Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-04 / 23. szám - Alföldy Jenő: A megérkezés szomorúsága • könyvkritika • Ladányi Mihály: Föld! Föld! (Magvető) (10. oldal) - Széky János: Találkozások a terrorral • könyvkritika • Kertész Imre: A nyomkereső (Szépirodalmi) (10. oldal) - Cs. Kovács László: rajza • kép (10. oldal) - Réz Ádám: Az érzelmek, úgy általában • könyvkritika • Károlyi Amy: Kulcslyuk-líra (Szépirodalmi) (10. oldal)

ALFÖLDY JENŐ A megérkezés szomorúsága . Ladányi Mihály: Föld! Föld! (Magvető, 63 old.) Az ünnepélyes Hangulatoktól oly idegen Ladányi Mihályt csöndesen utolérte a jubileum: Föld! Föld! címmel tizedik verskötete jelent meg a könyvhétre. Gratuláló kézfogásul tényeket mondok. Ritkaság az olyan egysé­ges lírai mű, mint az övé. Ritka­ság az az élesre töltött politikai radikalizmus, amitől ő, a kritika terelgető hadmozdulatai ellenére, nem hajlandó tágítani. Lírai hőse nem hősködik és nem alkuszik. Egy hétköznapi ember követi a szocializmus korszakában azokat az eszméket, amiket elődei, a „szabadság, szerelem”, „politika és szerelem”, „a szellem és a sze­relem” költői, Petőfi, Ady és Jó­zsef Attila hagytak rá örökül. Kö­veti őket egyre több szkepszissel, s a kételyek ellenében ható, nö­vekvő konoksággal. Követi ezeket az eszméket? Egy régebbi köteté­nek címével szólva, inkább utánuk kószál a csalódások peremvidékén. Az új verseskönyv címe ennél mintha többet sejtetne. A kincses indiákért óceánoknak nekivágó világjárók ajkáról hangzott föl a kiáltás, amikor a partok végre föl­derengtek: Föld! Föld! Ügy, szóval a költő megérkezett, elérte az arany partokat? Vallas­suk meg verseit, erről van-e szó. „Nehéz az embernek, nehéz, / ha ■nem csillagász, tengerész, / foly­vást csak a földre néz” (Esti dal). Magányos kószáló szegezi a földre tekintetét — miért kiált hát Kolumbuszként ? A föld, költészet és filozófia egyik legősibb, mindig modern, egyszerűségében is összetett jelké­pe. Jelenti testvértelen bolygónkat, jelent hazát, szülőföldet, megmű­velendő termőföldet, szilárd talajt a láb alatt, röghöz tapadó valóság­­közeliséget. S jelenti a kolumnbuszi diadalt is — ezúttal ironikus érte­lemben. Mert mit fedez föl a kö­zösségi eszmék egyik legkitűnőbb lírai megszólaltatója? „Ismerős ut­cák, zsírpecsétes arcok, / szemhéjak melltartóiba löttyedt tekintetek.” (Itthon); „nézem a földet: birka­csorda / tapos éppen a hangyaboly­ra.” (Föld! Föld!); s az emberek „.. .este sem ülnek házuk elé a padra, / hogy testvéri köszönésem fogadják” (Szociográfia). A „benn­szülöttek” szemszögéből nézve így fest a dolog: „Saját házadban néger énekes / a fehér ültetvényesek kö­zött !... s nyak­adon minden dalod új kötél” (Etűdök). Ha Ady a feltá­madás szomorúságáról beszélt, ak­kor Ladányi a megérkezés szomo­rúságát siratja. Rossz közérzetét nemcsak a kö­rülményeiknek, hanem alkatának is köszönheti. Annak, hogy csilla­píthatatlanok a fennállóinál mindig emberibb világ iránti vágyai: „ha­talmas mágnesem, / a vágy, / akár az ég­­ a madaraknak” (Elégia). S nem csupán makacs vágyakkal és optimista akarattal