Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-25 / 26. szám - Pusztai Ágoston: Galambok • kép (3. oldal) - Major Ottó: Nemzeti mazochizmusunk (3. oldal) - Rab Zsuzsa: Balladák földjén (I.) (3. oldal)

MAJOR OTTÓ: Nemzeti mazochi Csakugyan nem volnának demokratikus hagyományaink? Ámulva olvasom a Der Spiegel interjúját: „Csehszlovákiától és az NDK-tól eltekintve — hangzik Jean Elleinstein válasza a Spiegel kérdésére — a szocializmust eddig csak olyan országokban építették fel, melyek gazdaságilag és kulturális téren gyengén fejlettek voltak. Mind ez ideig csak az elmaradottság szocializmusa létezik. Ezekben az országokban nem volt polgári forradalom és demokratikus fejlődés, ezeknek az országoknak a struktúrái nem voltak demokratikusak ...” Álmélkodnom kéne ekkora tájékozatlanságon, ha nem találkoznék vele sajnos lépten-nyomon idehaza is. „Vigyázni kell a demokratizálással — vélik a hazai aggodalmaskodók — oly országban, melynek nincsenek demokratikus hagyományai, mely nem eléggé érett a demokráciára.” De hát miért éppen mi lennénk ez az ország? S miféle tradíció akkor a kurucfelkelés, a Rákóczi vezette függetlenségi harc, a reformkor nemzeti demokratikus megújhodása, a negyvennyolcnegyvenkilences forradalom és szabadságküzdelem, az őszirózsás forradalom 1918-ban, és az 1919-es Tanácsköztársaság? Nem tudtuk-e valaha betéve a Márciusi ifjak tizenkét pontját, az eminensek még a Martinovics-összeesküvés forradalmi kátéját is, a „szabadság és egyenlőség katekizmusát”? Az európai népfrontmozgalmak kezdetén, ezektől sugallva, s a magunk forradalmi hagyományaira is tekintve, nem jött-e létre nálunk a Márciusi Front, nem fogalmazta-e pontokba szedve forradalmi demokratikus követeléseit? És nem volt-e példaszerűen demokratikus az a Nemzeti Bizottságokkal kiegészülő parlamenti demokrácia, amely a fasizmus összeomlása után, a felszabadított ország romjai között született? Nem tekintjük-e ezt Népköztársaságunk közvetlen előzményének? S nem ezen épült-e az az államszervezet, mely a parlamenti demokrácia és a tanácshatalom politikai formáit, a törvényhozás és a végrehajtás szerveit egyesítve, vonta be a tömegeket a kormányzás munkájába. Ez a „struktúra” ne volna demokratikus? A demokratikus szervezet és forma persze lehetőség csupán, melynek kereteit meg kell tölteni valóban demokratikus tartalommal. De ez a fenntartás érvényes minden intézményesített demokráciára, a világ bármely táján; hatalmi viszszaélésre példát a parlamenti demokrácia hagyományos formái között éppúgy találunk, mint a tanácsok új típusú rendszerében. Ha valahol azt hallom, ha arról olvasok, hogy nincsenek demokratikus hagyományaink, nekem — nyilván időbeli közelsége miatt is —, első ellenérvem a magyar századelő. Ekkor vált — demokratikus szervezeteit kiépítve — a munkásság politikai hatalmi tényezővé; ezek az évek teremtették meg a társadalmi radikalizálódás és szellemi újjászületés atmoszféráját, melyben Ady és a Nyugat első nagy nemzedéke kibontakozhatott; a Szabó Ervin és radikális barátai által meghódított Társadalomtudományi Társaság égisze alatt ekkor indult meg a Huszadik Század, kezdődött el az ország szociográfiai felmérése, s született meg a Galilei-kör pályázatára az első magyar falukutató monográfia: Oros község társadalomrajza. Ebbe a megdolgozott humuszba ágaznak a két háború közötti falukutató mozgalom gyökerei; e századelői virágzás nélkül a népi irodalom aligha hozhatta volna meg bőséges termését. S ekkor vette kezdetét Bartók és Kodály népdalgyűjtő munkája, mely egész újabb