Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-26 / 4. szám - -gy: Az élet más • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - V. Z.: Leértékelt utasok • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - E. I.: Hol a kutya? • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - -óv-: Embertan • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - V. J.: Téves szereposztás • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - I. Z.: Fél-Világlexikon • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - -rgy: Tarka napok • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - -tim: Sör és kerek perec • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - K. Zs.: A könyv olvasva jó • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - Tardi Sándor: rajza • kép (9. oldal)

VÉLEMÉNYÜNK SZERINT AZ ÉLET MÁS Az új magyar filmről az arra il­letékes, Galsai Pongrác elmond­ja majd a véleményét, ez az ő tiszte nálunk. Talán nem befo­lyásoljuk, ha elmélázunk azon a példátlan fölhajtáson, szervezé­sen, virráson, útlevél-manipulá­ción, s miegyeben, amivel a film funkcionárius hőse visszatartani próbál a svédországi utazástól egy ifjú karmestert, akinek szak­máját és állítólagos fontosságát csupán egy frottirköpeny és egy nyakon átvetett törülkö­ző — ilyen, állítólag jellemző karmes­teri rekvizítum — jelzi. Hej, de jó lenne, ha a fiatal — és nem is csak­ fiatal — karmes­terek megszerzéséért, visszatartá­sáért valóban annyi energia pa­zarlódnak el, mint az új magyar filmben! Sok kitűnő magyar kar­mester van, egy részük a nagyvi­lágban szerez dicsőséget a ma­gyar névnek. Idehaza is szép számmal működnek, ám köztük is a legelső — ez szinte közhely már, magától értetődő evidencia — Ferencsik János. S érte, visz­­szatartásáért, operaházi főzene­igazgatói munkaköre megtartá­sáért — úgy látszik — tizedannyi energia sem pazarlódott el, mint az új magyar film ifjú karmes­teréért. Sőt: az egyik újságban ez a hír jelenhetett meg: „1974. január 1-ével Ferencsik János karnagy és Simándy József opera­énekes, a Magyar Állami Opera­ház két kiválósága nyugállo­mányba vonult. Pályájuk befeje­zéseként az Álarcosbál című Ver­­di-opera felújításában működtek közre.” Már az is elgondolkodta­tó, hogy olyan művészi csúcstel­jesítményt, mint amilyet a két kiváló művész éppen az Álarcos­bál felújításakor nyújtott, rögtön a nyugállományba vonulás követ, és nem sikerült őket e lépéstől visszatartani. Az pedig egyenest elképesztő, hogy a nyugállományt erejük teljében levő művészek esetében ilyen szerencsétlen meg­fogalmazással pályájuk befejezé­sének nevezzék. Úgy látszik, csak filmben lehet hajszával, rábeszéléssel, nagy ér­tékű csekkel, minden elképzelhe­tő és elképzelhetetlen eszközzel visszatartani egy (egyetlen) kri­tikától megsértődött piti karmes­tert. Egy igazi nagy karmestert az életben nem lehetett. Talán azért, mert az élet más?­ ­gy ne keveredjenek egymással. A fű­tött és a hűtött kocsik közé ezért egy postakocsit ékelt. Átjárás nincs. Még mit nem! Győrből, Sopronból a fővárosba vagy on­nan Győrbe szakadt hazánkfia védekezzék a hideg ellen torná­val. • Úgy kell nekünk! Mi. LEÉRTÉKELT UTASOK Bizonyos szállodákban csak kül­földi kaphat szobát. Másokban hazánk fiait is befogadják. A vendéglőben csüggedten ténfereg a belföldi. Sejti már: a „rezervé” táblácskákkal jelölt asztalt csak ismerősnek vagy a német, angol, olasz vendégnek teszik szabaddá. Az eszpresszóban borjúnyi kutya mozog az asztal alól. S mert a helyiségben ott függ a tábla, hogy kutyát behozni tilos, máris sejt­hetjük: a morgás csak külföldi morgás lehet, az eb nemcsak szár­mazását tekintve előkelő. Útlevél­lel érkezett hozzánk. A Keleti pályaudvaron gyengéd udvariassággal invitálja az utaso­kat a hangosbeszélő: „Szívesked­jenek ülőhelyeiket elfoglalni, a Wien—Köln—Basel expressz az ötödik vágányról hamarosan in­dul.” Az utasok eleget tesznek a felszólításnak. A külföldre igyek­vők elégedetten észlelik: kényel­mes, tiszta, jól fűtött kocsik vár­ják őket. Az expressz azonban Győrbe, Sopronba utazókat is szállít. Hazánkban élő hazánk­fiait. Két kijelölt kocsi a moz­dony mögött őket várja. A fül­kékben farkasordító hideg, az ab­lakokon olyan vastag a piszokré­teg, mintha túlhajtott éberségből betiltották volna a kilátást. Sze­gény fagyoskodók legalább a büfékocsiba eljutnának. A MÁV azonban vigyáz arra, hogy a jó minőségű és a leértékelt utasok EMBERTAN Olvasom, hogy egy antropoló­giai vita tudós résztvevői szerint a jövő embere a „homo ludens” lesz. A játékos ember. Sőt: a gyermeki kedélyű ember. Némi szorongással gondolok erre az in­­fantilizált jövőre: az emberiség legfeljebb a kamaszkorig jutott el, s máris visszaesik a gyerek­korba. Hogy ez „magasabb fo­kon” megismételt gyerekkor lesz? Hisz épp ez a riasztó. Bun­kóval, karddal, puskával és tankkal játszani, ez sem volt ép­pen veszélytelen. De milyen sem­miség egy mozsáré gyű ahhoz a játékszerhez képest, melyet a „homo ludens” bölcsőjébe máris odakészítettünk ? Felnőtt ember, jöjjön el inkább a te országod. Épp ideje volna. Hátha később ideje se lesz? TÉVES SZEREPOSZTÁS Népszerű színművészünk új szerepben mutatkozott be nép­szerű napilapunk hasábjain. Fes­tői munkásságáról nyilatkozott : „egy pesti bérház harmadik eme­letén (ahol) nem hevernek szer­teszét romantikus paletták, nem lengedez terpentinillat, s nem sokkal a festői rendetlenség”. Talán ezért is sokkolják az ol­vasót színművészünk remek ké­peinek reprodukciói és a képző­­művészetről kifejtett eredeti né­zetei. „Szeretném — nyilatkozta a piktor, aki Munkácsy-képek másolásával kezdte pályáját —, ha Munkácsy halálának 75. év­fordulóján, 1975-ben, minél több kiállítást rendeznének hazánk­ban. Egy eredeti kép tőle, és jó másolatok alkotásairól, de lehe­tőleg mindenütt.” Ötletét érdemes megfontolnunk és továbbfejlesztenünk. Másol­tassuk szorgalmasan a klasszikus és modern mesterek alkotásait. Ez talán némi kárpótlás lesz azért, hogy nekünk csak néhány eredeti Raffaellónk és Remb­randtunk van, így nagyszerű ki­állításokat rendezhetünk a világ minden táján, és megérjük majd, hogy száz évvel a fotográfia fel­találása után a reprodukciós al­bumok is a másolatok alapján készülnek. Mozgalmat indíthatunk „Min­den házba egy Raffaellót!” cím­mel. Csak egy dologra kell ügyel­nünk: a megtévesztésig hűek le­gyenek a másolatok. V. J. FÉL-VILÁGLEXIKON Nélkülözhetetlen kézikönyv je­lent meg Kende István főszer­kesztésében, a Fejlődő országok lexikona. Az Akadémiai Kiadó 1973 júliusában lezárt lexikona a világon elsőként tárja fel — tömör címszavakban, a róluk szóló kül­földi és magyar irodalom közlésé­vel együtt — Afrika, Ázsia és La­­tin-Amerika gazdaságilag gyen­gébben fejlett országainak közér­­dekességű, máshonnét megszerez­­hetetlen adatait. Bemutatja a vi­lág felén elhelyezkedő országok rövid történetét, szabadságküz­delmeiket, politikai mozgalmai­kat és gazdasági helyzetüket. Az olvasók számára részletes térké­pek, összehasonlító diagrammok és statisztikai táblázatok könnyítik a tájékozódást. A lexikon példás szakmai tel­jesítmény. Nyomdai viszonyaink­hoz képest frissesége is bámulat­ra méltó. Két dolgot mégis szóvá kell tenni a kézikönyvvel kapcso­latban. Az egyik már a kötet megjelenésekor tartott sajtótájé­koztatón szóba került. A szer­kesztők egyelőre nem gondoltak arra, hogy a fejlődő országok gyors változásait rendszeres pótkötetekben — egy-két éven­ként — rögzítsék és közreadják. Ez pedig véleményünk szerint el­kerülhetetlen. A másik, fontosabb kérdés: a fejlődő országok lexikonának gaz­dagsága mellett hirtelen szembe­tűnik, mennyire szegényes a ma­gyar kézikönyv-választék a többi (különösen a nem szocialista) or­szág változásainak számontar­tásában. Példa: a gyors tájékozó­dásra alkalmas Nemzetközi Lexi­kon legutóbbi kadása óta már megint hat év telt el. Önként adó­dik a — lehet, vágyálomnak tet­sző — javaslat. Ha már van egy szerkesztőség, amely a fél világ­ról ilyen kitűnő lexikont tudott összeállítani, nem tudná-e lexiká­lisan számontartani (természete­sen megfelelő szervezéssel, kiadói együttműködéssel) a világ másik felét is? I. 7. TARKA NAPOK Vagy ugyebár ez a szó: „fehér­nemű”, amely alighanem abból az időből származik, amikor a testi alsóneműt csakis fehér szí­nű textilanyagból készítették. De hol vagyunk már attól az időtől, amikor a bornyúszájú ing meg a rojtos gatya éppúgy fehér vá­szonból varródott, akárcsak a bu­­gyogó meg a női alsószoknya. Mindenki tanúsíthatja, hogy ma­napság a fehérnemű lehet csikós, meg lila, meg fekete, meg sárga, meg hupikék. Ilyen alapon teljesen logikus, hogy az egyik budapesti nagyáruház csaknem kéthetes időtartamra úgynevezett „Fehér Napok”-at hirdetett. Különösen meggyőző a fehér napok fehér­sége, mikor a nagyméretű hirde­tésben ezt — és csakis ezt — ol­vassuk: „Damaszt méteráru, kö­zépkék színben. Tarkán szőtt ab­rosz”. Még logikusabb volna Tarka Napokat rendezni. S így hirdet­ni : „Damaszt méteráru, fehér színben. Fehér színű abrosz.” Vigyázni kell a logikára! -így SÖR ÉS KEREK PEREC Már alig vártam kedvenc téli sajtóközleményemet arról, hogy lesz elegendő sörünk a nyáron. Ezeket a mámorosan, mondhat­nám sörmámorosan boldog hír­adásokat mindig lelkesen olva­som, az első sörtől az utolsóig. Örömmel jelenthetem, hogy az ez évi sörprognózis idejében meg­érkezett, az Esti Hírlap január 22-i számában. Ám — csodák cso­dája! — a „Nagyobb választékot ígérnek” cím alatt az olvasható, hogy nem lesz elegendő sörünk a nyáron. No persze, nem ilyen egyenesen, kerek perec áll ez az újságban, hanem a szokott, má­morosan boldog tálalásban, hogy­­aszongya: „1974-ben várhatóan négy-öt literrel növekszik az egy főre jutó sörfogyasztás, ezért a söripar fokozza a termelést.” Értjük, ugyebár? A sörfogyasz­tás várhatóan fejenkinti négy-öt literrel növekszik, a söripar pedig fokozza a termelést. No, nem egé­szen fejenkénti négy-öt fityivel fo­kozza, hiszen — értjük mi a csí­ziót — akkor a pontos számadat is szerepelt volna a cikkben. Ma­gyarra fordítva a szöveget: nem lesz elegendő sörünk a nyáron. Ez csak világos. Mint a Kőbá­nyai.­ ­tim- ! HOL A KUTYA? Megszívlelendő cikkében Barcs Sándor síkra szállt amellett, hogy elszomorító futball-helyzetünkért elsősorban a szakvezetés, nem pedig a játékosgárda a felelős. Tételét egy olvasói levéllel tá­masztotta alá, amely varázsos nyíltsággal és erős szubjektív töl­téssel fölöttébb jellegzetes állam­­polgári szemléletnek ad hangot: „Végsősoron nem a farok csóvál­ja a kutyát! Én húsz éve dolgo­zom egyazon helyen, de még sem nekem, sem társaimnak nem ju­tott eszébe, hogy mi vezessük az üzemet és mi diktáljuk felettese­inknek, hogy mit csináljanak.” Büszke vallomás ez, ámbár képi­leg némelyest zavarbaejtő. Ha ugyanis az üzem beosztott dolgo­zói képviselik a kutya farkát, és a vezetők a fejét, hol a kutya, amelyet csóválni lehet? E. I. A KÖNYV OLVASVA JÓ Ritka remek válogatás a Szép­­irodalmi Magyar Remekírók soro- ■ zatában nemrég megjelent Veres Péter-kötet. A Számadás, Az or­szág útján, a Szűk esztendő, a Pá­lyamunkások, néhány Gyepsor­novella — az olvasó, ha végigol­vasná, amellett, hogy tanulna, megrendülne és gyönyörködne, alaposan megismerhetné Veres Pétert, a szépírót. A feltételes mód azonban kétségeket takar. A könyv ugyanis szinte olvashatat­lan. Súlya csaknem, háromnegyed kiló. Bibliapapíron több mint 1600 oldal. Apró betűs nyomás, mely ráadásul a vékony papíron átüt. Az oldalakon margó úgyszólván nincs, holott a kötetet (súlya miatt) sem hosszabb ideig tarta­ni, sem (vastagsága miatt) rende­sen kihajtani nem lehet. Hasonlóan remek válogatás az Európa nem sokkal korábban megjelent háromkötetes antoló­giája, A világirodalom legszebb elbeszélései. Sokan vásárolták ka­rácsonyra s más ünnepi alkalom­ra ajándékul. Joggal, hiszen az antológia elvileg az olvasók két típusának is való: a) azoknak, akik már nagyon sokat olvastak és most újraolvasni, mintegy cse­megézni akarnak; b) azoknak, akik csak most kezdenek olvasni, ismerkedni a világirodalom re­mekeivel. Gyakorlatilag a három kötet azonban egyféle ember­típusnak kedvez: az álművel­teknek, akik a könyvet puszta szobadísznek használják vagy leg­feljebb — nevekkel és címekkel való zsonglőrködés végett — tar­talomjegyzéket olvasnak. A köny­vek borítója ugyanis gyönyörű, tartalomjegyzékük pedig egyenest lenyűgöző. Olvasni azonban fö­löttébb nehézkes őket. Lényegében ugyanabból az okból, amiért a Veres Péter-válogatottat. Minthogy az alig olvasható szép könyvek száma ismét szapo­rodik, indokoltnak látszik újra megjegyezni: a könyv elsősorban használati tárgy. Szép külseje fontos esztétikai érték, de csak akkor, ha kedvet csinál az olva­sáshoz, nem pedig elriaszt tőle. Különösen bántó az öncélú szép­ség olyan könyvek esetében, ame­lyek az írói és kiadói szándék szerint népkönyvek lehetnének. Jelenlegi formájában például a Veres Péter-válogatottat olyasféle hommage-nak — tisztelgésnek — érezzük az író emléke előtt, me­lyet kegy­ele­tes főhajtással illik elhelyezni könyvespolcunkra. Hol­ott írónak, irodalomnak az a leg­méltóbb tiszteletadás, ha minél többen olvassák a műveket.

Next