Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-04 / 23. szám - Alföldy Jenő: A megérkezés szomorúsága • könyvkritika • Ladányi Mihály: Föld! Föld! (Magvető) (10. oldal) - Széky János: Találkozások a terrorral • könyvkritika • Kertész Imre: A nyomkereső (Szépirodalmi) (10. oldal) - Cs. Kovács László: rajza • kép (10. oldal) - Réz Ádám: Az érzelmek, úgy általában • könyvkritika • Károlyi Amy: Kulcslyuk-líra (Szépirodalmi) (10. oldal)
ALFÖLDY JENŐ A megérkezés szomorúsága . Ladányi Mihály: Föld! Föld! (Magvető, 63 old.) Az ünnepélyes Hangulatoktól oly idegen Ladányi Mihályt csöndesen utolérte a jubileum: Föld! Föld! címmel tizedik verskötete jelent meg a könyvhétre. Gratuláló kézfogásul tényeket mondok. Ritkaság az olyan egységes lírai mű, mint az övé. Ritkaság az az élesre töltött politikai radikalizmus, amitől ő, a kritika terelgető hadmozdulatai ellenére, nem hajlandó tágítani. Lírai hőse nem hősködik és nem alkuszik. Egy hétköznapi ember követi a szocializmus korszakában azokat az eszméket, amiket elődei, a „szabadság, szerelem”, „politika és szerelem”, „a szellem és a szerelem” költői, Petőfi, Ady és József Attila hagytak rá örökül. Követi őket egyre több szkepszissel, s a kételyek ellenében ható, növekvő konoksággal. Követi ezeket az eszméket? Egy régebbi kötetének címével szólva, inkább utánuk kószál a csalódások peremvidékén. Az új verseskönyv címe ennél mintha többet sejtetne. A kincses indiákért óceánoknak nekivágó világjárók ajkáról hangzott föl a kiáltás, amikor a partok végre földerengtek: Föld! Föld! Ügy, szóval a költő megérkezett, elérte az arany partokat? Vallassuk meg verseit, erről van-e szó. „Nehéz az embernek, nehéz, / ha ■nem csillagász, tengerész, / folyvást csak a földre néz” (Esti dal). Magányos kószáló szegezi a földre tekintetét — miért kiált hát Kolumbuszként ? A föld, költészet és filozófia egyik legősibb, mindig modern, egyszerűségében is összetett jelképe. Jelenti testvértelen bolygónkat, jelent hazát, szülőföldet, megművelendő termőföldet, szilárd talajt a láb alatt, röghöz tapadó valóságközeliséget. S jelenti a kolumnbuszi diadalt is — ezúttal ironikus értelemben. Mert mit fedez föl a közösségi eszmék egyik legkitűnőbb lírai megszólaltatója? „Ismerős utcák, zsírpecsétes arcok, / szemhéjak melltartóiba löttyedt tekintetek.” (Itthon); „nézem a földet: birkacsorda / tapos éppen a hangyabolyra.” (Föld! Föld!); s az emberek „.. .este sem ülnek házuk elé a padra, / hogy testvéri köszönésem fogadják” (Szociográfia). A „bennszülöttek” szemszögéből nézve így fest a dolog: „Saját házadban néger énekes / a fehér ültetvényesek között !... s nyakadon minden dalod új kötél” (Etűdök). Ha Ady a feltámadás szomorúságáról beszélt, akkor Ladányi a megérkezés szomorúságát siratja. Rossz közérzetét nemcsak a körülményeiknek, hanem alkatának is köszönheti. Annak, hogy csillapíthatatlanok a fennállóinál mindig emberibb világ iránti vágyai: „hatalmas mágnesem, / a vágy, / akár az ég a madaraknak” (Elégia). S nem csupán makacs vágyakkal és optimista akarattal verték meg a múzsát. Valóságérzéke legalább olyan fejlett, mint eszményiessége. E kettősségből fakad költészetének ironikus, groteszk stílusa, ami másfél évtizede — a költő természetétől ismét idegen szóval — „iskolát” teremtett. Ennek az iskolának az a legfontosabb tanítása, hogy az ellentmondásos történelmi fejlődés roppant bonyolult valami, de a történelem célja is, ellentmondása is egyszerűen, nyakatokért paradoxonok nélkül, epigrammatikus tömörséggel megfogalmazható. Célja benne van a Kommunista Kiáltványban, ellentmondásai pedig a hétköznapjainkban. Az utóbbiakat jelzik