Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-24 / 30. szám - Mekis János: Tűrési határ • riport (16. oldal) - Feledy Gyula: rajza • kép (16. oldal)

★ (Az elborzasztó történetet aligha kell itt most újra részletesen ismertetni. Megtették már a napilapok. Megírták: lelketlen szülők bestiális kegyetlenséggel halálát okozták kétéves kislányuknak. A gyermeket veréssel próbálták leszoktatni a bevizelésről, majd végül, mikor ez a módszer sem használt, forró vízzel teli lavórba ültették. A megkínzott Kovács Rita életéért napokig küzdöttek az orvosok a D.-i kórházban, de a kislányt nem lehetett megmenteni.) ★ Becsukódik az Sz.-i megyei bíróság nagy tárgyalótermének ajtaja a szünetben a folyosóra zsúfolódott hallgatóság háta mögött. — Nézd, ott vannak... Kíváncsi tekintetek mozdulnak az intés nyomába. Állunk. Mindenki ácsorog, pedig a folyosóra előzékenyen kitett hosszú padnak csak az egyik sarkát foglalja el, összegubbaszkodva, a megbilincselt házaspár. Maguk vannak a tömeg közepén. A fegyőrök az ajtó felé nézegetnek mellőlük, szemlátomást szeretnének már ismét a teremben lenni. Az ügyvéd is elhúzódott az ablakhoz, cigarettát keres a zsebében. Az E.-belieknek, akik Kovácsék falujából jöttek be a városi tárgyalásra részben tanúskodni, részben — piacnap lévén — csak kíváncsiságból, lassanként indul a busza. — Folytassák már! Nem tudja, mikor lehet bemenni? — Nem értem, mit vacakolnak annyit ezekkel... Kötelez nekik! Csak azt nem értem, miért beszélt velük olyan szépen a bíró? — Jaj, fáj már a lábam. Egy újságíró udvariasan utat enged a sokaságban: — Tessék, nénike, ide apadhoz, leülni... — Istenments! Kinyílik az ajtó. — Lehet bemenni! A fegyőrök megmozdulnak. „Utat... Utat...” Gyerek nyafog. — Anyu, pisilni kell. — Most jut eszedbe? Ha eddig nem kellett, kibírod eztán is! „A tárgyalást folytatjuk ...” A bíróság ítéletet hirdet. Az elsőrendű vádlott, az anya, nyolc év szabadságvesztésre .. A másodrendű, az apa, hét évre... Morajlás tölti be a termet, aztán megint csak a tanácsvezető bíró szava hallik. Hosszan indokolja az országszerte felzúdulást kiváltó ügyben hozott ítéletet. ★ — Gyilkosok — válaszolt az E. felé tartó buszon a mellettem ülő asszony, mikor megkérdeztem: ismeri-e a falujabeli Kovácsékat. — Vigyázzon, mit mond! A bíróság szerint nem emberölés, hanem halált okozó testi sértés ... — Mindegy az! Ha én vagyok a bíró helyében, felakasztattam volna őket. Legalábbis az aszszonyt, mert milyen anya az, kérem, aki a saját gyerekét... Eszembe jut az Sz.-s tárgyalás idejéről néhány városi kíváncsiskodó véleménye: elfajzott szörnyetegek! Született gyilkosok. Még egy kolléga is azt fejtegette: a férfi határozottan Lombroso-típus, a különös fejformája, az álla... Mit tudnak Kovácsékról a nagyközségi tanácsnál? Az előadó szerint Kovácsék törekvők, szorgalmasak voltak. Rendes emberek, csak a szegényebbek közül. Korán házasodtak, hiába jártak be a gyárba dolgozni, nem tudtak erőre kapni, mert hamar jöttek a gyerekek. Ezért is kényszerültek eleinte állami gondozásba adni kislányaikat, később azonban a saját kérelmükre bocsátották vissza a kicsiket. A legkisebbnek, Ritának visszaadása előtt végzett környezettanulmány tanúsága szerint: „Szerény anyagi körülményeikhez mérten igyekeztek megadni a már otthon tartózkodó gyermekeknek ruhát, élelmet megfelelőképp.” Bezárt ajtajú, üres