Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-04 / 36. szám - Dobai Péter: Tankolás • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Csohány Kálmán: Ősz • kép (14. oldal) - Iluh István: Alvilág | A kegyeltek | Modernség | Azok kapták | Rezervátum | Ropogós • vers (14. oldal)

Reithauser Tamás az országutat nézte, már várta a váltóját. Egy Buick „Amazon” irányjelzővel jelezte, hogy letér a műútról a benzinkúthoz. Szinte odasimult a számláló- szekrények járdaszigetéhez. A volánnál ülő napszemüveges nő kiadta az ablakon a tankzár kulcsát, mondta, hogy tele kéri a tankot, extra benzinnel. Reithauser kinyi­totta a tankot és megkezdte a töltést. A nő egyedül ült a metálkék luxuskocsiban. Hosz­­szú fehér szipkát vett elő a retiküljéből, be­lehelyezett egy cigarettát és rágyújtott. Reithauser észrevette, de nem szólt rá. Vár­ta a váltóját, a feje ma megint fájt a ben­zingőztől és a sirokkós alkonyati égről még mindig meleg levegőtömegek szakadtak a mezőre és az országútra. Befejezte a töltést, bezárta a tankot és visszaadta a kulcsot. Amikor elvette a pénzt, a nő megszólította: — Nem ismersz meg, Reithauser? A férfi ránézett a mosolygó női arcra, nem ismerte meg. A hölgy levette a nap­szemüveget. Így sem ismerte meg. Akkor a nő kiszállt a kocsiból, Reithauser elé állt, a szemébe nézett. A férfi széttárta a karját, arcán aggodalom tükröződött, semmi hiszé­kenység, csak valami vonástalan közöny. Az öregember odajött az autóhoz, hogy el­lenőrizze a gumikat. Az első kerékről le­vette a szelepsapkát. — Honnan tetszett jönni, ha szabad meg­kérdeznem? — kérdezte a nőtől, miközben visszacsavarta a szelepsapkát és megsimo­gatta a hatalmas, fehérköpenyes gumikere­ket, mely enyhén a járdának fordulva, még szinte zúgott a megtett mérföldektől. — Toledóból — felelte a kérdezett. Az öreg nem hallotta a választ, mert köz­ben átállt a túlsó kerékhez. — Lellén, 1964-ben nagyon tetszettél ne­kem, Reithauser. Tíz éve annak. Verset is írtam hozzád, egyik éjszaka. Egy himnuszt. Sokáig őriztem, emlékeztem rá, de elveszett, most már nem tudok belőle semmit. Tán­coltunk, elvittél motorcsónakozni, vitorláz­ni. Megvan még a hajód, Reithauser Tamás? — Öt éve eladtam A csónakot is. Emlék­szem. Marian a neved. — Emlékszel a nevemre, Reithauser. Hogy élsz? Vannak gyerekeid? — Van egy fiam. — Mikor nősültél meg? — Soha. — Fantasztikus, hogy itt álltam meg. A benzin... a benzin elég lett volna Pestig. És te állsz itt. Örülök, hogy látlak. Tíz éve. Errefelé laksz? — Nem. Pesten. — Megvan még a Nortonod? — Eladtam azt is, tavaly. — Mindig azt szeretted, csupa olaj vol­tál... merre laksz Pesten? — A Walkür utcában. — És egyedül élsz a fiaddal? — Ketten. — Úgy élsz, mint régen? A nyarat lent töltöd a Balatonon, a téli estéket pedig a Maximban vagy a Moulenben? Reithauser mosolygott és mintha bólintott volna. Kinézett az országútra. Az autók most már oszlopokban húztak Budapest felé. — Versenyzel még? — Nem. Visszavonultam. És te, Marian, hol élsz? — Én odaátról jöttem. Baltimore-ban la­kom, az USÁ-ban. Férjhez mentem egy amerikai tanárhoz, akit Rómában ismertem meg. Egy diákcsoportot vezetett, a műemlé­keket jöttek át megnézni, én meg az Ibusz­­szal voltam Rómában, a Fórumon összeke­veredett a két csoport, lefényképeztük egy­mást, így ismerkedtünk meg, haza se jöt­tem, csak értesítettem anyámat. — Alig ismertelek meg, Marian. És jó kint? — Jó. Prímán élek. Tagja vagyok egy csomó ligának, clubnak, sokat vagyok úton, független vagyok. Most kicsit nehéz lesz... . — Miért? — El fogják bocsátani a férjemet a kollé­giumból, ahol tanít. Az igazgatónő szerint a férjemet csak az választja el az anarchis­táktól, hogy azok nem isznak, ő pedig iszik. Meg egy európai utazás, az mindig drága. De haz­a kellett jönnöm, Reithauser, mert honvágyam volt a hazám után. Ha vissza­megyek, lehet, hogy kölcsönt fogok felvenni az egyháztól. — Vallásos vagy, Marian? — kérdezte Reithauser. Arcán