Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-01 / 44. szám - Szilágyi István: A paksi kísérlet • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal) - Melocco Miklós: Öt kérdés és egy kijelentés • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal) - Zöldy Emil: Jellegtelen építészet • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal) - Rév Ilona: Humanizált panel • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal)
VITA az építészetre 1975. NOVEMBER 1. A PAKSI KÍSÉRLET A pécsi fiatalok kísérletének egyegy állomását láthatjuk Paks újházain. Lépésről lépésre követhető a felületről a mélyebb formáláson át a belső tartalom bizonyos fokú átalakításáig terjedő törekvés. A kísérlet azonban még nem kész. Lehet, hogy a tervezett „végső kifejlet” nem hozza majd meg a szó legáltalánosabb értelmében elvárható építészeti többletet. De akkor is, baj-e, vagy miért baj, hogy ennyi is megvalósult? Hiszen ezzel sikerült arculatot adni a paksi lakótelepnek, amely enélkül — a beépítés koncepciótlansága miatt — a többinél is sivárabb lett" volna. Egy újító szándékú gondolat, terv, csupán kisebb szakmai közösségek birtoka. Fontos, hogy megvalósuljon, épületté váljék, hogy alkotók, kritikusok és használók következtetéseket vonhassanak le belőle. Eddig tehát semmi hiba sem történt. A tanulságok rendszerezését pedig most már a vita egyes megállapításai is segíthetik. És most nézzük közelebbről a tulipánt! Az elmúlt évtizedekben Keleten és Nyugaton egyaránt előtérbe került az épületek díszítése, ami talán annak a jele, hogy korunk építészeti stílusának kései korszakát éljük. A díszítés különféle lehet. Általában egyre gyakrabban függetleníti magát a rendszerint világosan kirajzolódó szerkezeti elemek adta tektonikus rendtől, mint ahogyan a hagyományos, klasszikus terek tércsuklói is egyre jobban elmosódnak a kábel- és pneumatikus szerkezetek világában. Két példát említek csak, bár számuk könnyen növelhető: Új-ULA szabadon festette házait és a párizsi metró alagútjainak mozaikburkolatát. Az egyetemes építészet elveinek szemszögéből nem döntő, hogy a díszítés kreatív kompozíciót ad-e, és az sem, hogy milyen hagyomány arányrendjéből kölcsönzött. Sokkal fontosabb az alkalmazásban megnyilvánuló érzék és művészi ízlés. Ami az architektonikus hatást illeti: a paksi házak díszítő motívumainak nagysága elem méretű, és az én szememben nem nyomja el a panelek ritmusát Inkább olyannak látom őket, mint a geodéták szintező lécét, ami nagy távolságból is könynyíti a leolvasást. És mert szinte kivétel nélkül mindegyik síkdíszítés, nem csalja meg a szemlélőt, mint például Pécs modern városrészének néhány épületén a bütüfal ablakai körüli rajz perspektivikus — térbeni alakzatot érzékeltető —hatása. Egy panelház egész külső felülete, már csak teljesen homogén voltából adódóan is architektonikus kifejezés hordozója, nincsenek „szabad helyek”, amelyekre a díszek úgy volnának elhelyezhetők, mint a történeti építészet tulajdonképpen vázas (oszlop-gerendás, vagy oszlop-íves) alkotásain. A díszítésnek ebben a módjában olyan lehetőségek keresését érzem, amelyhez az építészettörténet konkrét tanulságai nagyon kevés támpontot nyújtanak. És hadd említsem meg azt is, hogy a lakótelep későbbi épületein — a kísérlet második lépcsőjében — újabb analóg vonalú kiegészítő elemekkel is találkozunk a loggiák oldalfalain, a lehetőségek között hadat üzenve a „skatulyáik” jellegtelenségének. A harmadik lépcső alapja egy térszervezési elv keresztülvitele lesz, amelynek formai követelményei már nem díszítések. Az építészetnek valóban belülről, tartalmában kell megújulnia, hogy aztán formáiban is kövesse ezt a változást. Én nem féltem a pécsi fiatalokat, hogy megrekednek a paksi házak „olcsó fogásánál”. Kár, hogy ez a kisarkított vita éppen a „tulipánok” körül folyik. Hiszen azokon az épületeiken, ahol megfelelőbb adottságaik voltak