Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-25 / 39. szám - Déry Tibor: Látogatás Zelk Zoltánnál (15. oldal) - Zelk Zoltán: Új versek a „Most ilyeneket írok” ciklusból: Déry Tibor kutyája | Mi illőbb az égre? | Utókor | Rím | Csak annyi még | Hajnali tornyok | Szurkoló • vers (15. oldal) - Kosnás Roland: Kiszámoló • kép (15. oldal)

­­­ A látogatás már a kapunál kezdődött, előzetes tá­jékozódás formájában. Kapu: rejtelemmel tömött szó! Kapuk az égbe nyíl­hatnak, a pokolba, sőt a purgatóriumba is; egy szent­­péteri ujj irányítására hullunk vagy emelkedünk — ro­hamosan —, de nyílhat a kapu egy 18 emeletes pesti bérházba is, melynek lakásaiban ugyancsak elfér a menny és a pokol, fő- és albérlőinek ízlése szerint az egyik vagy a másik, de leggyakrabban együtt a kettő, hogy összecsapásaiknak szikrázásától kivilágosodjék az ember mibenléte nemcsak a szomszédok, hanem a ma­gunk okulására is, bár ez utóbbi esetben többnyire ke­vés haszonnal, mert sem kárunkon, sem üdvünkön nem tanulunk, lévén minden ember egy oszthatatlan és tö­kéletes nomád s egyéneinek összességében is összead­­hatatlan, tehát követhetetlen fényszóró és bűzlő pályá­ján, csakúgy, mint a szerénytelen csillagrendszerek a végtelenben. Végtelen? A 18 emeletes pesti bérház kapujából ki­forduló vegyes illatok közt: a végtelen? Tegyük fel, hisz a látogató, orrát szorosan végighúzva az aszfalt fö­lött — mely pedig aránylag tisztának látszik —, oly szenvedéllyel nyomoz, mintha Augiász istállójának vas­­las párái között akarná fölfedezni azt az egyedülálló kék­ illatot, mely alkaloidszerűen kiváltja szenvedésé­től a létet. Megszállottan nyomoz. Minden mozdulata gazdaságos. Kis, karcsú, fekete teste, melynek gyapja­­puha, mint a merinói juhé, hosszan kinyúlik, fara föl­emelkedik, farka merev vigyázállásban, így közelít meg óvatosan előretapogatódzó fejjel egy feltehetően ellen­szenves szagréteget — nyilván egy rivális szuka durva emanációját —, beszívja orrába, májába, szívébe, egész testébe, hogy soha ez életben többé el ne feledkezhessék róla. Nyomoz időt-nem­ ismerőn. A gazda azonban türelmetlen. Ne ajnározzuk veszé­lyes ösztöneinket, gondolja s megrántja a pórázt. Hogyhogy, póráz is van a világon? Póráz, vagyis rabság? Bár a látogató rövid élete során is már megta­nulhatta volna, de szenvedélyes pillanatainkban elfeled­kezünk tapasztalatainkról; szerencsére a póráz emléke­zetünkbe idézi őket. S ha ez egy tűhegynyi fájdalommal jár is, de nyilván ennél nagyobb haszonnal, mert kü­lönben miért viselne a gazda is pórázt a nyakán, ha lát­hatatlanul is? A póráz tilt, de véd is. Ugyan jól festene a világ, ha minden indulat kötetlenül, meztelen fogsor­ral ugrándozna a föld hátán. A látogató tehát, bár farka egy pillanatra lekonyul, lélekben töretlenül iramodik be a lépcsőházba. Ez is is­meretlen terület ugyan, de kivizsgálására nincs idő, a felvonó szagának rovancsolására sem, mert a póráz kényúri önkénnyel vagy kormányzói bölcsességgel — ki tudja? — be-ki ki-be, majd újra ki-be be-ki irányítja a látogatót. A póráz vagy az ember, aki a kezében tart­ja? Nem tudható. A világnak vannak törvényei, melye­ket nem lehet megszegni. S ha­­mégis... érdemes vol­na-e? És célravezető, fellázadni ellenük? Azt követelni. DÉRY TIBOR: Látogatás Zelk Zoltánnál hogy az eldobott kő megálljon a levegőben, egy lépés­sel az orrunk vagy a véknyunk előtt? Nem célirányo­sabb-e, ügyesen megfutamodni előle, farkunkat bár be­húzva? Nem elég lázadásnak, pofánkat az ég felé tátva, hosszan vonítani — ahogy a költők teszik — s ilyképp szóvá tenni, amit a hatalmak csöndes szóból megérteni süketek? — Mi bajod, Suba? Fényes nappal, pasaréti kis kertünkben, a napsütöt­te pázsiton állt s farkát lába közé csapva, előrefeszülő testtel, kidagadó marral, pofáját az égnek tátotta s vo­nított. — Mi bajod, Suba? Megfejthetetlen volt. Ellenségnek a közelben sem híre, sem hamva, az ég felhőtlen, világoskék, csipke­fodros ingben egy kis májusi szellő futott át a levegőn, a lét illatozott. Mi támadhatta meg, miféle még eleven emlék? Az elveszett farkasszabadságé? Amely vérző innyel és sebekkel feldíszítve is tán még becsesebb a védettség dívánjainál? Ki tudja? ... ismételtetik meg újra meg újra! Itt is egy kapu, mely zárva van, mint a meg­ismerés minden más kapuja is; de hát érjük be azzal, kérdi az emberiség, hogy felismerjük kapuvoltukat s megálljunk előttük? Ne érjétek be, feleli gúnyosan a mikro- és a makrokozmosz, de vigyázat, a