emberi kapcsolataink és azok hiánya,lakásgondjaink, a „nagykutyák” és „kisemberek” ellentétei, a szerelem apró alkui — és így tovább. Az, hogy eszmény és valóság nem fedi egymást, a költészet önök témája. Ez sarkallja küzdelemre az emberek jobbjait. Eredményekkel azok szoktak dicsekedni, akik jónak látják elterelni a figyelmet az el nem ért eredményekről. Ladányi legnagyobb érdemét abban látom, hogy életünk visszásságait kivételes valóságtisztelettel mutatja meg, mindig az eszmények felől, sosem azokat hatálytalanítva. Nem az hívebb az eszmékhez, aki hozzájuk szépíti a valót, hanem az, aki pontosan sarkít e kettő között, mégis fáradhatatlanul küzd harmóniájukért. A jövő iránti közöny ellenében például így tüntet a költészet igazáért s — micsoda esztétikai eretnekség — hasznáért: „új esztétikum születik: a munka” (Epigramma). Helyzetét groteszknek látja, mint aki sárban „caflat”, lélekben mégis az eszmék magasában szárnyal: „a világmegváltás / izgalmától fakón, ám / derűs hangulatú művekkel / csörtetünk / egy gödörbe” (Szociográfia). (Itt új, ironikus jelentéstartománnyal bővül a köteteim föld szava; ahogy József Attila mondja elégikusan: „e föld befogad, mint a persely.”) Cinizmusa nyilvánvalóan nem a „világmegváltókat”, hanem épp a cinikusokat sújtja. Azokat, akik között a világmegváltás izgalmával teli ember arcáról lehervad a pír. Azokat, akijének „zsebéhez illő politikája” van. Ladányi „iskolájában” azért nevelkedik viszonylag kevés jó tanítvány, mert hívei nagy részét— akárcsak ellenfeleit! — megtéveszti a látszólagos egyszerűség és eszköztelenség. Holott ezek a tulajdonságok a költészet legnehezebben kivívható erényei közé tartoznak. Kevés eszközzel gondolatgazdagon, pontosan és ■— igen — szépen kifejezni egy személyiséget, egy erős jellemet (ami már önmagában ritkaság), egynemű költői nyelvet teremteni, hatni és meggyőzni. Nagyobb feladat ez, mint kijegyzetelni az elmúlt évszázad világlíráját, s a mennyezetre festeni az új, eklektikus eplikitikát. Megtévesztő az is, ahogy Ladányi kezdettől hadakozik az általa korszerűtlennek tartott költői magatartásformával. Érdemes tüzetesen megvizsgálni Táj költővel című versét. Itt nem suta-buta mondatok intézik el sommásan a tegnapi, tegnapelőtti költők utánzóit, hanem remekbe szabott, bukolikus hangulatverset kapunk, a mai észjárás drámaian groteszk fordulatával. Ő előbb megírja a szép, de anakronisztikus verset, s csak azután érvényteleníti. Elhiteti, hogy meg tudja írni azokat a verseket is, amiket fölösleges szépségizzadmányoknak tart. Ha van konstruktív formabontás (csak az van!), akkor ez az. Nem a szépséget akarja lerombolni groteszkjeivel, nem a költőiséget semmisíti meg. A régi, lampionos költői lugasok szerelmi költészetének romjain mond ilyen szép és szellemes búcsúbeszédet: „Nem, a Nagy Szerelem nem létezik. / Csak álmok egymásról, és tévhitek. / Csak szer, mit ön bajára két beteg / édes szirupban oldva megiszik” (Kapcsolatok). Nem a szerelem hal meg itt, csak a romantika. Hiszen másutt azt olvassuk, hogy „boldogok, akik még szeretnek” (Szerenád). Ladányi versei most halkabbak, bölcsebbek a régieknél. A kórusban kieresztette hangját — magányosan csak dúdollgat. Könyvét olvasva, mintha tábortűznél ülnénk, magunkban mi is vele dúdolunk. Találkozások a terrorra! ■ Kertész Imre: A nyomkereső (Szépirodalmi, 218 old.) A kötet első kisregényének, A nyomkereső-mk. hőse három évtizeddel ezelőtti nagy utazást ismétel meg. Bár az író nem utal egyenesen a tér- és időkoordinátákra, a helyszínekben Buchenwaldra és Zeitzre, előző — első — regénye, a Sorstalanság infernójának két körére ismerünk. A történés időpontja egyszerre határozatlan és nagyon is meghatározott. Az első fejezetben „a vendég”, azután „a küldött” néven emlegetett központi szereplő viszszatér egy meg nem nevezett országba, amelynek egy meg nem nevezett falujában helyszíni szemlét akar tartani. Úgy szeretné, ha mindent érintetlenül hagytak volna, ahogy a látvány utoljára előtte állt. .. nem kell tennie semmit, csak ellenőriznie a tudottat, és azután átengednie magát e tudásnak”. De nem így esik. Az utas sétára csábító domboldalt, frissen, festett kiállítási csarnokot, szigorú idegenvezetőket és turistaegyenruhába öltözött szemérmetlen bitorlókat talál a helyszínen. Elmarad a szembesítés, a szembenézés, az elszámolás.' 7.-ben bizalmatlan parasztok megkérdezik a hőstől: „Egyáltalán, mit akar itt tulajdonképpen az úr?” Igazuk van — eltűnt, amit keresett: a dolgokat megszünteti, feloldja, de sohasem konzerválja az idő. Ezt a küldött is kénytelen elfogadni a túlélés érdekében. Kertész Imre a személyes tabukat körülírja, így szükségszerűen absztrahálja is. Az érzékletesség és elvontság sajátos keverékét tovább színezi az elbeszélés módja: a stílus (ön) ironikusan emelkedett, célzatosan távolságtartó. A másik kisregényben, a Detektív történetben az író megpróbálja a másik oldal logikáját feltérképezni. A történet Latin- Amerikában játszódik. Egy bizonyos Merénylet előkészületeinek, két ember — apa és fiú — meghurcolásának vagyunk tanúi, a politikai rendőrség egyik tagjának szemszögéből, Antonio Rojas Martens emlékirataiban. A bűnügyiektől kerül át a Testületbe, melynek különböző rangú és jellemű emberei egyként vallják az erőszakért való erőszak, a rendért való rend, a hatalom a hatalomért elvét. Napló a naplóban: Martens felidézi áldozatának, a fiatal, ép erkölcsi érzékű burzsoá palámiáinak sorait, aki mindenáron a „profi” ellenállók közé akar keveredni, fizikai vesztére. Ebben az írásban is legalább kettős az áttétel. Az ellentétes szerepek egységes kompozícióban összegeződnek. A két téma eléggé jelentős ahhoz, hogy a négy-öt ívnyi cselekménynek lendületet adjon. Mindkét kisregényben gördülékeny, elegáns, egy percre sem lankadó az előadás. Amit lendületnek, a stílus egységének hívunk Kertész Imre regényeiben, az írói személyiség állandó jelenlététől nem választható el. (Martens nyelve nem ellentéte, csak változata A nyomkeresőének, a szereplő itt független az írótól, de nem különül el tőle mesterségesen.) Más regényekben ez hiba volna, itt erény is, korlát is: a hang anynyira stilizált és koherens, hogy nem törik meg a drámai részekben sem. Az író nem ad tárgyából többet, mint amennyit az egységes megközelítés lehetővé tesz. Ezt jelzi a nagyobb stiláris, azaz lélektani kitérők hiánya. Nem azt mondjuk, hogy nincsenek kitérők, s az irónia szerepét sem szabad lebecsülnünk. Nem tiltakozunk az ellen, hogy fontos történeteken végigvezessen egy bármennyire — és bármerre — elváltoztatott hangú, témájában személyesen is érdekelt, rokonszenves elbeszélő egyéniség. Főleg, ha ennyire komolyan veszi tárgyát Széky János IRODALOM | 11 10 Cs. Kovács László rajza RÉZ ÁDÁM: Az érzelmek, úgy általában . Károlyi Amy: Kulcslyuk-líra (Szépirodalmi, 112 old.) Nem, nem kulcslyukról van szó, amin keresztül a fél szemünket összehúzva beleshetünk egy bújócskázó költő világába. Inkább kulcsról, amit Károlyi Amy, a lírikus örök mozdulatával átnyújt olvasójának: fordítsd el, és megmutatkozom. Pedig korunk a szemérem kora. Ez az a kor, melyben hovatovább már az is illetlenségszámba megy, ha a művész első személyben beszél. Amelyben megszületett az „Én-líra” gúnyorosan elhárító fogalma, valamint akollázs és a ready-made. Amelyben a szobrász igazi táskarádiókat és mentőautókat állít ki, szignálva, a költő pedig villamosjegyek és feladóvevények xerox-másolatait avatja verssé az aláírásával. Vannak, akik szelíd vagy dühös konzervativizmussal tiltakoznak az új módi ellen. Károlyi Amy nem tartozik közéjük. Ő vállalja a modernizmus kihívását, mosolyogva fogadja költeményébe a readyriide-eket, az idézeteket , hogy azokkal is, csak azért is önarcképet rajzoljon. Mint Arcimboldo, a 16. századi festő, aki gyümölcsökből, virágokból, használati tárgyából szerkesztette össze játékos portréit.★ Károlyi Amy portréjának is fontos építőeleme a természet. A zsivajgó természet — jutnak eszünkbe Kosztolányi miniatűrjei, és nemcsak a forma miatt, ahogy a teremtett világnak egy -egy tüneménye előadja kis magánbeszédét a lírai zsebszínházban. Sokkal inkább hódol Kosztolányinak a Károlyi Árnynál is részvétet jelentő „éles fény a szemben”, a szavak tisztasága és pontossága. Az orchideáról például azt mondja: „A virágok kurtizánja. Ha akarom, húsevő, ha akarom, hús. A mások pusztulásából élő széplány.” Az új dió „csecsemőnek koponyája. Az anyaméhnek fehérszálas erei még ott ragadnak a tarkóján, mikor kedvetlen, recscsenő nyögéssel elhagyja az anyát”; a kifejlett rózsa, lefelé szélesedő szintjeivel: „Élő pagoda”; a diófa: „A kert nagypapája, erős sátor, oszlop és nagyúr.”. De bármennyire kosztolányisak is ezek a finom és szellemes képek és futamok, ami mögöttük van — „a szavak mögötti szavakban”, ahogy Károlyi Amy írja —, az már nem a Kosztolányié, hanem egy másik alkat vallomása és világlátása. Így lesz ez a jórészt idézetekből komponált mű paradox módon, azaz dehogy, nagyon is természetesen, eredetibb a divatosan és görcsösen eredeti produkcióknál. Mutatsd meg, mit idézel, és megmondom, ki vagy. Károlyi Amy például kultúránk ódon családi albumából szeret idézni, melyben 18. századi dédapák és nagy-nagybácsik képei sárgulnak, a Bod Péteré, Dugonics Andrásé, Baróti Szabó Dávidé, Döbrentei Gáboré. Némelyikükre ráismerünk egy régi olajfestményről, amely eddig is a falon függött, csak most a másik profilját mutatja. Van, akit még sose láttunk, mint például Szirmay Antalt, de nem kétséges, hogy ő is rokon: egy jellegzetes arcvonás rögtön elárulja. Tűnődve nézegetjük a bajuszosdolmányos képmásokat, önnön személyiségünk sejtelmes tükreit, távolság és közelség furcsán megejtő, kettős hangulatában. De idézni nemcsak írástudóktól lehet, hanem a nyelvtől, a magyar nyelvtől is. „A nyelv önmagáról verset ír”, csak le kell kottázni. A szótár írja a verset, a zsivajgó szótár: „Ecetágy, puskaágy, melegágy, gyerekágy, betegágy, nászágy, halottaságy." (Tudtommal ezt Károlyi Amyn kívül eddig csak Kányádi Sándor vette észre — lásd „Kőkorszak” című versét: „... ékkő kékkő lúgkő zsírkő tűzkő műkő sírkő.”) Egyetlen szó is írja a verset: Méla, Máté. És írja a csákánydoroszlói 103 éves Örzse néni: „Kiveszett a rétről a szeméremvirág.” Írják a jászszegésű, szláv eredetű családnevek: Kinszky, Malatinszky, Maretinszky, Zlinszky, Lusinszky, Dedinszky. Írják Édes Gergely, Ezra Pound és Eliot csicsergő madarai: Csivinc! Ytis! Twit! Mind, mind Károlyi Árnynak írják, az ő kapcsos könyvébe jegyzik be készségesen szólamaikat, hogy ha felnyitja, mindig ott legyen előtte a kórus egész partitúrája. Partitúra? Kottafejek? Nem inkább képeskönyv, Orbis pictus? De bizony az is: szótár, példatár, naptár (kaptár, oltár) és hozzá még képtár, melynek egyik varázsa megintcsak a múltat és jelent egymásba játszató kettősség; a régi tájakat és témákat már-már absztraktul leegyszerűsített vonalak ábrázolják, a