Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-03 / 1. szám - Lengyel Balázs: Az egyetlen szó • könyvkritika | Verseskönyvről - verseskönyvre • Tóth Judit: A tér visszahívása (Szépirodalmi) | Székely Magda: Átváltozás (Szépirodalmi) (10. oldal) - Lator László: Mikor kormozva csonkig égnek • vers (10. oldal) - Szabó Marianne: Minitextil • kép (10. oldal)

LATOR LÁSZLÓ: Mikor kormozva csonkig égnek gyertyái a bitang határnak mikor az édes semmiségek szétzüllenek s új rendbe állnak mikor a forgó porgomolyból a hatkor még hályogos égalj lapján egy hangra visszafordul az egyetlen­ test seregélyraj mikor rekedtre vált az ünnep részeg kedve mikor a vásott szövedéken már szembetűnnek a kopások a szakadások mikor komorabb napra készít a reggel s görcsösen köhögve valami jármű elenyészik a rothadt cefre szagú ködbe mikor még szinte észrevétlen foltokban érdes pikkelyekben kiütközik a szép szeméten valami jóvátehetetlen Mikor kormozva csonkig égnek s a szeszélyes mintájú forma felfedi az élesre ajzott tekintetnek gyorsan romolva a pontos vékony szálú rajzot mikor a szín a fény az árnyék az anyag szaga íze nedve bekerítve és fenyegetve csak mondja mondja a magáét mikor a fák még lobbanékony hevükben megmeredve állnak mikor a nyirkos hasadékon minden az érett magra árad mikor vékony álmában adva melegében mindenre éber érzékeivel ösztönével figyel a készülő zajokra­­mikor álmában az állat megérzi közelét a teste éjszakájában tévedezve az övénél nagyobb halálnak L3 H3D »IRODALOM I I ----------KÖNYVEK-----------­ - Tóth Judit: A tér visszahívása (Szépirodalmi, 68. old.) Székely Magda: Átváltozás (Szépirodalmi, 56 old.) A költészetben négy sor többet nyomhat a latban, mint négyezer. Tudatunkat mégis befolyásolja a mennyiség, a termékenység. Aki sokat publikál, belénkivódik. És ez természetes is, de rajtunk múlik, hogy a sok ezer sor ne takarja el azt a szerényen meghúzódó négyet. Egy ilyen látszatra egyszerűt, sőt szürkét például: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza — Az én kezem gyönge a rosszra. — A hulló test helyén leüthetetlen — erősen áll az én igazi testem.” Mielőtt az olvasó csodálkozva elutasítana, kérem, hogy egy pillanatra gondolkozzék el Gondoljon az emberi haladás legkülönbözőbb mártírjaira. Legki­vált a költőkre. Az emberség és az erőszak örök összeütközéseiben egy Radnótira, egy József Attilára. Az ő „igazi testükre”, amely erősen áll közöttünk. Leütés után is leüthetet­­lenül. De bár lehetne még, nem erről a fontos, összegező négy sorról sze­retnék beszélni, hanem két arány­lag ritkán publikáló költő új ver­­seskönyvéről, melyet kár volna ha eltakarna a mennyis­ég. • Az első kötet címe A tér visszahívása. Tóth Judit harmadik kötete. Feszült, drámai. Nem úgy drámai persze, hogy egy történet­sort ad elő, hanem úgy, hogy egy feloldhatatlannak tűnő belső konf­liktust exponál és juttat el vala­milyen érvényes nyugvópontig. Mindjárt világosabb leszek. Az első olvasásra nehezen értelmezhető cím a konfliktus magjára utal: ide­genbe kerülve, idegen tereken él­ve, emlékeink színhelyétől távol hogyan lehet továbbra is ,önma­gunkkal azonosan élni. Például, mint Tóth Judit esetében, magyar költő­ként Párizsban. De ez, kimondva, máris leszűkíti a problémát. Az otthon-, a szülőföld-, a hazavesztés igaz banalitására. Ez lenne csupán a drámai mag­a korunkban, saj­nos, oly gyakran, oly ismerősen je­lentkező? Nem ez, nemcsak ez. Hadd ismételjem: a megváltozott térben s a változtató időben (ez éppoly lényeges) hogyan maradha­tunk azok, akik vagyunk vagy akik lenni törekszünk: magánvaló híd emlékeink és a jövőnk között. Szét nem tört, önmagába nem zá­ródott személyiség, kiben „az em­lék és a jelenidő egymásba ér”. „Ki mindennap megtapasztja a széttört időt, szétvágott teret”, s kinek „szülőföldje a