Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-02 / 40. szám - Solt Ottília: Még egyszer a cigány osztályokról • reflexió | Visszhang • Szegő László: Kellenek-e a cigány osztályok? ÉS, augusztus 14. (2. oldal) - Szegő László: • reflexió | Visszhang • Solt Ottília: Még egyszer a cigány osztályokról (2. oldal) - Messinger István: Rock-háború • reflexió | Visszhang • Révbíró Tamás, ÉS, 38. szám (2. oldal) - Dékány Ágoston: kiállításáról • kép (2. oldal)
üzenetek POKORNY HERMANNÉ, BUDAPEST. Ami az „élet” és „irodalom” arányát illeti lapunkban: hadd mondjuk el, hogy soha nem ragaszkodtunk és nem is akarunk ragaszkodni ennek mechanikus, például fele-fele arányú betartásához. Mint írja, az utóbbi időben mind több nálunk az „élet” oldalra könyvelhető írói és publicisztikus megnyilvánulás, és kevesebb az „irodalom”. Ez korántsem történik szándékunk ellenére. Úgy érezzük, olvasóink közéleti érdeklődésének fokozódása fejeződik lde ebben az „eltolódásban”. DADAY GERŐ, BUDAPEST. Köszönjük a 39. számunkban megjelent Cigány osztályok című cikkünkhöz küldött adalékát, a román anyanyelvet beszélő cigány aratók magyarul énekelt csúfolónótájának Jsoe-ban gyűjtött szövegét és dallamát; megküldtük a kutatónak, akit ez a legközelebbről érdekel. Kérését azonban — hogy közöljünk cikkeket cigány nyelvi problémákról —, nem tudjuk teljesíteni. A speciálisténa, úgy hiszszük, szakfolyóiratok hasábjaira való, alapvető tudnivalókat is közlő, részletes kifejtésére ugyanis nem elegendő a lapunk nyújtotta terjedelem. Mi csupán a rendkívül jelentős társadalmi kérdés időszerű, közérdeklődésre számot tartó vetületével foglalkozhatunk. HORVÁTH LÁSZLÓ, BUDAPEST. Jonathan Swift nem lehetett soha püspök Angliában, csak a dublini St. Patrick székesegyház deanjének tisztségéig engedték eljutni, ami legföljebb esperest jelent —• helyesbíti Iszlai Zoltán megfogalmazását, (mely a szerző Páskándi Géza meséiről írt cikkében, 38. számunkban olvasható). Helyreigazítása ténykérdés, csupán annyit teszünk hozzá, hogyha az utókoron — és nem Anna királynőn — múlt volna a kinevezés, a Gulliver íróját minimum a bíbornoki kalap illette volna meg. KESZTHELYI CSILLA, BUDAPEST. Levelét köszönjük, elküldtük annak, akit illet: Vas Istvánnak, aki Petőfiről és Keatsről írt cikkével érdeklődését fölkeltette. PÉCSI GÁBOR, BUDAPEST. Hoszszú levélben reflektál Gyurkovics Tibornak, lapunk harminchatodik számában megjelent cikkére. Szívesen adnánk igazat önnek cikkírónkkal szemben, amikor arra utal, hogy a költő a jövő emberének is ír. Ezt csak azért néki kell megtennünk, mert Gyurkovics se mond eszmefuttatása végén egyebet: „Kiöltő. Ajövő irreális bajnoka.” Más kérdés, hogy akadhatnak, akik ellenkező vagy módosító véleményt vallanak, amint ezt időről időre megjelenő, hasonló témájú publikációinkból ön is tapasztalhatja. Rokonszenves tűnődésének másik mondatát viszont — ebben biztosak : vagyunk — hazánk és a nagyvilág valamennyi költője mélységesen helyesli. A mondat ez: „Talán sohasem volt olyan égető szükség a költészet szerepének beillesztésére világképünkbe, mint napjainkban.” Irodalmárok lévén, talán még abban is reménykedünk, hogy ez az egyetértés nemcsak a költészet, hanem az egész irodalom társadalmi szerepére is vonatkozhat. SZ. FERENC, BUDAPEST. Orientalisztika iránt érdeklődő olvasónk azt kérdezi, miért nem emlékeztünk meg a Körösi Csoma Sándornak szentelt tudományos ülésszakról, holott a mátrafüredi tanácskozáson nemcsak a hazai, hanem a legnevesebb