Élet és Irodalom, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-25 / 21. szám - Szerkesztőség: Fantomháború • reflexió | Visszhang (9. oldal) - Attalai Gábor: Fotónyomat • kép (9. oldal)
1974. MÁJUS 25. I A folklór mai szerepe is a rossz munkamegosztás (Folytatás a 8. oldalról) a népesedésről szóló vitákban s a nemzeti tudat újjáteremtéséért folyó munka során is. És aki bozótban vág utat, aki kezdeményez, az bizony téved is. A hangsúlyaibanpéldául talán nem is lehet mindenütt megfontolt és arányos. De a gondolat is más, a felismerés értelmi és érzelmi értéke, hitele (a mi szakmánkban bizonyosan), ha akkor ölt formát, annak a fogalmazásában, aki felismerte, aki felmutatta, s nem évek múltán s olyan valaki mérlegén, aki nem teremtője, csak gyanakvó szemlélője volt. Rossz munkamegosztás ez, mert az ilyen utólagos okosság, hogy fölényét igazolhassa, gyakran a már lezajlott viták érveit is szélsőséges butaságokká egyszerűsíti. Jobb esetben megmarad azok kereteiben, mikor a valóság már új teendőkre sürget. Nem bűn, ha valaki kitér az ilyen teendők elől, de kárt tehet, ha természetük alapos ismerete nélkül bírójukká lép elő. Aki látja, hogy a táncházakban a román, a délszláv, a görög foklór milyen testvéri módon vesz részt a közös mulatságban, s hogy ezek a fiatalok a kultúra és az önkifejezés milyen adottságaival, igényeivel tanulják és élik a népművészetet, s milyen természetesen, döbbenten olvassa Hernádit, aki azt hiszi, hogy a sokác ingvállat azért szeretik leányaink, mert magyarnak képzelik. Az ember riadtan kérdezi: hát hol él ez a tehetséges fiatalember, milyen iskola, milyen megfontolás, milyen érzékenység heccelhette ennyi bántó tévedésbe? Akik cselekvő részesei a népművészet mai térhódításának, tudják, hogy ez a mozgalom kezdettől egészségesebb volt, mint amilyennek Hernádi látja. Kezdettől Bartók és József Attila szellemét igyekezett követni, kapcsolatot a mai líra, képző- és filmművészet legjobbjaival tartott, s ma pedig az a gondja, hogy kiforrt eredményeit miképpen áramoltassa szét a szocialista közművelődés szervezetében. Az esélyei nem rosszak, de a szerep, amit ezen a magasabb szinten be kell töltenie, most formálódik, most nő fel a nemzeti arányokhoz. A pillanat kérdések sorát veti fel. Írni ezekről kellene: az új szerep tartalmáról, lehetőségeiről. Azokról az elképzelésekről, amelyek együttesekben stúdiókban, klubokban egymással vitatkozva érvényesülnek. Aztán arról, hogy az iskola, a KISZ, a rádió, a televízió mit tehetne még e mozgalom érdekében, s hogy a szórakoztató iparban létesíthető-e számára legalább néhány sziget? S ami mindezeknél fontosabb: maga a mozgalom mit tehet a közösségi szellem, az ízlés, a jellemminőség jobbítása érdekében? Mert ez itt a tét. Erről szeretnék írni én is, s volna is mondanivalóm, de Hernádi cikke visszavetette a vitát egy alacsonyabb szintre, s mert nem tudható, hogy milyen elképzelések része, tévedéseire rá kellett mutatnom, hogy zavartalanabbá dolgozhassanak, akiknek ebben örömük telik Fenti cikke kéziratának elolvasása után a szerkesztőség több munkatársa javasolta Kiss Ferencnek: kezdje ott a cikkét, ahol befejezte. Vagyis: ne bocsátkozzék félreértések sorozatán alapuló, meddő