Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-15 / 7. szám - Maurer Dóra: Tanulmány • kép (11. oldal) - Bata Imre: Az első könyv Kodolányiról • könyvkritika • Tüskés Tibor: Kodolányi János (Magvető) (11. oldal) - Szabó György: Ladányi • könyvkritika • Ladányi Mihály: Se csillaga, se holdja (Szépirodalmi) (11. oldal)

AZ ELSŐ KÖNYV KODOLÁNYIRÓL Tüskés Tibor: Kodolányi János (Magvető, 180 old) Tüskés Tibornál nehezen képzelhető alkalmasabb kritikus, hogy az első — úttörő — könyvet Kodolányi Jánosról megírja. Idejében közeli kapcsolatba került az íróval; ott volt, mikor hőse kifelé tartott írói elszigeteltségéből, sőt — szerkesztőként — maga is segítségére lehetett. Közölte Kodolányit a Jelenkorban, maga is írt róla, így aztán éppúgy beavatottja az életrajznak, mint ahogy érti a műveket. Van személyes élménye, és érzékeny a momentuim és a személyiség aurájára. Szereti is ezt a személyiséget meg a légkörét. Azt látja az epikusban, akit látni kell. Pontosan érzékeli a pálya szelődéseit A szociografikus, az önéletrajzi, a történeti és őstörténeti anyagok rétegződéseiben megpillantja, ami e rétegmozgás ösztönzője: a személyiség önértelmezésének akaratát. Mert erről van szó! A kor egyetemes válságára ezzel válaszol Kodolányi: önmagát akarja felépíteni a káoszból, s ezzel az önkiépítéssel — önértelmezéssel — akarja a káoszt kozmosszá alakítani. Németh Lászlóra hasonlít ebben Nagy indulatú, szenvedélyes alkat és kivételes epikai tehetség fogott össze — felépíteni egy életművet, és megváltani a kor egyetemes válságától szenvedő embert. Amiben Tüskés könyve — az első kísérlet — remekbe sikerült, az életmű körét jelenti. A biográfia számos szakaszát is lendületes és érzékletes előadásban olvashatjuk. Szóvá kell azonban tennünk az Organizátor című fejezetet. Olyan nyilvánvaló elírásait e fejezetnek, mint a 109. lapon olvasható mondat: „Amikor a Tanú megszűnése után, 1934- ben Németh megindítja a Választ.” A Tanú él, mikor a Válasz indul; a Válasz szerkesztői hárman vannak. Fülep Lajost és tanártársait nem a tanácskormány nevezte ki az egyetemre, mint azt a 111. lapon olvashatjuk, hanem még a Károlyi-forradalom kormánya. Azt is pontosabbá kell tenni, hogy Kodolányi milyen kapcsolatban volt a Tiszántúllal. A lapot ugyanis nem Kodolányi, hanem Simányi Pál szerkeszti egy ideig. Kodolányi hívja Simányit a laphoz, melynek egy budapesti szerkesztőbizottság végezné a politikai irányítását. Ez a bizottság nem sokáig működik, Kodolányi maga is beleun a lap feletti tutorkodásba, magára hagyja a szerkesztőt, aki aztán elkedvtelenedve, a lap alakuló sorsával elégedetlen, elhagyja a debreceni lapot Olyan sora van a Tiszántúlnak, mint volt korábban a Nemzetőrnek. Tüskés szól az ominózus ügyről, de ezt is pontosabb előadásban szeretnénk olvasni. A 122. oldalon ugyanis olyan epikus hangvételben nyerjük, a történetet, hogy arányait veszíítjük. A Nemzetőr a Turul Szövetség hetilapja. Amit Kodolányi vállal, a főszerkesztői tiszt, avval jár, hogy a lapnak programot adhat. Nagy Lajosnak adott interjújában e programot megfogalmazza. (Augusztus, Nagy Lajos különvéleménye, 1939.) A lappal kapcsolatos fiaskót pedig ugyancsak Kodolányi mondja el teljes drámaiságában, a Visszapillantó tükörben; azt is, hogy 1940 februárjában bírói ítélettel véteti le nevét a lapról. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy Kodolányi az Új Szellemi Fronttól kezdve folyton kísérletezik az együttműködéssel, de nem habozik a szakítással sem. Organizátorkodása, az együttműködésre tett kísérlet meg a hamar és brutálisan bekövetkező csalódás, ami mindig szakításra készüi. Ez a folyamat jellegében és tendenciájában a német fasizmussal szembeni oppozíció, magános oppozíció. A mélypont nyoma a Zárt tárgyalás és a Süllyedő világ néhány passzusa. Ezekre vonatkozik Kodolányi önbírálata is. Igaza van Tüskésnek, ez az elmagányosodás ott ered, amikor Kodolányi a baloldallal szakít. Akkor elindul e magányosság és a szellemi válság útján. De a szakítás is bonyolult! Kodolányi felelőségén túl számolni kell a baloldal gyengeségével, ami objektív helyzet és szubjektivizált gondolkodás következménye, és számolni kell Kodolányi személyiségének mentalitásbeli, szociálpszichológiai nehezékével is. Ezen a biográfiai szakaszon lehet viszont megragadni az életút és személyiség feszültséges ellentmondásosságát, meg itt gyökerezik az írói működésének irányát eldöntő szemléletváltása is. Mindez túlmutat Tüskés vállalkozásán, avagy e vállalkozás adja fel újra a leckét: mit kell még elvégezni, és nemcsak Kodolányi körül ahhoz, hogy a harmincas évek nagy szellemi zűrzavarában tisztábban lássunk. Nincs ennél aktuálisabb érdek. S erre most Tüskés Tibor Kodolányi-monográfiája mutatott rá. Bata Imre 1975. FEBRUÁR 15. ■KÖNYVEK • SZABÓ GYÖRGY: LADÁNYI Ladányi Mihály: Se csillaga, se Elérte a Pantheonba hívó szó Ladányi Mihályt is: Se csillaga, se holdja címmel, íme, itt van összegyűjtött verseinek vaskos kötete, elől fénykép, hátul betűrendes mutató, a kötés klasszicizál — a Szépirodalmi Kiadó gondosságánál költő nem kívánhatna jobbat Mi sem. A „gyűjteményes” mindig a lovaggá ütés járuléka, és most felszabadulás utáni irodalmunk fenegyerekét, nyughatatlan vándorát, mindenféle indulatok kiváltósát éri az elismerés. Olyasvalakit tehát, aki nem szokta meg az efféle gondosságot. Akit nem szokás jegyezni költészetünk mind ünnepélyesebb góthai almanachjában. Aki — mint Ladányi — fogalom ugyan, vagyis összetéveszthetetlen, egyedi, korábban sosem volt; de akinek mégsincs se iskolája, se mindig segítésre kész irodalmi köre (pontosabban: klánja); akinek jószerivel csak olvasói vannak. Mondhatnám úgy is, hogy Lázár a dicsőségek, egymás felé hajlongások, viszontszolgálatok elegáns lakomáján. Ladányi a konyhában vacsorázik, nem tud viselkedni, öltözéke fittyet hány a divatra, alkotó sörény helyett kopaszságával tüntet, orrán régimódi szemüveg, mosolya piknikus, életformája kihívóan rendhagyó, szegénylegényes, vagyis tökéletes antimodellje annak, amit mi — megannyi ön-mítoszt teremtő példa nyomán — a költőről szívesen kialakítunk magunknak. Mivel pedig versei sem mutatnak mást, mint csupa nem-költőit, csupa ingerlően „köznapit”, „földhözragadtat” és kegyetlenül, sőt ironikusan őszintét, igazából nem tudunk mit kezdeni velük. Ladányi poézise magányosan és ismeretlenül kering kritikai életünk csillagboltozatán, távol mindenféle galaktikától. Elég néhány közhely, hogy megkapja a „kategóriáját”, de hogy aztán egész eddigi műve megfelel-e ennek a kategóriának, a másoknál oly érzékeny kritikai közéletet már nem készteti vizsgálódásra. „Hadd írja csak Ladányi az anarchista kis verseit”, idézi szerzőnk maga is a rálegyintő mondatot az Azt hiszem, semmi kétségben, ahol egyébként azon töpreng, miért nem a költői szakosztály elnöke, hanem a „szépség huligánja” lett. Csakhogy mintha szerepjátszás volna ez a — mondjuk így — „huligánkodás”, valami dacosan felvett póz inkább, mint életprogram ; összegyűjtött verseit végig olvasva legalábbis azt kezdi gyanítani az ember, hogy a frivolság, mint már annyiszor, itt is érzelemgazdag, társakra vágyó, nemes eszményekkel teli és békés természetet takar. Ámde a világ, a kor mindegyre kimozdítja őt a pályakezdéskor még szinte töretlennek mutatkozó idill utáni vágyakozásból. Mindig arra ébreszti rá, hogy nem maradhat passzív, ha a maga békéjét keresi; kiváltképp akkor