verték meg a múzsát. Valóságérzéke legalább olyan fejlett, mint eszményiessége. E kettősségből fakad költészetének ironikus, groteszk stílusa, ami más­fél évtizede — a költő természeté­től is­mét idegen szóval — „iskolát” teremtett. Ennek az iskolának az a legfontosabb tanítása, hogy az el­lentmondásos történelmi fejlődés roppant bonyolult valami, de a tör­ténelem célja is, ellentmondása is egyszerűen, nyakatokért paradoxo­nok nélkül, epigrammatikus tömör­séggel megfogalmazható. Célja ben­ne van a Kommunista Kiáltvány­ban, el­lentmondásai pedig a hét­köznapjainkban. Az utóbbiakat jel­zik emberi kapcsolataink és azok hiánya,­­lakásgondjaink, a „nagy­­kutyák” és „kisemberek” ellentétei, a szerelem apró alkui — és így to­vább. Az, hogy eszmény és valóság nem fedi egymást, a költészet önök té­mája. Ez sarkallja küzdelemre az emberek jobbjait. Eredményekkel azok szoktak dicsekedni, akik jó­nak látják elterelni a figyelmet az el nem ért eredményekről. Ladá­nyi legnagyobb érdemét abban lá­tom, hogy életünk visszásságait ki­vételes valóságtisztelettel mutatja meg, mindig az eszmények felől, sosem azokat hatálytalanítva. Nem az hívebb az eszmékhez, aki hozzá­juk szépíti a valót, hanem az, aki pontosan sarkít e kettő között, mégis fáradhatatlanul küzd harmó­niájukért. A jövő iránti közöny el­lenében például így tüntet a költé­szet igazáért s — micsoda esztétikai eretnekség — hasznáért: „új eszté­tikum születik: a munka” (Epi­gramma). Helyzetét groteszknek látja, mint aki sárban „caflat”, lélekben mégis az eszmék magasában szárnyal: „a világmegváltás / izgalmától fakón, ám / derűs hangulatú művekkel / csörtetünk / egy gödörbe” (Szociog­ráfia). (Itt új, ironikus jelentéstar­tománnyal bővül a köteteim föld szava; ahogy József Attila mondja elégikusan: „e föld befogad, mint a persely.”) Cinizmusa nyilvánvalóan nem a „világmegváltókat”, hanem épp a cinikusokat sújtja. Azokat, akik között a világmegváltás izgal­mával teli ember arcáról lehervad a pír. Azokat, akijének „zsebéhez illő politikája” van. Ladányi „iskolájában” azért ne­velkedik viszonylag kevés jó tanít­vány, mert hívei nagy részét­­— akárcsak ellenfeleit! — megtévesz­ti a látszólagos egyszerűség és esz­­köztelenség. Holott ezek a tulaj­donságok a költészet legnehezeb­ben kivívható erényei közé tartoz­nak. Kevés eszközzel gondolatgaz­dagon, pontosan és ■— igen — szé­pen kifejezni egy személyiséget, egy erős jellemet (ami már önma­gában ritkaság), egynemű költői nyelvet teremteni, hatni és meg­győzni. Nagyobb feladat ez, mint kijegyzetelni az elmúlt évszázad világlíráját, s a mennyezetre feste­­ni az új, eklektikus eplikitikát. Megtévesztő az is, ahogy Ladányi kezdettől hadakozik az általa kor­szerűtlennek tartott költői maga­tartásformával. Érdemes tüzetesen megvizsgálni Táj költővel című versét. Itt nem suta-buta mondatok intézik el sommásan a tegnapi, teg­napelőtti költők utánzóit, hanem remekbe szabott, bukolikus hangu­latverset kapunk, a mai észjárás drámaian groteszk fordulatával. Ő előbb megírja a szép, de anakro­nisztikus verset, s csak azután