Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-08-28 / 35. szám - Bistey András: Cigány osztályok • reflexió | Visszhang • Szegő László: Kellenek-e a cigány osztályok? ÉS, augusztus 14. (2. oldal) - dr. Hajdók János: Közkeletű tévedések • reflexió | Visszhang • Rapcsányi László rádiós interjúsorozata (2. oldal) - El Kazovszkij: Színpad • kép (2. oldal)

Szerkesztői üzenetek SCHRÖTTER T., BUDAPEST. A min­­dennapi bevásárlás nehézségeiről írott cikkünket egészíti ki olvasónk szelle­mes levele. „Miért kezdik az új cik­ket forgalmazni, ha nincs folytatás? A színes tévé is elfogyott tizenkilenc­­ezerért, bár nagyban hirdettük még az olimpia előtt” — írja többek között. „Így alakul ki az a helyzet, mely a fagylaltos táblájára emlékeztet. Mai fagylaltkülönlegesség­eink: MÁLNA.’5 MARKUS ZOLTÁN, CSAJÁG. „Egyre több kirohanást olvasok a telkeket határoló kerítés ellen. Hogy kapita­lista csökevény, státusz szimbólum, kézzelfogható individualizmus, és így tovább ... Én védelmezem a kerí­tést. Mert az védi a virágokat, a há­zat és lakóit a kóbor állatok, az »el­tévedt« gépek és néha a rossz szán­dékú emberek ellen.” Mi a jó szán­dékú emberek nevében nem a kerí­tést bántjuk, ha bántjuk, hanem az egészségtelen és ízléstelen kerítéskul­tuszt, kerítésversenyt, amely nem a virágok védelmét szolgálja, hanem a tulajdonos jó módját közli a világ­gal, hivalkodóan. v. gAspAr, erzsébet, cluj-NAPOCA. Bár a recenzió, mellyel vi­tatkozik, nem lapunkban jelent meg, úgy véljük, hogy a Sándor Iván re­gényéről megjelent ismertetés nem té­ved, ha a tiszaeszlári pert „szégyen­letes és döbbenetes per”-nek nevezi, ön szerint ezek a jelzők igaztalanok, hiszen a vádlottakat felmentették. Ez igaz. De amint a franciák is szé­gyenletesnek tekintik a Dreyfuss­­ügyet, mely szintén az ártatlan reha­bilitálásával végződött, úgy a mi tör­ténelmünknek is döbbenetes eseménye volt Tiszaeszlár. Hogy a huszadik szá­zadban is akadtak tisztességes embe­rek, akiket hamis vád ért, nem vál­toztatja meg sem az inkvizícióról, sem a Szent Bertalan éjszakáról alkotott történelmi ítéletünket. RÁKOS EDIT, BUDAPEST. Egyik glosszánkban szóvá tettük, hogy a tör­ténelmi várkastély kertjében csak va­lutáért árulnak ajándéktárgyakat. „De mit tegyen az a turista, aki a vi­segrádi Silvanus-szállóban üdül és la­pot szeretne írni rokonának vagy jó barátainak? Ebben a szállodában ki­zárólag a Konzumturist árul képes­lapot a valutáért. Más bolt pedig nincs a hegyen. Hát nem furcsa, hogy Magyarországon, magyar nyaraló, ma­gyar képeslapot csak idegen valutáért vehet?” — kérdi ön. De furcsa. Na­gyon furcsa. DIENES LAJOSNÉ, MARAD. Mészá­ros Tamás cikkében sajtóhiba követ­keztében olvashatta a rákfenék szót. Hadd reméljük, hogy az írásá­ban említett egyetemi tanár viszont viccből mondott rákfeneket a rák­fene helyett. Kérdésére, hogy vajon nem tévedésből használták a Háború és béke című tévésorozatban a par­tizán kifejezést, csak Tolsztoj regé­nyére hivatkozhatunk, ő jelölte meg így azt a bizonyos alakulatot. CSONKA MIKLÓS, SZEGED. Olva­sónk szerint helytelen a kereskedel­met