nem, ha ezt a békét csak mint közösségit tudja elképzelni. Ezért aztán Ladányi költészete már a kezdet kezdetén elindul, hogy a maga égien tiszta kommunizmusának templomából kiverjen mindenkit, aki nem hagyja nyugton. Jobbágy ősök egész sora mozdul vele, amikor egy új világ ígéretes reggelén ütni s verni kezdi az embertelenség, a megaláztatás, a képmutatás erkölcsét, és nem is nyugodhat meg többé. Úgy tetszik, élete végéig nem fog megnyugodni most már, legfeljebb önnön fáradsága vagy szkepszise foghatja le. No meg a gúnyos közöny, ha magára marad. Igaz, választhatott volna kevésbé nehéz feladatokat is az effélénél. Ha annak idején, már két évtizede, nem az ostort választja például, hanem csak a jámbor tiltakozás jelképeit, s kötelek helyett virágokat fon egybe, akkor ma az úgynevezett „vert” (azaz „beat”) nemzedék világviszonylatban is egyik első képviselőjét láthatnánk benne, a „hagyd az atomfelhőt, szeretkezz!” jelszavának korai megfogalmazóját. Ha — a passzivitás ellenpontján — az önmagáért való cselekvés gyújtógránátjait hajigálná (mint „anarchista”, „szélsőbalos”), föld tekénk jobb háziból való kamaszai klaszszikusként imádnák. Hírt és kétes dicsőséget termő mítoszt kavarni végeredményben a politikai költészet szintjén is lehet; csakhogy Ladányinál romantikája mélyén a másokért való élet szocialista hivatástudata olvadt össze a művészi önkifejezés, vagy — legyünk divatosak — önmegvalósítás igényével, s e kettő egysége nélkül elképzelhetetlennek tartja a versírást. Mindig személyes, amikor beszél, valódi lírikus tehát, remek formaérzékkel (különösen a dal gyakran népköltői tagolású változataiban), pompásan arányló dikcióval, „emberi lélegzettel”, a megnevezés esetenként elkápráztató biztonságával és anyagismeretével, de soha nem individualista a tartalomban, soha nem alfája és ómegája önmagának, nem is tudná követni ezt a nálunk szinte törvényszerűen elterjedt tévhitet. Még legbelsőbbnek ígérkező élményeibe is belejátszik valami nem szépen szép, valami, ami akár hetyke, akár kesergő, mégis forradalminak (méghozzá mainak) tetszik. Mestereinek élén nem véletlenül említi Csokonait, Petőfit, Adyt, de bízvást melléjük írhatjuk Majakovszkijt, akinél az éjszaka képei (bomlaszt-ellenesen) a harisnyáját húzó utcalányt idézik, József Attilát, aki „piros kiáltással” töri be az ablakot, a korai — a vasmunkás — Kassákot és persze Villont is, aki nyilván elismeréssel hallaná Ladányitól a Mit szeretek benned örömrikkantását, miszerint „Melletted, Dulcineám, a csenevész / csitrik számításba se jöhetnek — / Ha gyönyörű, vakító fenekednek / fénye rámhull: bennem egész kaszárnya / azonnyomban befúj a trombitába.” Jó, jó, ne azonosítsuk a forradalmiságot a prüdéria csipkedésével; bár a műszemérem és a műegzaltáltság közt hánykolódó jelenkori szerelem-líra idején ez sem csipkelődés csupán. Csakhogy ezek a trombiták belereccsentenek közéletünkbe is, mihelyt szépelegni kezd, vagy önelégültté válik, esetleg elernyed! Néha rekedten, meglehet: a „letojt virágot” szagolgató szellő tudatosan provokatív, tehát mesterkélt alkotóelem, akár fonákján az érzelgősség egy-egy hajmeresztő öntudatlansága, mondjuk a „hegedűhangon sikolt bennem a honvágy” soránál. De mi ez a néhány eset a lényeghez képest! Hiszen a lényeg a költői üzenet egészének forradalmiságában van, még azt is megkockáztatom, hogy szinte az életrajz és a könnyen megbillenő, időnként mérgesen sémákba egyszerűsödő művészi ideológia mögött már, abban a felhám alatti érzelemdús érhálózatban, amely minden helyzetben sértetlen marad. Mert hiszen, ha csak sémáit tekintenénk, Ladányi költészete könnyedén kiszolgáltathatná magát a fejcsóválásnak, akárcsak életrajza