Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-28 / 35. szám - Bistey András: Cigány osztályok • reflexió | Visszhang • Szegő László: Kellenek-e a cigány osztályok? ÉS, augusztus 14. (2. oldal) - dr. Hajdók János: Közkeletű tévedések • reflexió | Visszhang • Rapcsányi László rádiós interjúsorozata (2. oldal) - El Kazovszkij: Színpad • kép (2. oldal)
Szerkesztői üzenetek SCHRÖTTER T., BUDAPEST. A mindennapi bevásárlás nehézségeiről írott cikkünket egészíti ki olvasónk szellemes levele. „Miért kezdik az új cikket forgalmazni, ha nincs folytatás? A színes tévé is elfogyott tizenkilencezerért, bár nagyban hirdettük még az olimpia előtt” — írja többek között. „Így alakul ki az a helyzet, mely a fagylaltos táblájára emlékeztet. Mai fagylaltkülönlegességeink: MÁLNA.’5 MARKUS ZOLTÁN, CSAJÁG. „Egyre több kirohanást olvasok a telkeket határoló kerítés ellen. Hogy kapitalista csökevény, státusz szimbólum, kézzelfogható individualizmus, és így tovább ... Én védelmezem a kerítést. Mert az védi a virágokat, a házat és lakóit a kóbor állatok, az »eltévedt« gépek és néha a rossz szándékú emberek ellen.” Mi a jó szándékú emberek nevében nem a kerítést bántjuk, ha bántjuk, hanem az egészségtelen és ízléstelen kerítéskultuszt, kerítésversenyt, amely nem a virágok védelmét szolgálja, hanem a tulajdonos jó módját közli a világgal, hivalkodóan. v. gAspAr, erzsébet, cluj-NAPOCA. Bár a recenzió, mellyel vitatkozik, nem lapunkban jelent meg, úgy véljük, hogy a Sándor Iván regényéről megjelent ismertetés nem téved, ha a tiszaeszlári pert „szégyenletes és döbbenetes per”-nek nevezi, ön szerint ezek a jelzők igaztalanok, hiszen a vádlottakat felmentették. Ez igaz. De amint a franciák is szégyenletesnek tekintik a Dreyfussügyet, mely szintén az ártatlan rehabilitálásával végződött, úgy a mi történelmünknek is döbbenetes eseménye volt Tiszaeszlár. Hogy a huszadik században is akadtak tisztességes emberek, akiket hamis vád ért, nem változtatja meg sem az inkvizícióról, sem a Szent Bertalan éjszakáról alkotott történelmi ítéletünket. RÁKOS EDIT, BUDAPEST. Egyik glosszánkban szóvá tettük, hogy a történelmi várkastély kertjében csak valutáért árulnak ajándéktárgyakat. „De mit tegyen az a turista, aki a visegrádi Silvanus-szállóban üdül és lapot szeretne írni rokonának vagy jó barátainak? Ebben a szállodában kizárólag a Konzumturist árul képeslapot a valutáért. Más bolt pedig nincs a hegyen. Hát nem furcsa, hogy Magyarországon, magyar nyaraló, magyar képeslapot csak idegen valutáért vehet?” — kérdi ön. De furcsa. Nagyon furcsa. DIENES LAJOSNÉ, MARAD. Mészáros Tamás cikkében sajtóhiba következtében olvashatta a rákfenék szót. Hadd reméljük, hogy az írásában említett egyetemi tanár viszont viccből mondott rákfeneket a rákfene helyett. Kérdésére, hogy vajon nem tévedésből használták a Háború és béke című tévésorozatban a partizán kifejezést, csak Tolsztoj regényére hivatkozhatunk, ő jelölte meg így azt a bizonyos alakulatot. CSONKA MIKLÓS, SZEGED. Olvasónk szerint helytelen a kereskedelmet hibáztatni, amikor a korszerű vásárlási szokások akadályairól beszélünk, ön fenntartás nélküli bizakodással néz az e tárgyban rendezett és rendezendő népfrontankétok elé. Kívánjuk, hogy önnek legyen igaza. (Folytatás az 1. oldalról) tes. Tudta később Zrínyi, a költő. És kívülük persze még mások is. De mindig kevesen. S annyi volt a belső és a külső akadály, hogy — a mégoly kiáltó jelek ellenére — azok, akik tudták, ritkán mozgósíthattak elegendő erőt. Amikor sikerült, akkor Róma a déli harangszót rendelve éltette a reményt; akkor Kinizsi Pál fekete serege dalmát és bosnyák várakat vívott; akkor három