hibáztatni, amikor a korszerű vá­sárlási szokások akadályairól beszé­lünk, ön fenntartás nélküli bizako­dással néz az e tárgyban rendezett és rendezendő népfrontankétok elé. Kívánjuk, hogy önnek legyen igaza. (Folytatás az 1. oldalról) tes. Tudta később Zrínyi, a költő. És kívülük persze még mások is. De mindig kevesen. S annyi volt a belső és a külső akadály, hogy — a mégoly kiáltó jelek ellenére — azok, akik tudták, ritkán mozgósít­hattak elegendő erőt. Amikor si­került, akkor Róma a déli harang­­szót rendelve éltette a reményt; akkor Kinizsi Pál fekete serege dalmát és bosnyák várakat vívott; akkor három nap, három éjjel égett az eszéki híd ... Nem folytatom. Mohács — és összes Mohácsaink — okait vala­hogy így kellene keresnünk. Mert igaz: akármit hozott is azóta a nem csituló vita, abban rokonszen­veznünk kell Nemeskürtyvel, hogy még a Mohács utáni évtizedben is keresi az alternatívákat, a cselek­vés lehetőségeit, s kiáltó szóval hánytorgatja fel, ami elmulaszta­­tott. Ám az ország sorsán alakító mindennapi politikai cselekvés csak azokban a nagyobb erőterekben képzelhető el, kaphat realitást, vál­hat szándékból, ábrándból, tervből valósággá, hatékony tetté, amelye­ket évtizedek és évszázadok fejlő­désében mérhető folyamatok hatá­roznak meg. 1526 árnyéka száz-százötven, ha nem több éve ott sötétletűt egyre magasodva, egyre közeledve a Bal­kán felől. És voltak, akik látták. Voltak, akik felismerték a szembe­szállás súlyos kötelességét, minden mást előző szükségét. Jórészt olya­nok különben, akiknek birtoka, ér­dekeltsége a veszély közvetlen zó­nájéba esett. Ez természetes. De az véletlen-e, hogy Hunyadi János a kereskede­lem és a városok szabadságának védelmezője? S rövid tevékenysé­ge bizonyságaként az ifjú Hunya­di László is az? És nem a régi kul­­túracentrikusság jele, hogy Mátyás humanista kapcsolatai, reneszánsz mecénás volta annyival ismertebb, hirdetettebb — persze, látványo­sabb is, hiszen tárgyiasult emlékei ott sorakoznak műemlékeink kö­zött, múzeumaink polcain!­­—,mint az, aminek a talaján, amiből az ő irodalom-, művészet- és tudomány­pártolása megszülethetett: a gaz­daságpolitikája. S nem világos-e a szerepe a Zrínyiek tevékenységében és nézetrendszerében a család ér­dekeltségének a kor fő exportüz­letében, a szarvasmarha-kereske­delemben? Nemcsak a kor katonai, politikai, társadalmi erőit kellett józanul fel­mérnie annak, akit utóbb megil­lethet elismerésünk, hogy jól látta hazája sorskérdéseit, s a maga ten­nivalóit. Ennél is jobban kellett látnia azt, hogy hol tart és hogy merre tartson az ország gazdasá­ga.­­Meg azt, hogy az önérdek ér­vényesítése ne keresztezze úgy a nagyobb közösség vagy az ország érdekét, hogy ami bejön a saját ré­vén, annak utóbb sokszorosa vész el a közös vámon. Ami valóban fé­lelmetes, már-már irracionális, az az, hogy a magyar uralkodó osztá­lyok mily sokszor politizáltak, dön­töttek a maguk hosszú távú érde­kei ellen, holott saját sorukból is támadtak Hunyadik, Rákóczik, Széchenyik...) S éppen a gazda­ságot nézve lehet a pillanatnyi ér­dek a legkevésbé irányadó. A gaz­daság