kapuk megint csak újabb kapukra nyílnak. Most azonban a 18 emeletes pesti bérház kapualjá­ban Suba vidám, nem vonít. A felvonóba be, majd on­nét kiugorva, oly erőteljesen vonszolja maga után a pó­rázt, illetve az annak végén csüngő gazdáját, hogy az futásra kényszerül, a látogató nyakán pedig vészesen szorul az öv. Sejtené, hogy hova tartanak? A költészet házába? A vonítás honába? Hol a poézis bűze terjeng, még a konyhai és egyéb háztartási illatokat is megerő­szakolva? A látogatónak — ez utóbbiak szelíd nemzője — Erzsébet nyit ajtót. S a vendég, mint aki otthon érzi magát, vidáman csóválva farkát, egy szempillantás alatt birtokába veszi a lakást. Elsőnek az előszobát, majd a konyhát, utolsónak hagyva a két lakóhelyiséget. A vé­cé csukott ajtaja, sajnos, ellentállt. — Suba! — mondta a betegágyában fekvő költő, Zelk Zoltán. A látogató a fülét hegyezi. — Suba! — ismétli közismerten dallamos hangján Zelk Zoltán.­­ — Tessék? — mondja a megszólított. — Közelebb fáradj! A látogató bizakodó szívvel közelebb fárad, sőt fel­ugrik Zelk ágyára. A költő — ismerve a látogató fajtá­jának természetrajzát — előbb csak óvatosan, a tekin­tetével simogatja meg, majd — ismerve a látogató, de minden élőlény természetrajzát, az emberét is beleért­ve — vesztegetéssel tetézi személyi varázsát: egy kocka­cukrot nyújt a látogató felé. Ez elnyeletvén: — Felolvasnék neked valamit, Suba? — Azért jöttem — mondja a látogató. — Olvasd fel az utolsó versedet! — Csak az utolsót? — kérdi Z. Z. — Az utolsóelőttit is boldogan meghallgatom mondja a látogató. Zelk Zoltán olvas. A látogató állítólagos gazdája s ennek felesége, ugyancsak Erzsébet, lelkesen hallgatnak. Odakint az ablak mögött egy messzi mozdony fütyül, de ez nem a rosszallás jele. A vers hallatán az egész vi­lágegyetem megnyugszik, vagy épp ellenkezőleg felin­dul a mindenkori helyzetnek megfelelőn, csöndesedik vagy háborog. A látogató és hozzátartozói halkan, lé­legzetüket visszafojtva a kulcslyukon át távoznak, meg ne zavarják Euterpe ünnepi óráját. ZELK ZOLTÁN: ÚJ VERSEK A „MOST ILYENEKET ÍROK" CIKLUSBÓL Déry Tibor kutyája Már három éve nem láttam kutyát, de Bebe­s Tibor elhozta Subát, a csillagszemű, csillagszívű uszkárt, ki örömöm egén és tengerében úgy röpült és úgy úszkált, hogy szinte már én­ is vele!­­.w­­sz. Hopi! — mondta Tibor neki és ő fölugrott fekhelyemre, mily nagyon illett lompos füle és selymes fejbúbja tenyerembe. De elvitték, nem hagyták nálam, s maradtam szomorúan, mert kutyátlan ■ de ha betegágyamból kikelek, uszkárt, pulit, tacskót, komondort, ujfundlandit veszek, s befutjuk együtt őrmezőt, a domboldalt, a réteket és zúdulnak utánunk a lakótelepi gyermekek! Mi illőbb az égre? Szavadat el én nem vágom, ha akarod, mondd el, milyen szép a repülőgép, és a helikopter —•, de ha jobban tetszik nékem, mert illőbb illő az égen a fecske, a gólya, a cinke, a csóka, a csíz, a poszáta, a pinty, a barátka, gerle és rigó és az éppen csak hogy látható buksi fejű, kicsiny őszapó! Utókor Szabolcska Mihálynak van utcája Budapesten, de a drága, s halhatatlan Tersánszky Józsi Jenőnek nincs utcája Budapesten. Igaz, halhatatlan Szabolcska Mihály is: azzá tette Ady Endre orrpöccintő verse. Már nem nyomom tovább az ágyat, ha betegen is, fölkelek, utam van a Margitszigetre, látni akarom a jövő évben száz esztendős, a már idén ezer esztendős Krúdy arcmását a szoborsétányon. Mit mondasz, hogy neki ott nincsen szobra? hogy éppen neki nincs? ezt szónak nem hiszem, ezt csak szemnek hiszem, csak a saját szememnek — hát induljunk, barátom, bizonyítsad szememnek, ha tudod, szavaid lehetetlen igazát!­ ­ Ahogy a tegnapi Kálmán utcából­­ másnapra Kálmán Imre utca lett mért ne lehetne ragadós a példa, mért ne kaphatna utcát a poéta? Hogy kire gondolok? már mondom a nevet: a néhány háznyi kicsiny Szép utcából Szép Ernő utca miért nem lehet? Rím Hogy farkasbőr bundát hordhass, itt e három lelőtt ordas — nyúzd meg! Csak annyi még Az orron szemüveg, az asztalon papír, a kézben golyóstoll — tehát hátra már nincs egyéb, csak meg kell írni a világ legnagyobb költeményét------------------------­ Hajnali tornyok Kukorékolnak a kálvinista tornyok: Bim-bam bim-bam, mi van? Ébrednek álmosan a katolikus tornyok. S félrezzen és megkérdezi, hány óra egy aluszékony, árva zsinagóga. Szurkoló Három éve a lelátón higgadt kétségbeesésben nézem, ki nyeri a rangadót: orvosom vagy betegségem? Kosnás Roland: Kiszámoló 1976. SZEPTEMBER 25. Jelet­és|o|

Next