Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-10-02 / 40. szám - Solt Ottília: Még egyszer a cigány osztályokról • reflexió | Visszhang • Szegő László: Kellenek-e a cigány osztályok? ÉS, augusztus 14. (2. oldal) - Szegő László: • reflexió | Visszhang • Solt Ottília: Még egyszer a cigány osztályokról (2. oldal) - Messinger István: Rock-háború • reflexió | Visszhang • Révbíró Tamás, ÉS, 38. szám (2. oldal) - Dékány Ágoston: kiállításáról • kép (2. oldal)

üzenetek POKORNY HERMANNÉ, BUDA­PEST. Ami az „élet” és „irodalom” arányát illeti lapunkban: hadd mond­juk el, hogy soha nem ragaszkodtunk és nem is akarunk ragaszkodni ennek mechanikus,­ például fele-fele arányú betartásához. Mint írja, az utóbbi idő­ben mind több nálunk az „élet” ol­dalra könyvelhető írói és publicisz­­tikus megnyilvánulás, és kevesebb az „irodalom”. Ez korántsem történik szándékunk ellenére. Úgy érezzük, ol­vasóink közéleti érdeklődésének foko­zódása fejeződik lde ebben az „eltoló­dásban”. DADAY GERŐ, BUDAPEST. Kö­szönjük a 39. számunkban megjelent Cigány osztályok című cikkünkhöz kül­dött adalékát, a román anyanyelvet beszélő cigány aratók magyarul éne­kelt csúfolónótájának Jsoe-ban gyűj­tött szövegét és dallamát; megküld­tük a kutatónak, akit ez a legköze­lebbről érdekel. Kérését azonban — hogy közöljünk cikkeket cigány nyel­vi problémákról —, nem tudjuk tel­jesíteni. A speciális­­té­na, úgy hisz­­szük, szakfolyóiratok hasábjaira való, alapvető tudnivalókat is közlő, részle­tes kifejtésére ugyanis nem elegendő a lapunk­ nyújtotta terjedelem. Mi csu­pán a rendkívül jelentős társadalmi kérdés időszerű, közérdeklődésre szá­mot tartó vetületével foglalkozhatunk. HORVÁTH LÁSZLÓ, BUDAPEST. Jonathan Swift nem lehetett soha püspök Angliában, csak a dublini St. Patrick székesegyház deanjének tiszt­ségéig engedték eljutni, ami legföl­jebb esperest jelent —• helyesbíti Isz­­lai Zoltán megfogalmazását, (mely a szerző Páskándi Géza meséiről írt cikkében, 38. számunkban olvasható). Helyreigazítása ténykérdés, csupán annyit teszünk hozzá, hogyha az utó­koron — és nem Anna királynőn — múlt volna a kinevezés, a Gulliver íróját minimum a bíbornoki kalap il­lette volna meg. KESZTHELYI CSILLA, BUDAPEST. Levelét köszönjük, elküldtük annak, akit illet: Vas Istvánnak,­­ aki Pe­tőfiről és Keatsről írt cikkével érdek­lődését fölkeltette. PÉCSI GÁBOR, BUDAPEST. Hosz­­szú levélben reflektál Gyurkovics Ti­bornak, lapunk harminchatodik szá­mában megjelent cikkére. Szívesen adnánk igazat önnek cikkírónkkal szemben, amikor arra utal, hogy a költő a jövő emberének is ír. Ezt csak azért néki kell megtennünk, mert Gyurkovics se mond eszmefuttatása végén egyebet: „Kiöltő. A­­jövő irre­ális bajnoka.” Más kérdés, hogy akad­hatnak, akik ellenkező vagy módosító véleményt vallanak, amint ezt időről időre megjelenő, hasonló témájú pub­likációinkból ön is tapasztalhatja. Rokonszenves tűnődésének másik mondatát viszont —­ ebben biztosak : vagyunk — hazánk és a nagyvilág va­lamennyi költője mélységesen helyes­li. A mondat ez: „Talán sohasem volt olyan égető szükség a költészet szerepének beillesztésére világképünk­be, mint napjainkban.” Irodalmárok lévén, talán még abban is reményke­dünk, hogy ez az egyetértés nemcsak a költészet, hanem az egész irodalom társadalmi szerepére is vonatkozhat. SZ. FERENC, BUDAPEST. Orienta­lisztika iránt érdeklődő olvasónk azt kérdezi, miért nem emlékeztünk meg a Körösi Csom­a Sándornak szentelt tudományos ülésszakról, holott a mát­­rafüredi tanácskozáson nemcsak a ha­zai, hanem a legnevesebb