lassú mozgású, ekkoriban még különösen az. Hosszú távú trendjét, fejlődésvonalát kellett fel­ismerni a helyes igazodáshoz Még azt az „eretnek” lehetősé­get is innen tekintve ítélhetjük meg reálisan, ami akkor, és azóta végig oly sokakat elborzasztott, pe­dig valódi alternatíva volt, hogy nem jártunk volna-e jobban, ha eleve elfogadjuk a törököket? Az ozmán birodalom nem volt annyi­ra „barbár”, elmaradott, mint azt sokan máig hiszik; bizonyítja ezt hatékony közigazgatása, fejlett köz­ponti adminisztrációja. Ám mégis­csak alacsonyabb fokú termelési rendet képviselt az akkori közép­európainál. S erőforrásainak, melye­ket teljes területéről oly sikeresen központosított, hatalmas részét fordította változó sikerű és végső soron meddő háborúkra új és új területek birtoklásáért. Magyaror­szág pedig mindenképpen olyan peremvidéke maradt volna, ami ki­esik még az ottani fejlődés fő sod­rából is. Igaz, ezt a gyepű­ sorsot a Habsburg-birodalom részeként sem kerülhette el. De ebben legalább egy fejlettebb formációnak lett ha­tárvidéke. S végül is, ha nem mo­ralizálunk, ez dönti el, hogy bár a fenti alternatívát valódinak ne­vezzük, elutasítása utólag mégis he­lyesnek minősül. Csábító volna, ám ebben a ke­retben csak még vulgárisabban le­hetne felidézni, hogy a reformkor ellentmondásaiban, vitáiban ho­gyan szunnyadt már minden ott, ami végül 1849-hez vezetett; kap­csolódni történettudományunknak a Mohácsról folyónál nem kevésbé eleven vitájába a kiegyezésről, melyben a legélesebben feltett kér­dés az, hogy volt-e ok-okozati kap­csolat 1867 és 1914 között, tehát a kiegyezés, a dualizmus vezetett-e közvetlen szállal az első világhá­borúhoz; keresni a gazdasági-tár­sadalmi tények, folyamatok hiá­nyos ismeretének következményeit 1919-ben és így tovább. De hát a konklúzió így is nyilvánvaló, és én itt csak igen sokadszor ismételhe­tem. Csak a gazdasági — s az általa meghatározott társadalmi — fej­lődés haladásirányát jól felismerve és követve, s az önérdeket a tár­sadalmi, a nemzeti érdekekkel jól egyeztetve váltak, válnak végleg a múlt, a történelem mind távolabbi emlékeivé Mohácsaink. Hogy ez a „jól” túlságosan álta­lános, túlságosan megfoghatatlan? Nem az. Rögtön nagyon konkrét lesz, ha időhöz kötjük, ha történel­münk egy-egy szakaszán belül ke­ressük. S Mohácsainkra sok ment­séget mondhatunk, kivéve azt, hogy nem voltak — bárha sokszor ke­vesen! —, akik jól láttak és jó irányban haladtak. Közkeletű tévedések Egyre kevesbednek azok az em­berek, akik latin („deákos”) mű­veltségen nőttek fel, s még inkább azok, akik alapos — hagyományos terminológiát alkalmazó — vallás­erkölcsi nevelést kaptak. Éppen ezért a marxizmuson felnőtt olva­sóközönség tekintélyes része a „párbeszéd” korában sem tudja, miről is szól a „másik”. A Rapcsá­­nyi László készítette rádiós inter­júsorozat a Bibliáról — művelő­dés­történeti „fejtágításnak” fog­ható fel, s ezt a hivatását becsü­lettel el is végzi. Különböző vi­lágnézetű tudósok szólalnak meg, megvitatnak nyelvi, mitológiai, ré­gészeti, stílusbeli s más efféle kér­déseket. Ez azonban önmagában kevés. Sok évi tapasztalatból tu­dom: megfelelő segédkönyvek hiá­nyában sokan a sajtóból szedege­tik össze a vallásra, az egyházra, a Bibliára vonatkozó ismereteik morzsáit. Éppen­ ezért nem­ közöm­bös, hogy mi kerül a nyomdagé­pek hengerei alá. S ha elszólás, té­vedés történt, azt — úgy kívánja a tisztesség — célszerű helyre­hozni. 