Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-18 / 51. szám - Réz Pál: Akit az Isten nem szeret? Zelk Zoltán születésnapjára • köszöntő (14. oldal) - Veress Miklós: Zézének • vers (14. oldal) - Homoki Balázs: rajza • kép • (9 éves) (14. oldal) - Déry Tibor: A fáradhatatlan • köszöntő • Zelk Zoltán (14. oldal)
Ifsti crrég!! AKIT AZ ISTEN NEM SZERET? Zelk Zoltán születésnapjára . Hogy nem szeretné az isten? Ki tudja? én nem hiszem. De az emberek, az bizonyos, szeretik. Amikor még bejárt a kávéházba, nem a fiatalokra, hanem őrá mosolygott a pincérlány, az utcán ismeretlenek köszöntötték, s a kórházakban, amelyeket mostanában végigfeküdt, dédelgették, dédelgetik a szép orvosnők és ápolónők. Sőt, még az írók is szeretik. Nincs irigye; talán még a népiek és urbánusok áldatlan egyházszakadásában sem lett valamelyik tábor céltáblájává. A fiatal költők figyelnek arra, amit csinál, modernnek, sőt kortalannak tudják, esszében, versben köszöntik. Nem csak most, hetvenedik születésnapján, egy-egy új kötete megjelenésekor is. Ott van köztük. 2. Évekkel ezelőtt azt írták róla, hogy úgy költő, ahogy a rigó rigó, vagyis — a régi mondás szerint — úgy énekel, ahogy a madár dalol. Kézenfekvő volt elfogadni a megállapítást: ha van magyar őstehetség, hát persze, hogy Zelk az. De vajon van-e egyáltalán őstehetség? Vagyis lehet-e valaki az tartósan? Aki időrendben olvassa Zelk verseit, annak feltétlenül észre kell vennie, hogy a korai költeményekben jelentkező rendkívüli tehetséget — ha úgy tetszik, őstehetséget — hamarosan az izmusok nagyon is tudatosan alkalmazott vívmányaival gazdagítja, hogy azok máig fel-feltűnjenek egy-egy képében, asszociációjában, hajlításában, főképp pedig magában a hangvételben. (Persze azért, mert a hatás alkati képességet szabadított föl benne: alig van természete szerint szürrealistább-dadaistább költőnk, mint ő.) Az avantgárd múló divatához nem, de szelleméhez mindig hűséges Zelk Zoltán ezek után azt is magához, költészetéhez hasonította, amit hajlama és kedve volt zsákmányolni még: népköltészetünket és Apollinaire-t, Petőfit és Tersánszkyt, Bartókot, Kosztolányit, Chagallt, Rácz Aladárt, verseket, elbeszéléseket, képeket, zenéket. Őstehetség? Az, mint minden művész, vagy ahogy régebben mondták, mint minden istenáldotta tehetség; de ha csak az lett volna, ha az isteni adománnyal elégedetten s eltelve nem szívja magába mindazt a múlt, és jelen művészetéből, amire szüksége van, úgy járhatott volna, mint azok, akiknek nyers, nagy tehetségéből csak ideigóráig futotta tündöklő művekre, mert elzárkóztak a világ kultúrája, sőt maga a való világ elől. Primér költő, igen, akinek ujja alatt költészetté válik minden — de azért lesz azzá, mert megtanulta a mesterség valamennyi fortélyát és új mester-fortélyokkal gazdagította őket, alig-alig tetten érhető, aligalig követhető módszerrel, módszerekkel formálja anyagát. Egyszer azért ragyog fel a vers, mert egy állítmány groteszk elhagyásától — Zelk gyakori módszere! — különös hangsúlyt, hangulatot kap, olykor a muzsikáló dallam, mielőtt monotonná válhatnék, váratlanul megbicsaklik, elkanyarodik, új távlatok felé vezet, máskor egy rendhagyó, mégis logikus inverzió döbbent rá a rejtettebb tartalmakra. Ez a rigó nagyszerű mestereknél iskolázta fényes, hajlékony, erős hangját. Ennél az őstehetségnél nincs rafináltabb költőnk. 