nap, három éjjel égett az eszéki híd ... Nem folytatom. Mohács — és összes Mohácsaink — okait valahogy így kellene keresnünk. Mert igaz: akármit hozott is azóta a nem csituló vita, abban rokonszenveznünk kell Nemeskürtyvel, hogy még a Mohács utáni évtizedben is keresi az alternatívákat, a cselekvés lehetőségeit, s kiáltó szóval hánytorgatja fel, ami elmulasztatott. Ám az ország sorsán alakító mindennapi politikai cselekvés csak azokban a nagyobb erőterekben képzelhető el, kaphat realitást, válhat szándékból, ábrándból, tervből valósággá, hatékony tetté, amelyeket évtizedek és évszázadok fejlődésében mérhető folyamatok határoznak meg. 1526 árnyéka száz-százötven, ha nem több éve ott sötétletűt egyre magasodva, egyre közeledve a Balkán felől. És voltak, akik látták. Voltak, akik felismerték a szembeszállás súlyos kötelességét, minden mást előző szükségét. Jórészt olyanok különben, akiknek birtoka, érdekeltsége a veszély közvetlen zónájéba esett. Ez természetes. De az véletlen-e, hogy Hunyadi János a kereskedelem és a városok szabadságának védelmezője? S rövid tevékenysége bizonyságaként az ifjú Hunyadi László is az? És nem a régi kultúracentrikusság jele, hogy Mátyás humanista kapcsolatai, reneszánsz mecénás volta annyival ismertebb, hirdetettebb — persze, látványosabb is, hiszen tárgyiasult emlékei ott sorakoznak műemlékeink között, múzeumaink polcain!—,mint az, aminek a talaján, amiből az ő irodalom-, művészet- és tudománypártolása megszülethetett: a gazdaságpolitikája. S nem világos-e a szerepe a Zrínyiek tevékenységében és nézetrendszerében a család érdekeltségének a kor fő exportüzletében, a szarvasmarha-kereskedelemben? Nemcsak a kor katonai, politikai, társadalmi erőit kellett józanul felmérnie annak, akit utóbb megillethet elismerésünk, hogy jól látta hazája sorskérdéseit, s a maga tennivalóit. Ennél is jobban kellett látnia azt, hogy hol tart és hogy merre tartson az ország gazdasága.Meg azt, hogy az önérdek érvényesítése ne keresztezze úgy a nagyobb közösség vagy az ország érdekét, hogy ami bejön a saját révén, annak utóbb sokszorosa vész el a közös vámon. Ami valóban félelmetes, már-már irracionális, az az, hogy a magyar uralkodó osztályok mily sokszor politizáltak, döntöttek a maguk hosszú távú érdekei ellen, holott saját sorukból is támadtak Hunyadik, Rákóczik, Széchenyik...) S éppen a gazdaságot nézve lehet a pillanatnyi érdek a legkevésbé irányadó. A gazdaság lassú mozgású, ekkoriban még különösen az. Hosszú távú trendjét, fejlődésvonalát kellett felismerni a helyes igazodáshoz Még azt az „eretnek” lehetőséget is innen tekintve ítélhetjük meg reálisan, ami akkor, és azóta végig oly sokakat elborzasztott, pedig valódi alternatíva volt, hogy nem jártunk volna-e jobban, ha eleve elfogadjuk a törököket? Az ozmán birodalom nem volt annyira „barbár”, elmaradott, mint azt sokan máig hiszik; bizonyítja ezt hatékony közigazgatása, fejlett központi adminisztrációja. Ám mégiscsak alacsonyabb fokú termelési rendet képviselt az akkori középeurópainál. S erőforrásainak, melyeket teljes területéről oly sikeresen központosított, hatalmas részét fordította változó sikerű és végső soron meddő háborúkra új és új területek birtoklásáért. Magyarország pedig mindenképpen olyan peremvidéke maradt volna, ami kiesik még az ottani fejlődés fő sodrából is. Igaz, ezt a gyepű sorsot a Habsburg-birodalom részeként sem kerülhette el. De ebben legalább egy fejlettebb formációnak lett határvidéke. S végül is, ha nem moralizálunk, ez dönti el, hogy bár a fenti alternatívát valódinak nevezzük, elutasítása utólag mégis helyesnek minősül. Csábító volna, ám ebben a keretben csak