Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-04 / 36. szám - Dobai Péter: Tankolás • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Csohány Kálmán: Ősz • kép (14. oldal) - Iluh István: Alvilág | A kegyeltek | Modernség | Azok kapták | Rezervátum | Ropogós • vers (14. oldal)
Reithauser Tamás az országutat nézte, már várta a váltóját. Egy Buick „Amazon” irányjelzővel jelezte, hogy letér a műútról a benzinkúthoz. Szinte odasimult a számláló- szekrények járdaszigetéhez. A volánnál ülő napszemüveges nő kiadta az ablakon a tankzár kulcsát, mondta, hogy tele kéri a tankot, extra benzinnel. Reithauser kinyitotta a tankot és megkezdte a töltést. A nő egyedül ült a metálkék luxuskocsiban. Hoszszú fehér szipkát vett elő a retiküljéből, belehelyezett egy cigarettát és rágyújtott. Reithauser észrevette, de nem szólt rá. Várta a váltóját, a feje ma megint fájt a benzingőztől és a sirokkós alkonyati égről még mindig meleg levegőtömegek szakadtak a mezőre és az országútra. Befejezte a töltést, bezárta a tankot és visszaadta a kulcsot. Amikor elvette a pénzt, a nő megszólította: — Nem ismersz meg, Reithauser? A férfi ránézett a mosolygó női arcra, nem ismerte meg. A hölgy levette a napszemüveget. Így sem ismerte meg. Akkor a nő kiszállt a kocsiból, Reithauser elé állt, a szemébe nézett. A férfi széttárta a karját, arcán aggodalom tükröződött, semmi hiszékenység, csak valami vonástalan közöny. Az öregember odajött az autóhoz, hogy ellenőrizze a gumikat. Az első kerékről levette a szelepsapkát. — Honnan tetszett jönni, ha szabad megkérdeznem? — kérdezte a nőtől, miközben visszacsavarta a szelepsapkát és megsimogatta a hatalmas, fehérköpenyes gumikereket, mely enyhén a járdának fordulva, még szinte zúgott a megtett mérföldektől. — Toledóból — felelte a kérdezett. Az öreg nem hallotta a választ, mert közben átállt a túlsó kerékhez. — Lellén, 1964-ben nagyon tetszettél nekem, Reithauser. Tíz éve annak. Verset is írtam hozzád, egyik éjszaka. Egy himnuszt. Sokáig őriztem, emlékeztem rá, de elveszett, most már nem tudok belőle semmit. Táncoltunk, elvittél motorcsónakozni, vitorlázni. Megvan még a hajód, Reithauser Tamás? — Öt éve eladtam A csónakot is. Emlékszem. Marian a neved. — Emlékszel a nevemre, Reithauser. Hogy élsz? Vannak gyerekeid? — Van egy fiam. — Mikor nősültél meg? — Soha. — Fantasztikus, hogy itt álltam meg. A benzin... a benzin elég lett volna Pestig. És te állsz itt. Örülök, hogy látlak. Tíz éve. Errefelé laksz? — Nem. Pesten. — Megvan még a Nortonod? — Eladtam azt is, tavaly. — Mindig azt szeretted, csupa olaj voltál... merre laksz Pesten? — A Walkür utcában. — És egyedül élsz a fiaddal? — Ketten. — Úgy élsz, mint régen? A nyarat lent töltöd a Balatonon, a téli estéket pedig a Maximban vagy a Moulenben? Reithauser mosolygott és mintha bólintott volna. Kinézett az országútra. Az autók most már oszlopokban húztak Budapest felé. — Versenyzel még? — Nem. Visszavonultam. És te, Marian, hol élsz? — Én odaátról jöttem. Baltimore-ban lakom, az USÁ-ban. Férjhez mentem egy amerikai tanárhoz, akit Rómában ismertem meg. Egy diákcsoportot vezetett, a műemlékeket jöttek át megnézni, én meg az Ibuszszal voltam Rómában, a Fórumon összekeveredett a két csoport, lefényképeztük egymást, így ismerkedtünk meg, haza se jöttem, csak értesítettem anyámat. — Alig ismertelek meg, Marian. És jó kint? — Jó. Prímán élek. Tagja vagyok egy csomó ligának, clubnak, sokat vagyok úton, független vagyok. Most kicsit nehéz lesz... . — Miért? — El fogják bocsátani a férjemet a kollégiumból, ahol tanít. Az igazgatónő szerint a férjemet csak az választja el az anarchistáktól, hogy azok nem isznak, ő pedig iszik. Meg egy európai utazás, az mindig drága. De haza kellett jönnöm, Reithauser, mert honvágyam volt a hazám után. Ha visszamegyek, lehet, hogy kölcsönt fogok felvenni az egyháztól. — Vallásos vagy, Marian? — kérdezte Reithauser. Arcán