ér­vényteleníti. Elhiteti, hogy meg tudja írni azokat a verseket is, ami­ket fölösleges szépségizzadmányok­­nak tart. Ha van konstruktív for­mabontás (csak az van!), akkor ez az. Nem a szépséget akarja lerom­bolni groteszkjeivel, nem a költői­­séget semmisíti meg. A régi, lam­­pionos költői lugasok szerelmi köl­tészetének romjain mond ilyen szép és szellemes búcsúbeszédet: „Nem, a Nagy Szerelem nem létezik. / Csak álmok egymásról, és tévhi­tek. / Csak szer, mit ön­ bajára két beteg / édes szirupban oldva meg­iszik” (Kapcsolatok). Nem a szere­lem hal meg itt, csak a romantika. Hiszen másutt azt olvassuk, hogy „boldogok, a­kik még szeretnek” (Szerenád). Ladányi versei most halkabbak, bölcsebbek a régieknél. A kórus­ban kieresztette hangját — magá­nyosan csak dúdollgat. Könyvét ol­vasva, mintha tábortűznél ülnénk, magunkban mi is vele dúdolunk. Találkozások a terrorra! ■ Kertész Imre: A nyomkereső (Szépirodalmi, 218 old.) A kötet első kisregényének, A nyomkereső-mk. hőse három év­tizeddel ezelőtti nagy utazást is­métel meg. Bár az író nem utal egyenesen a tér- és időkoordiná­tákra, a helyszínekben Buchen­­waldra és Zeitzre, előző — első — regénye, a Sorstalanság infer­­nójának két körére ismerünk. A történés időpontja egyszerre hatá­rozatlan és nagyon is meghatáro­zott. Az első fejezetben „a ven­dég”, azután „a küldött” néven emlegetett központi szereplő visz­­szatér egy meg nem nevezett or­szágba, amelynek egy meg nem nevezett falujában helyszíni szem­lét akar tartani. Úgy szeretné, ha mindent érin­tetlenül hagytak volna, ahogy a látvány utoljára előtte állt. .. nem kell tennie semmit, csak ellenőriznie a tudottat, és azután átengednie magát e tudás­nak”. De nem így esik. Az utas sétára csábító domboldalt, frissen, festett kiállítási csarnokot, szigorú idegenvezetőket és turistaegyenru­hába öltözött szemérmetlen bitor­lókat talál a helyszínen. Elmarad a szembesítés, a szembenézés, az elszámolás.' 7.-ben bizalmatlan parasztok megkérdezik a hőstől: „Egyáltalán, mit akar itt tulajdon­képpen az úr?” Igazuk van — eltűnt, amit keresett: a dolgokat megszünteti, feloldja, de sohasem konzerválja az idő. Ezt a küldött is kénytelen elfogadni a túlélés érdekében. Kertész Imre a személyes tabu­kat körülírja, így szükségszerűen absztrahálja is. Az érzékletesség és elvontság sajátos keverékét tovább színezi az elbeszélés mód­ja: a stílus (ön) ironikusan emel­kedett, célzatosan távolságtartó. A másik kisregényben, a De­­te­ktív tör­tén­e­t­ben az író meg­próbálja a másik oldal logikáját feltérképezni. A történet Latin- Amerikában játszódik. Egy bizo­nyos Merénylet előkészületeinek, két ember — apa és fiú — meg­­hurcolásának vagyunk tanúi, a politikai rendőrség egyik tagjának szemszögéből, Antonio Rojas Martens emlékirataiban. A bűn­ügyiektől kerül át a Testületbe, melynek különböző rangú és jel­lemű emberei egyként vallják az erőszakért való erőszak, a rendért való rend, a hatalom a hatalo­mért elvét. Napló a naplóban: Martens fel­idézi áldozatának, a fiatal, ép er­kölcsi érzékű burzsoá­ palámiáinak sorait, aki