3. Az, ami Zelk Zoltánnak már korai verseiben is teljes hitellel szólalt meg, ritka volt a kor költészetében, főként az akkori fiatalokéban: az a szelíd, bensőséges érzelmesség, amelyből teljességgel hiányzik az agresszivitás. Az avantgardista Zelk, Kassák tanítványa, ebben közelebb állt Francis Jammes-hoz, Tóth Árpádhoz, Szép Ernőhöz, mint mesteréhez. Vagyis azokhoz, akiket nagy érzelmeseknek, nagy elégikusoknak nevezünk. Zelk küldetése a rajongás, a panaszkodás, a részvét és a részvétkérés. Talán azért is, mert — ahogy egy közös barátunk mondta — született szegény, végzetesen az. (Ami, gondolom, nem érdem, csak meghatározottság — igaz, a rokonszenvesek közül való.) Ennek az elrendeltetésnek fájdalmát kellett megírnia. De az alkati meghatározottság, úgy látszik, nem volt elég: jönnie kellett mindannak, ami hetven év alatt történt vele, hét évtized hétszer hét csapásának. Zelk Zoltán olyan pokolbugyrokat járt meg, mint századunkban is kevesen, ritka — és nem mindig szerencsés — pihenőkkel, cigarettaszünetekkel. De kiderült, hogy mindazt, ami rázúdult és csaknem elborította, elsodorta — a nyomort, kiszolgáltatottságot, börtönt, a halált (halálokat), s most a betegséget — költészetté tudta, tudja átlényegíteni. Szinte kedvem volna látszólag léhán, de talán nem egészen igaztalanul azt írni: alkatának, hajlandóságának a történelem is, személyes sorsa is a kezére járt. Az érzelmesre ajzott, végtelenül érzékeny idegrendszer húrjaiba belecsaptak az újabb és újabb köz- és magántragédiák, vadul és sűrűn. Így született meg az Erzsébet halálára, a Sirály, az Ahogy ő kiáltja, az Aki bejárta a világot. A lélek panaszai. De hogy olyan erővel és oly visszahangzón zengtek a litániázó panaszok, mint ezekben a versekben (és sok másban), azt annak is köszönhetjük, hogy Zelk jajgatása mások, gyakran a közösség gyötrelmeihez kapcsolódott. Volt is mit elpanaszolnia, elsiratnia, elgyászolnia, ezért, hogy még legjátékosabb verseiben is keserűség bújik meg. Zelk nemcsak született szegény, hanem a gorkiji értelemben vett szegénység költője is, a zuglói, szatmári, miskolci proletároké, kisembereké, halálba hajszolt költőké, a munkatáboroké, a kopár templomudvaré, a még kopárabb gyárudvaroké, a még kopárabb börtönudvaré, munkanélkülieké, hajléktalanoké, esett öregeké, űzött kis szajháké, hiripi kóbor kutyáké, sintérkosaraké. 4. S most, négy év óta, a lélek panaszai után a test panaszai. Alig hogy megpihenhetett, alig, hogy visszarévedhetett, nemegyszer nosztalgikusan, de mindig bánatosan, gyermekkorára és férfiéveire, Ilodára és a Józsefvárosra, a szatmári kertekre és a pesti kávéházakra, alig hogy utána nézhetett eltűnt barátainak, Nagy Lajosnak és Tersánszkynak, rátört a betegség. Új panaszai olyan mélyről fakadnak, s olyan csupaszon-tisztán — de ámulva mondom: olyan rafinált egyszerűséggel —, mint csak nagyjaink kései versei. A Bekerített csönd, az Ahogy a kötéltáncosok, a Meszelt égbolt betegség- és halálfélelem-versei merész, meredek csúcsok a Sirály égig érő csúcsa után. Zelknek mindig iszonyatosan meg kellett, s ma is meg kell szenvednie a remekművekért. Tragikus sors volna ez, egy olyan emberé, költőé, akit az isten nem szeret? Az emberé talán az, de a költőé — félve, szégyenkezve mondom ki — szerencsés, nagyszerű sors. 5. De hát most már nagy versek hosszú sorában írta meg, megírta négy esztendős betegségének minden keservét: a költőnek már nincs szüksége erre a szenvedésre. A hetven esztendős Zelk Zoltán még mindig betegágyban fekszik. Mit kívánhatnék neki — és magunknak — mást, jobbat, mint hogy keljen föl már, jöjjön vissza az emberek közé. Talál magának itt is új, halhatatlan panaszokra ihlető szenvedéseket. Réz Pál , oh n o ® 0 rv°oi0° O OoO°00°000 >0 00 0 0 O0o o»%° 0 °o 0 0 O o P 0 o. 0 0 § o o oO o a 0°O0 5 o°° V ° “s.r«v»i» A O 0 ü V O O ^ o 00 O O o O O o o» 2 on° ° X o o _o * o o - - * 