Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-11-01 / 44. szám - Szilágyi István: A paksi kísérlet • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal) - Melocco Miklós: Öt kérdés és egy kijelentés • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal) - Zöldy Emil: Jellegtelen építészet • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal) - Rév Ilona: Humanizált panel • vitacikk • Major Máté: Nagypanel és tulipán (ÉS 1975. szeptember 27.) (5. oldal)

VITA az építészetre 1975. NOVEMBER 1. A PAKSI KÍSÉRLET A pécsi fiatalok kísérletének egy­­egy állomását láthatjuk Paks új­­házain. Lépésről lépésre követhető a felületről a mélyebb formáláson át a belső tartalom bizonyos fokú átalakításáig terjedő törekvés. A kísérlet azonban még nem kész. Lehet, hogy a tervezett „végső kifejlet” nem hozza majd meg a szó legáltalánosabb értelmében el­várható építészeti többletet. De ak­kor is, baj-e, vagy miért baj, hogy ennyi is megvalósult? Hiszen ezzel sikerült arculatot adni a paksi lakó­telepnek, amely enélkül — a be­építés koncepciótlansága miatt — a többinél is sivárabb lett" volna. Egy újító szándékú gondolat, terv, csu­pán kisebb szakmai közösségek bir­toka. Fontos, hogy megvalósuljon, épületté váljék, hogy alkotók, kri­tikusok és használók következteté­seket vonhassanak le belőle. Eddig tehát semmi hiba sem történt. A tanulságok­ rendszerezését pedig most már a vita egyes megállapítá­sai is segíthetik. És most nézzük közelebbről a tulipánt! Az elmúlt évtizedekben Keleten és Nyugaton egyaránt előtérbe ke­rült az épületek díszítése, ami ta­lán annak a jele, hogy korunk épí­tészeti stílusának kései korszakát éljük. A díszítés különféle lehet. Általában egyre gyakrabban füg­getleníti magát a rendszerint vilá­gosan kirajzolódó szerkezeti ele­mek adta tektonikus rendtől, mint ahogyan a hagyományos, klasszikus terek tércsuklói is egyre jobban el­mosódnak a kábel- és pneumatikus szerkezetek világában. Két példát említek csak, bár számuk könnyen növelhető: Új-ULA szabadon festett­e házait és a párizsi metró alagútjai­­nak mozaik­burkolatát. Az egyete­mes építészet elveinek szemszögé­ből nem döntő, hogy a díszítés kreatív kompozíciót ad-e, és az sem, hogy milyen hagyomány arány­rendjéből kölcsönzött. Sokkal fon­tosabb az alkalmazásban megnyil­vánuló érzék és művészi ízlés. Ami az architektonikus hatást illeti: a paksi házak díszítő motívumainak nagysága elem méretű, és az én szememben nem nyomja el a pane­lek ritmusát Inkább olyannak lá­tom őket, mint a geodéták szintező lécét, ami nagy távolságból is köny­­nyíti a leolvasást. És mert szinte kivétel nélkül mindegyik síkdíszí­­tés, nem csalja meg a szemlélőt, mint például Pécs modern város­részének néhány épület­én a bütüfal ablakai körüli rajz perspektivikus — térbeni alakzatot érzékeltető —­­hatása. E­gy panelház egész külső felülete, már csak teljesen homo­gén voltából adódóan is architek­­tonikus kifejezés hordozója, nin­csenek „szabad helyek”, amelyekre a díszek úgy volnának elhelyezhe­tők, mint a történeti építészet tu­lajdonképpen vázas (oszlop-geren­dás, vagy oszlop-íves) alkotásain. A díszítésnek ebben a módjában olyan lehetőségek keresését érzem, amelyhez az építészettörténet konk­rét tanulságai nagyon kevés tám­pontot nyújtanak. És hadd említ­sem meg azt is, hogy a lakótelep későbbi épületein — a kísérlet má­sodik lépcsőjében — újabb analóg vonalú kiegészítő elemekkel is ta­lálkozunk a loggiák oldalfalain, a lehetőségek között hadat üzenve a „skatulyáik” jellegtelenségének. A harmadik lépcső alapja egy tér­szervezési elv keresztülvitele lesz, amelynek formai követelményei már nem díszítések. Az építészetnek valóban belülről, tartalmában kell megújulnia, hogy aztán formáiban is kövesse ezt a változást. Én nem féltem a pécsi fiatalokat, hogy megrekednek a paksi házak „olcsó fogásánál”. Kár, hogy ez a kisarkított vita éppen a „tulipánok” körül folyik. Hiszen azokon az épü­leteiken, ahol megfelelőbb adottsá­gaik voltak a belső tartalomból ki­bontható szerkezeti és formai meg­oldásokhoz, a díszítést szántó már csak észrevétlenül, mint az ember alkotó kezének szimbolikus lenyo­matát alkalmazzák (az orfűi ház), vagy teljesen el is hagyták (siklósi ravatalozó). Puritánok és minden különlegességük ellenére is tisztán szerkesztettek ezek az épületek, meggyőzően sorolhatók építésze­tünk utolsó öt évének legjava ter­méséhez. Meggyőznek arról is,­­hogy a paksi házak csak egy kísér­letet, egy utat jelentettek számukra és nem az egyedül üdvözítő utat mai építészetünk „magyarításához”. Szilágyi István építészmérnök ÖT KÉRDÉS ÉS EGY KIJELENTÉS Nagyon jó volt olvasni Major Máté és Nagy László vitáját az épí­tészetről. Mint Fisher és Szpasszki­j a sakkot, ők is érdekessé tették ezt a könnyű műfajnak egyáltalán nem nevezhető munkaterületet. A vitát olvasva viszont axiómá­kat kellett tudomásul vennem. Olyanokat, amelyekről még senki sem bizonyította be, hogy valóban igazságok-e. 1. Egy épületnek a dísze, ha nem szervesen illeszkedik az épület szerkezeteihez, miért okvetlenül rossz? A kőszegi sgraffitos ház, vagy a Sixtus kápolna hogy mer szép lenni, ha ennek a tételnek nem felel meg? 2. Teoretikusokon kívül kiknek okozott gondot, sivár-e a Bauhaus? Fényképeket kellene közölni az eredeti weimari házakról, és min­denki látni fogja, hogy sivárak, és semmi csodálatos és érthetetlen nincsen abban, hogy ami ebből szü­letett, szintén sivár. 3. Miért hasznos Lechner Ödön Iparművészeti Múzeumát összeha­sonlítani a paksi házakkal? A Mú­zeum pazar palota — a paksi házak rokona a Nagykörút mellékutcái­nak rossz bérházsora. 4. Miért kell a paksi kísérletet összetéveszteni az építészet megúj­hodásával? Nem ezt a feladatot akarta a kísérlet elvégezni, hanem egy rossz megoldást úgy-ahogy ki­­javítani. 5. Miért kell Gropiustól annyit idézni, hogy legyünk elfogulatla­nok. Elfogultnak lenni bűn? Juhász Gyula tévedett, hogy megírta a „Milyen volt szőkesége” című ver­sét? Nem lehetünk szerelmesek, költők vagy építészek? A paksi­ kísérlet nem az építészet fejlődését jelenti. Szükségmegoldás, és az indokolja, hogy a házgyárak egyelőre nem állnak le. De azt is jelenti, hogy valamit feltétlenül kell tenni, mert a sivár környezet talán még egy egész népnek is el tudja rontani a kedélyét. A We­­kerle-telep drágább házakból épült ugyan, de az alaprajza annyival szellemesebb a lakótelepekénél, hogy nem is lehet lakótelepnek hívni. Inkább laknék a paksi há­zakban, mint a József Attila tele­pen, de még inkább laknék a We­­kerle-telepen. Melocco Miklós szobrász JELLEGTELEN ÉPÍTÉSZET :Nem tartom szerencsés kísérlet­nek a paksi házakra applikált népi motívumokat Semmi esetre sem hoznám összefüggésbe Bartók és Kodály világszínvonalú zenéjével. Az építészet csak belülről, tartal­milag, öntörvényei szerint újulhat meg. Nagy László szónoki kérdésére, hogy „hol az építőművészet” csak egy módon lehet válaszolni: sehol. De hogyan is lenne, amikor nin­csen építőművész-képzésünk. Ma­gas színvonalú műszaki egyete­münk mellett szükség volna külön építészeti akadémiára, vagy főisko­lára, ahol építőművészeket képez­nénk ki, a képzőművészekhez ha­sonlóan. Jelleget adni az építészet­nek és építőművészetnek csak ak­kor lehet, ha ez az igény már az építészképzésben is határozottan kifejezésre jut, így évek múlva ta­lán elvárhatnánk, hogy a fiatal ge­neráció alkotásai megteremtsék a magyar építőművészet karakterét. A jellegtelen sivárságból — véle­ményem szerint — ez volna az egyik kivezető út A magyar történelem folyamán soha nem volt az építésznek annyi lehetősége, mint éppen napjaink­ban. Városok, terek, nagy épület­­együttesek jönnek létre, az építő­művészet mégis elsikkad. Egyetlen kompozíció sem valósulhat meg a tervező elképzelése szerint, ezért csak heterogén művek születnek. A kül- és belföldi utasok számára majdnem elviselhetetlen, hogy He­gyeshalomtól Záhonyig ugyanazo­kat a házakat látják. Igaz, hogy a lakások