zavar látszott. — Amerikában mindenki vallásos. Az amerikaiak jobban hisznek istenben a rómaiaknál is. — De te... te is hiszel istenben? — kérdezte halkan Reithauser. — Igen, hiszek. Te nem? — Én? Én? Én nem hiszek. Hát nézz körül: itt van ez a benzinkút, ott az országút, itt vagy te, itt vagyok én, ki ül a következő autóban? Nem hiszek — mondta még egyszer Reithauser. Az országutat nézte. — Hinni kell, Reithauser. Az életeddel tartozol istenhez. És egyáltalán ... — Nem lehet hinni benne, Marian. Itt van ez a benzinkút, ott az országút... — Reithauser halkan, zavartan kezdte mondani az előbbi sorrendben, de Marian most nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. — Hagyd ezt. Ez materializmus. Azért nem hiszel, mert nem figyelmeztet rá az isten. Mert szerencsés voltál. Vagy csak szép talán. Vad és szelíd egyszerre és mindent elértél, amit akartál vagy kívántál. De emlékezz vissza akár egy ... — Emlékeimben nincs semmi nyoma istennek. — Hiú vagy, Reithauser. Itt állsz a benzinkútnál és azt mondod, hogy nincs isten. — Mutasd meg nekem valakiben a hitet, az ő hitét, azt, hogy ő tényleg hisz, de nem azért, mert csak az egyik lábára sántít! Habém, azért, mert a hite nélkül nem tudna élni és én ezt el is higgyem neki. — Magadban kell megtalálnod a hitet, Reithauser. Ahhoz másoknak semmi köze nincs. — Magamban? — Egész nyarakat, éveket mulattál át, Reithauser Tamás. Szent Iván éjszakáján ismertelek meg. A lányok annyit beszéltek rólad. Meg a lányos anyák is. Nagy hasábokat dobáltál a tűzre, a strand fehér volt, lobogtak a lángok, mindenki ivott, te Csak szítottad a tüzet és amikor hajnalban már mindenki fáradt volt a tánctól meg az ivástól és kezdtek már hazamenni, akkor te a hajódhoz mentél, elkötötted, én a mólóról néztelek, ahogy lassan kilavíroztál a hullámtörő alatt, felhúztad a vitorlát és déli irányba elhajóztál. Akkor hajnalban nem tudtam elaludni. Akkor rád gondoltam. Délután megint kimentem a strandra. A leileiek mondták, hogy reggel és délelőtt nagy vihar volt, felborultak a hajók. Három vitorlázó belefulladt a Balatonba, a mentőhajó nem érte el őket. Egy úszó is eltűnt. Kimentem a mólóra. Alkonyodott, amikor feltűnt a hajód. Kikötöttél, én nem mertem odamenni hozzád. Egyszer visszanéztél a vízre. Nem is tudtad, biztosan nem tudtad, hogy aznap azon a parton négyen belevesztek ugyanazokba a hullámokba, amelyeken te áthajóztál. Nekem mintha évek teltek volna el akkor délután. Nem hiszel istenben, Reithauser? Most is érzem, hogy akkor szerelmes voltam beléd. Lehet az is, hogy csak nagyon tetszettél. Emlékszel arra a nyárra, Reithauser? — Igen. Azon a napon, amiről te beszélsz, a legjobb barátom fulladt bele a Balatonba. Együtt voltunk katonák. És szerettem a nővérét. Egy szőke lány volt, azóta nem láttam. Valamiért nem tudott eljönni a fivére temetésére. Arra gondoltam akkor, hogy elveszem feleségül. Talán a barátom emlékére, vagy nem tudom... annyira hasonlítottak egymáshoz. Attila a borulás közben megsebesült, az ütéstől, ami a fejét érte, elveszítette az eszméletét, nem tudott kiúszni. Talán, ha nem üti meg magát, kiúszott volna. — Sír, uram? — kérdezte mosolyogva Marian. Reithauser arcán semmi nyoma nem látszott a sírásnak. Az országutat nézte, ahogy lassan besötétedik az úszó fényszórók sugárhamujától jobbra és balra. — Olyan vagy most is, mint amilyen tíz éve voltál. Nagy és erős és az arcod sem változott sokat. Fantasztikus, hogy te vagy itt a benzinkutas, Reithauser. Ezt elmesélem Tomnak... — Kinek? — A férjemnek, Tom Rovennak. — A férjed ... a tanár, ő is hisz istenben? — kérdezte Reithauser. — Hisz. Hogyne hinné. Nem tudom, hogyan hisz. Nem kérdeztem soha. Látod, erről mi soha nem beszéltünk. Dehát az apja lelkész volt és egyszer mintha azt mondta volna, hogy a nagyapja is. Furcsa, hogy ezt kérdezed. Olyan a tekintete, mintha mindenben hinne, ami a szeme elé kerül. Soha nem