0 o 0 * O 0 o o o ß 0«000 °-—W— °oO o« ö O O Qo ^ n O c Ó ü 0 O ő o 0 %P n © O 0 0 * 0 KoL°0 9 0, n o v o v v oo ú 0 O 9 n °^° 0 o Q o X ~°nűO\*Qo Ooöo, V 0 0 Q o Homoki Balázs (8 éves) rajza mmmm A FÁRADHATATLAN A jelennek Jánusz-arca van, előre- és hátranéz. Nem léphetne előre, ha nem tudná, mi történt a háta mögött, így a művészet is: a hagyományon kell megvesse lábát, hogy utolérhesse jövőjét. Z. Z. azon szerencsés kezű alkotók közé tartozik, akik meg tudják osztani tehetségüket a múlt feltámasztása és a jelen megidézése között. Kiváló emlékezőtehetsége — Weininger szerint a lángész anya jegye — tartósítja emlékeit, számon tartja a múló pillanatot. Kettős feladat, mely feltehetően csak azért teljesíthető, mert költőnk múltjából több és számosabb adat szívódik át tudatába, mint amenynyi a mai magyar költői gyakorlatban szokásos. Nyilván innét verseinek melankolikus, szép dallama. Nemcsak költészetében, az életben is tanúja lehettem emlékezete engem mindig megámultató működésének. Pályánknak egyik-másik szakasza összefonódott, így 1957- ben együtt állíttattunk bíróság elé, s mindketten marasztaló — én kilenc, Z. Z. három évre szóló — ítélettel tértünk vissza celláinkba. Annyira megbíztam hibátlan, valóságrögzítő emlékezetében — s oly kevéssé a magaméban —, hogy ha vallomása az események felidézésében itt-ott eltért az enyémtől, felszólítottam a bíróságot, az övét fogadja el, ezt a magaménál hitelesebbnek vélvén. Mintha el nem apadható életerő dolgozott volna benne; igaz, még csak ötvenedik életéve körül járt, én meg már túl voltam a hatvanon, elhasználtabb, kiábrándultabb. Persze, nem tudható, magányos éjszakái hogy teltek, de napjai feltehetően megbékéltebbek voltak az én hánytorgásaimnál. A fegyőrök szívesen álltak meg zárkaajtaja előtt, Zelk mókázott velük s ők vele, vicceket mesélt nekik kifogyhatatlan tárából s a porkolábok hangosan nevettek; a folyosó a cellámig hallhatón visszhangzott ideiglenes vidámságuktól, így üdítették fel tizenkét órás nehéz szolgálatukat. Életkedve, alkotóereje ma is bámulatos. Két éve nyomja az ágyat, pesti és vidéki kórházak és klinikák egymásnak dobálják fájó tetemét, de tolla — mintha elkülönült volna gazdája testi lététől — fáradhatatlanul munkálkodik. Beteglátogatóit is ő tartja szóval. Sőt dallal! Ifjúságunk közös nótáit — melyek egykor egy Kispiszkosnak elkeresztelt józsefvárosi pincekocsma mennyezetét döngették — ma is teljes szövegükben fújja a kórházi ágyban az elérzékenyült látogató kívánságára. Hány éve rezeg már emlékezetében a dal, a költészet? Gondolom, világrajövetelének percétől kezdve. Vagyis kereken hetven év óta. Háborúkkal, forradalmakkal, ellenforradalmakkal, tehát emberpusztulással teljes éveket túlélve, sértetlen költői kapacitással. Mitől nem bír az emberi faj! Öreg vagy — öregek vagyunk — szeretett barátom, Zoltán, de bírd ki még sokéig! Déry Tibor VERESS MIKLÓS: Zézének Három nyulad én rókaszín füvön s Fellini bohócait köszönöm (kit fognak legföljebb fülön de már nem vágnak fültövön) Mindegy hogy kit dicsérsz: lovat Atyát mindegy hogy kinek miről mit mesélsz megér minden pénzt hinta-paripád Kerepes köszönt hát és Csillebércs már nyakkendőtlen — dicsérlek magam míg Erzsébetig hord egy méla HÉV s hideg míján rajtam oly bunda van hogy belefér — talánha negyven év .4 gombfocimban te voltál Czibor hogy eltanuljam híres nagy cseled veressük érted három deci bor és abban már találkoztam Veled Most zelkendeznek érted biztosan nagyon sokan — én sunyok csak viszont hiszen harmincöt évem elsuhan s egy hetvenessel Neked tartozom Egy hetvenessel mindig tartozom 1976. DECEMBER 18.