vitába — s minket se kényszeresen meddő cáfolgatásra —, hanem fejtse ki, ha kell, polemikus véleményét a népművészet helyéről és szerepéről a mai életben, a mai kultúrában. Kiss Ferenc azonban azt kívánta, előbb ezt a vitairatát közöljük, a neki előre bejelentett válaszcikkel együtt. Talán jobb is így. Makacs félreértések talán könnyebben oszlanak nyilvános vitában, mint beszélgetés közben. Talány, de — sajnos — nem bizonyosan. Hiszen Kiss Ferenc mostani írása is azt példázza, hogy még szakmájuk szerint pontos szövegelemzésre hivatott filológusok sem mindig azt olvassák ki egy-egy cikkből, egy-egy újságból, ami benne van, hanem azt, ami prekoncepciójukat (elfogultságaikat, előítéleteiket) igazolni látszik.★ Hernádi Miklós írt egy cikket, amelyben a népművészet iránti (szerinte is örvendetesen) megnövekedett érdeklődés néhány viszszás kísérőjelenségét bírálja: a sznobságot, a nyárspolgári flancot, a nyerészkedést, meg némely nacionalista felhangokat. Kiss Ferenc ebből azt olvasta ki: bántják a magyar népművészetet! Hernádi Miklós ugyanebben a cikkben néhány megjegyzés erejéig eltöpreng azon is: miért vonzódik sok, mai — különösen nagyvárosi — ember a népművészethez. Kiss Ferenc ezzel kapcsolatban megállapítja: akad Hernádi cikkében egy-két helytálló érv is, de ezek nem érvényesek, mert „szerzőnk művének a folklór mai népszerűségéről más a sugallma, mint amit tételes passzusaiban állít”. Itt van tulajdonképp ennek a ránk kényszerített vitának az igazán elkeserítő mozzanata. Írhat az író, szerkeszthet a szerkesztő legjobb tudása szerint, valaki bármikor fejére olvashatja: nem azt tartalmazza az írás, amit állít, hanem az ellenkezőjét. Mivelhogy a cikknek más a „sugallma”. Fájdalmasan ismerős módszer. Szellemi életünk egészségét még mindig károsítja. Ezért nincs kedve az embernek Kiss Ferenc vitacikke olvastán legyinteni és továbbmenni. Holott egymást követik e cikkben a jellegzetes, mulatságos, tragikomikus és elszomorító félre- és belemagyarázások. Jellegzetes, ahogy minden apróságba beleköt, s amilyen nagyvonalúan, a szövegösszefüggésekből kiszakítva idéz. (Például azt, hogy Hernádi iskolás korában az untigismételt, kötelező népdaltanulás elvette a gyerekek kedvét a népdaloktól, de megfeledkezik a következő mondatról, mely arról szól, hogy ma viszont önként s gyönyörűséggel fordul ugyanez a nemzedék a népzenéhez). Mulatságos, miként érti félre a „nyelvkiöltve korongoznak, mázolnak" kifejezést, s idézi kétszer is a gúny jeleként, pedig a szerző csak a buzgalom jellemzésére használta. Tragikomikus, ahogyan Hernádit, aki a családfakutató és „szépítő”, magyarkodó sznobokat Babits szép szavaival bírálja, értetlenséggel és népművészetellenes iróniával vádolja. Elszomorító, mennyire nem akarja érteni: Hernádi nem olyan — aligha létező — idiótákkal vitázik, akik „egy famozsárért megtagadják sváb vagy román nagyanyjukat”, hanem azokkal a valóságos, nacionalista nyárspolgárokkal, akik lenézik a más nemzetiségűeket, s szégyellik, ha ebben a nagy, Duna-menti népkeveredésben valami „idegen oltás” esett a családján. Hernádi érzékelteti, hogy az ilyen emberek népművészet iránti látszólagos érdeklődése csupán álságos presztizsfitogtatás. Hiszen — egyebek közt — a folklór sokféle kölcsönhatása bizonyítja az itt élő nemzetek öszszetartozását. (Erre vonatkozik megjegyzése is a sokác ingvállról, amelyet Kiss Ferenc megintcsak alaposan félreinterpretált). ★ A vitatott cikket Hernádi a következő gondolattal fejezi be: „örüljünk tehát ennek a szenvedélynek, még a divatjának is! Nyesegessük le valamennyi káros kinövését, mert csak így tudunk neki igazán örülni. És aztán jussunk dűlőre végül. Vonuljon be végleg, hűhó és csinnadratta, melldöngetés és magyarkodás, fennhéjázás meg bukszaemelgetés nélkül a mindennapjainkba... Jó lenne, ha társadalmi menetekben egyezségre jutnánk arról, mit jelentenek, mit jelentsenek környezetünkben a népi tárgyak.” Úgy tűnik, ez némiképpen öszszecseng Kiss Ferenc vitacikkének utolsó előtti bekezdésével. De Kiss Ferenc Hernádi cikkét már jó előre belehelyezte egy elképzelt, népművészetellenes „vonalba”, mely — szerinte — Breuer János 1968-as cikkével, kezdődött. Ám erre a cikkre sem pontosan emlékezik. Breuer János ugyanis sehol sem írta, hogy kár siratni a népdalt, támogassuk tehát a beatet. Inkább nosztalgikusan emlékezett a nagy népdaléneklésekre, megjegyezve azonban, hogy a népdal ma már nálunk is elvesztette közösségteremtő szerepét, s talán a bent lép e minőségben a helyére. Vitatható megállapítás volt, s az azóta eltelt évek olyasmit mutattak, hogy Breuer alighanem tévedett. Már akkor is vitát keltett különben, nemcsak Kónya Lajos vitatkozott vele, hanem Kiss Dénes és — részben — Vitányi Iván is. (Lásd: ÉS 1968. évi 38, 40. és 48. szám.) A képzeletbeli vonal rajza tehát már kezdetben sem pontos. És nagyon sportszerűtlen, ahogy Kiss Ferenc továbbvastagítja. Hogy szabad a Török Erzsit sirató Keszi Imre fájdalom és gyász ihlette költői sorait beilleszteni valami folklórellenes vonalba? Ilyen „vonal” egyébként nem létezik. Kiss Ferenc kérdése nyomán („a kérdés lényege az, hogy az Élet és Irodalom szerkesztőit mennyire érdekli a népművészet jelenéről szóló beszéd?”) átlapoztuk régebbi, s újabb évfolyamainkat. Példáját követve mi is 1968-ból indultunk eL★ Az 1968-as évfolyamban tíz cikk foglalkozott a népművészet különböző ágaival — elsősorban a népzenével. A Breuer-cikk körül kavarodott vita már említett írásain kívül két, terjedelmesebb cikk jelent meg a Bartók-örökségről (Vitányi Iván, illetve Kárpáti János írása az 5. és 30. számban); egy szenvedélyes riport a Néprajzi Múzeumban sanyarú körülmények között zsúfolódó értékek védelmében (Cseres Tibor: Alig-múzeum, 9. szám); Takács Imre tárcája a nopzene szépségéről a zajos táncmuzsikával szemben (15. szám) s Mezei András írása az új fajta városi folklór születéséről (ugyancsak a 15. számban). A 27. számban pedig — egy héttel az inkriminált Breuer-cikk után — a „Beszélgetések zeneművészekkel” sorozatban Szőnyi Erzsébet szép szavai olvashatók a Kodálymódszerről, annak embernevelő hatásáról. 1969 ebből a szempontból „soványabb” esztendőnek számít. A képzőművészeti rovat azonban már felfigyelt a népművészet előretörésére. Két cikk is jelent meg e témakörben A népművészet felfedezése és A népművészet offenzívája címmel (22. és 31. szám). Csukás István a 41. szám első oldalán tűnődött a népdalról, Csoóri Sándor a 46. számban közölt interjúban vallott a népművészethez fűződő kapcsolatáról. Kónya Lajos Griffek és indák címmel a népi mondókákról írt (22. szám), s Bárdos Lajost köszöntő cikkünk is a magyar népzene varázsáról beszélt. (39.) 1970- es évfolyamunk népművészeti tárgyú írásai között is a népdal dicsérete dominált. A 14. számban jelent meg Zelk Zoltán tárcája A népdal bűvölete címmel a 15.-ben Széll Jenő írása: A Röpülj páva után; a 18.-ban Kónya Lajosé: A népdal él. E témakörbe tartozott Csoóri Sándor megnyitója a Kecskeméti Népzenei találkozón (Népdal és nóta), majd Sági Mária ehhez kapcsolódó hozzászólása (35. és 36.). Népszokásokról is szólt Kunszabó Ferenc Sárközi lakodalom című riportja (34. szám). S a néptánc sorsán való gondolkozásra szólított fel Vitányi Iván Néptáncos mint rendező című kritikája (48. szám). 1971- ben már több szó esett a népköltésről is. Költészetünk anyaföldje címmel írt cikket Ágh István a Magyar Népdalok népköltési antológiáról (5. szám). Éneklő könyv címmel Cseres Tibor a Nagy hegyi tolvaj népballadakötetről (25. szám), Nagy László pedig versértékű vallomást a Kallós Zoltán gyűjtötte Balladák könyvéről (43. szám). Népszokásokról szól Kereszty András busójárási riportja (13. szám), a népszokások megőrzéséről B. Nagy László Máris késő című kritikája Moldován Domokos filmjéről (19). A Kodály-módszer világhódító diadalútjáról írt Ádám Jenő a 3. számban, ugyanerről beszélt Vargyas Lajos a vele folytatott interjúban (9. szám). Csoóri Sándor írása (35. szám) a népdal jelenéről, mai érvényességéről szól. Már ebben az esztendőben cikket közöltünk a népművészet iránti érdeklődés vámszedői ellen, s ez figyelmeztetett: pótolhatatlan értékek vesznek el a kezükön (Lázár István: Ostrom a padlások ellen* 10. szám). Népművészettel foglalkozó cikkekben 1972 a leggazdagabb. Négy könyvrecenzió méltatta a népköltés kincseit, illetve a folklór tárgyi emlékeit tartalmazó különböző gyűjteményeket. (Varga Domokos: Több mint folklór, 13; Pintér Lajos: Élő mesekincs, 17; Szepesi Attila: Csillagfaragók, 35; Pintér Lajos: Egy falu meséi, 49.). A népdal születéséről írt Vitányi Iván a 14. számban, továbbéléséről — Kodály példájára emlékezve — Sárosi Bálint az 51.-ben. Ugyanerről a témáról beszélt Andor Ilona is a vele folytatott interjúban (35. szám). Maróthy János a munkásfolklórról szólt (46. szám.) Egy pusztai népművészről írt tárcát Kunszabó Ferenc; a néprajz tárgyi emlékeinek megbecsüléséről cikket Kiss Károly (21., illetve 42. szám). Gondolatok a táncházban címmel Vitányi Iván írt a táncegyüttesek újjáéledéséről, Gergely Ágnes pedig egészoldalas interjút készített Erdélyi Zsuzsannával, a vallásos néphagyomány gyűjtőjével. (Mindketten az 52. számban). 1973-ban a népi képzőművészet került előtérbe. Gulyás Mihály A ház kinézi gazdáját címmel a népi építőművészet elhanyagolt örökségének felélesztését kívánja (5. szám). Vita zajlott a népművészeti tárgyak helyéről a mai lakásban, a Tulipános státus-szimbólum című Sz-y szignójú glossza és a következő számban hozzászóló Katona Éva között (12., 13). Részben ugyanezt a témát érinti Hernádi Miklós Régi tárgyak vonzásában című cikke (30. szám). A népi iparművészetről, illetve a népművészetről írt két kiállítás kapcsán Vadas József (30. és 45.). A 31. szám közölte Szakolczay Lajos cikkét Kallós Zoltán Új guzsalyam mellett című, újabb népköltésgyűjteményről, a 27. szám Maróthy János Papok, katonák, polgárok után című írását a munkásfolklórról. Az 1974-es évfolyam eddig megjelent húsz számában négy írás foglalkozott így, vagy úgy a népművészettel. A vitatott Hernádi-cikken kívül egy interjú Bartalus Ilonával (4. szám); Csoóri Sándor megnyitója a Sebők Halmos együttes műsora elé (18. szám). Mágori Erzsébet Modern népművészet című rádiókritikája a Szóljatok játszók, regölők amatőrfesztivál záróünnepségéről, Bicskei Gábor cikke az amatőr színjátszókról jórészt szintén folklórműsorokkal foglalkozott. (A két utóbbi írás a 19. számban jelent meg.) ★ Nem azért idéztük fel ennek a sok cikknek — meglehet még mindig hiányos — listáját (kartotékrendszerünk, számítógépünk nincs; hat év és öt hónap lappéldányainak áttekintése közben egykét friss írás esetleg elbújhatott előlünk, s ha így van, szerzőiktől elnézést kérünk), hogy valamiképpen „megmagyarázzuk” bizonyítványunkat. Azt kérdezte Kiss Ferenc: mennyire érdekli az ÉS szerkesztőségét a népművészet. Cikklistával feleltünk tehát: nagyon. (J ,, A sok szerző, a számos nyilatkozó természetesen nem mindig ugyanarra helyezi a hangsúlyt, s a sok írás sokféle, egymástól olykor eltérő véleményt tartalmaz. Úgy gondoljuk azonban, ez mindenképp indokolt. Hiszen a kulturális közvélemény még főként az útkeresésnél tart, keresi azokat a módokat és lehetőségeket, amelyekkel — a Kodályt idéző Szőnyi Erzsébet megfogalmazása szerint — nemcsak az általános közízlést fejlesztheti, nemcsak jó közönséget nevelhet, hanem mindenképp igazabb embereket is. „Pozitív jelenség a népművészet iránti érdeklődés, de éppen azért fontos, mi a további sorsa. Megmarad kis szektának, vagy országos mozgalommá fejlődik? S ha ez utóbbi következik be, mivé válik a fejlődés következtében? Most még van idő megfontolásra. Sok nagy lehetőség kínálkozik” — írta Vitányi Iván 1972 végén. „... Mintha megindult volna valamiféle jót ígérő nedvkeringés. Mintha itt-ott berezdülnének újra a sok fölösleges lepedőktől megvastagodott hangszálaink. Mintha az ének, az éneklés közösségeket támasztana és kapcsolna össze... Az éneklés, a zene esemény lett, mint a sport. Esemény és divat jó értelemben is. Gondoljunk csak a Röpülj páva országot élénkítő hatására, a százával alakuló népdalkörökre , vagy a városi fiatalság érzékeny csoportjaira is, melyek egy-egy zenekar körül öszszeverődve zenében is keresik saját hangjukat, visszalépve a népzenéig, a népek zenéjéig, egyszóval a forrásokig — s ugyanakkor a legmodernebb költők szelleméből is merítenek” — olvassuk Csoóri Sándor nemrég megjelent írásában. A két cikk megjelenése közt eltelt idő azt mutatja: sürgősebbé vált a tisztázás, a javaslattétel, a cselekvés. A jó örömteli üdvözlésére és terjesztésére éppúgy szükség van, mint a torz jelenségek bírálatára. Érdemi vitáknak is szívesen ad helyet az Élet és Irodalom; fantomokkal azonban ezután már néha szeretnénk hadakozni, sem pedig védekezni alaptalan feltételezések ellen, állítólagos „elképzeléseinkről”. Nincs rá okunk. A szerkesztőség Fantomháború