1. Kozocsa Sándor írja — vitáz­va Péter Lászlóval — Juhász Gyu­lának Eörsi Júliával állítólag meg­kötött házasságáról: ___a házas­ságkötési szándék bejelentését 1918 és 1923 között sem a Krisztinavá­rosi, sem pedig a Józsefvárosi (Je­zsuita) Plébánia anyakönyvében bejegyezve nem találtam.” (ÉS, jú­lius 10.) — Ebből az olvasó arra következtethet, hogy a magyar je­zsuitáknak a rend fennállásáig (1951) a Józsefvárosban plébániá­juk volt. Pedig aki csak némileg ismeri ezt a rendet, tudhatja, hogy a jezsuiták nemigen szoktak vál­lalni plébániát; alkotmányuk (s ennek kivonata, az Epitome) sze­rint ugyanis kerülik a sok admi­nisztrációval járó kötöttséget, hogy mint az „Úr katonái” jobban meg­őrizhessék mozgékonyságukat. s A „nagy” Mohács-vita mellett, amely a csata és az 1526 előtti és utáni történelmi lehetőségek, cse­lekvésváltozatok értékeléséről fo­lyik, van egy „kis” Mohács-vita is. A gyásztérről magáról, az eddig feltárt és a talán még feltárható tömpsírokról, és az emlékparkról. Mi a teendőnk, mit diktál a tudo­mányos érdek és mit a kegyelet, most, immár ötödfélszáz évvel a tragédia után? Nehéz eldönteni. Mohács olyan történelmi jelkép lett, hogy jelen­tősége nem mérhető a halottak szá­mával vagy a csatavesztés tényé­­ből fakadó — valóságos, vagy vélt — következmények súlyával, így logikus volna, hogy nagy ütköze­teink közül éppen erről tudjunk meg valóban mindent, amit a föld kivallhat. A sírok, leletek alapján hadtörténészeink, régészeink, ant­ropológusaink rekonstruálják a leg­­messzebbmenően a csata lefolyását. Másrészt tudni kell, hogy egy csatáról igen keveset mond a te­metés (ez esetben akár a török vé­gezte azt el, akár Kanizsai Dorot­­­tya úrnő a jobbágyaival, akár a környék népe). S keveset monda­nak a­­ túlnyomóan kifosztott, le­vetkőztetett — tetemek csontjai is. Ugyanakkor régészeti kapacitásunk igen csekély, antropológusaink pe­dig az egyéb ásatások csontanya­gának feldolgozásában is súlyosan adósak. Annyi azonban bizonyos, hogy azt a területet, amelyen 1526. au­gusztus 29-én az ütközet — mai is­­, méreteink és feltételezéseink sze­rint — lezajlott, olyan, val­óban ha­tékony védelem alá kell helyezni, hogy ott tájrongáló, a jövendő ku­tatást hátráltató építkezés ne tör­ténjék, és ami építés és földmunka elkerülhetetlen, ott éber figyelem akadályozzon meg minden — a ke­gyeletet és a kutatás érdekeit egy­aránt sértő — rongálást, s tegye le­hetetlenné az esetleges leletek el­­kallódását Mert az utókor lehet, hogy vég­leg elfelejti, kitörli emlékezetéből Mohácsot. De lehet, hogy — már végleg csak „steril” történelemként — majd nálunk is hevesebben ku­tatja és vitatja odatódulhassanak, hol „nagyobb a lelkek java” (majus auxilium ani­marum). Budapesten egyetlen plé­bániájuk sem volt, egész Magyar­­országon pedig mindössze kettő (Nagykapornakon és Hódmezővá­sárhelyen). A Józsefvárosban va­lóban volt lelkészségük (Mária u. 25.), de lelkészségen nem vezetnek anyakönyvet. Ez a lelkészség az úgynevezett Krisztus Király Plé­bániához tartozik, ezt viszont csak 1934-ben szakították ki a hatalmas Józsefvárosi, Horváth Mihály téri plébániából, tehát a szóbanforgó ügyben tekintetbe sem jöhet. 