művészetünk karakterét — s nemcsak zenei ízlésünk alakulását — évtizedekre meghatározta. E századelői szellemi pezsgéstől töretlen ív vezet a forradalmakig; demokratikus fejlődésünk legközvetlenebb hagyományai is itt keresendők. A nemzeti múlt kritikus és tudományos szemlélete, tényfeltáró merészség, a magyar agrárkérdés jelentőségének felismerése, a nemzeti és nemzetiségi probléma korszerű szemlélete, helyünk tudata a világban és a Duna völgyében, demokratizálódásunk gondjai, a soron következő és elkerülhetetlennek érzett társadalmi forradalom módszerei és feladatai, természettudományos világnézet — a modern magyar történelem ragyogó fejezete ez; e szellemi és politikai fellendüléshez foghatót csupán egyet ismer az újabb magyar história, a negyvennyolcas szabadságharcot megelőző reformnemzedék és költőgeneráció jelentkezését. Vannak tehát — közel s távol is — demokratikus hagyományaink. De — valljuk meg —, ha történt is egy és más az utolsó évtizedben a századelő történetének feltárására és megismerésére, az eredménnyel aligha lehetünk elégedettek. Hiszen nemcsak az olvasó nép többsége, hanem hivatott nevelőinek, szellemi vezetőinek egy része is abban a tévhitben él, hogy politikai gyakorlatunkban közvetlen demokratikus hagyományokra nem támaszkodhatunk, hogy középfokú érettségünk sincsen a szabadságra, a demokráciára. Miért kellene hát csodálkoznunk a Der Spiegel kérdéseire válaszoló kiváló és nagy tudású Jean Elleinstein tájékozatlanságán? Erre találunk is magyarázatot — távol él tőlünk, nem ismeri történelmünket. De mi mentheti a magunk nemzeti mazochizmusát? Azt, hogy nemlétező hiányokkal vádoljuk és ostorozzuk magunkat, ahelyett, hogy vállalnánk, feltárnánk, és mindennapjaink eleven részévé tennénk azt a demokratikus örökséget, mely akkor is a miénk, ha évtizedek óta rosszul sáfárkodunk vele. 1977. JÚNIUS 25. ■M o inocn ■ A RAB ZSUZSA: BALLADÁK FÖLDJÉN (I.) Mindjárt valótlan állítással kezdem: „Láttam Párizst, nem láttam Baranyát” Az igazság az, hogy Baranyát láttam, Párizsban még sohasem voltam. Mégis igaz a magamra vonakoztatott idézet. Sokfelé jártam, messze is, közel is, csak éppen a Királyhágón túlra nem jutottam felnőtt fejjel. Jártam ugyan tizenöt éves diákként Kolozsvárott és Besztercén, de pasztellé halványodott emlékeim csak egy-egy harsányabb színfoltot őriznek, a hosszú utazás viháncoló örömét, a „más” varázsát. Koronásul hátramozdítóként a pápai kollégium színjátszóival utaztam, akik a két városba Tamási Áron Csalóka szivárványát vitték el, gondolom, a helybeliek számára egzotikus dallammal, mélydongású a és jó nyitott faratú e hangzókkal tolmácsolva a tündéri játékot. Azzal az Erdély- és Székelyföldelképzeléssel voltam tele én is, amit a diákcsapat Nyírő és Tamási írásaiból, az irredenta dalokból és levelezőlapokból, meg az akkor újraéledt népdal- és népballadakultuszból kis útitarisznyájába öszszeszedett. Azóta, ez elmúlt évtizedek alatt, ennél jóval több gyűlt össze a tarisznyámban. Irodalmi élmény, Móricz és Áprily, Jékely és Dsida Jenő, Sütő András és Kányádi Sándor, hallomás és vallomás, a magam stilizált fantáziájával összegyúrva. Nem bíztam az útravalómban, azért nem vágtam neki eddig magam az útnak. Féltem a fájdalomtól: az elképzelés és a valóság szembesülésétől. Ehhez a drámai megütközéshez sorsküldte segedelmem akadt: népzenekutató barátom, Csíki székely, aki onnan ideszármazott, innen pedig sűrűn odaszármazik munkájával, szavával, a rádió révén útlevél nélkül is sűrűn átlátogató mondanivalójával. Az út hirtelen támadt terve és az