külföldi kutatók is foglalkoztak a nagy magyar utazó eredményeivel. Tulajdonképpen fölösleges a múlt idő használata, végtére is a nemzetközi vitaülés pénteken (október elsején) fejeződött be, s az előadásokról akár jövő heti számunkban is beszámolhatnánk. Meghívás híján azonban csupán azon meditálhatunk, hogy a jelentős és kevésbé jelentős tudományos összejövetelek szervezői vajon miért feledkeznek meg sokszor az adott téma iránt érdeklődő orgánumokról és újságírókról. Tudósítás helyett felhívjuk olvasóink figyelmét két könyvritkaságra. Az egyik — Csorna Sándor naplója —, alig néhány hete jelent meg Debrecenben. A Kossuth Lajos Tudományegyetem és az Alföldi Nyomda közös vállalkozása kétnyelvű: Magyar Lajos romániai magyar költő poémája angolul, franciául és oroszul, aztán az erdélyi népek három nyelvén (románul, magyarul és németül), valamint japánul látott napvilágot. A másik kötet négy éve jelent meg Bukarestben, a Kriterion Téka sorozatában. A Buddha élete és tanításai a híres zarándok és kutató két izgalmas tanulmányát tartalmazza. HIBAIGAZÍTÁS Harminckilencedik számunk Cigányosztályok című hozzászólásában két helyen is értelemzavaró elírás történt. A cikk második bekezdésében a ,,román nyelven beszélő” közösségek helyett „cigány nyelvet beszélő közösségek” értendők. A harmadik bekezdésben nem a „román anyanyelvű cigánygyermekek”, hanem a ..cigány anyanyelvű cigánygyerme'"’ " magyar nyelvtudásáról van szk Múlt heti sorunkban a Buda Bélával készült interjú hatodik sorának kezdete — bioszexuális nemi szervek helyett — így olvasandó: bioszexuális nemi szerepek. Est of WQMk VISSZHANG Még egyszer a cigány osztályokról • Szegő László szerint „az ingerszegény környezetből jövő cigánykisdiákok okvetlenül más szempontú és metodikájú nevelésben részesítendők, mint szerencsésebb ' magyar tanulótársaik”, tehát kellene, c. a cigány osztályok (Élet és Irodalom, 1976. 33. szám). Bistey András is Szegő igazát bizonyítja, tiszaburai adatokkal (Élet és Irodalom, 1976. 35. szám). Nekem más a véleményem. Láttam már néhány igen szomorú cigány osztályt és cigány iskolát. Hátrányuk például az, hogy többnyire osztatlanok olyan településen is, ahol a „magyarok” évfolyamok szerinti osztályokban tanulnak. Többek között ezek a körülmények teszik kétségessé Szegő állítását, hogy a gyerekek tanulmányi eredménye jobb a cigány osztályokban, mint a „vegyesekében. Mit hasonlítunk itt össze mivel? A „vegyes” osztályban a cigánygyerekek gyakran marginális helyzetben vannak, ezért eredménytelenek. A cigány osztályok az iskolában általában teljes egészükben marginálisak, már-már törvényen kívüliek, ahol a pedagógus „magának” osztályoz, tanítványai tudását ritkán méri le valaki más. Mit kezdhetünk így az osztályzatokkal? Eredmények érvényes összehasonlításáról akkor beszélhetnénk, ha gondos körültekintéssel szervezett, több éves kísérleteink lennének. Ilyen kísérleteink nincsenek. Ha valahol cigány osztályt szerveznek, eredményeik az első években mindig látványosak és az előző állapothoz képest javára válnak a cigánygyerekeknek. Többletmunkát fektetnek be ugyanis oktatásukba, ennek pedig hoznia kell valamilyen eredményt. De hogy a cigánygyerekek évről évre továbbjutnak-e, eltűnnek-e a sok évvel túlkoros elsősök, és minden iskolaköteles korú cigánygyerek iskolába jár-e, az már nem biztos. Jó tizenöt éve működnek cigány osztályok, de tartósan az ország egyik sarkában, s a fővárosban sem sikerült megakadályozni a gyerekek lemorzsolódását, bukását, sőt