még vulgárisabban lehetne felidézni, hogy a reformkor ellentmondásaiban, vitáiban hogyan szunnyadt már minden ott, ami végül 1849-hez vezetett; kapcsolódni történettudományunknak a Mohácsról folyónál nem kevésbé eleven vitájába a kiegyezésről, melyben a legélesebben feltett kérdés az, hogy volt-e ok-okozati kapcsolat 1867 és 1914 között, tehát a kiegyezés, a dualizmus vezetett-e közvetlen szállal az első világháborúhoz; keresni a gazdasági-társadalmi tények, folyamatok hiányos ismeretének következményeit 1919-ben és így tovább. De hát a konklúzió így is nyilvánvaló, és én itt csak igen sokadszor ismételhetem. Csak a gazdasági — s az általa meghatározott társadalmi — fejlődés haladásirányát jól felismerve és követve, s az önérdeket a társadalmi, a nemzeti érdekekkel jól egyeztetve váltak, válnak végleg a múlt, a történelem mind távolabbi emlékeivé Mohácsaink. Hogy ez a „jól” túlságosan általános, túlságosan megfoghatatlan? Nem az. Rögtön nagyon konkrét lesz, ha időhöz kötjük, ha történelmünk egy-egy szakaszán belül keressük. S Mohácsainkra sok mentséget mondhatunk, kivéve azt, hogy nem voltak — bárha sokszor kevesen! —, akik jól láttak és jó irányban haladtak. Közkeletű tévedések Egyre kevesbednek azok az emberek, akik latin („deákos”) műveltségen nőttek fel, s még inkább azok, akik alapos — hagyományos terminológiát alkalmazó — valláserkölcsi nevelést kaptak. Éppen ezért a marxizmuson felnőtt olvasóközönség tekintélyes része a „párbeszéd” korában sem tudja, miről is szól a „másik”. A Rapcsányi László készítette rádiós interjúsorozat a Bibliáról — művelődéstörténeti „fejtágításnak” fogható fel, s ezt a hivatását becsülettel el is végzi. Különböző világnézetű tudósok szólalnak meg, megvitatnak nyelvi, mitológiai, régészeti, stílusbeli s más efféle kérdéseket. Ez azonban önmagában kevés. Sok évi tapasztalatból tudom: megfelelő segédkönyvek hiányában sokan a sajtóból szedegetik össze a vallásra, az egyházra, a Bibliára vonatkozó ismereteik morzsáit. Éppen ezért nem közömbös, hogy mi kerül a nyomdagépek hengerei alá. S ha elszólás, tévedés történt, azt — úgy kívánja a tisztesség — célszerű helyrehozni. 1. Kozocsa Sándor írja — vitázva Péter Lászlóval — Juhász Gyulának Eörsi Júliával állítólag megkötött házasságáról: ___a házasságkötési szándék bejelentését 1918 és 1923 között sem a Krisztinavárosi, sem pedig a Józsefvárosi (Jezsuita) Plébánia anyakönyvében bejegyezve nem találtam.” (ÉS, július 10.) — Ebből az olvasó arra következtethet, hogy a magyar jezsuitáknak a rend fennállásáig (1951) a Józsefvárosban plébániájuk volt. Pedig aki csak némileg ismeri ezt a rendet, tudhatja, hogy a jezsuiták nemigen szoktak vállalni plébániát; alkotmányuk (s ennek kivonata, az Epitome) szerint ugyanis kerülik a sok adminisztrációval járó kötöttséget, hogy mint az „Úr katonái” jobban megőrizhessék mozgékonyságukat. s A „nagy” Mohács-vita mellett, amely a csata és az 1526 előtti és utáni történelmi lehetőségek, cselekvésváltozatok értékeléséről folyik, van egy „kis” Mohács-vita is. A gyásztérről magáról, az eddig feltárt és a talán még feltárható tömpsírokról, és az emlékparkról. Mi a teendőnk, mit diktál a tudományos érdek és mit a kegyelet, most, immár ötödfélszáz évvel a tragédia után? Nehéz eldönteni. Mohács olyan történelmi jelkép lett, hogy jelentősége nem mérhető a halottak számával vagy a csatavesztés tényéből fakadó — valóságos, vagy vélt — következmények súlyával, így logikus volna, hogy nagy ütközeteink közül éppen erről tudjunk meg valóban mindent, amit a föld kivallhat. A sírok, leletek alapján hadtörténészeink, régészeink, antropológusaink rekonstruálják a