mennyiségi termelése első­rendű fontosságú, de az már nem igaz, hogy ugyanaz az épülettípus minden tájban felhasználható. Nem jelent változatosságot az a pécsi kísérlet sem, amely a tévé képmezőjének előregyártott vasbe­ton alkalmazásával próbálja válto­zatossá tenni, a loggiákat. És az sem, hogy kivagyiságból ott is ma­gas házat építünk, ahol műszakilag sem, gazdaságilag sem, városképi­­leg sem indokolt. A budapesti táj­ba nem illeszkedő szállodák, a bu­dai hegyvidék tündéri panorámájá­nak barbár elépítése, a nem gazda­ságos balatoni idényszállók — nem öregbítik építészetünk hírét. Zöldy Emil Ybl-díjas építészmérnök HUMANIZÁLT PANEL Sok szó esett a vitában a lakó­telepi építészet „magyaros” jellegé­ről. Reformkori klasszicista építé­szetünk mással fel nem cserélhető színfoltot képvisel az európai klasz­­szicizmus palettáján, anélkül, hogy nemzeti stílusra törekedett volna. Az építők ekkor általában nem is voltak magyarok, a sajátos jelleg a helyi adottságok, igények, anyagi feltételek, tehát az építészetet lét­rehozó racionális tényezők követ­kezménye volt. A lakótelepi építé­szet sem külsődleges, járulékos té­nyezők hozzáadása által lesz „ma­gyar”, hanem akkor, ha a magyar éghajlati és környezeti viszonyok­hoz igazodva, környezeti értékeink megtartásával és továbbfejlesztésé­vel, anyagi és technikai lehetősé­geink optimális felhasználásával, a társadalmi rendszerünkből adódó lehetőségek megvalósítására módot adó, biológiai, pszichológiai és esz­tétikai igényeinket kielégítő építé­szetet hoztunk létre. Lakótelepeink sivárságáért a Bauhaus mozgalmat aligha hibáz­tathatjuk. A Bauhaus történelmi jelentőségű tettet hajtott végre, amikor megtisztította az építésze­tet az eklektika során rátapadt sallangoktól, elfogulatlan szemlé­lettel látott hozzá az építészet előtt álló térproblémák megoldásához, és ezzel új utat nyitott az építészet előtt. A modern építészet azóta már maga mögött hagyta a Bauhaus szögletes formáit, sík felületeit, ke­resett dísztelenségét. A modern architektonika kifejlesztette a héj­szerkezetet, amely nemcsak nagy fesztávolságok támaszték nélküli áthidalását teszi lehetővé, hanem lendületes, hajlított vonalakkal gaz­dagítja a modern építészet esztéti­kai eszköztárát; létrehozta az ön­tött technikát, amely az épületek külső falait a legdifferenciáltabb — tehát a maximális komfortot biz­tosító — épületgépészeti felszerelé­sek befogadására tette alkalmassá, és az épületek homlokzatán szerep­hez juttatta a plasztikus formákat és a fény-árnyék hatásokat. A mo­dern építészet útja tehát messzire vezet, és nem a Bauhaus hibáztat­ható azért, ha ezen az úton mi még botorkálva járunk. Aligha hibáztathatunk egyes ter­vezőket, vagy az építészeket képző egyetemeket lakótelepeink fogya­tékosságaiért, arculatuk sivárságá­ért. A tervezők kezét sok minden megköti — mindenekelőtt a lakás­ínség — az anyagi és technikai le­hetőségek korlátai, az építtetők — mai kifejezéssel öve a beruházók — és a helyi szervek „elvárásai”. Egy korszak építészete nemcsak a tervezők elgondolásait, hanem a kor komplex anyagi és tudati vi­szonyait, igényeit, eszményeit és tö­rekvéseit tükrözi. A lakótelep, a városkép alakulá­sa nem egyes tervezőkön, vagy tan­székeken múlik, hanem döntések szövevényének az eredője. Itt vol­na a legfőbb ideje, hogy a végső döntés kialakításánál a gazdaságos­­sági, technikai, pénzügyi és szociál­politikai szempontok mellett, ezek­kel egyenlő súllyal vegyük figye­lembe a pszichológiai, szociológiai és városesztétikai szempontokat is, és a végső döntés egy valamennyi szempontot koordináló és azokért együttesen felelős fórum kezében legyen. Nem engedhetjük meg ma­guknak, hogy tömegével építsünk lakásokat elidegenítő hatású kör­nyezetben. Nemcsak fedelet kívá­nunk a fejünk fölé, hanem huma­nizált környezetet, ahol otthon va­gyunk. Pierre Francastelt idézem: a stílus fogalma nem kevésbé haté­kony érték, mint a technikáé. Rév Ilona művészettörténész

Next