külföldi ku­tatók is foglalkoztak a nagy magyar utazó eredményeivel. Tulajdonképpen fölösleges a múlt idő használata, vég­tére is a nemzetközi vitaülés pénte­ken (október elsején) fejeződött be, s az előadásokról akár jövő heti szá­munkban is beszámolhatnánk. Meghí­vás híján azonban csupán azon medi­tálhatunk, hogy a jelentős és kevésbé jelentős tudományos összejövetelek szervezői vajon miért feledkeznek meg sokszor az adott téma iránt ér­deklődő orgánumokról és újságírók­ról. Tudósítás helyett felhívjuk olva­sóink figyelmét két könyvritkaságra. Az egyik — Csorna Sándor naplója —, alig néhány hete jelent meg Deb­recenben. A Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem és az Alföldi Nyomda közös vállalkozása kétnyelvű: Magyar­ Lajos romániai magyar költő poémája angolul, franciául és oroszul, aztán az erdélyi népek három nyelvén (romá­nul, magyarul és németül), valamint japánul látott napvilágot. A másik kö­tet négy éve jelent meg Bukarestben, a Kriterion Téka sorozatában. A Buddha élete és tanításai a híres za­rándok és kutató két izgalmas tanul­mányát tartalmazza. HIBAIG­AZÍTÁS Harminckilencedik számunk Ci­gányosztályok című hozzászólásá­ban két helyen is értelemzavaró el­írás történt. A cikk második bekez­désében a ,,román nyelven beszélő” közösségek helyett „cigány nyelvet beszélő közösségek” értendők. A harmadik bekezdésben nem a „ro­mán any­anyelvű cigánygyerme­kek”, hanem a ..cigány anyanyelvű cigánygyerme'"­’ " magyar nyelvtu­dásáról van s­zk Múlt heti sorunkban a Buda Bélával készült interjú hatodik so­rának kezdete — bioszexuális ne­mi szervek helyett — így olvasan­dó: bioszexuális nemi szerepek. Est of W­QMk VISSZHANG Még egyszer a cigány osztályokról • Szegő László szerint „az inger­­szegény környezetből jövő cigány­­kisdiákok okvetlenül más szem­pontú és metodikájú nevelésben részesítendők, mint szerencsésebb ' magyar tanulótársaik”, tehát kel­lene, c. a cigány osztályok (Élet és Irodalom, 1976. 33. szám). Bistey András is Szegő igazát bizonyítja, tiszaburai adatokkal (Élet és Iro­dalom, 1976. 35. szám). Nekem más a véleményem. Lát­tam már néhány igen szomorú ci­gány osztályt és cigány iskolát. Hát­rányuk például az, hogy többnyi­re osztatlanok olyan településen is, ahol a „magyarok” évfolya­mok szerinti osztályokban tanul­nak. Többek között ezek a kö­rülmények teszik kétségessé Sze­gő állítását, hogy a gyerekek ta­nulmányi eredménye jobb a ci­gány osztályokban, mint a „ve­gyesekében. Mit hasonlítunk itt össze mivel? A „vegyes” osztály­ban a cigánygyerekek gyakran marginális helyzetben vannak, ezért eredménytelenek. A cigány osztályok az iskolában általában teljes egészükben marginálisak, már-már törvényen kívüliek, ahol a pedagógus „magának” osztályoz, tanítványai tudását ritkán méri le valaki más. Mit kezdhetünk így az osztályzatokkal? Eredmények érvényes összehasonlításáról akkor beszélhetnénk, ha gondos körül­tekintéssel szervezett, több éves kísérleteink lennének. Ilyen kísér­leteink nincsenek. Ha valahol cigány osztályt szer­veznek, eredményeik az első évek­ben mindig látványosak és az elő­ző állapothoz képest javára vál­nak a cigánygyerekeknek. Több­letmunkát fektetnek be ugyanis oktatásukba, ennek pedig hoznia kell valamilyen eredményt. De hogy a cigánygyerekek évről évre továbbjutnak-e, eltűnnek-e a sok évvel túlkoros elsősök, és minden iskolaköteles korú cigánygyerek iskolába jár-e, az már nem biz­tos. Jó tizenöt éve működnek ci­gány osztályok, de tartósan az or­szág egyik sarkában, s a fővá­rosban sem sikerült megakadá­lyozni a