szoba-konyhás ház a Duna-parti alvégen. Ritkás vetésű házsor a határban. Sár. Este villanytalan sötétség, utcahosszat. Bezárt ajtajú a ház, a tekintet mégis oly könnyedén végigjárja, mint a törékeny gyermektestet az orvos vizsgáló szeme. Ajtó, ablak, sárból tapasztott fal, tető, kémény. A zárt ajtó mögé könnyű odaképzelni a tenyérnyi konyhát, egyetlen szobát. Hogyan férhettek el benne nemrég még öten? Most ugyan jódarabig nem szoronkodnak majd benne. Rita halála, a szülők letartóztatása után a két testvért újra állami nevelőotthonba vitték. A módos, földig csempés fürdőszobájú, díszkerítéses belterületi házaktól jó félórányi gyalogútra, szegény emberek laknak itt. Dolgoznak, becsületesek, soha nem gyűlt meg még a bajuk törvénynyel, hatósággal. K Kovácsék legközelebbi szomszédja — egy széles üres teleknyire távolabb — szemtanúja volt, hogyan építették Kovácsék a házukat. — Az asszony segített valamicskét, de, ugye, az asszonyok gyengék, ez az ember meg erős, mint a bivaly. Hát az csinálta a legtöbbet, az ember, egymaga. Miből is telt volna neki kőművesre? Látni kellett volna, hogy rakta a falat, hogyan vakarta össze a tíz körmével, hogy fedél legyen nekik is. Én azt mondom, aki ilyen jó dolgos, nem lehet rossz ember. A felesége megronthatta, vagyis hát az vitte a bűnbe... ★ Mint a Duna-parton szálló fecskék eső előtti „mélyrepülésben”, röpülnek szembe a rossz babonák. Mint már a tárgyalóterem előtti folyosón is. Biztos szer, amely ugyanúgy beválik, mint gyermek szemmel való rontása ellen az oltott üszők, holtbiztosan. Mikor, ki mondta a fiatalaszszonynak? Eszébe jutott-e egyáltalán, szorultságában felsejlett-e előtte a jótanács, a recept: „tűzmeleg vízzel kell elijeszteni a behugyozástól a gyereket, azt megemlegeti”. Persze, amilyen széles volt fiatalságában, könnyen eltéveszthette a mértéket. Mert előírás: arra vigyázni kell, hogy a víz csak süssön, de ne forrázzon, el ne égesse a gyerek fenekét. Nem vigyázott — tessék. Meglett a baj. Újabb szomszéd. — Jól ismerték Kovácsékat? — Hiszen ismertük. Hanem, hogy mi lakik bennük, nem is álmodtuk ... Borzasztó. Mint az állat. — Ugyan már, állat. Az állat megvédi a kölykét az élete árán is ... Úgy látom, Rita kínhalála, a nemrég lezajlott iszonyú per itt még mindig szóbeszéd tárgya, nem tudnak az ügy fölött napirendre térni. Akik bent jártak tanúként, kíváncsiként a tárgyaláson, hallották „orvosi nyelven” elmondva a forró vízbe ültetés következményeit, őrzik még egy darabig az üres kis ház rossz hírét. (Éjszaka, kísértetház. Kutya vonít, mintha lelket látna. A holdvilág gyertyát gyújt az ablakban. Valahonnan távolból már megint gyermeksírás hallatszik. A gyereksírás most is hallatszik. Pedig most nappal van. A Kovács kislányok nyolcadik osztályos barátnője nem tud semmi különöset mondani játszótársai sorsáról. — Büntették őket? — Csak úgy, mint más gyereket, ha rosszalkodik. Meg amikor bepisil. — Ütötték is a Kovács gyerekeket? — Csak úgy, mint a többieket volt szokás, nem különösebben. Jancsi bácsi, az apja, láttam, egyszer a feneküket verte meg. ★ Az egyik szomszédasszony nem sok jóval emlékszik Kovácsnéra. Régi haragok kelései látszanak felfakadni a végeláthatatlan szapulásban. Most, hogy az érdes természetű fiatalasszony azzal a szörnyű forróvizes cselekedettel kívül rekesztette magát a becsületes emberek társadalmán, gát nélkül