be sem iskolázását. Ezt tanúsítják a statisztikai adatok. Nem egyszer éppen az alsó tagozaton fenntartott cigány osztály fogja vissza a gyerekeket. A több évi különzártságból kilépni és ötödikben belépni a „magyarok” felsőbb világába, nehezebb a gyerek és a szülő számára, mint általában negyedik osztályból átmenni ötödikbe. Nehezebben szánja rá magát az iskola is az átvételére. A cigánygyerek úgyis túlkoros, tudása bizonytalan, meg aztán „hátha lopni fog”, „hátha tetveket hoz magával”, hátha valamelyik „magyar” szülő tiltakozik! A bűvös sorompó csak azok előtt nyílik meg, akik tisztábbak a tisztánál, tisztelettudóbbak a tisztelettudónál, akiknek a családjáról közismert, hogy „cigány létére is rendes”. Láttam már olyat is, hogy a cigány osztályban húsz pad volt és évről évre annyian kaptak felmentést, vagy annyian buktak meg, hogy a húsz pad — de csak ez a húsz — tele legyen. Ahol cigány osztály van, az a gyakorlatban sokszor a cigánygyerekek általános iskoláját jelenti. Az iskolából a cigánygyerek előtt a cigány osztály van nyitva. Innen pedig a felmentés, esetleg a kisegítő iskola felé vezet az út, önmagában helyes elképzelés, hogy a súlyos hátrányok kompenzálására átmenetileg a kis létszámú, speciális módszerekkel dolgozó csoportok alkalmasabbak. A valóságban előtűnik a cigány osztályok kevésbé rokonszenves funkciója. Arra is valók, hogy a „többségét” óvják egy sokkalta szegyebb, iskolázatlanabb, peremen élő kisebbség kényelmetlen közelségétől. Szegő persze nem a finnyás „többség”, hanem a cigányság jogainak védelmében foglal állást a cigány osztályok mellett. A cigány osztály azonban, attól, hogy kényszer helyett jognak nevezzük, még zsákutca marad a gyerekek számára, ha az előzőkben jelzett hátrányos mivolta megmarad. Teljes mértékben egyetértek Szegővel abban, hogy egész kultúránk javára válik, ha a cigánykultúrából átmentjük azt, amit érdemes. Annál is inkább, mert eleven folklórja ma Magyarországon talán csak egyes cigányközösségeknek van. Mégis félrevezetőnek tartom cikkét, mert abban kultúráról és jogról esik szó, de nem említi a ma működő cigány osztályok súlyos ellentmondásait. Ezenkívül egyáltalán nem vesz tudomást a magyarországi cigányság anyanyelvi megoszlásáról. A cigányságot azonosítja a cigány anyanyelvű cigánysággal, több százezer cigány anyanyelvű cigányról ír. A Valóság 1974/1. számában Kemény István közli az ★ Solt Ottilia kétségkívül meglevő, jóllehet — mint ő maga is megjegyzi, én pedig hangsúlyozni szeretném — nem általános jelenségre irányítja a figyelmet. Röviden szólva: azt állítja, hogy a cigány osztályokban nem a legmegfelelőbb módon foglalkoznak a pedagógusok a tanulókkal, s a cigány tanulók igen nagy bukási, lemorzsolódási aránya összefügg ezzel a hibás pedagógiával és a mögötte álló, még hibásabb pedagógiai, sőt társadalmi szemlélettel. Amikor — alternatív megoldási lehetőség fölvetése nélkül — egyértelműen elmarasztalja a cigány osztályokat mint intézményt, voltaképp nem tesz egyebet, mint kísérletet a gyermeknek a fürdővízzel együtt történő kiöntésére. Láthatólag nem képes (vagy nem akarja) érzékelni azt az iszonyatosan széles szakadékot, amely a hagyományos (és tipikus), telepi környezetben élő cigány gyermeket a magyar társadalom szervezett intézményrendszerétől elválasztja; nem vesz tudomást arról: bármilyen nehezen kerül is át az — akár cigány, akár vegyes osztályba járó — cigány gyermek a negyedikből az ötödikbe, ennél sokkal nehezebb eljutnia odáig, hogy egyáltalán iskolába járjon. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy elegendő oktatásügyünk számára, ha a cigány gyermeket csupán beiskolázzuk; egyelőre azonban elmondhatatlanul több, mintha ez sem történik meg. Ha a cigány osztályokat hazánkban rendeletileg megszüntetnék — mint ahogyan Budapesten ez meg is történt, azzal csupán annyit érnének el az illetékes szervek, hogy a hozzászólásban fölvetettés nem a cigány osztályoknak, 1970—72-ben folytatott országos vizsgálat eredményeit, cigány lakosságunk nagyobb része magyar anyanyelvű, és a cigány anyanyelvűek csoportja az egyszázezret sem éri el. A telepen élő, cigány anyanyelvű gyerekek számára hasznosnak ítélt cigány osztályokba nemcsak cigány anyanyelvű gyerekek járnak, mint ahogy cigány osztályokba szervezték egyes helyeken nemcsak a telepi, hanem a „magyarok” között lakó cigány családok gyerekeit is — többek közt Tiszaburán, ahogy Bistey Hozzászólásából kiderül. Sok oktatási intézmény, és általában a nem cigány környezet nem osztja ugyan Szegő véleményét, aki csak a cigány anyanyelvűeket tartja cigányoknak, de nem teketóriázik sokat, és anyanyelvre, a környezet ingerszegénységének fokára, vagy a szülők munkaviszonyának állandóságára való tekintet nélkül él a külön cigány osztályok lehetőségével, mert így kényelmesebb. Félő, hogy gyakran nem az anyanyelvhez való jogot kell hangsúlyozni, hanem az egyszerű emberi jogokat. Lehet, hogy a cigány osztályok hasznosságának kérdése nyelvi kérdés lesz, de eddigi történetük során létezésük sajnos nem az. Solt Ottilia ★ ★ hanem inkább a bennük oktató egyes pedagógusoknak a lényéből következő hibás gyakorlat színterévé a továbbiakban a vegyes, úgynevezett „magyar” osztályok válnának. Kérdés, mi oldódna meg ezáltal. Ezenkívül igaz lehet ugyan, amit Solt Ottilia állít, hogy a cigány osztályok egy részében alacsonyabb hatásfokú oktatás folyik, mint a „vegyes”, „magyar” osztályban — bár érdekes lenne erre vonatkozó adatszerű bizonyítékokat is látnunk —, ám a cigány osztályban a gyermek mégiscsak tanul valamit, a vegyes osztályból pedig az eddigi gyakorlat szerint többnyire kimarad. Tény, hogy a cigány osztály kényelmesebb megoldás a tanügyi hatóságok számára a cigány gyermekek beiskolázásával kapcsolatos feladat megoldásában, mint a gyakorlatilag eleve kudarcra ítélt vegyes osztályok létrehozása, másrészt viszont éppen nem kudarcra ítélt, s folyjék benne jó avagy rossz pedagógusi munka, biztosítja, hogy a cigány gyermek legalább valamit elsajátítson az általános iskola nyújtotta általános műveltségből. Solt Ottilia érveiből egy dolog következik napnál világosabban — és ezzel a legmesszebbmenőkig egyet is értek —: hogy a cigány tanulók iskolai oktatása csupán akkor lenne optimálisan megvalósítható, ha mindvégig (elsőtől nyolcadikig) külön cigány osztályba járhatnának. Ami persze (igaz, más jellegű) újabb problémákat vet föl. Ezeket azonban ugyancsak meg kell oldanunk. Szegő László A paródia pályázat folytatódik Lapunk 15. oldalán közöljük a Csurka István műveit parodizáló írásokat. A Karinthy Ferenc és Zelk Zoltán paródiák szerkesztését befejeztük, a sort Déry Tiborral, Mándy Ivánnal, Nagy Lászlóval, Szabó Magdával és Vas Istvánnal folytatjuk. A jelzett öt magyar alkotói stílusát, művészetük legfőbb sajátosságait karikírozó írásokat kérünk. Megismételjük: a közös mulatságban bárki részt vehet — író is, olvasó is. A legjobb írásokat közöljük és a szokásosnál nagyobb összeggel honoráljuk. Kérjük, hogy