beszéltünk erről — Hát a templomba nem szokott elkísérni téged, Marian? — Nem azon múlik ... — Egyszer kérdezd meg tőle... — Mit? — Hogy hisz-e istenben? — Jó — mondta Marian. — Nem lehet könnyű így élni. — Hogyan? — Hát úgy, hogy nem tudod, ki az élettársad — Tom Rover a neve. Latintanár, de tart tornaórákat is, ha fel tud ébredni. Az az első, mindig a tornaóra. Negyvenegy éves. Kékszemű és szőke. Nehezen ébred reggelenként, de van egy-két fiú az évfolyamból, akik eljönnek érte, hogy felébresszék. Olyankor indiánfutásban mennek a szürke pavilonig, ahol az órákat tartják. Autó futott be a kúthoz, a Buick mögé állt. Marian észrevette, beült a kocsiba, előre hajtott, ott kiszállt, eltaposta a cigarettáját, amit előzőleg kipöckölt a szipkából, aztán eldobta a szipkát is. Reithausert figyelte, ahogy tölti a benzint. Még négy autó futott be. Marian az országútra nézett: egy újabb csoport gépjármű irányjelzői villogtak a benzinkút leágazásában. Az volt a benyomása, hogy Reithauser szinte alázatosan várja őket. Egy magas, sovány fiatalember közeledett a Buick „Amazon” áramkék cápatestéhez. Arcában még kamaszkori vonások maradtak, de valami csavargóöregség is megjelent már a szeme és a szája táján, a mosolya holtterében. A jövevény egy ideig elnézte az autót, mely járó motorral állt az országút küszöbén. Aztán odament Marianhoz és megkérdezte, hogy Pestre megy-e. Marian mondta, hogy Pestre megy. Az megkérdezte, hogy elvinné-e. Mondta, hogy elviszi. Meg se nézte az arcát. A fiú beült a kocsiba. Hátrább tolta az ülést, kinyújtotta a lábait, két kezét, ujjban összefonva és kifordítva, a homlokához szorította, egy pillanatig így maradt, szinte hanyatt fekve a kagylóülésben, aztán rendesen elhelyezkedett. Marian figyelte Reithausert, ahogy az tölti a tankokat és közben az országutat figyeli, a tölcsérszerű fényszóró-sorozatokat, a közeledő távolodásokat. Újabb autók kanyarodtak le a kúthoz. Marian beült a kocsiba. Indított. Lassan kihajtott a benzinkút parkolóteréről az országútra. A visszapillantótükörben még látta Reithausert, aki a számlálószekrénynél állt, a következő fényszóró-szempárt várva, a töltőpisztollyal a kezében, lazán, idegyakorlottan, mégis, mintha egy próbaidős vámgyakornok helyzetében lett volna, gyanakvóan szolgálta a valóságot. Távolodva a tankolóhelytől, Marian még egyszer meglátta a visszapillantótükörben Reithausert, ahogy kémleli, várja az országutat. Aztán a mellette ülő fiúra pillantott, annak arcéléről gépiesen a műszerfal süllyesztve nagyított konyakfényű osztására nézett, mely jelezte a sebességet, a fogyasztást, a klímát, az irányt, a pontos időt, a tengerszint feletti magasságot, a levegő páratartalmát, a kilengést és a tapadást az útburkolat négyzetméter-viszonylatában, plusz a mindenkori volánt érintő személy — azaz Marian — pulzusát és testhőmérsékletét. A műszerfalról megint útitársára nézett. Megkérdezte, hogy hisz-e istenben. Nem kapott választ. A másik mélyen aludt. Álmában kérdezte. Amikor az országút elérte a várost. DOBAI PÉTER ELBESZÉLÉSE: TANKOLÁS ZLUH ISTVÁN: Alvilág Nem hiszem hogy csak arra futja Hogy italboltok Teleköpködött pultjai előtt Ácsorogj míg A csorba pohárba öntött Egy-két fröccsödért Rád vigyorog egy fruska Gojzer-varrásig érő Lebuj szennyét taposva Várod a megcsalt szeretők A halálfejjel tetovált öklnek Kihívjanak egy alvilági tusra A kegyeltek A kegyeltek naponta Hallatnak magukról Papírra ! Izzadják álmaik S az alkotás után Letörlik Arcukról A semmittevés fáradságait m Modernség Igény műveltség tudás Gőg és finomkodás Isteni modor csudás betáplált gondolkodás Azok kapták Ezt a világot Azok kapták Akik már voltak Téli hangyák Rezervátum Az utcáról már Betereltük A hiányos testű Koldulókat A vének rezervátumába Irodaházak előtt Kalapolókat Nem illettek bele A gyönyörű mába Ropogós Az igazság ropogós Kenyér Ki megszegi Elpusztul éhen HH 1 1976. SZEPTEMBER 4.