ömlik felé az indulatok árja. Megkérdem a szomszédasszonyt. — Maga nem tud olyan szert, hogy a gyereket meleg vízbe kell ültetni, attól megijed s leszokik a bevizelésről? — Nem mondtam én neki olyat! Ha kérdezte volna tőlem, én ugyan megmondhattam volna Kovácsnénak, hogyan kell a kicsinyeket bilire kaparni. Tizenegy családom van, nem nagyobb lakásban neveltem fel őket, a legnagyobb már huszonöt esztendős. Méghogy... — Ki szokta megverni a gyerekeit? Maga vagy az ura? — Ki nem? Mindenki megveri, nem? Maga is megveri biztosan, ha van magának, meg magát is megrakták a nádpálcával, mikor kicsiny volt, s megérdemelte. Rá a fenekére a rossz köröknek! Csak a fenekére, persze. A fejét nem szabad ütni, mert abból baj lehet. Kinek ártott meg a verés uram, kinek ártott, mondja meg. Senkinek sem ártott. Régen minden gyereket nádpálcával nevelt a tanító is. S volt nagyobb fegyelem, mint most. Ki a gyerek, mikor van mit neki hátulról tapogatni, de meg is van a látszatja, tisztességet tanul. Felnőtten majd kezet csókol érte. Verni lehet, de csak módjával. Nem kell mindjárt agyonverni egy kétévest csak azért, mert bepisil. Véleménye szerint hogyan lettek Kovácsék saját gyermekük halálának okozói? — Durva emberek voltak, kérem. Nem tartottak mértéket a haragjukban... ★ Durvaság? Tág fogalom. Ha valaki megveri a gyermekét mérgében, idegességében, nem akad fönn rajta senki. De ha valaki túlságba viszi, s a fenyítés maradandó, idegenek számára is meglátható nyomokat hagy, az már kivetni való, az már durvaság? Az óvónő meséli nekem: jár hozzá a csoportba egy gyerek, értelmiségi családból való, a fiú vásott, az anya reggelente nem ritkán hurkásra szíjazott combbal hozza. ( Láthatóan szégyenkezés nélkül, különben nem járatnak rövid nadrágban. — A családi nevelést s az eszközeit, többek közt a n verést is, magánügynek tekinti a szülők java része — mondja a fiatal tanítónő, akinek legutóbb a szülői értekezleten szemére hányták: nem fogja elég erős kézzel a gyermekeket. Említ nem is egy anyát, aki biztatja, az ő gyerekét verje meg a tanító néni, ne törődjék az iskolai rendtartás előírásaival. A testi fenyítéssel való nevelésről az Sz.-i ideggondozóban sok szomorú esetet regisztrálunk. A pszichológus úgy vélekedik, hogy a családok sokaságában még mindig rendszeresen bántalmazzák, verik a gyermekeket. Falun némiképp rosszabb a helyzet, a parasztcsaládokban elterjedtebb a „katonás” szigor. Persze, városi lakótelepen sem ismeretlen nevelési eszköz a szíj, a nádpálca, a fakanál, olykor hallani középkori ötletekről is ... A veréssel „nevelő” szülő (Sz. vidéki középvárosban az iskolaérettségi vizsgálat alá vetett gyermekek mintegy kilenc százalékánál volt tapasztalható a családban szerzett lelki sérülés, károsodás) általában nem csupán büntet, hanem mérgét tölti. Egyszerűen: ideges. Feszültségek, elégedetlenségek, napközben elszenvedett sérelmek dúlják fel, nyugtalanítják. Hazakerül a gyermek, s tesz valamit, ami újabb bosszúságot okoz. A felnőtt szinte öntudatlanul a gyermeken torolja meg a benne felhalmozódott sérelmeket. A gyermeken, akit pedig szeret, s akinek „amúgy” mindene megvan. E nagyközség illetékes tanácsi előadója valamennyiőjüknél, de legalábbis többségüjénél megállapíthatná: „anyagi körülményeikhez mérten igyekeznek megadni ruhát, élelmet megfelelőképp”. * ★ A névre homály hull a börtönfalak