a kéziratokat 1976. október 15-ig juttassák el szerkesztőségünk címére: 1054 Budapest, Széchenyi u. 1. A kéziratok három gépelt oldalnál (körülbelül 80—100 sor) lehetőleg ne legyenek hosszabbak. A szerkesztési munka megkönnyítése érdekében kérüik a borítékra írják rá: PARÓDIA. / Rock háború Mennyiségtanból mindig gyenge voltam, de ha jól becsülöm, több ezer adat, név, cím sorakozik Ungvári Tamás új rock-könyvében. „Azt hiszem, rosszul látok” — panaszkodik az ÉS-ben Révbíró Tarmás, hogy néhány adat nem helyes. Lehet. Nála sem. Kétségbevonja Ungvári könyvei- nek hitelét. De nem gyanakszik, amikor egy lemezborító hátoldalán azt olvassa Art Garfunkelről, hogy matematikus volt, akkor sem, amikor első éneklésének színhelyéül egy propagandaszöveg a Washington Square-t tünteti fel, vagy amikor a Rolling Stones egyik feldolgozása szerzőjének személyét vitatja. Nem bízik Ungvári angol nyelvtudásában sem, mert egy szót élmény helyett kísérletnek fordít. A könyv különben arról szól, hogy a rocktörténet forrásai kétségesek és megbízhatatlanok. Tények helyett hamis sztár-életrajzokkal, valóság helyett manipulációval van dolgunk. S miközben ezt leleplezi, olykor téved is. Elír egy címet. Feketére fest egy énekest. Lehet, hogy így van. Viszont Art Garfunkel saját vallomása szerint építész (Rolling Stones magazin, 1973. október 11, 40. oldal). A Washington Square-i éneklést New York városatyái a hatvanas évek elején betiltották — írja Jerry STopkins (The Rock Story, New York, 1970, 61. oldal). Talán ezért mehettek át a Time Square-re.. Nem tudom. A Rolling Stones feldolgozásról pedig Dave Laing Buddy Hollyról szóló „hivatalos” életrajza tudósít. (London, 1971,. 101. oldal). Ami az „experience” szót illeti, a nagy Országh szótár e kísérlet fordítást is megengedi. P. könyv, melynek címében Ungvári élmény helyett kísérletet ír, történetesen kísérletekről szól. Kinek higgyünk hát? Ezt nemcsak az ellentmondó források döntik el, hanem az, hogy ki milyen jelentőséget tulajdonít annak, mi volt Jerry Lee Lewis, mielőtt sztárrá lett volna: biztosítási vagy jégszekrény-ügynök? Történetesen mindkettő. Még varrógéppel is házalt. Mármost, ha ez a varrógépdolog véletlenül nem szerepel a lemezborítón, akkor nagy gond, hogy mit is kezdjen a tulajdonos magával a lemezzel? Ő tudja. Én még tépelődöm. Innen nézve ugyanis rock-háború vég nélkül folytathat, ha csak azt nézzük például, mit ír Siegfried Schmidt-Joos és Barry Graves Rock-Lexikonja erről az Art Garfunkelről a 124. oldalon, hogy tanult példának okáért a californiai Berkeley egyetemen, meg a Columbia építészeti tanszékén — technikát, belsőépítészetet, matematikát, sőt, pedagógiát is. Ennyit Révbiró Tamás erőfeszítéseiről, melyeket Tardos Péter újabb hibajegyzékkel egészített ki. Köztudott, hogy Tardos Péternél senki nem ért jobban a ROCK- hoz, ámde a francia nevet viselő LaPoint Cher, mint köztudott, Californiában született, és a soul énekes Carole King fehér bőre ellenére is a soul (lélek) zenét műveli. Valaki téved. Nyilván a Schmidt-Joos lexikon. Tehát minden eddigi csak futó kaland volt. A rocktörténet hitelt érdemlően még mindig nincs megírva. Az új, hézagpótló és bővíthetetlen kiadás számára azonban egy rendkívül fontos információval lettünk gazdagabbak: Tardos Péter író és Szabó Gábor gitáros koncertet adott egymásnak. Nem csak úgy muzsikáltak együtt, hanem koncertet adtak egymásnak. Kár, hogy nem lehettem ott. Messinger István Dékány Ágoston kiállításáról 1976. OKTÓBER 1