indulás között egyetlen napom volt. Az is ijedelemmel kezdődött: útlevelem hosszabbítás céljából éppen a rendőrségen tartózkodott. Kevés reménnyel vágtam neki, hogy soron kívül visszaszerezzem, szerencsére egy megértő kéz kikereste és átnyújtotta a kasablakon. Néhány apró, senkinek se szánt biankóajándék vásárlása, pénzváltás a bankban, kész az útipoggyász. Irodalmi, földrajzi, történelmi „készülésre” nem volt időm. Talán szerencsére, mert így tiszta lapra rajzolódtak egy héten át élményeim. Nem útikönyv, hanem a táj és az emberi szó vezetett, és B., aki szülőföldje szavát néha, amikor az érthetetlen beszéd volt számomra, érthető szóval lefordította. Nem a szavak beszédét, persze: a mindennapi életét, a hagyományokét A határon túl — a magyar és a román határ között talán száz méter a senki földje — már a tülföldi határőrök és vámőrök fogadnak. B. felmutatja a vámcédulára feljegyzett értékeit Egyéb? Semmi, apró ajándéktárgyak. Az egyik egyenruhás hirtelen kilép az uniformisból. Azt mondja B.-nak, szép tiszta magyar nyelvein: „Ismerős a hangja. Ugye, a rádióból?” És már megyünk is tovább. A történelmi és operett nevű Királyhágó legszebb pontján megállunk egy kávéra. A kávé olyan, mint itthon, a kisasszony két nyelven szolgál fel, de magyarul számol. Azt mondják, a kétnyelvű emberek nemzetiségi hovatartozásának csalhatatlan jele: ahilyen nyelven álmodik és számol valaki. A kávé nem élmény, de a melléje felszolgált ásványvíz igen. Ez már borvíz, megint csak az irodalomból ismert gazdag ízű, ezüst tündérjáték a pohárban. A Dunántúlról ismerős erdősdombos tájon otthon érzem magam. Csak a harsányzöld, nedvteli rétek, legelőik mások. Irodalmonkívüli édes far-mentémiből a csúcsai kastély csipkés tömbje eszméltet fal. Jól megnézek a közelében minden vén fát, minden időtlen követ. Melyiken feledkezett Ady tekintete? Bánffyhunyad éneklőszavú tanítónőmet támasztja fel. Kalotaszeg minden szegény hidat keresem, amelyet fényben majdnem fölemelt „az ölelő júniusi nap”, a nyugodt és nagyságos arcokat keresem, meg is találom; az ékes pártákat, a leesni áhítókat már nem; ami az Ady-versből igazán hiteles, az a „biztosság, nyár, szépség és nyugalom”. Körösfő: hímzett zászló az egész falu. Gyönyörű varrottas ingvállakat lobogtat a szél faluhosszat, párnákat és szőtteseket, alattuk örökkévaló nyugalomban ül és hímez a lány, az asszony, nem turistalátványosságként, hanem mert a tétlen ülést nem ismerik errefelé, a mezőről hazatérő épp csak letisztulja magát, s már ott ül a szövőszék, a hímzés mellett. S mindjárt árulja is a friss portékát az útonjáróknak. Kolozsvárott B. barátot látogat, kapok tőle másfél órát csavargásra. Megkeresem a Farkas utcát, és persze, a Szent Mihály templomot, Fadrusz Mátyás-szobrával. A tágas tér tele padokkal, a padok emberekkel. A park sarkában a Romulust és Remust szoptató anyafarkas bronzszobra. — Látod-e, ez Romulusz és Rémusz — okítja kisfiát egy nehéznyelvű magyar. Arrább utcai könyvárusítás, Áprily és Tamási, Móricz és Németh László, egynéhány hazai könyv is. Bővebb tájékozódásra nincs időm. Késő délután indulunk tovább Marosvásárhelyre. Apáczai, Szenczi Molnár, Misztótfalusi, Dsida álma mellett száguldunk,a Házsongárdi temető fala mentén. Kolozsvárt elhagyva, a hosszan emelkedő Felekitetőről lefelé hömpölygő ember- és autófolyam torlasztja el utunkat. Rendőrök irányítják a forgalmat. A tarka tömeg vert seregre emlékeztet. Rejtély ez a rosszkedvű menet. Titkát csak késő este fejtem meg. Marosvásárhelyen. A tbiliszi mérkőzés izgalmas délutánja volt. Egész