legmesszebbmenően a csata lefolyását. Másrészt tudni kell, hogy egy csatáról igen keveset mond a temetés (ez esetben akár a török végezte azt el, akár Kanizsai Dorottya úrnő a jobbágyaival, akár a környék népe). S keveset mondanak a túlnyomóan kifosztott, levetkőztetett — tetemek csontjai is. Ugyanakkor régészeti kapacitásunk igen csekély, antropológusaink pedig az egyéb ásatások csontanyagának feldolgozásában is súlyosan adósak. Annyi azonban bizonyos, hogy azt a területet, amelyen 1526. augusztus 29-én az ütközet — mai is, méreteink és feltételezéseink szerint — lezajlott, olyan, valóban hatékony védelem alá kell helyezni, hogy ott tájrongáló, a jövendő kutatást hátráltató építkezés ne történjék, és ami építés és földmunka elkerülhetetlen, ott éber figyelem akadályozzon meg minden — a kegyeletet és a kutatás érdekeit egyaránt sértő — rongálást, s tegye lehetetlenné az esetleges leletek elkallódását Mert az utókor lehet, hogy végleg elfelejti, kitörli emlékezetéből Mohácsot. De lehet, hogy — már végleg csak „steril” történelemként — majd nálunk is hevesebben kutatja és vitatja odatódulhassanak, hol „nagyobb a lelkek java” (majus auxilium animarum). Budapesten egyetlen plébániájuk sem volt, egész Magyarországon pedig mindössze kettő (Nagykapornakon és Hódmezővásárhelyen). A Józsefvárosban valóban volt lelkészségük (Mária u. 25.), de lelkészségen nem vezetnek anyakönyvet. Ez a lelkészség az úgynevezett Krisztus Király Plébániához tartozik, ezt viszont csak 1934-ben szakították ki a hatalmas Józsefvárosi, Horváth Mihály téri plébániából, tehát a szóbanforgó ügyben tekintetbe sem jöhet. 2. Déry Tibor július 24-i „hordalék”-ában szkeptikusan töprengve említi a „bibliai legendát, mely tehén és kanca helyett egy ökröt és egy szamarat állít a kis Jézus jászola mellé, vigyázóként.” A gyanútlan, Bibliát nem ismerő olvasó azt hiheti, hogy ez a „legenda” — mint például az ember teremtéséről szóló — valóban olvasható a Bibliában. Pedig erről szó sincs a Jézus születésének körülményeit leíró Lukács-evangéliumban.A népi képzelet azonban s főként a barokk művészet az evangéliumban emlegetett pásztorok mellé odaállította ezt a két istállós barmot is. De még a jászol felállítása és tisztelete is csak 1223-hoz, éspedig a „poverellóhoz” (Assisi Ferenc) fűződik. 3. Szintén Déry — ugyanott —, a természet védelmében kardoskodva írja: „abba a gyanúba esem, hogy VI. Pál pápa enciklikáját szolgálom, mely a gyermekáldást jelöli meg a házastársi populáció egyetlen megengedhető célja és mentségeként.” De hiába keresem a születések szabályozásáról szóló körlevélben (Humanae vitae, 1968. VII. 25.) az inkriminált kijelentést, sehol sem találom. Ellenkezőleg, az enciklika felsorolja az eszményi házasság célját és értelmét (ratio), de ebben a sorrendben: teljes emberi, „érzéki és szellemi” szerelem legális kerete; „a személyes barátság egészen, különleges formája, amelyben a házastáársak nagylelkűen megosztják egymással minden dolgukat, indokolatlan fenntartások és számítások nélkül”; majd: „ez a szerelem hűséges és kizárólagos egészen a halálig”. És csak utoljára következik a gyermekáldás szempontja: „Végül pedig termékeny ez a szerelem ... A gyermekek jelentik a házasság legmagasabb ajándékát, és a legnagyobb mértékben javukra válnak maguknak a szülőknek is...” (Olvasható a Vigilia 1968. novemberi számában.) Való igaz a keresztény hittudósok a középkorban — még Aquinói Tamás is — a gyermekáldást találták „mentségnek” a házastársi egyesülésre, amit korábban egyenesen „bűnnek” vélelmeztek még a legnagyobbak, köztük Augustus Aurelianus is. De pápai megerősítést ezek a tanítások nem nyertek, zsinati döntések sem voltak róluk. A II. vatikáni zsinat — nyilván hatott rá a már évtizedekkel előtte működő Teilhard de Chardin ezirányú töprengése is — végleg lezárta ezt a kérdést (Gaudium et spes constitucio, 50.) — éppen a fent idézett módon. 