a belső tartalomból kibontható szerkezeti és formai megoldásokhoz, a díszítést szántó már csak észrevétlenül, mint az ember alkotó kezének szimbolikus lenyomatát alkalmazzák (az orfűi ház), vagy teljesen el is hagyták (siklósi ravatalozó). Puritánok és minden különlegességük ellenére is tisztán szerkesztettek ezek az épületek, meggyőzően sorolhatók építészetünk utolsó öt évének legjava terméséhez. Meggyőznek arról is,hogy a paksi házak csak egy kísérletet, egy utat jelentettek számukra és nem az egyedül üdvözítő utat mai építészetünk „magyarításához”. Szilágyi István építészmérnök ÖT KÉRDÉS ÉS EGY KIJELENTÉS Nagyon jó volt olvasni Major Máté és Nagy László vitáját az építészetről. Mint Fisher és Szpasszkij a sakkot, ők is érdekessé tették ezt a könnyű műfajnak egyáltalán nem nevezhető munkaterületet. A vitát olvasva viszont axiómákat kellett tudomásul vennem. Olyanokat, amelyekről még senki sem bizonyította be, hogy valóban igazságok-e. 1. Egy épületnek a dísze, ha nem szervesen illeszkedik az épület szerkezeteihez, miért okvetlenül rossz? A kőszegi sgraffitos ház, vagy a Sixtus kápolna hogy mer szép lenni, ha ennek a tételnek nem felel meg? 2. Teoretikusokon kívül kiknek okozott gondot, sivár-e a Bauhaus? Fényképeket kellene közölni az eredeti weimari házakról, és mindenki látni fogja, hogy sivárak, és semmi csodálatos és érthetetlen nincsen abban, hogy ami ebből született, szintén sivár. 3. Miért hasznos Lechner Ödön Iparművészeti Múzeumát összehasonlítani a paksi házakkal? A Múzeum pazar palota — a paksi házak rokona a Nagykörút mellékutcáinak rossz bérházsora. 4. Miért kell a paksi kísérletet összetéveszteni az építészet megújhodásával? Nem ezt a feladatot akarta a kísérlet elvégezni, hanem egy rossz megoldást úgy-ahogy kijavítani. 5. Miért kell Gropiustól annyit idézni, hogy legyünk elfogulatlanok. Elfogultnak lenni bűn? Juhász Gyula tévedett, hogy megírta a „Milyen volt szőkesége” című versét? Nem lehetünk szerelmesek, költők vagy építészek? A paksi kísérlet nem az építészet fejlődését jelenti. Szükségmegoldás, és az indokolja, hogy a házgyárak egyelőre nem állnak le. De azt is jelenti, hogy valamit feltétlenül kell tenni, mert a sivár környezet talán még egy egész népnek is el tudja rontani a kedélyét. A Wekerle-telep drágább házakból épült ugyan, de az alaprajza annyival szellemesebb a lakótelepekénél, hogy nem is lehet lakótelepnek hívni. Inkább laknék a paksi házakban, mint a József Attila telepen, de még inkább laknék a Wekerle-telepen. Melocco Miklós szobrász JELLEGTELEN ÉPÍTÉSZET :Nem tartom szerencsés kísérletnek a paksi házakra applikált népi motívumokat Semmi esetre sem hoznám összefüggésbe Bartók és Kodály világszínvonalú zenéjével. Az építészet csak belülről, tartalmilag, öntörvényei szerint újulhat meg. Nagy László szónoki kérdésére, hogy „hol az építőművészet” csak egy módon lehet válaszolni: sehol. De hogyan is lenne, amikor nincsen építőművész-képzésünk. Magas színvonalú műszaki egyetemünk mellett szükség volna külön építészeti akadémiára, vagy főiskolára, ahol építőművészeket képeznénk ki, a képzőművészekhez hasonlóan. Jelleget adni az építészetnek és építőművészetnek csak akkor lehet, ha ez az igény már az építészképzésben is határozottan kifejezésre jut, így évek múlva talán elvárhatnánk, hogy a fiatal generáció alkotásai megteremtsék a magyar építőművészet karakterét. A jellegtelen sivárságból — véleményem szerint — ez volna az egyik kivezető út A magyar történelem folyamán soha nem volt az építésznek annyi lehetősége, mint éppen napjainkban. Városok, terek, nagy épületegyüttesek jönnek létre, az építőművészet mégis elsikkad. Egyetlen kompozíció sem valósulhat meg a tervező elképzelése szerint, ezért csak heterogén művek születnek. A kül- és belföldi utasok számára majdnem elviselhetetlen, hogy Hegyeshalomtól Záhonyig ugyanazokat a házakat látják. Igaz, hogy a lakások mennyiségi termelése elsőrendű fontosságú, de az már nem igaz, hogy ugyanaz az épülettípus minden tájban felhasználható. Nem jelent változatosságot az a pécsi kísérlet sem, amely a tévé képmezőjének előregyártott vasbeton alkalmazásával próbálja változatossá tenni, a loggiákat. És az sem, hogy kivagyiságból ott is magas házat építünk, ahol műszakilag sem, gazdaságilag sem, városképileg sem indokolt. A budapesti tájba nem illeszkedő szállodák, a budai hegyvidék tündéri panorámájának barbár elépítése, a nem gazdaságos balatoni idényszállók — nem öregbítik építészetünk hírét. Zöldy Emil Ybl-díjas építészmérnök HUMANIZÁLT PANEL Sok szó esett a vitában a lakótelepi építészet „magyaros” jellegéről. Reformkori klasszicista építészetünk mással fel nem cserélhető színfoltot képvisel az európai klaszszicizmus palettáján, anélkül, hogy nemzeti stílusra törekedett volna. Az építők ekkor általában nem is voltak magyarok, a sajátos jelleg a helyi adottságok, igények, anyagi feltételek, tehát az építészetet létrehozó racionális tényezők következménye volt. A lakótelepi építészet sem külsődleges, járulékos tényezők hozzáadása által lesz „magyar”, hanem akkor, ha a magyar éghajlati és környezeti viszonyokhoz igazodva, környezeti értékeink megtartásával és továbbfejlesztésével, anyagi és technikai lehetőségeink optimális felhasználásával, a társadalmi rendszerünkből adódó lehetőségek megvalósítására módot adó, biológiai, pszichológiai és esztétikai igényeinket kielégítő építészetet hoztunk létre. Lakótelepeink sivárságáért a Bauhaus mozgalmat aligha hibáztathatjuk. A Bauhaus történelmi jelentőségű tettet hajtott végre, amikor megtisztította az építészetet az eklektika során rátapadt sallangoktól, elfogulatlan szemlélettel látott hozzá az építészet előtt álló térproblémák megoldásához, és ezzel új utat nyitott az építészet előtt. A modern építészet azóta már maga mögött hagyta a Bauhaus szögletes formáit, sík felületeit, keresett dísztelenségét. A modern architektonika kifejlesztette a héjszerkezetet, amely nemcsak nagy fesztávolságok támaszték nélküli áthidalását teszi lehetővé, hanem lendületes, hajlított vonalakkal gazdagítja a modern építészet esztétikai eszköztárát; létrehozta az öntött technikát, amely az épületek külső falait a legdifferenciáltabb — tehát a maximális komfortot biztosító — épületgépészeti felszerelések befogadására tette alkalmassá, és az épületek homlokzatán szerephez juttatta a plasztikus formákat és a fény-árnyék hatásokat. A modern építészet útja tehát messzire vezet, és nem a Bauhaus hibáztatható azért, ha ezen az úton mi még botorkálva járunk. Aligha hibáztathatunk egyes tervezőket, vagy az építészeket képző egyetemeket lakótelepeink fogyatékosságaiért, arculatuk sivárságáért. A tervezők kezét sok minden megköti — mindenekelőtt a lakásínség — az anyagi és technikai lehetőségek korlátai, az építtetők — mai kifejezéssel öve a beruházók — és a helyi szervek „elvárásai”. Egy korszak építészete nemcsak a tervezők elgondolásait, hanem a kor komplex anyagi és tudati viszonyait, igényeit, eszményeit és törekvéseit tükrözi. A lakótelep, a városkép alakulása nem egyes tervezőkön, vagy tanszékeken múlik, hanem döntések szövevényének az eredője. Itt volna a legfőbb ideje, hogy a végső döntés kialakításánál a gazdaságossági, technikai, pénzügyi és szociálpolitikai szempontok mellett, ezekkel egyenlő súllyal vegyük figyelembe a pszichológiai, szociológiai és városesztétikai szempontokat is, és a végső döntés egy valamennyi szempontot koordináló és azokért együttesen felelős fórum kezében legyen. Nem engedhetjük meg maguknak, hogy tömegével építsünk lakásokat elidegenítő hatású környezetben. Nemcsak fedelet kívánunk a fejünk fölé, hanem humanizált környezetet, ahol otthon vagyunk. Pierre Francastelt idézem: a stílus fogalma nem kevésbé hatékony érték, mint a technikáé. Rév Ilona művészettörténész