nap úton lévén, nem tudtuk az eredményt. Vásárhelyen egy idősebb férfi megy el mellettem a sötétben, kezében magyarul szól a táskarádió. Megszólítom, tudja-e az eredményt Letérten közli. A rádióból tudta meg, a tévé nem közvetítette. — A kolozsváriak szerencsésebbek — mondja. — A Feleki-tető magasára felviszik a hordozható készülékeket, onnan jól lehet fogni Budapestet. — Egyszóval, a tbiliszi meccs kolozsvári nézőközönsége volt a délután látott, nyomottkedvű sereg. A Bólyaiak városának öreg szállodájában sokáig számolom a toronyóra ütéseit Másnap délelőtt a dombmagason emelkedő református erődtemplomot járom körül. 1704-ben ebben a templomban választották Erdély fejedelmévé II. Rákóczi Ferencet A gigantikus épület körülállványozva, romos oldalán munkások dolgoznak. De ép főkapuján zengő kévében dől ki az orgonaszó. Áldozócsütörtöki istentisztelet. Feltámadnak és zúgnak Szenczi Molnár Albert nehéz igéi. Indulunk tovább célunk felé, Székelyföldre. Képzeletem kuliszszákkal van tele, Kodály- és Bartók-díszletekkel, stilizált emberfigurákkal. Izgatottan várom, hogy a díszletek leomoljanak. Ez apránkint történik, és sokkal kevésbé fájdalmas, mint vártam. Mert még a díszleteknél is színesebb, eleven világ tárul fel mögöttük. B.-ék háza sokáig ellenáll. Amikor az autó megáll a faragott székelykapu előtt és B. idős édesanyja a kapunyitásban, egy pillanatra gyanús nekem, hogy az egész festői képet én találtam ki. Hiszen hajszálra ilyennek építettem meg előre magamban. Idő kellett, amíg a porta ajtót nyitott a múltba is, a háború elsodorta családfő nélkül öt gyerekkel magára maradt aszszony valahai hétköznapjaiban szolgál hozzájuk hiteles lábjegyzetekkel. Innentől tovább jelentőségét veszti a földrajzi térkép. Történelmi atlasz, néprajzi, lexikon kellene inkább, ha a táj és a táj népe maga el nem beszélné, amit tudni érdemes. Gyímes vidékén folytatjuk az utat, a csángók falvaiban. B. itthon van ezen a tájon, sok az ismerőse. Megnyílnak hát a porták előttem is. B. néniék házába nyitunk be először. Csak a lányát találjuk otthon. Szövőszék előtt ül, mert éppen van egy kevés ideje. A szövőszék, az osztováta ezen a vidéken nem lakásdísz, ott áll a legtöbb házban. Az ágyakat, falakat, asztalokat díszítő sok finommívű szőttes mutatja, hogy nem sokat vesztegel. E. néni fenn jár a havasban az ura után. Az állattartó csángók életformája némileg különbözik az elsősorban földmívelő székelyekétől. Tavasszal felhajtják a jószágot — tehenet, birkát — a havasi legelőrészre, s ottmaradnak velük őszig. A kis nyári szálláson takarosan berendezkedik a gazda, a maga embere, sőt a maga asszonya, mert ellátja magát rendesen. Süt, főz, sajtot, ordát készít, gyűjti a szénát, a szárazfát télire, gondozza az állatait. E. nénit rokonoknál találjuk, együtt megyünk fel a havasi tanyára. F. bácsi éppen egy hatalmas kiszáradt fenyőrönköt húz-von le a meredek oldalról. Kikulcsolja a házikót. A magányosan lakó férfiember borzas rendetlenségére készülök fel. Példás rend, jószagú tisztaság, a kicsi házban minden a maga jól kiszámított helyén. A ház mellett patak meg egy forrás, vize ügyes medencébe fogva. Soha olyan vizet nem ittam még. Édes orda, juhsajt kerül az asztalra, s még bor is, messziről hozott szőlőből készült. Éles napsütés, feketezöld fenyők, távoli hegyek talaja, zsongító kolompszó, szőke tehenek. Idilli, gyönyörű élet a városból idecsöppent turistának. Kemény, vesződséges élet a havasok emberének. (Befejező rész a következő számban) ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM