy Ágnes: Szimbólumok MŰVÉSZET Tegnap este végre megnézhettem A diktátort— véletlenül kaptam jegyet az Urániába. Én ezt a filmet láttam annak idején, sőt Chaplin új filmjeit is, az utolsó kivételével. 1955-ben Helsinki egyik mozijában a magyar békedelegáció közösen nézte meg a Rivaldafényt. Amikor Chaplin mint hegedűs tíz percen át a legszokványosabb cirkuszi mókázásra vállalkozik, s ebben remek partnere zongorakísérője, a faarcú Buster Keaton, a szomszéd széken — esküszöm! — Lukács György szinte fuldoklott a kacagástól, de harsogott a nevetéstől az egész nézőtér. Most, A diktátor újra láttán hirtelen eszembe jutott: te jó ég! Chaplin a minap volt 85 éves, és mi nem emlékeztünk meg a század egyik legnagyobb, mindenesetre a filmművészet legnagyobb géniuszáról. És az is eszembe jutott, hogy húsz évvel ezelőtt Genfben jártam, mint laptudósító. Néhányan fölkerekedtünk és végigautóztunk a Lac Léman partján, majd jóval Montreux előtt, szemben Eviannal egy kicsit fölfelé kaptattunk, a Corsier sur Vever nevű faluba; ott élt akkor Chariot, ahogy a környékbeliek nevezték. Aznap adta át Vercors, a francia író Synge Nobel-díjas vegyész és Bernard svájci professzor társaságában Chaplinnek a Béke Világtanács Joliot-Curie és Nazim Hikmet aláírta kitüntető oklevelét. Az átadási szertartásra fogadott bennünket Chaplin. Azt hiszem, a kevés magyar állampolgár közül való vagyok, aki személyesen találkozott és beszélt Chaplinnel. Hadd idézzem föl most, a nagy művész nyolcvanötödik születésnapján azt a röpke, helyenként alighanem naiv jegyzetet, amelyet akkor a hatvanöt éves Chaplinről rajzoltam — ezzel a címmel: A kis embernél. Milyen hát ez a „kis ember”, milliók ismerőse? Ha igaz az, hogy minél nagyobb színész valaki, annál kevésbé színészkedik a magánéletben — Chaplin nagy színész. Testtartásában, gesztikulálásában, elkomoruló, majd nevető tekintetében, homloka megsűrűsödő ráncaiban felrémlik az a Chaplin, akit filmjeiből ismerünk. De mégsem ezzel a Chaplinnel voltunk együtt a Genfi-tó partján, hanem egy egyszerű, természetes, póznélküli őszhajú férfival, a szíves házigazdával, aki hol elmésen, hol bölcsen, hol gúnyosan, hol tréfásan, de minden esetben bátran hangoztatta véleményét a művészetről, a békéről, a hidrogénbombáról, Amerikáról. Az a típus ő, aki, ha egy téma fölvetődik, hirtelen közbevág: „Erről jut eszembe ..Utána elmond egy történetet, többnyire a maga életéből. Külsőre: középtermetű, sovány, fürge. Mintha nyomtalanul szállt volna el felette hatvanöt év. Csak a haját havazta be. Ha nem volna fehér a haja, ötvennek sem látszanék. Világoskék szeme elevenen és fürkészőn tekint a szembenállóra. A filmjei nyomán azt hittem, hogy műfogsora van, ami oly gyakori Amerikában. Tévedtem. Arcán is alig-alig bújik meg egy-egy kis ránc. Csak kisméretű keze, ahogy fogja a poharat, árulja el apró barna foltjaival és finom ráncaival az időt. Ha a haját egy pillanatra hollószínűnek képzelem, s orra alá a mulatságos bajuszt, itt van régi kedves ismerősünk, ő az és mégsem ő. Aprókockás kék ruhájához öregurasan mellényt hord. Fehér ingét aligha mérték után készítették, mert az ujja hosszú, vissza kellett hajtani a kézelőjét. Lábán kék antilopcipő — hol van a fekete csónak, amelyben a kis ember annyit csetlett-botlott? S hol a keménykalap és hol a szegény-elegáns nádpálca? Amerikában maradtak — az Eisenhower-féle vaskalap és a McCarthy-féle pálcarendszer hazájában. Chaplin már a Monsieur Verdoux-ban és a Rivaldafényben is tovább lépett ettől. Készülő új filmjében még előbbre lép. Kezében — láttuk és megörökítettük — jól elhelyezkedett, fészket talált Picasso békenalambja. Chaplin, a kis ember most lesz még csak igazán minden kis ember, minden egyszerű ember, minden békeszerető ember barátja. A KIS EMBERNÉL prrZ. VIHAR BÉLA: A megalkuvó 1. Ő pedig ott álla a Helytartó előtt, és az kérdezi tőle: Te vagy-é az eljövendő? 2. S ő válaszola: magad mondád. 3. Akkor szólott néki Pilátus: nem hallod-é, mily sok bizonyságot tesznek ellened? Ennek okáért bíborpalást téríttetik válladra, tövisből font koronát helyeznek fejedre, aztán negyven korbácsütést mérnek reád, majd ifjúi tested keresztfára szegeztetem, és kínok kínjával halsz meg a Koponyák hegyén. 4. Azért akárki vagy, légy józan, mert saját szavaiddal bíráskodsz önélted fölött. 5. S akkor ő, végigtekintvén a vérét követelő sokaságon, szívébe költözik iszonyatos félelem, s fordulván Pilátushoz, mondá: amit hirdettem volt a gyülekezet házában, a pénzváltók tornácán, a piacok nyüzsgésében, íme, most fennszóval megtagadom azt. 6. S Pilátus akkor megoldotta kötelékét és elengedő őt. 7. A nép pediglen kikacagta, s kövekkel megdobálván szidalmazta, minthogy megfosztatott elveszejtése látványától. 8. Ő meg azonmód nyakába akasztá tarisznyáját, visszatére Názáretbe, ahol folytatván atyja mívességét, az ácsolás tudományát, szekercéje szorgalmatos művészetével készített vala a vámosoknak ékes fedelű házakat, meg cédrusfából való palotát, a gazdagok gyönyörűségére. 9. Ekként megtelik az ő ládikája csengő aranyak bőségével. 10. Orcájáról azonban elapadt a mosolygás sugara, nyelvéről lefagyott a szó, s vagyon az ő felelete fölötte halk igen, igen, nem, nem. 11. S történt egy alkonyattájt, midőn a csillagok ballagó nyája legelészni tért az ég kéklő mezejére, amikor a vándorok hírét hozták, hogy megfeszítteték Pilátus ítélete által egy vele azonos nevű férfiú, aki tanítá mindazon igéket, amelyeket valaha ő hirdetett volt Jeruzsálem városában. 12. Ezt hallván felzokogott, majd kiment az ajtón és örökre eltűnt az emberek szeme elől. 1974. ÁPRILIS 27.