zavar látszott. — Amerikában mindenki vallásos. Az amerikaiak jobban hisznek istenben a ró­maiaknál is. — De te... te is hiszel istenben? — kér­dezte halkan Reithauser. — Igen, hiszek. Te nem? — Én? Én? Én nem hiszek. Hát nézz kö­rül: itt van ez a benzinkút, ott az országút, itt vagy te, itt vagyok én, ki ül a következő autóban? Nem hiszek — mondta még egy­szer Reithauser. Az országutat nézte. — Hinni kell, Reithauser. Az életeddel tartozol istenhez. És egyáltalán ... — Nem lehet hinni benne, Marian. Itt van ez a benzinkút, ott az országút... — Reithauser halkan, zavartan kezdte monda­ni az előbbi sorrendben, de Marian most nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. — Hagyd ezt. Ez materializmus. Azért nem hiszel, mert nem figyelmeztet rá az is­ten. Mert szerencsés voltál. Vagy csak szép talán. Vad és szelíd egyszerre és mindent elértél, amit akartál vagy kívántál. De em­lékezz vissza akár egy ... — Emlékeimben nincs semmi nyoma is­tennek. — Hiú vagy, Reithauser. Itt állsz a ben­zinkútnál és azt mondod, hogy nincs isten. — Mutasd meg nekem valakiben a hitet, az ő hitét, azt, hogy ő tényleg hisz, de nem azért, mert csak az egyik lábára sántít! Ha­bém­, azért, mert a hite nélkül nem tudna élni és én ezt el is higgyem neki. — Magadban kell megtalálnod a hitet, Reithauser. Ahhoz másoknak semmi köze nincs. — Magamban? — Egész nyarakat, éveket mulattál át, Reithauser Tamás. Szent Iván éjszakáján ismertelek meg. A lányok annyit beszéltek rólad. Meg a lányos anyák is. Nagy hasábo­kat dobáltál a tűzre, a strand fehér volt, lobogtak a lángok, mindenki ivott, te Csak szítottad a tüzet és amikor hajnalban már mindenki fáradt volt a tánctól meg az ivás­­tól és kezdtek már hazamenni, akkor te a hajódhoz mentél, elkötötted, én a mólóról néztelek, ahogy lassan kilavíroztál a hul­lámtörő alatt, felhúztad a vitorlát és déli irányba elhajóztál. Akkor hajnalban nem tudtam elaludni. Akkor rád gondoltam. Dél­után megint kimentem a strandra. A lei­­leiek mondták, hogy reggel és délelőtt nagy vihar volt, felborultak a hajók. Három vi­torlázó belefulladt a Balatonba, a mentőha­jó nem érte el őket. Egy úszó is eltűnt. Ki­mentem a mólóra. Alkonyodott, amikor fel­tűnt a hajód. Kikötöttél, én nem mertem odamenni hozzád. Egyszer visszanéztél a vízre. Nem is tudtad, biztosan nem tudtad, hogy aznap azon a parton négyen belevesz­tek ugyanazokba a hullámokba, amelyeken te áthajóztál. Nekem mintha évek teltek volna el akkor délután. Nem hiszel isten­ben, Reithauser? Most is érzem, hogy akkor szerelmes voltam beléd. Lehet az is, hogy csak nagyon tetszettél. Emlékszel arra a nyárra, Reithauser? — Igen. Azon a napon, amiről te beszélsz, a legjobb barátom fulladt bele a Balatonba. Együtt voltunk katonák. És szerettem a nő­vérét. Egy szőke lány volt, azóta nem lát­tam. Valamiért nem tudott eljönni a fivére temetésére. Arra gondoltam akkor, hogy el­veszem feleségül. Talán a barátom emléké­re, vagy nem tudom... annyira hasonlítot­tak egymáshoz. Attila a borulás közben megsebesült, az ütéstől, ami a fejét érte, el­veszítette az eszméletét, nem tudott kiúszni. Talán, ha nem üti meg m­agát, kiúszott vol­na. — Sír, uram? — kérdezte mosolyogva Marian. Reithauser arcán semmi nyoma nem látszott a sírásnak. Az országutat néz­te, ahogy lassan besötétedik az úszó fény­szórók sugárhamujától jobbra és balra. — Olyan vagy most is, mint amilyen tíz éve voltál. Nagy és erős és az arcod sem változott sokat. Fantasztikus, hogy te vagy itt a benzinkutas, Reithauser. Ezt elmesélem Tomnak... — Kinek? — A férjemnek, Tom Rovennak. — A férjed ... a tanár, ő is hisz istenben? — kérdezte Reithauser. — Hisz. Hogyne hinné. Nem tudom, ho­gyan hisz. Nem kérdeztem soha. Látod, er­ről mi soha nem beszéltünk. Dehát az apja lelkész volt és egyszer mintha azt mondta volna, hogy a nagyapja is. Furcsa, hogy ezt kérdezed. Olyan a tekintete, mintha min­denben hinne, ami a szeme elé kerül. Soha nem beszéltünk