mindenáron a „profi” ellenállók közé akar keveredni, fizikai vesztére. Ebben az írásban is legalább kettős az áttétel. Az ellentétes szerepek egységes kom­pozícióban összegeződnek. A két téma eléggé jelentős ah­hoz, hogy a négy-öt ívnyi cselek­ménynek lendületet adjon. Mind­két kisregényben­ gördülékeny, elegáns, egy percre sem lankadó az előadás. Amit lendületnek, a stílus egységének hívunk Kertész Imre regényeiben, az írói szemé­lyiség állandó jelenlététől nem választható el. (Martens nyelve nem ellentéte, csak változata A nyomkeresőének, a szereplő itt független az írótól, de nem külö­nül el tőle mesterségesen.) Más regényekben ez hiba volna, itt erény is, korlát is: a hang any­­nyira stilizált és koherens, hogy nem törik meg a drámai részek­ben sem. Az író nem ad tárgyá­ból többet, mint amennyit az egy­séges megközelítés lehetővé tesz. Ezt jelzi a nagyobb stiláris, azaz lélektani kitérők hiánya. Nem azt mondjuk, hogy nincsenek kitérők, s az irónia szerepét sem szabad lebecsülnünk. Nem tiltakozunk az ellen, hogy fontos történeteken végigvezessen egy bármennyire — és bármerre — elváltoztatott hangú, témájában személyesen is érdekelt, rokonszenves elbeszélő egyéniség. Főleg, ha ennyire ko­molyan veszi tárgyát Széky János IRODALOM | 1­1 10 Cs. Kovács László rajza RÉZ ÁDÁM: Az érzelmek, úgy általában . Károlyi Amy: Kulcslyuk-líra (Szépirodalmi, 112 old.) Nem, nem kulcslyukról van szó, amin keresztül a fél szemünket összehúzva beleshetünk egy bú­­jócskázó költő világába. Inkább kulcsról, amit Károlyi Amy, a lí­rikus örök mozdulatával átnyújt olvasójának: fordítsd el, és meg­mutatkozom. Pedig korunk a szemérem kora. Ez az a kor, melyben hovatovább már az is illetlenségszámba megy, ha a művész első személyben be­szél. Amelyben megszületett az „Én-líra” gúnyorosan elhárító fo­galma, valamint a­­kollázs és a ready-made. Amelyben a szobrász igazi táskarádiókat és mentőautó­kat állít ki, szignálva, a költő pe­dig villamosjegyek és feladóvevé­nyek xerox-más­ola­ta­it avatja verssé az aláírásával. Vannak, akik szelíd vagy dühös konzervativizmussal tiltakoznak az új módi ellen. Károlyi Amy nem tartozik közéjük. Ő vállalja a modernizmus kihívását, mosolyog­va fogadja költeményébe a ready­­ri­­ide-eket, az idézeteket , hogy azokkal is, csak azért is önarcké­pet rajzoljon. Mint Arcimboldo, a 16. századi festő, aki gyümölcsök­ből, virágokból, használati tár­gyából szerkesztette össze játékos portréit.★ Károlyi Amy portréjának is fontos építőeleme a természet. A zsivajgó természet — jutnak eszünkbe Kosztolányi miniatűrjei, és nemcsak a forma miatt, ahogy a teremtett világnak egy -egy tü­neménye előadja kis magánbeszé­dét a lírai zsebszínházban. Sok­kal inkább hódol Kosztolányinak a Károlyi Árnynál is részvétet je­lentő „éles fény a szemben”, a sza­vak tisztasága és pontossága. Az orchideáról például azt mondja: „A virágok kurtizánja. Ha aka­rom, húsevő, ha akarom, hús. A mások pusztulásából élő szép­lány.” Az új dió „csecsemőnek ko­ponyája. Az anyaméhnek fehér­szálas erei még ott ragadnak a tarkóján, mikor kedvetlen, recs­­csenő nyögéssel elhagyja az anyát”; a kifejlett rózsa, lefelé szélesedő szintjeivel: „Élő pago­da”; a diófa: „A kert nagypapája, erős sátor, oszlop és nagyúr.”