gyerekek lemorzsolódá­sát, bukását, sőt be sem iskolá­zását. Ezt tanúsítják a statiszti­kai adatok. Nem egyszer éppen az alsó ta­gozaton fenntartott cigány osztály fogja vissza a gyerekeket. A több évi különzártságból kilépni és ötö­dikben belépni a „magyarok” fel­sőbb világába, nehezebb a gyerek és a szülő számára, mint általá­ban negyedik osztályból átmenni ötödikbe. Nehezebben szánja rá magát az iskola is az átvételére. A cigánygyerek úgyis túlkoros, tu­dása bizonytalan, meg aztán „hát­ha lopni fog”, „hátha tetveket hoz magával”, hátha valamelyik „ma­gyar” szülő tiltakozik! A bűvös sorompó csak azok előtt nyílik meg, akik tisztábbak a tisztánál, tisztelettudóbbak a tisztelettudó­nál, akiknek a családjáról közis­mert, hogy „cigány létére is ren­des”. Láttam már olyat is, hogy a cigány osztályban húsz pad volt és évről évre annyian kaptak felmentést, vagy annyian buktak meg, hogy a húsz pad — de csak ez a húsz — tele legyen. Ahol cigány osztály van, az a gyakorlatban sokszor a cigány­­gyerekek általános iskoláját jelen­ti. Az iskolából a cigánygyerek előtt a cigány osztály van nyitva. Innen pedig a felmentés, esetleg a kisegítő iskola felé vezet az út, önmagában helyes elképzelés, hogy a súlyos hátrányok kompen­zálására átmenetileg a kis létszá­mú, speciális módszerekkel dol­gozó csoportok alkalmasabbak. A valóságban előtűnik a cigány osz­tályok kevésbé rokonszenves funk­ciója. Arra is valók, hogy a „többségét” óvják egy sokkalta szeg­yebb, iskolázatlanabb, pere­men élő kisebbség kényelmetlen közelségétől. Szegő persze nem a finnyás „többség”, hanem a cigányság jo­gainak védelmében foglal állást a cigány osztályok mellett. A ci­gány osztály azonban, attól, hogy kényszer helyett jognak nevezzük, még zsákutca marad a gyerekek számára, ha az előzőkben jelzett hátrányos mivolta megmarad. Teljes mértékben egyetértek Szegővel abban, hogy egész kultú­ránk javára válik, ha a cigány­kultúrából átmentjük azt, amit érdemes. Annál is inkább, mert eleven folklórja ma Magyarorszá­gon talán csak egyes cigánykö­zösségeknek van. Mégis félreve­zetőnek tartom cikkét, mert ab­ban kultúráról és jogról esik szó, de nem említi a ma működő ci­gány osztályok súlyos ellentmon­dásait. Ezenkívül egyáltalán nem vesz tudomást a magyarországi ci­gányság anyanyelvi megoszlásá­ról. A cigányságot azonosítja a ci­gány anyanyelvű cigánysággal, több százezer cigány anyanyelvű cigányról ír. A Valóság 1974/1. számában Kemény István közli az ★ Solt Ottilia kétségkívül megle­vő, jóllehet — mint ő maga is megjegyzi, én pedig hangsúlyoz­ni szeretném — nem általános jelenségre irányítja a figyelmet. Röviden szólva: azt állítja, hogy a cigány osztályokban nem a legmegfelelőbb módon foglalkoz­nak a pedagógusok a tanulókkal, s a cigány tanulók igen nagy bukási, lemorzsolódási aránya összefügg ezzel a hibás pedagó­giával és a mögötte álló, még hibásabb pedagógiai, sőt társa­dalmi szemlélettel. Amikor — alternatív megoldási lehetőség fölvetése nélkül — egyértelműen elmarasztalja a cigány osztályo­kat mint intézményt, voltaképp nem tesz egyebet, mint kísérle­tet a gyermeknek a fürdővízzel együtt történő kiöntésére. Láthatólag nem képes (vagy nem akarja) érzékelni azt az iszonyatosan széles szakadékot, amely a­ hagyományos (és tipi­kus), telepi környezetben élő ci­gány gyermeket a magyar tár­sadalom szervezett intézmény­­rendszerétől elválasztja; nem vesz tudomást arról: bármilyen nehezen kerül is át az — akár cigány, akár vegyes osztályba járó — cigány gyermek a ne­gyedikből az ötödikbe, ennél sok­kal nehezebb eljutnia odáig, hogy egyáltalán iskolába járjon. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy elegendő oktatásügyünk számára, ha a cigány gyermeket csupán beiskolázzuk; egyelőre azonban elmondhatatlanul több, mintha ez sem történik meg. Ha a ci­gány osztályokat hazánkban ren­deletileg megszüntetnék — mint ahogyan Budapesten ez meg is történt, azzal csupán annyit ér­nének el az illetékes szervek, hogy a hozzászólásban fölvetett­­és nem a cigány osztályoknak, 1970—72-ben folytatott országos vizsgálat eredményeit, cigány la­kosságunk nagyobb része magyar anyanyelvű, és a cigány anyanyel­vűek csoportja az egyszázezret sem éri el. A telepen élő, cigány anyanyel­vű gyerekek számára hasznosnak ítélt cigány osztályokba nemcsak cigány anyanyelvű gyerekek járnak, mint ahogy cigány osztályokba szer­vezték egyes helyeken nemcsak a telepi, hanem a „magyarok”­ kö­zött lakó cigány családok gyere­keit is — többek közt Tiszaburán, ahogy Bistey Hozzászólásából ki­derül. Sok oktatási intézmény, és általában a nem cigány környezet nem osztja ugyan Szegő vélemé­nyét, aki csak a cigány anyanyel­vűeket tartja cigányoknak, de nem teketóriázik sokat, és anya­nyelvre, a környezet ingerszegény­ségének fokára, vagy a szülők munkaviszonyának állandóságára való tekintet nélkül él a külön ci­gány osztályok lehetőségével, mert így kényelmesebb. Félő, hogy gyakran nem az anyanyelvhez való jogot kell hangsúlyozni, ha­nem az egyszerű emberi jogokat. Lehet, hogy a cigány osztályok hasznosságának kérdése nyelvi kérdés lesz, de eddigi történetük során létezésük sajnos nem az. Solt Ottilia ★ ★ hanem inkább a bennük okta­tó egyes pedagógusoknak a lé­nyéből következő­ hibás gyakor­lat színterévé a továbbiakban a vegyes, úgynevezett „magyar” osztályok válnának. Kérdés, mi oldódna meg ezáltal. Ezenkívül igaz lehet ugyan, amit Solt Ottilia állít, hogy a cigány osztályok egy részében alacsonyabb hatásfokú oktatás folyik, mint a „vegyes”, „ma­gyar” osztályban — bár érdekes lenne erre vonatkozó adatszerű bizonyítékokat is látnunk —, ám a cigány osztályban a gyermek mégiscsak tanul valamit, a ve­gyes osztályból pedig az eddigi gyakorlat szerint többnyire ki­marad. Tény, hogy a cigány osztály kényelmesebb megoldás a tan­ügyi hatóságok számára a ci­gány gyermekek beiskolázásával kapcsolatos feladat megoldásá­ban, mint a gyakorlatilag eleve kudarcra ítélt vegyes osztályok létrehozása, másrészt viszont ép­pen nem kudarcra ítélt, s foly­jék benne jó avagy rossz peda­gógusi munka, biztosítja, hogy a cigány gyermek legalább vala­mit elsajátítson az általános is­kola nyújtotta általános művelt­ségből. Solt Ottilia érveiből egy dolog következik napnál világosabban — és ezzel a legmesszebb­me­nőkig egyet is értek —: hogy a cigány tanulók iskolai oktatása csupán akkor lenne optimálisan megvalósítható, ha mindvégig (elsőtől nyolcadikig) külön ci­gány osztályba járhatnának. Ami persze (igaz, más jellegű) újabb problémákat vet föl. Ezeket azonban ugyancsak meg kell ol­danunk. Szegő László A paródia pályázat folytatódik Lapunk 15. oldalán közöljük a Csurka István műveit parodizáló írásokat. A Karinthy Ferenc és Zelk Zoltán paródiák szerkesz­tését befejeztük, a sort Déry Tiborral, Mándy Iván­nal, Nagy Lászlóval, Szabó Magdával és Vas Istvánnal folytatjuk. A jel­zett öt magyar alkotói stílusát, művészetük legfőbb sajátosságait karikírozó írásokat kérünk. Megismételjük: a közös mulat­ságban bárki részt vehet — író is, olvasó is. A legjobb írá­sokat közöljük és a szokásosnál nagyobb összeggel honoráljuk. Kérjük, hogy