2. Déry Tibor július 24-i „hor­­dalék”-ában szkeptikusan töpreng­ve említi a „bibliai legendát, mely tehén és kanca helyett egy ökröt és egy szamarat állít a kis Jézus jászola mellé, vigyázóként.” A gya­nútlan, Bibliát nem ismerő olva­só azt hiheti, hogy ez a „legenda” — mint például az ember teremté­séről szóló — valóban olvasható a Bibliában. Pedig erről szó sincs­ a Jézus születésének körülményeit leíró Lukács-evangéliumban.­­A népi képzelet azonban s főként a barokk művészet az evangélium­ban emlegetett pásztorok mellé odaállította ezt a két istállós bar­mot is. De még a jászol felállítása és tisztelete is csak 1223-hoz, éspe­dig a „poverellóhoz” (Assisi Fe­renc) fűződik. 3. Szintén Déry — ugyanott —, a természet védelmében kardos­kodva írja: „abba a gyanúba esem, hogy VI. Pál pápa enciklikáját szolgálom, mely a gyermekáldást jelöli meg a házastársi populáció egyetlen megengedhető célja­ és mentségeként.” De hiába keresem a születések szabályozásáról szóló körlevélben (Humanae vitae, 1968. VII. 25.) az inkriminált kijelen­tést, sehol sem találom. Ellenkező­leg, az enciklika felsorolja az esz­ményi házasság célját és értelmét (ratio), de ebben a sorrendben: teljes emberi, „érzéki és szellemi” szerelem legális kerete; „a szemé­lyes barátság egészen, különleges formája, amelyben a házastáársak nagylelkűen megosztják egymással minden dolgukat, indokolatlan fenntartások és számítások nél­kül”; majd: „ez a szerelem hűsé­ges és kizárólagos egészen a ha­lálig”. És csak utoljára következik a gyermekáldás szempontja: „Vé­gül pedig termékeny ez a szere­lem ... A gyermekek jelentik a házasság legmagasabb ajándékát, és a legnagyobb mértékben javuk­ra válnak maguknak a szülőknek is...” (Olvasható a Vigilia 1968. novemberi számában.) Való igaz a keresztény hittudósok a közép­­korban — még Aquinói Tamás is — a gyermekáldást találták „ment­ségnek” a házastársi egyesülésre, amit korábban egyenesen „bűn­nek” vélelmeztek még a legna­gyobbak, köztük Augustus Aure­lianus is. De pápai megerősítést ezek a tanítások nem nyertek, zsi­nati döntések sem voltak róluk. A II. vatikáni zsinat — nyilván ha­tott rá a már évtizedekkel előtte működő Teilhard de Chardin ez­­irányú töprengése is — végleg le­zárta ezt a kérdést (Gaudium et spes constitucio, 50.) — éppen a fent idézett módon. 