folytonosság, mely­ben egybeér az itt, az ott, a most s az akkor". A létezés kérdését színezi itt a kiszakadás, mint az önmegvalósítás akadálya. Mégpedig a támadott lé­tezését. De hogy mindez még világosab­ban álljon előttünk, üssük fel Tóth Judit két előző kötetét (Tűzfalak, Két város). Tekintsünk bele magas­rendű önmegvalósításának a króni­kájába. Felbukkan benne két má­sik drámai csomópont — megint csak a létérzet válságaként. Az első még a gyerekkorból származik, s ha történetsor kell az ilyesmihez, ennek igazán van bőséges történet­sora : kivégzések, szülők elvesztése, hányódás az árvaságban. A háború, a fasizmus aknarobbantásai a belső világ zilált terében. A másik cso­mópont (a két város vall róla) már nem ilyen végletes. Az élet folyta­tása, a szülés-élmény a magia — és­pedig ezek után. A véletlen hozta életveszély után a vállalt veszély, mely az égető emlékek legyőzését is szolgálja, de fel is kavarja azt, amit el akar takarni. Visszatekintésnek ennyi elég. Ugye nyilvánvaló, hogy az önként vállalt új helyzet (az idegenben való élet) újra csak az egzisztencia létérzetét érinti, azt fenyegeti. A szétbontó, idegen mindennapokkal szemben a vers, a költészet az el­lenállás, az összetartó erő, az azo­nosság bizonyítéka, önfelejtés és önelvesztés helyett — építkezés. Hiszen oly­­könnyű az elveszés. — Csak ácsorogni arctalan, kitömve. — Egy próbabábu törzsében lapul­ni, — ki félig alva, hogyha forgat­ják, forog”. Az építkezés helye természetesen a benső világ — egyedül ott lehet legyőzni a tér korlátait és a szét­mosó időt. Anyaga: az emlékezés és a meditáció. Kínzó emlékezés és heves, feloldódást kereső meditá­ció, mely — az elmondottakból vi­lágos is már — a kétségbevontság állapotával feszül szembe, és újra meg újra felteszi a kérdést: ki va­gyok, mi vagyok, mi a helyem és feladatom a világban. Egyszóval az egyedi létezés alapkérdéseit. A köl­tészetnek, különösen a huszadik századi költészetnek ezek igazán hangsúlyos témák Az azonosság problémája pedig különösen mo­dern mondanivaló. Tóth Judit ver­seiben azonban nem általános vagy csakis meditatív síkon jelent­keznek, hanem mintegy önvéde­lemként. Vagyis: az úgynevezett, létkérdések személyes létezésének legaktuálisabb, legégetőbb kérdé­sei. Mindebből a versre nézve sok minden következik. Mindenekelőtt az, hogy­ a vers a költő számára életmentő létszükséglet. Komlr, aggályos hivatástudat hozza létre, nincs benne se játék, se divatos trükk, se mellébeszélés. Voltakép­pen nem más, mint drámai színtér, egy monodráma színtere (olyan Beckett-féle, de reményt csillantó, kiutakat kutató Becketté), melyben­­ az egyetlen szereplő abbahagyha­­tatlanul, szinte megszállottan kör­be s körbe járja az alappontokat. Innen a versek állóképszerűsége, önmagukba visszatérő íve, s az, hogy az előrejutás inkább csak a kötet egészén keresztül világlik ki. Ez talán hátrány az egyes versek olvasójának, de előny a kötet­­olvasónak, mert az egymást erősítő versek során át ő kerül e csupa­­felelősség költészet szuggesztív ha­tása alá. De következik belőle a versek kifejezésmódja is. Az a választé­kos, mégis bőséggel áradó vers­nyelv, mely közvetlen gondolatot és közvetett képi érzékeltetést úgy ötvöz egybe, hogy a kép fegyelme ne legyen nyűge a meditációs ívek­nek. Tóth Juditnak ritkák az egyet­len látomásra épülő, zárt versei. Mestereitől eltérőleg, kikkel ugyan heves intellektualitása rokon, ked­veli a gondolati anyag közvetlen, esszészerű kimondását (s ettől ver­se beszédesebb), de elmélkedését egyfelől igyekszik gnómatikussá nyesni, véglegessé tömöríteni — e téren kitűnőek a találatai —, más­felől képi és metaforikus szilánkok habarcsával illeszteni őket egymás­hoz. E leírásnál persze érzéklete­sebb egyetlen példa: „Kezdetben kívánságaid, — később tapasztala­taid héja vagy. — Egyre több rész, karéj, szelet, — gyűlnek a megis­mert dol­gidk szilánkjai, — csillog­nak benned, mint a szén. — Éghető és éghetetlen tapasztalat-hegyek. — Kazán-tűzzel ég az, ami éghet”. Az első két sor aforisztikus megállapí­tásából nyomon követhetően csú­szik át a strófa egy érzékeltető, plasztikus metaforahalmazatba. S bár az idézetet stiláris példá­nak választottam, olyan tartalmi elem villan fel benne, amiről még beszélni kell. Gyűlnek a megismert dolgok, mondja itt nyomatékkal az egyik sor, s ráfelel a kötet végéről a Párbeszéd az éjszakával Című vers, mely a költő feladatairól vall: „Eltalálni ahhoz, ami van­. — Saját magunkhoz. Hozzájuk. Bejárni — a megvilágosodások és elsötétedések őserdejét... — Amit bejárunk, a miénk, — mindenkié...” Töredé­kességükben is kulcsot kínáló állí­tások. Azt mondják el, hogy ez az önvédelmi belső építkezés dehogyis áll meg az egyénnél, hanem nagy­szabású, szenvedélyes megismerés­­vágyában,önmaga és a világ azono­sítására tör. Hozzákötődve „ahhoz, ami van”: egy zaklatott sorshoz, zaklatott, képtelen és gyötrődve bízó huszadik századunkban. De a megvilágosodásokon és elsötétedé­­seken át, mégis’eljutva valami szi­lárd igazhoz, amelyhez csak jelen­tékeny költészet ér el. • Székely Magdának is túl kellett jutnia Tóth Juditéval rokon emlé­kein. Lásd tizenhárom évvel ez­előtt megjelent kötetét, a Kőtáblát. De a gyerekként átélt, felnőttnek­­is­ sok tapasztalat nemcsak a maga kiírására késztette, hanem egész költői útját eljegyezte a jó, az igaz, az emberség kérdéseinek latolgatá­sával. Ha már tűzoszlopok és ví­ziók által nem szól hozzánk az Úr — ilyesféleképpen fogalmazta meg indulása idején —, nekünk ma­gunknak kell a kőtáblákat kifarag­nunk. Nem véletlen, hogy e cikk elején idézett négysoros — a költő igazáról — Székely Magdától való. Új kötetének, az Átváltozásnak a mottója. S az sem, hogy a kötetben a biblikus metafora-rendszer hasz­nosításával egy egész ciklus foglal­kozik metafizikátlan korunknak már-már metafizikát érintő kérdé­seivel: a jó és a rossz közötti vá­lasztással. Azzal, amit József Atti­la a maga tömörségével így tár elénk: „Mért legyek én tisztessé­ges? Kiterítenek úgyis! — Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Székely Magda az Albigens című versében (tehát történetibb síkon) így exponálja a kérdés első felét: „Mert az igazán győz a rossz — a rosszon győz a rosszabb — mi vég­re mégis ellene — mondani a go­nosznak”. És ilyen kategorikusan válaszolja meg: „Mikor a jóra sem­mi jel, — jel nélkül is indulni kell — az egyre sürgetőbb sötétben, — amíg kigyúlva, mint az ablak, — magam világítok magamnak.” A kérdéssel, mondom, egész cik­lus foglalkozik. Summázó versek sora. Olyanok is, amelyek nem kul­túrtörténeti köntösben szólalnak meg. Egy nyolcsorosat közülük még ide iktatok az előbbi válasz kiegé­szítéséül. „Alig valami dönti el — hogy ide vagy oda — kis mozdula­tok súlytalanság — állapota — Alig valami ki a bátor — és ki a gyá­va — honnét mégis a helyzetek — végső világossága”. Nos, e három idézet után már feltehetem a kérdést: úgynevezett meditatív, gondolati költészet ez? Olyan, amilyenre az erkölcsi, filo­zófiai kérdések latolgatását emle­getve gondolhattunk? Bizony nem olyan. A magányos töprengések in­dulat- és gondolatmenetei lezajla­nak itt a vers előtti állapotban, nem kerülnek bele a versbe. Szé­kely Magda már csak azt mondja el, ami belőlük életérzéssé vált. A léttapasztalatot. S azt sem többnyi­re közvetlenül (bár példáink arra engednek következtetni), hanem inkább közvetve, egy-egy látomás vagy parabola zárt költői kereté­ben. Minél plasztikusabban, minél tömörebben, úgy, mint aki hisz a mással ,cserélhetetlen. .