. De bármennyire kosztolányisak is ezek a finom és szellemes képek és futamok, ami mögöttük van — „a szavak mögötti szavakban”, ahogy Károlyi Amy írja —, az már nem a Kosztolányié, hanem egy másik alkat vallomása és vi­lág­látása. Így lesz ez a jórészt idézetekből komponált mű paradox módon, azaz dehogy, nagyon is természe­tesen, eredetibb a divatosan és görcsösen eredeti produkcióknál. Mutatsd meg, mit idézel, és meg­mondom, ki vagy. Károlyi Amy például kultúránk ódon családi albumából szeret idézni, melyben 18. századi dédapák és nagy-nagy­­bácsik képei sárgulnak, a Bod Péteré, Dugonics Andrásé, Ba­­róti Szabó Dávidé, Döbrentei Gáboré. Némelyikükre ráismerünk egy régi olajfestményről, amely eddig is a falon függött, csak­ most a másik profilját mutatja. Van, akit még sose láttunk, mint pél­dául Szirmay Antalt, de nem két­séges, hogy ő is rokon: egy jelleg­zetes arcvonás rögtön elárulja. Tűnődve nézegetjük a bajuszos­dolmányos képmásokat, önnön személyiségünk sejtelmes tükreit, távolság és közelség furcsán meg­ejtő, kettős hangulatában. De idézni nemcsak írástudóktól lehet, hanem a nyelvtől, a magyar nyelvtől is. „A nyelv önmagáról verset ír”, csak le kell kottázni. A szótár írja a verset, a zsivajgó szótár: „Ecetágy, puskaágy, meleg­ágy, gyerekágy, betegágy, nász­ágy, halottaságy." (Tudtommal ezt Károlyi Amyn kívül eddig csak Kányádi Sándor vette észre — lásd „Kőkorszak” című versét: „... ékkő kékkő lúgkő zsírkő tűz­kő műkő sírkő.”) Egyetlen szó is írja a verset: Méla, Máté. És írja a csákánydoroszlói 103 éves Örzse néni: „Kiveszett a rétről a szemé­remvirág.” Írják a jás­zszegésű, szláv eredetű családnevek: Kinsz­­ky, Malatinszky, Maretinszky, Zlinszky, Lusinszky, Dedinszky. Írják Édes Gergely, Ezra Pound és Eliot csicsergő madarai: Csivinc! Ytis! Twit! Mind, mind Károlyi Árnynak írják, az ő kapcsos köny­vébe jegyzik be készségesen szó­lamaikat, hogy ha felnyitja, min­dig ott legyen előtte a kórus egész partitúrája. Partitúra? Kottafejek? Nem in­kább képeskönyv, Orbis pictus? De bizony az is: szótár, példatár, naptár (kaptár, oltár) és hozzá még képtár, melynek egyik vará­zsa megintcsak a múltat és jelent egymásba­ játszató kettősség; a ré­gi tájakat és témákat már-már absztraktul leegyszerűsített vona­lak ábrázolják, a moderneket vi­szont kézzel színezett fametszetek. Egy kalapskatulya, „hajlított fur­nér-lemezből, cakkos sárgaréz­szegéllyel”. Az ostrom alatt pis­lákoló olajmécs. A kerékkel mű­ködő szerkezet, mely a brotning­­holmi barokk udvari színház ku­lisszái mögött a tengeri vihar vá­szonhullámait hullámoztatta és dörgött is melléje. Az árnyrajz­­kárpit, amit az éjszaka sző az ágy melletti csupasz falra. A fürdő­szobából kisétáló napfény, mely­nek tükörképét egy nyitott ablak üvegtáblája még a kék kőre vetí­ti: „Padlóra ejtett, a tükrözés tükrözésétől kifakult női zsebken­dő.” Két kimagasodó, sötét és szo­morú házastársi ágy