Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-26 / 4. szám - -gy: Az élet más • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - V. Z.: Leértékelt utasok • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - E. I.: Hol a kutya? • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - -óv-: Embertan • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - V. J.: Téves szereposztás • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - I. Z.: Fél-Világlexikon • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - -rgy: Tarka napok • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - -tim: Sör és kerek perec • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - K. Zs.: A könyv olvasva jó • glossza | Véleményük szerint (9. oldal) - Tardi Sándor: rajza • kép (9. oldal)
VÉLEMÉNYÜNK SZERINT AZ ÉLET MÁS Az új magyar filmről az arra illetékes, Galsai Pongrác elmondja majd a véleményét, ez az ő tiszte nálunk. Talán nem befolyásoljuk, ha elmélázunk azon a példátlan fölhajtáson, szervezésen, virráson, útlevél-manipuláción, s miegyeben, amivel a film funkcionárius hőse visszatartani próbál a svédországi utazástól egy ifjú karmestert, akinek szakmáját és állítólagos fontosságát csupán egy frottirköpeny és egy nyakon átvetett törülköző — ilyen, állítólag jellemző karmesteri rekvizítum — jelzi. Hej, de jó lenne, ha a fiatal — és nem is csak fiatal — karmesterek megszerzéséért, visszatartásáért valóban annyi energia pazarlódnak el, mint az új magyar filmben! Sok kitűnő magyar karmester van, egy részük a nagyvilágban szerez dicsőséget a magyar névnek. Idehaza is szép számmal működnek, ám köztük is a legelső — ez szinte közhely már, magától értetődő evidencia — Ferencsik János. S érte, viszszatartásáért, operaházi főzeneigazgatói munkaköre megtartásáért — úgy látszik — tizedannyi energia sem pazarlódott el, mint az új magyar film ifjú karmesteréért. Sőt: az egyik újságban ez a hír jelenhetett meg: „1974. január 1-ével Ferencsik János karnagy és Simándy József operaénekes, a Magyar Állami Operaház két kiválósága nyugállományba vonult. Pályájuk befejezéseként az Álarcosbál című Verdi-opera felújításában működtek közre.” Már az is elgondolkodtató, hogy olyan művészi csúcsteljesítményt, mint amilyet a két kiváló művész éppen az Álarcosbál felújításakor nyújtott, rögtön a nyugállományba vonulás követ, és nem sikerült őket e lépéstől visszatartani. Az pedig egyenest elképesztő, hogy a nyugállományt erejük teljében levő művészek esetében ilyen szerencsétlen megfogalmazással pályájuk befejezésének nevezzék. Úgy látszik, csak filmben lehet hajszával, rábeszéléssel, nagy értékű csekkel, minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközzel visszatartani egy (egyetlen) kritikától megsértődött piti karmestert. Egy igazi nagy karmestert az életben nem lehetett. Talán azért, mert az élet más? gy ne keveredjenek egymással. A fűtött és a hűtött kocsik közé ezért egy postakocsit ékelt. Átjárás nincs. Még mit nem! Győrből, Sopronból a fővárosba vagy onnan Győrbe szakadt hazánkfia védekezzék a hideg ellen tornával. • Úgy kell nekünk! Mi. LEÉRTÉKELT UTASOK Bizonyos szállodákban csak külföldi kaphat szobát. Másokban hazánk fiait is befogadják. A vendéglőben csüggedten ténfereg a belföldi. Sejti már: a „rezervé” táblácskákkal jelölt asztalt csak ismerősnek vagy a német, angol, olasz vendégnek teszik szabaddá. Az eszpresszóban borjúnyi kutya mozog az asztal alól. S mert a helyiségben ott függ a tábla, hogy kutyát behozni tilos, máris sejthetjük: a morgás csak külföldi morgás lehet, az eb nemcsak származását tekintve előkelő. Útlevéllel érkezett hozzánk. A Keleti pályaudvaron gyengéd udvariassággal invitálja az utasokat a hangosbeszélő: „Szíveskedjenek ülőhelyeiket elfoglalni, a Wien—Köln—Basel expressz az ötödik vágányról hamarosan indul.” Az utasok eleget tesznek a felszólításnak. A külföldre igyekvők elégedetten észlelik: kényelmes, tiszta, jól fűtött kocsik várják őket. Az expressz azonban Győrbe, Sopronba utazókat is szállít. Hazánkban élő hazánkfiait. Két kijelölt kocsi a mozdony mögött őket várja. A fülkékben farkasordító hideg, az ablakokon olyan vastag a piszokréteg, mintha túlhajtott éberségből betiltották volna a kilátást. Szegény fagyoskodók legalább a büfékocsiba eljutnának. A MÁV azonban vigyáz arra, hogy a jó minőségű és a leértékelt utasok EMBERTAN Olvasom, hogy egy antropológiai vita tudós résztvevői szerint a jövő embere a „homo ludens” lesz. A játékos ember. Sőt: a gyermeki kedélyű ember. Némi szorongással gondolok erre az infantilizált jövőre: az emberiség legfeljebb a kamaszkorig jutott el, s máris visszaesik a gyerekkorba. Hogy ez „magasabb fokon” megismételt gyerekkor lesz? Hisz épp ez a riasztó. Bunkóval, karddal, puskával és tankkal játszani, ez sem volt éppen veszélytelen. De milyen semmiség egy mozsáré gyű ahhoz a játékszerhez képest, melyet a „homo ludens” bölcsőjébe máris odakészítettünk ? Felnőtt ember, jöjjön el inkább a te országod. Épp ideje volna. Hátha később ideje se lesz? TÉVES SZEREPOSZTÁS Népszerű színművészünk új szerepben mutatkozott be népszerű napilapunk hasábjain. Festői munkásságáról nyilatkozott : „egy pesti bérház harmadik emeletén (ahol) nem hevernek szerteszét romantikus paletták, nem lengedez terpentinillat, s nem sokkal a festői rendetlenség”. Talán ezért is sokkolják az olvasót színművészünk remek képeinek reprodukciói és a képzőművészetről kifejtett eredeti nézetei. „Szeretném — nyilatkozta a piktor, aki Munkácsy-képek másolásával kezdte pályáját —, ha Munkácsy halálának 75. évfordulóján, 1975-ben, minél több kiállítást rendeznének hazánkban. Egy eredeti kép tőle, és jó másolatok alkotásairól, de lehetőleg mindenütt.” Ötletét érdemes megfontolnunk és továbbfejlesztenünk. Másoltassuk szorgalmasan a klasszikus és modern mesterek alkotásait. Ez talán némi kárpótlás lesz azért, hogy nekünk csak néhány eredeti Raffaellónk és Rembrandtunk van, így nagyszerű kiállításokat rendezhetünk a világ minden táján, és megérjük majd, hogy száz évvel a fotográfia feltalálása után a reprodukciós albumok is a másolatok alapján készülnek. Mozgalmat indíthatunk „Minden házba egy Raffaellót!” címmel. Csak egy dologra kell ügyelnünk: a megtévesztésig hűek legyenek a másolatok. V. J. FÉL-VILÁGLEXIKON Nélkülözhetetlen kézikönyv jelent meg Kende István főszerkesztésében, a Fejlődő országok lexikona. Az Akadémiai Kiadó 1973 júliusában lezárt lexikona a világon elsőként tárja fel — tömör címszavakban, a róluk szóló külföldi és magyar irodalom közlésével együtt — Afrika, Ázsia és Latin-Amerika gazdaságilag gyengébben fejlett országainak közérdekességű, máshonnét megszerezhetetlen adatait. Bemutatja a világ felén elhelyezkedő országok rövid történetét, szabadságküzdelmeiket, politikai mozgalmaikat és gazdasági helyzetüket. Az olvasók számára részletes térképek, összehasonlító diagrammok és statisztikai táblázatok könnyítik a tájékozódást. A lexikon példás szakmai teljesítmény. Nyomdai viszonyainkhoz képest frissesége is bámulatra méltó. Két dolgot mégis szóvá kell tenni a kézikönyvvel kapcsolatban. Az egyik már a kötet megjelenésekor tartott sajtótájékoztatón szóba került. A szerkesztők egyelőre nem gondoltak arra, hogy a fejlődő országok gyors változásait rendszeres pótkötetekben — egy-két évenként — rögzítsék és közreadják. Ez pedig véleményünk szerint elkerülhetetlen. A másik, fontosabb kérdés: a fejlődő országok lexikonának gazdagsága mellett hirtelen szembetűnik, mennyire szegényes a magyar kézikönyv-választék a többi (különösen a nem szocialista) ország változásainak számontartásában. Példa: a gyors tájékozódásra alkalmas Nemzetközi Lexikon legutóbbi kadása óta már megint hat év telt el. Önként adódik a — lehet, vágyálomnak tetsző — javaslat. Ha már van egy szerkesztőség, amely a fél világról ilyen kitűnő lexikont tudott összeállítani, nem tudná-e lexikálisan számontartani (természetesen megfelelő szervezéssel, kiadói együttműködéssel) a világ másik felét is? I. 7. TARKA NAPOK Vagy ugyebár ez a szó: „fehérnemű”, amely alighanem abból az időből származik, amikor a testi alsóneműt csakis fehér színű textilanyagból készítették. De hol vagyunk már attól az időtől, amikor a bornyúszájú ing meg a rojtos gatya éppúgy fehér vászonból varródott, akárcsak a bugyogó meg a női alsószoknya. Mindenki tanúsíthatja, hogy manapság a fehérnemű lehet csikós, meg lila, meg fekete, meg sárga, meg hupikék. Ilyen alapon teljesen logikus, hogy az egyik budapesti nagyáruház csaknem kéthetes időtartamra úgynevezett „Fehér Napok”-at hirdetett. Különösen meggyőző a fehér napok fehérsége, mikor a nagyméretű hirdetésben ezt — és csakis ezt — olvassuk: „Damaszt méteráru, középkék színben. Tarkán szőtt abrosz”. Még logikusabb volna Tarka Napokat rendezni. S így hirdetni : „Damaszt méteráru, fehér színben. Fehér színű abrosz.” Vigyázni kell a logikára! -így SÖR ÉS KEREK PEREC Már alig vártam kedvenc téli sajtóközleményemet arról, hogy lesz elegendő sörünk a nyáron. Ezeket a mámorosan, mondhatnám sörmámorosan boldog híradásokat mindig lelkesen olvasom, az első sörtől az utolsóig. Örömmel jelenthetem, hogy az ez évi sörprognózis idejében megérkezett, az Esti Hírlap január 22-i számában. Ám — csodák csodája! — a „Nagyobb választékot ígérnek” cím alatt az olvasható, hogy nem lesz elegendő sörünk a nyáron. No persze, nem ilyen egyenesen, kerek perec áll ez az újságban, hanem a szokott, mámorosan boldog tálalásban, hogyaszongya: „1974-ben várhatóan négy-öt literrel növekszik az egy főre jutó sörfogyasztás, ezért a söripar fokozza a termelést.” Értjük, ugyebár? A sörfogyasztás várhatóan fejenkinti négy-öt literrel növekszik, a söripar pedig fokozza a termelést. No, nem egészen fejenkénti négy-öt fityivel fokozza, hiszen — értjük mi a csíziót — akkor a pontos számadat is szerepelt volna a cikkben. Magyarra fordítva a szöveget: nem lesz elegendő sörünk a nyáron. Ez csak világos. Mint a Kőbányai. tim- ! HOL A KUTYA? Megszívlelendő cikkében Barcs Sándor síkra szállt amellett, hogy elszomorító futball-helyzetünkért elsősorban a szakvezetés, nem pedig a játékosgárda a felelős. Tételét egy olvasói levéllel támasztotta alá, amely varázsos nyíltsággal és erős szubjektív töltéssel fölöttébb jellegzetes állampolgári szemléletnek ad hangot: „Végsősoron nem a farok csóválja a kutyát! Én húsz éve dolgozom egyazon helyen, de még sem nekem, sem társaimnak nem jutott eszébe, hogy mi vezessük az üzemet és mi diktáljuk feletteseinknek, hogy mit csináljanak.” Büszke vallomás ez, ámbár képileg némelyest zavarbaejtő. Ha ugyanis az üzem beosztott dolgozói képviselik a kutya farkát, és a vezetők a fejét, hol a kutya, amelyet csóválni lehet? E. I. A KÖNYV OLVASVA JÓ Ritka remek válogatás a Szépirodalmi Magyar Remekírók soro- ■ zatában nemrég megjelent Veres Péter-kötet. A Számadás, Az ország útján, a Szűk esztendő, a Pályamunkások, néhány Gyepsornovella — az olvasó, ha végigolvasná, amellett, hogy tanulna, megrendülne és gyönyörködne, alaposan megismerhetné Veres Pétert, a szépírót. A feltételes mód azonban kétségeket takar. A könyv ugyanis szinte olvashatatlan. Súlya csaknem, háromnegyed kiló. Bibliapapíron több mint 1600 oldal. Apró betűs nyomás, mely ráadásul a vékony papíron átüt. Az oldalakon margó úgyszólván nincs, holott a kötetet (súlya miatt) sem hosszabb ideig tartani, sem (vastagsága miatt) rendesen kihajtani nem lehet. Hasonlóan remek válogatás az Európa nem sokkal korábban megjelent háromkötetes antológiája, A világirodalom legszebb elbeszélései. Sokan vásárolták karácsonyra s más ünnepi alkalomra ajándékul. Joggal, hiszen az antológia elvileg az olvasók két típusának is való: a) azoknak, akik már nagyon sokat olvastak és most újraolvasni, mintegy csemegézni akarnak; b) azoknak, akik csak most kezdenek olvasni, ismerkedni a világirodalom remekeivel. Gyakorlatilag a három kötet azonban egyféle embertípusnak kedvez: az álművelteknek, akik a könyvet puszta szobadísznek használják vagy legfeljebb — nevekkel és címekkel való zsonglőrködés végett — tartalomjegyzéket olvasnak. A könyvek borítója ugyanis gyönyörű, tartalomjegyzékük pedig egyenest lenyűgöző. Olvasni azonban fölöttébb nehézkes őket. Lényegében ugyanabból az okból, amiért a Veres Péter-válogatottat. Minthogy az alig olvasható szép könyvek száma ismét szaporodik, indokoltnak látszik újra megjegyezni: a könyv elsősorban használati tárgy. Szép külseje fontos esztétikai érték, de csak akkor, ha kedvet csinál az olvasáshoz, nem pedig elriaszt tőle. Különösen bántó az öncélú szépség olyan könyvek esetében, amelyek az írói és kiadói szándék szerint népkönyvek lehetnének. Jelenlegi formájában például a Veres Péter-válogatottat olyasféle hommage-nak — tisztelgésnek — érezzük az író emléke előtt, melyet kegyeletes főhajtással illik elhelyezni könyvespolcunkra. Holott írónak, irodalomnak az a legméltóbb tiszteletadás, ha minél többen olvassák a műveket.