árnyékában. Az asszony, akit legelőször úgy hallottam megszólítani, „elsőrendű vádlott”, alacsony termetű. Lányos dereka nem árulkodik a gyakori szülésekről; szőke hajjal keretezett madonnaarca sem a szörnyűséges bűnről, amelyet elkövetett. „Lombroso-típus” helyett egy elszánt fiatalasszonnyal találom magam szemközt, aki látszólag semmiben nem különbözik az utcán szabadon járó, gyermekeiket kézen vezető, vagy kocsiban toló édesanyáktól Csak a dac. — Megmutatom én még, mikor kiszabadulok, hogy jó anya vagyok, hogy tudok én gyereket nevelni. Szülök én még gyereket, és megmutatom, hogy szépen felnevelem. ★ A bíró, aki a perben ítéletet hirdetett, szomorúan ingatja a fejét: — Tudom, sokan enyhének tartják az általunk kiszabott büntetést. A „szemet szemért, fogat fogért” elvén. Az igazságszolgáltatás viszont nem helyezkedhet erre az álláspontra. A bíróságnak nem a megtorlás a feladata, hanem az igazság szolgálata, törvényeink szerint. — Hallottam az ítélet indokolását: nem gyilkosság, nem volt a tettesekben ölési szándék ... — Van egyfajta brutális nevelési metódus, amelynek a keretében az ilyenfajta tragikus végeredmény úgyszólván balesetként fogható fel A felnőtt elszámította magát a gyermek szervezetének tűrőképességét illetően, s ráadásul — a következményektől való érthető félelem miatt — csak késve került a gyermek orvoshoz, előbb megpróbáltak „házilag” segíteni rajta. — Ritka az efféle per a bíróságokon? — Sajnos, még a mi bíróságunkon sem egyedülálló. Olyan esetünk is volt, amikor az orvosok eredménnyel gyógyították az életveszélyes állapotba került gyermeket. Persze, a végletes, a bíróság elé kerülő esetek valóban ritkák. A tudatos fájdalomokozással, veréssel nevelő metódus alkalmazása elterjedt, de a szülők a „tűrési határ” alatt mérik ki az ütlegeket. A gyermekben maradt lelki sérülésekről, a beprogramozott boszszúvágyról nincs látlelet Az apró ablakokkal csúfoskodó sárga börtönfaltól alig karnyújtásnyira park, a ligeti padok mellett gyermekkocsik hada. Pöttöm gyerekek a sétány kavicsát lapátolják kis homokozó vödreikbe. Néha egymásra is. Hajbakapnak. Egy fiatalasszony felkel a padról, ahol eddig napfürdőzött, odalép, ráver néhány csattanósat a gumibugyira, aztán siet vissza a padhoz, az áldott napfényhez. A gyerek áll és bőg. Sírása éles. Talán még a rácsok mögé is behallatszik. MEKIS JÁNOS RIPORTJA: TŰRÉSI HATÁR Feledy Gyula rajza ★ Főszerkesztő: JOVANOVICS MIKLÓS, helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS Szerkesztőség: 1054 Budapest, Széchenyi utca 1. Telefon: 111—424 , 310—920, 314—164; 14 óra után 113—221 KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT. Budapest VII., Lenin krt 9—11. Levélcím: 1906. Postafiók 323. Telefon: 221—235 Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT Igazgató. 76—2731 Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: Roder Imre Igazgató Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: a helyi (Budapesten a kerületi) kézbesítőhivataloknál és kézbesítőknél. Külföldön terjeszti a „Kultúra” Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat. H-1389 Budapest, Postafiók 149. Előfizetési díj: egy hónapra 10 forint, negyedévre 30 forint, fél évre 60 forint, egész évre 120 forint INDEX: 25 244 MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON, 16 OLDALON ★ Főmunkatárs: NAGY LÁSZLÓ 1976. JÚLIUS 24.