nagybácsiék­­nál: „Az elmúlás és feleslegesség monumentumai.” Csendéletek, intérieurok, tájképek, valami szi­gorú nosztalgiával megfestve. Pon­tosabban és sűrítettebb tartalom­mal, mint Károlyi Árnynál eddig bármikor. Pedig most úgy tesz, mintha csak a vázlatfüzetébe, a műhelyébe vagy a naplójába en­gedne bepillantást. És mégis érez­ni: eszközei még sose voltak ilyen érettek, a nézése ilyen biztos, a kompozíciója ilyen arányos. Most valóban azt mondja, amit akar, se többet, se kevesebbet. ★ Elmondja álmait és emlékeit, egyszerűen és letisztultan, kerülve a pózokat, vagy talán egy olyan felsőfokú pózzal, amely maga az egyszerűség, így tud szólni arról, amiről a legnehezebb: gyerekkor­ról, szerelemről, halálról, öregség­ről („A bevásárló hálóban három szem krumpli fityeg, a végső rosz­­szat jelző sziderikus inga”), illa­tokról, Hölderlipről, a hóról. „Fe­neketlen zsák az ember élete, csak kotorászni kell benne, s már hú­zunk is kifelé szalagot, hópihét, cipőpertlit, olvashatatlan aláírású üdvözletét és (néha) igazgyön­gyöt.” Ezt a kotorászást emeli mű­­vészetté Károlyi Amy, s közben nagy szerényen azt mondja: bárki utána csinálhatja. Hát igen, a ko­torászást minden bizonnyal. Sok egzotikum is kifordul a zsák­ból és sok műveltséganyag: ró­mai cserépdomb törmeléke, japán írógép, azték népdal, egy Bronzi­­no-kép — Európa, Ázsia, Afrika, Amerika. De sznobizmus vagy szájcsücsörítő idegenimádat, az nem: ezt a sok szerzeményt — a szónak mindkét értelmében: zsák­mány és opus — egy magyar köl­tőnő hordta egybe, hogy itthon még jobban szemügyre vehesse. Jelentésüket mindig a hazai hát­tér teszi plasztikussá: a kínai pél­dabeszédre mindig ráfelel egy fa­lusi kovácsmester: „Üsd, fiam, mert pénzért melegszik, oszt in­gyért hűl.” Ráfelelnek az itthoni rokonok, barátok (keresztnévvel vagy tel­jes névvel), ismerősök, öreg pa­rasztok, élő és halott költők. Ká­rolyi Amy nem tud meglenni az ő meghitt visszazümmögésük nél­kül. Igaz, a meghittségre rátalál egy skandináv luxus-szállodában is, hisz ott „a kényelem derűs, vi­gyáz rá, hogy ne legyen tolako­­dóan modern. Az uzsonnázója fe­hér, mint egy szecessziós lányszo­ba. A sarokablaknál óriási fehér vesszőkalitkában papagájok hin­táznak, fecsegnek” — ez a hangu­lat nagyon is kedvére való. Még­sem foghatja meg annyira, mint a Fehérhajó utcáé, ahol, ha ösz­­szetalálkozunk valakivel, „né­zünk egymásra hunyorogva a múlt nagy árnyas szalmakalapja alól”, vagy mint a lánynevű nap­hegyi utcáké, ahol csupa ródlipá­­lyából állt a gyerekkor. Van a kö­tetnek egy szép modern darabja, már a címe is az: „Hangzási lehe­tőségek két tételben.” Anyaga a legegyenesebb, legközvetlenebb versbeszéd, minden hókuszpókusz nélkül, legfeljebb egy parányi fin­torral, amit a téma megkövetel. A téma ugyanis nem kevesebb, mint­ az érzelmek, úgy általában. Lehet erről egyáltalán mondani valamit, méghozzá modernül? Hát hogyne: „Ez érzelmek az ember lehetősé­gein belül valósíthatók meg. Egé­szen új érzelmekhez új embert kell kitalálni.” De ilyen feltalálói babérokra a költőnő nem pályázik. 1977. JÚNIUS 4.

Next