4. Takács Imre a július 31-én megjelent Ki a korszerű? című kisesszéjében, a „bibliából idősze­rűvé váló miért vagyunk”-ot em­leget. A biblia valóban választ szeretne adni az emberi lét végső miértjeire. De a megfogalmazás — „Miért vagyunk a világon?” —jel­legzetesen katekizmusi. A katekiz­musok, kezdve a 16. században élt német Canisius Péterétől egészen a 20. századi olasz Gasparinéig, köztük a honi (főként az egri) hit­­tani kiskönyvek — évszázadokon keresztül sztereotip módon ismé­telgették ezt így. A hagyománnyal először a sokat vitatott és a Vati­kán által kiegészítésre kényszerí­­tett Holland Katekizmus (Utrecht, 1966) szakított, így kezdve a kér­déseket: „Ki vagyok én? Mi az ember?” Dr. Hajduk János MOHÁCSAINK VISSZHANG Cigány osztályok Szegő László kitűnő cikket írt­­.Kellenek-e a cigány osztályok? ÉS, augusztus 14.) a cigány osz­tályok szervezésének hasznáról, sőt nélkülözhetetlenségéről. Igazát sze­retném néhány adattal is bizonyí­tani. Egy nagyobb tanulmányhoz gyűjtöttem anyagot tavasszal a Szolnok megyei Tiszaiburán. Ez a község arról nevezetes, hogy lako­sainak több mint egyharmada ci­gány, és ha a demográfiai robba­násnak is méltán nevezhető szapo­rodási ütem változatlan marad a cigányok körében, nyolc-tíz év múlva a lakosság nagyobb részét fogják alkotni. Érdekes, és a Sze­gő László állításait teljes mérték­ben igazoló adatokat szereztem az iskolában, ahol 1973 óta szervez­nek cigány osztályokat. De beszél­jenek inkább a tények! A cigánygyerekek aránya jóval magasabb az iskolában, mint a községben: az alsó tagozatban hat­vannégy, a felsőben negyvenhat százalék. Ez az utóbbi adat igen kedvező, s bizonyíthatóan a cigány osztályok szervezésének eredmé­nye. Nyolcadikba például az 1975/ 76-os tanévben csak hatan jártak, hetedikbe viszont már huszonket­tőn, hatodikba huszonegyen, ötö­dikbe huszonketten. A cigány osz­tályok szervezése után tehát több­szörösére nőtt a magasabb osztály­ba lépő cigánygyerekek aránya. Az 1975/76-os tanév első félévé­ben az alsó tagozatban tizenkét gyerek bukott meg, valamennyien cigányok. A felsőben tizenhárom bukott gyerek közül csak hét volt cigány, tehát a különbségek ki­egyenlítődtek, a cigánygyerekek aránya alig volt magasabb a bu­kottak között, mint az egész felső tagozatban. A cigány osztály szervezése nem teljes szétválasztást jelentett, csu­pán annyit, hogy a két párhuza­mos osztály közül az egyikbe csak cigánygyerekek járnak, a másikba pedig vegyesen osztják be a ta­nulókat. A cigány osztályok jó eredmé­nye korántsem leszállított igények következménye, megfelelő tudás­fedezet van mögötte. Bár a ci­gánygyerekek otthoni felkészülésé­re alig-alig lehet számítani, van olyan cigány osztály, amely egy­­egy tárgyból jobb eredményeket ér el, mint a vegyes osztály. Igaz, hogy az ilyen eredmények mögött rendszerint egy-egy „megszállott” pedagógus munkája áll. A tiszaburai cigánygyerekek ma­gyar anyanyelvűek, szüleik közül csak elvétve beszéli egy-kettő a cigány nyelvet. Az ottani cigány lakosság körében viszonylag magas a rendszeresen dolgozó felnőttek aránya, a putrikat pedig kevés ki­vétellel már lebontották. Ha a ci­gány osztályok szervezése után eb­ben a már viszonylag integráltabb, magasabb életszínvonalat elért kö­zösségben is a fenti jó eredmények születtek, még jobbak várhatók olyan helyen, ahol a cigány közös­ség elmaradása nagyobb a kör­nyezetében­ élőkétől. Bistey András El Kazovszkij: Színpad 1976. AUGUSZTUS 28.

Next