„egyetlen szó”-ban. Pedig ezt azzal igazán megkérdőjelezte a huszadik száza­di költői gyakorlat, nagy címletét csörgő apróra váltva fel. De Szé­kely Magda minden ereje latbave­­tés­ével azt keresi, azt az egyetlen szót, amely gondolatsorokat tömö­rít, kötetek helyett beszél. Úgy ír, mint akinek kevés a helye. És jel­lemző az íróra, hogy hány sorra való mondanivalót, hány képzelet­beli papírívet lát maga előtt, ami­kor írni kezd. Székely Magda ma­gamagával szűkmarkú. Az egyetlen szót keresi. De a költőileg érvényes egyetlen szót, a költőileg érvényes egyetlen megfo­galmazást. Nemcsak tömöret, pon­tosat, hanem a kötött ritmusba be­­lesimulót, hangtestével is érzékle­teset. A szépen, szuggesztívan tö­mörítőt. Székely Magda törvény­­szerű megállapításai formájuknál, hangkompozíciójuknál fogva is tör­­vényszerűek; azoknak a kőtábla­­megfogalmazásoknak a távoli szel­lemében fogantak, amelyeket még a szájhagyomány tartott fenn; a biblia gondolatritmusa, alliteráci.06 nyelve, meg a népballadáké teszi őket megjegyezhetőkké szemben a szabad verssel, melynek nem szavai, inkább csak hangulata marad meg. (Lásd például az idézetekben a záró sorok alliterációit.) Pedig szóvá­lasztásában a nyelvi archaizmus csak színező elem. Ha a „véshető­­ség” célja is, egészében József At­tila utáni szótár a szótára. Az­t írja például Madonna című versének második szakaszában: „Sötét anyá­nak ilyen — világos fia, — a dep­resszió után — eufória”. A század elején ez a „depresszióra eufória” még így hangzott: bánatra öröm. Ady megnövelt jelentésű szóhasz­nálatában : nemre igen; a múlt szá­zad közepén: borúra derű. Egy egész világ és benne az életérzés micsoda változása kellett, hogy a pszichológiai szaknyelv versbe ér­jen, s egy ismert ellentét korunkra érvényes, egzakt és tartalmas mo­dulációjává legyen. • Látható mindebből: Székely Mag­da költészete tart némi távolságot a hetvenes évek lírai hangjától. In­kább a hagyományhoz kapcsolódik, persze elsősorban a modern hagyo­mányhoz, már kötött formájánál fogva is, meg a személyes és a tör­vényszerű dialektikájának meg­valósításában is: költészetében élet­rajzot kínáló élménysoron sarkall­nak az általános tapasztalatok. Ha szemérmesen, ha tartózkodva, de kirajzolódik a sorsa. Az Ünnep cí­mű kötetzáró ciklus azonban átszí­nezi ezt a képet. S hoz meglepe­tést. A szavakkal való szűkmarkú­ság, úgy látszik, addig növekedett a költőben, míg versét le nem fe­szegette a hagyomány fájáról. Vagy csaknem lefeszegette. Míg el nem dobatta azt a magasrendű, áttéte­les lírizmust, amely általános ér­vényű mondanivalóinak testet adott. Igen, de még kevesebb szó hogy válhat testté? Természetesen a tartalmas kihagyások révén. Hi­szen nemcsak a sorközök, a pon­tok utáni szünetek hordozhatnak mondanivalót — ezt eddig is tud­tuk —, de tartalmas lehet a le nem itt, ám az olvasó képzeletében életre hívott mondatrész. Állhat a vers, a szűkszavú vers, olyan meg­szakított mondattöredékekből, amelyek sorozatosan az olvasóban fejeződnek be, a leírt szavak csak az állítás irányulását jelzik. Ezt a „mondat-költészetet” per­sze nem Székely Magda találta ki — itt-ott mások is kísérleteztek ve­le — de ő úgy talált bele, mintha rászabták volna. Mintha mély bel­ső életének ez volna a legtermé­szetesebb kifejezési formája. Még a feszessége is (mely egyszerre eré­nye és gátja) oldódott, hogy teret nyisson közvetlenségének. Egy per­sze rejtőzködő közvetlenségnek, mely éppen ezzel a nem megfogal­mazó, de felidéző beszéddel elju­tott létérzete nem csak összefog­laló, de rezdülésről rendülésre való közléséig. A szűkszavúság ellenére a folyamatos híradásig. Nem tudom, hogy ez a kötött formát és a zenei bel cantót ugyan fenntartó, de mégiscsak más ható­anyagú lírizmus folytatható-e — egy életen át bizonyosan nem —, de amit Székely Magda itt létre­hozott vele: remeklés. LENGYEL BALÁZS: Verseskönyvről — verseskönyvre . Az egyetlen szó 1976. JANUÁR 3.

Next