a kéziratokat 1976. október 15-ig juttassák el szerkesztőségünk címére: 1054 Budapest, Széchenyi u. 1. A kéz­iratok három gépelt oldalnál (kö­rülbelül 80—100 sor) lehetőleg ne legyenek hosszabbak. A szer­kesztési munka megkönnyítése érdekében kérüik a borítékra ír­ják rá: PARÓDIA. / Rock háború Mennyiségtanból mindig gyenge voltam, de ha jól becsülöm, több ezer adat, név, cím sorakozik Ung­vári Tamás új rock-könyvében. „Azt hiszem, rosszul látok” — pa­naszkodik az ÉS-ben Révbíró Ta­r­más, hogy néhány adat nem helyes. Lehet. Nála sem. Kétségbevonja Ungvári könyvei-­ nek hitelét. De nem gyanakszik, amikor egy lemezborító hátoldalán azt olvassa Art Garfunkelről, hogy matematikus volt, akkor sem, ami­kor első éneklésének színhelyéül egy propagandaszöveg a Washing­ton Square-t tünteti fel, vagy ami­kor a Rolling Stones egyik feldol­gozása szerzőjének személyét vi­tatja. Nem bízik Ungvári angol nyelv­tudásában sem, mert egy szót él­mény helyett kísérletnek fordít. A könyv különben arról szól, hogy a rocktörténet forrásai két­ségesek és megbízhatatlanok. Té­nyek helyett hamis sztár-életrajz­­okkal, valóság helyett manipulá­­cióval van dolgunk. S miközben ezt leleplezi, olykor téved is. Elír egy címet. Feketére fest egy énekest. Lehet, hogy így van. Viszont Art Garfunkel saját vallomása szerint építész (Rolling Stones magazin, 1973. október 11, 40. oldal). A Washington Square-i éneklést New York városatyái a hatvanas évek elején betiltották — írja Jerry STopkins (The Rock Story, New York, 1970, 61. oldal). Talán ezért mehettek át a Time Square-re.. Nem tudom. A Rolling Stones fel­dolgozásról pedig Dave Laing Buddy Hollyról szóló „hivatalos” életrajza tudósít. (London, 1971,. 101. oldal). Ami az „experience” szót illeti, a nagy Országh szótár e kísérlet fordítást is megengedi. P. könyv, melynek címében Ungvári élmény helyett kísérletet ír, törté­netesen kísérletekről szól. Kinek higgyünk hát? Ezt nem­csak az ellentmondó források dön­tik el, hanem az, hogy ki milyen jelentőséget tulajdonít annak, mi volt Jerry Lee Lewis, mielőtt sztár­rá lett volna: biztosítási vagy jég­szekrény-ügynök? Történetesen mindkettő. Még varrógéppel is há­zalt. Mármost, ha ez a varrógép­­dolog véletlenül nem szerepel a le­mezborítón, akkor nagy gond, hogy mit is kezdjen a tulajdonos magá­val a lemezzel? Ő tudja. Én még tépelődöm. Innen nézve ugyanis­­ rock-háború vég nélkül folytathat, ha csak azt nézzük például, mit ír Siegfried Schmidt-Joos és Barry Graves Rock-Lexikonja erről az Art Garfunkelről a 124. oldalon, hogy tanult példának okáért a cali­­forniai Berkeley egyetemen, meg a Columbia építészeti tanszékén — technikát, belsőépítészetet, mate­matikát, sőt, pedagógiát is. Ennyit Révbiró Tamás erőfeszí­téseiről, melyeket Tardos Péter újabb hibajegyzékkel egészített ki. Köztudott, hogy Tardos Péter­nél senki nem ért jobban a ROCK- hoz, ámde­ a francia nevet viselő LaPoint Cher, mint köztudott, Ca­­liforniában született, és a soul énekes Carole King fehér bőre el­lenére is a soul (lélek) zenét mű­veli. Valaki téved. Nyilván a Schmidt-Joos lexikon. Tehát minden eddigi csak futó kaland volt. A rocktörténet hitelt érdemlően még mindig nincs meg­írva. Az új, hézagpótló és bővíthetet­­len kiadás számára azonban egy rendkívül fontos információval lettünk gazdagabbak: Tardos Pé­ter író és Szabó Gábor gitáros kon­certet adott egymásnak. Nem csak úgy muzsikáltak együtt, hanem koncertet adtak egymásnak. Kár, hogy nem lehettem ott. Messinger István Dékány Ágoston kiállításáról 1976. OKTÓBER 1

Next