is. Kóborlások, vándorélet, a társtalanság drámája, félrehúzódás, kocsmák, kurtizánok, sör, albérlet, szegénység, igazi és ál-bohémség, konokul vállalt létbizonytalanság, homoki szőlő, magány; s mindehhez a régi szép olajnyomatokra emlékeztető világlátás, amely az osztályok harcának mindig nehéz képletét a XX. század utolsó harmadában is mintha valami civilizációellenes mozgalmi folklór aspektusából nézné, ahol minden a csapszék holdja (Szépirodalmi, 465 old.) meg az étterem, a gyalogút meg az autósztráda, a cséphadaró meg a sorozatvető ellentétére egyszerűsödik le ... nos, igen, ebben még a botránkozásra csöppet sem hajlamosaknak is akad bírálni való. (Különösen, ha némi történetfilozófiával belátjuk, hogy nosztalgiáink ellenére sem a cséphadaró e harcban az eszményi fegyver.) A forradalmiság értelmezése azonban (vegyük úgy, mint egy fordított Balzac-paradoxont) nem mindig azonos egy életműben a forradalmiság költészetével, mint ahogy ennek ellenpróbájául, nem mindig az írja a legjobb verseket, aki naponta jelesre vizsgázik, mind a kiegyensúlyozott életformából, mind pedig az eszmeiségből. A lényeg, ismétlem, esetünkben csak magában a művészetben lehet, az alkotásban, amely mindig több, mint egyik vagy másik összetevője; sőt, mert nem csak azok summája, más minőség is, így azután —s ez ennek a költő- 3 t minőséges összetevői közül megkérdőjeleztünk nem egyet, kristályosodási pontjában mégis korunk és társadalmunk legtöbb értéke áll: az, ami eszmélésünktől kezdve a munkásosztállyal forrt össze. Ladányi, meglehet, eleinte túl romantikusan próbálja kifejezni ezt az értéket, mintegy a „gyanakvás, gyűlölet” egyoldalúságával ítélkezve minden fölött, ami hite szerint az eszményitől eltért; okkal esett hát később egyfajta romantikus anti-romantikába, ahol indulatai viszont a felület viszásságának dühödt támadásában merültek ki. Amúgy is van koordináta-rendjében valami, ami a weimari Németország baloldalát jellemezte, s amelyben minden kissé leegyszerűsítve mutatkozott: egyik oldalán a George Grosz rajzolta polgárral, a másikon pedig a korcsmák kesernyés merengőivel, vagy (modernebbül) a fényes autók elől félrehúzódó utcaseprővel. Földrajzi nyelven szólva, mintha a Váci utca, meg Pomáz és Pesterzsébet közt húzódna az osztályharc vonala, s itt, ennél kellene Guevara tiszta szent géppisztolyával újra meg újra rohamra mennünk azután is, hogy a történelem kereke nálunk már idestova harminc éve átgördült ezen a hadászati felálláson. Mégse tévesszünk arányt: ez a poézis, minden vitatni való helyzet megítélésével és hangsúlyával együtt is más, több, igazabb, mint az általa annyiszor — és joggal — elátkozott „konfekcióköltők” egész termése, és ha műszavaink közül nem felejtjük ki az elkötelezettséget, legtisztább, legőszintébb, leghevesebb jelenlétét ugyancsak benne találjuk! • Divat lett nálunk a társadalmi haladás problematikájának bonyolultságát oly sokszor hangoztatni, hogy ennek fáitól lassan már nem is látjuk magát az erdőt. De Ladányi Mihály — öszszegyűjtött verseinek kötete a bizonyság rá — soha — nem tévesztette szem elől mégsem, és annyira azért nem komplikált a dolog, hogy legalább ezt ne vegyük észre. Hiszen, a történelem oldaláról tekintve, költészetének minősége is ezáltal nyer igazolást, amikor határozott osztálytartalmak tükrözésével válik egyszerre etikummá és esztétikummá, és ezáltal lesz legutóbbi harminc esztendőnk egyik legdrá maibb s ugyanakkor legtisztább, leghevesebb művészi rögzítése is. Amikor Ladányi a maga útján elindult, a hangszórók egyetlen dalt harsogtak fölötte, azzal a refrénnel, hogy a munkásoké a jövő — és Ladányi azóta is ezt dúdolja magában, ezt sziszegi, ezt kiáltja, üvölti. • mmai irodalom!