4. Takács Imre a július 31-én megjelent Ki a korszerű? című kisesszéjében, a „bibliából időszerűvé váló miért vagyunk”-ot emleget. A biblia valóban választ szeretne adni az emberi lét végső miértjeire. De a megfogalmazás — „Miért vagyunk a világon?” —jellegzetesen katekizmusi. A katekizmusok, kezdve a 16. században élt német Canisius Péterétől egészen a 20. századi olasz Gasparinéig, köztük a honi (főként az egri) hittani kiskönyvek — évszázadokon keresztül sztereotip módon ismételgették ezt így. A hagyománnyal először a sokat vitatott és a Vatikán által kiegészítésre kényszerített Holland Katekizmus (Utrecht, 1966) szakított, így kezdve a kérdéseket: „Ki vagyok én? Mi az ember?” Dr. Hajduk János MOHÁCSAINK VISSZHANG Cigány osztályok Szegő László kitűnő cikket írt.Kellenek-e a cigány osztályok? ÉS, augusztus 14.) a cigány osztályok szervezésének hasznáról, sőt nélkülözhetetlenségéről. Igazát szeretném néhány adattal is bizonyítani. Egy nagyobb tanulmányhoz gyűjtöttem anyagot tavasszal a Szolnok megyei Tiszaiburán. Ez a község arról nevezetes, hogy lakosainak több mint egyharmada cigány, és ha a demográfiai robbanásnak is méltán nevezhető szaporodási ütem változatlan marad a cigányok körében, nyolc-tíz év múlva a lakosság nagyobb részét fogják alkotni. Érdekes, és a Szegő László állításait teljes mértékben igazoló adatokat szereztem az iskolában, ahol 1973 óta szerveznek cigány osztályokat. De beszéljenek inkább a tények! A cigánygyerekek aránya jóval magasabb az iskolában, mint a községben: az alsó tagozatban hatvannégy, a felsőben negyvenhat százalék. Ez az utóbbi adat igen kedvező, s bizonyíthatóan a cigány osztályok szervezésének eredménye. Nyolcadikba például az 1975/ 76-os tanévben csak hatan jártak, hetedikbe viszont már huszonkettőn, hatodikba huszonegyen, ötödikbe huszonketten. A cigány osztályok szervezése után tehát többszörösére nőtt a magasabb osztályba lépő cigánygyerekek aránya. Az 1975/76-os tanév első félévében az alsó tagozatban tizenkét gyerek bukott meg, valamennyien cigányok. A felsőben tizenhárom bukott gyerek közül csak hét volt cigány, tehát a különbségek kiegyenlítődtek, a cigánygyerekek aránya alig volt magasabb a bukottak között, mint az egész felső tagozatban. A cigány osztály szervezése nem teljes szétválasztást jelentett, csupán annyit, hogy a két párhuzamos osztály közül az egyikbe csak cigánygyerekek járnak, a másikba pedig vegyesen osztják be a tanulókat. A cigány osztályok jó eredménye korántsem leszállított igények következménye, megfelelő tudásfedezet van mögötte. Bár a cigánygyerekek otthoni felkészülésére alig-alig lehet számítani, van olyan cigány osztály, amely egyegy tárgyból jobb eredményeket ér el, mint a vegyes osztály. Igaz, hogy az ilyen eredmények mögött rendszerint egy-egy „megszállott” pedagógus munkája áll. A tiszaburai cigánygyerekek magyar anyanyelvűek, szüleik közül csak elvétve beszéli egy-kettő a cigány nyelvet. Az ottani cigány lakosság körében viszonylag magas a rendszeresen dolgozó felnőttek aránya, a putrikat pedig kevés kivétellel már lebontották. Ha a cigány osztályok szervezése után ebben a már viszonylag integráltabb, magasabb életszínvonalat elért közösségben is a fenti jó eredmények születtek, még jobbak várhatók olyan helyen, ahol a cigány közösség elmaradása nagyobb a környezetében élőkétől. Bistey András El Kazovszkij: Színpad 1976. AUGUSZTUS 28.