moderneket viszont kézzel színezett fametszetek. Egy kalapskatulya, „hajlított furnér-lemezből, cakkos sárgarézszegéllyel”. Az ostrom alatt pislákoló olajmécs. A kerékkel működő szerkezet, mely a brotningholmi barokk udvari színház kulisszái mögött a tengeri vihar vászonhullámait hullámoztatta és dörgött is melléje. Az árnyrajzkárpit, amit az éjszaka sző az ágy melletti csupasz falra. A fürdőszobából kisétáló napfény, melynek tükörképét egy nyitott ablak üvegtáblája még a kék kőre vetíti: „Padlóra ejtett, a tükrözés tükrözésétől kifakult női zsebkendő.” Két kimagasodó, sötét és szomorú házastársi ágy nagybácsiéknál: „Az elmúlás és feleslegesség monumentumai.” Csendéletek, intérieurok, tájképek, valami szigorú nosztalgiával megfestve. Pontosabban és sűrítettebb tartalommal, mint Károlyi Árnynál eddig bármikor. Pedig most úgy tesz, mintha csak a vázlatfüzetébe, a műhelyébe vagy a naplójába engedne bepillantást. És mégis érezni: eszközei még sose voltak ilyen érettek, a nézése ilyen biztos, a kompozíciója ilyen arányos. Most valóban azt mondja, amit akar, se többet, se kevesebbet. ★ Elmondja álmait és emlékeit, egyszerűen és letisztultan, kerülve a pózokat, vagy talán egy olyan felsőfokú pózzal, amely maga az egyszerűség, így tud szólni arról, amiről a legnehezebb: gyerekkorról, szerelemről, halálról, öregségről („A bevásárló hálóban három szem krumpli fityeg, a végső roszszat jelző sziderikus inga”), illatokról, Hölderlipről, a hóról. „Feneketlen zsák az ember élete, csak kotorászni kell benne, s már húzunk is kifelé szalagot, hópihét, cipőpertlit, olvashatatlan aláírású üdvözletét és (néha) igazgyöngyöt.” Ezt a kotorászást emeli művészetté Károlyi Amy, s közben nagy szerényen azt mondja: bárki utána csinálhatja. Hát igen, a kotorászást minden bizonnyal. Sok egzotikum is kifordul a zsákból és sok műveltséganyag: római cserépdomb törmeléke, japán írógép, azték népdal, egy Bronzino-kép — Európa, Ázsia, Afrika, Amerika. De sznobizmus vagy szájcsücsörítő idegenimádat, az nem: ezt a sok szerzeményt — a szónak mindkét értelmében: zsákmány és opus — egy magyar költőnő hordta egybe, hogy itthon még jobban szemügyre vehesse. Jelentésüket mindig a hazai háttér teszi plasztikussá: a kínai példabeszédre mindig ráfelel egy falusi kovácsmester: „Üsd, fiam, mert pénzért melegszik, oszt ingyért hűl.” Ráfelelnek az itthoni rokonok, barátok (keresztnévvel vagy teljes névvel), ismerősök, öreg parasztok, élő és halott költők. Károlyi Amy nem tud meglenni az ő meghitt visszazümmögésük nélkül. Igaz, a meghittségre rátalál egy skandináv luxus-szállodában is, hisz ott „a kényelem derűs, vigyáz rá, hogy ne legyen tolakodóan modern. Az uzsonnázója fehér, mint egy szecessziós lányszoba. A sarokablaknál óriási fehér vesszőkalitkában papagájok hintáznak, fecsegnek” — ez a hangulat nagyon is kedvére való. Mégsem foghatja meg annyira, mint a Fehérhajó utcáé, ahol, ha öszszetalálkozunk valakivel, „nézünk egymásra hunyorogva a múlt nagy árnyas szalmakalapja alól”, vagy mint a lánynevű naphegyi utcáké, ahol csupa ródlipályából állt a gyerekkor. Van a kötetnek egy szép modern darabja, már a címe is az: „Hangzási lehetőségek két tételben.” Anyaga a legegyenesebb, legközvetlenebb versbeszéd, minden hókuszpókusz nélkül, legfeljebb egy parányi fintorral, amit a téma megkövetel. A téma ugyanis nem kevesebb, mint az érzelmek, úgy általában. Lehet erről egyáltalán mondani valamit, méghozzá modernül? Hát hogyne: „Ez érzelmek az ember lehetőségein belül valósíthatók meg. Egészen új érzelmekhez új embert kell kitalálni.” De ilyen feltalálói babérokra a költőnő nem pályázik. 1977. JÚNIUS 4.