erről — Hát a templomba nem szokott elkísér­­ni téged, Marian? — Nem azon múlik ... — Egyszer kérdezd meg tőle... — Mit? — Hogy hisz-e istenben? — Jó —­ mondta Marian. — Nem lehet könnyű így élni. — Hogyan? — Hát úgy, hogy nem tudod, ki az élet­társad — Tom Rover a neve. Latintanár, de tart tornaórákat is, ha fel tud ébredni. Az az első, mindig a tornaóra. Negyvenegy éves. Kékszemű és szőke. Nehezen ébred regge­lenként, de van egy-két fiú az évfolyamból, akik eljönnek érte, hogy felébresszék. Olyankor indiánfutásban mennek a szürke pavilonig, ahol az órákat tartják. Autó futott be a kúthoz, a Buick mögé állt. Marian észrevette, beült a kocsiba,­­ előre hajtott, ott kiszállt, eltaposta a ciga­rettáját, amit előzőleg kipöckölt a szipká­ból, aztán eldobta a szipkát is. Reithausert figyelte, ahogy tölti a benzint. Még négy autó futott be. Marian az országútra nézett: egy újabb csoport gépjármű irány­jelzői vil­logtak a benzinkút leágazásában. Az volt a benyomása, hogy Reithauser szinte alázato­san várja őket. Egy magas, sovány fiatal­ember közeledett a Buick „Amazon” áram­kék cápatestéhez. Arcában még kamaszko­­­ri vonások maradtak, de valami csavargó­öregség is megjelent már a szeme és a szá­ja táján, a mosolya holtterében. A jövevény egy ideig elnézte az autót, mely járó motorral állt az országút küszö­bén. Aztán odament Marianhoz és megkér­dezte, hogy Pestre megy-e. Marian mondta, hogy Pestre megy. Az megkérdezte, hogy el­­vinné-e. Mondta, hogy elviszi. Meg se nézte az arcát. A fiú beült a kocsiba. Hátrább tol­ta az ülést, kinyújtotta a lábait, két kezét, ujjban összefonva és kifordítva, a homloká­hoz szorította, egy pillanatig így maradt, szinte hanyatt fekve a kagylóülésben, aztán rendesen elhelyezkedett. Marian figyelte Reithausert, ahogy az tölti a tankokat és közben az országutat figyeli, a tölcsérszerű fényszóró-sorozatokat, a közeledő távolodá­sokat. Újabb autók kanyarodtak le a kúthoz. Marian beült a kocsiba. Indított. Lassan ki­hajtott a benzinkút parkolóteréről az or­szágútra. A visszapillantótükörben még lát­ta Reithausert, aki a számlálószekrénynél állt, a következő fényszóró-szempárt várva, a töltőpisztollyal a kezében, lazán, idegya­­korlottan, mégis, mintha egy próbaidős vámgyakornok helyzetében lett volna, gya­nakvóan szolgálta a valóságot. Távolodva a tankolóhelytől, Marian még egyszer meglát­ta a visszapillantótükörben Reithausert, ahogy kémleli, várja az országutat. Aztán a mellette ülő fiúra pillantott, annak arcélé­ről gépiesen a műszerfal süllyesztve­ nagyí­­tott konyakfényű osztására nézett, mely je­lezte a sebességet, a fogyasztást, a klímát, az irányt, a pontos időt, a tengerszint feletti magasságot, a levegő páratartalmát, a kilen­gést és a tapadást az útburkolat négyzetmé­ter-viszonylatában, plusz a mindenkori vo­­lánt­ érintő személy — azaz Marian — pul­zusát és testhőmérsékletét. A műszerfalról megint útitársára nézett. Megkérdezte, hogy hisz-e istenben. Nem kapott választ. A má­sik mélyen aludt. Álmában kérdezte. Ami­kor az országút elérte a várost. DOBAI PÉTER ELBESZÉLÉSE: TANKOLÁS ZLUH ISTVÁN: Alvilág Nem hiszem hogy csak arra futja Hogy italboltok Teleköpködött pultjai előtt Ácsorogj míg A csorba pohárba öntött Egy-két fröccsödért Rád vigyorog egy fruska Gojzer-varrásig érő Lebuj szennyét taposva Várod a megcsalt szeretők A halálfejjel tetovált öklnek Kihívjanak egy alvilági tusra A kegyeltek A kegyeltek naponta Hallatnak magukról Papírra ! Izzadják álmaik S az alkotás után Letörlik Arcukról A semmittevés fáradságait m Modernség Igény műveltség tudás Gőg és finomkodás Isteni modor csudás betáplált gondolkodás Azok kapták Ezt a világot Azok kapták Akik már voltak Téli hangyák Rezervátum Az utcáról már Betereltük A hiányos testű Koldulókat A vének rezervátumába Irodaházak előtt Kalapolókat Nem illettek bele A gyönyörű mába Ropogós Az igazság ropogós Kenyér Ki megszegi Elpusztul éhen HH 1 1976. SZEPTEMBER 4.

Next