Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-08-27 / 35. szám - Benyó Ildikó: linóleummetszete • kép (15. oldal) - Fehér Klára: Déja vu (15. oldal) - Galambos Lajos: Egyetlen pillantás • széppróza (15. oldal) - Rab Zsuzsa: Csoportkép Balatonatlantiszról | Add meg • vers (15. oldal)

Déja vu Nincs tökéletes igazság a föl­dön. A távolsági buszokon négy ülés van minden sorban, középen az átjáró, jobbra-balra két-két ülőhely. Amiből következik, hogy kettő belső ülés, kettő van csak az ablaknál. A sors úgy rendelte, hogy én az ablak mellé kaptam helyjegyet. Korán érkeztem a reggeli mát­rai buszhoz, felszálltam, elfoglal­tam kijelölt helyemet és érdeklő­déssel vártam, ki lesz a másik három sor­társ. Zömök nagypapa szállt fel, két kisfiú unokával. A nagyobbik fiú tíz-tizenegy éves lehetett, nyúlánk, csinos, egyenes metszésű orral — de a szeme színét nem láttam, nem né­zett szembe senkivel. A kisebb fiú — talán egy esztendővel lehe­tett fiatalabb nála —, vézna, csú­nyácska, vaskos, sokdioptriás szemüveggel az orrán. A nagyob­bik egyetlen ügyes mozdulattal az ablak mellé telepedett. A másik kisfiú leült a bátyja mellé. — Te ülj oda, a papi üljön mel­lém. Én melletted nem ülök. Azon­nal ülj át. Papi, te ülj ide. Én nem ülök melletted. Ide a papi fog ülni. Mindezt monoton, nyugodt han­gon mondta, egy csöppet sem han­gosan, hanem­ konokul, megállít­hatatlanul, ellentmondást nem tűrve. •• •­­* — De én az ablakon...;v.k ji­íaiíitsi. — Semmi különbség nincs akö­zött, hogy egyik középső hely, vagy másik középső hely. Onnan ugyanúgy látsz, mint innen. Ide a papi ül, te üljél át, papi én mel­letted akarok ülni... Mintha víz csobogna, mintha kavicsok hullanának. A nagypapa végre megsokallta, rászólt: — Ha mindegy, akkor ülj te oda középre, és engedd öcsit az ablak­hoz. A nagyfiú erre nem válaszolt, mintha nem is hallotta volna, mintha hozzá érv, emberi szó nem érne fel, ugyanúgy folytatta, ko­nokul, egyformán, mint az ima­­malom : — Ide a papi fog átülni, te oda­ülsz, neked mindegy, hogy me­lyik középső hely... Szeretem a gyerekeket és na­gyon természetes, jó dolog, hogy a gyerek szeret kibámulni az ab­lakon. Már réges-régen odaszól­tam volna, átadtam volna a kicsi­nek az ablakmenti helyemet, de odaszögezett a székhez a döbbe­net, az elszánt erőszakosság, halk kitartás, nem tudtam elkép­­­zelni, hogyan fog végződni a vé­get nem érő litánia. Szerettem volna, ha a nagyfiú egyszer is fel­emeli a szemét, hogy beláthattam volna a homloka mögé. — Te­ ülj át, mert én melletted nem akarok ülni, ide a papi ül, te átmész oda ... A nagypapa felállt, áttuszkolta mellém a kisebbet és leült oda, ahová a nagyfiú rendelte. Egy percig csend volt. Azután, olyan váratlanul, hogy megrez­zentem, s azt hittem képzelődöm, tévedek, nem lehet — hallottam a nagyobbik fiú hangját. Azt mondta: — Most jön a kivégzés. Rábámultam. Meleg volt a busz­ban, az anorákját vetette le. — Felakasztom a kabátomat. És nevetett. Azóta fáj a gyomrom. GALAMBOS LAJOS: EGYETLEN Szabad szombat következett, péntek délután Hódi Miska fel­szállt a fekete vonatra, s kéts­záz­­hetven kilométert utazott állva. Felesége hivatalos úton külföldön tartózkodott, lányuk pedig hol le­hetett volna máshol, a nagy nyári szünetben, mint a nagymamánál. Az esti szürkületben várta őt az állomáson mind az édesanyja, mind pedig a leányka. — Ez a gyerek — mondta mama —, nem evett egész nap, a­hogy majd együtt esztek friss uborkát hasaalja szalonnával, képzeld. — Akkor nyilván azt eszünk — ölelte meg a lánya vállát Hódi. Másfél kilométernyire volt szülői háztól az­ állomás. A gye­­­rek közben fagylaltot is kapott a cukrászdában, és persze rágógu­mit. Otthon aztán megvacsoráz­tak. Miska édesanyja még borocs­kát is kerített. A gyerek a várako­zástól, meg a hirtelen vacsorától hamar elpilledt, megvetette tiszta szobában az ágyat apja szá­­­mára is, aztán ledűlt, meghagy­ván, hogy azonnal siessen utána az apja. Gyönyörű volt a falusi est. Miska csak ült a tornácon és hallgatta a csendet — Valamit mondok majd — szólt anyjához a tiszta csillagokat nézve Miska. — Én is néked. Három napig Itt volt a nyakamon ángyó. — Melyik ángyó? — Kárászról. — Ö nekem nem ángyom, tán magának se. Visszafelé menve az időben, csakis a nagyanyámnak lehetett ángya. — Mindegy, fiam, igen rossza­kat mondott rólad. — Rólam? Nem láttam huszon­öt éve. — De az unokája, a Palika lát minden nap.* — Hol? — Pesten, a presszóban. S hogy reggel tíz órakor téged már ki kell lökni onnan, mert addigra az asztalra nyaklassz!­­ — Ha így látják, nyilván így van, mama. — Szégyentelen. ‘ Hódi Miska bement a szobába, táskájából előkotorta kinevezési okmányát. — Maga tudja — mondta vis­­­szat­érve —, nem akartam igazga­tó lenni. Egyszerű tervező mérnök akartam maradni. Most mégis vál­laltam. Nem tudom, miért? A csa­ládomért? A szakmáért? A társa­dalomért? Mindenesetre nem ma­gamért. Életét bent a tiszta szobában gondolta át, már a gyermeke mel­lett. Reggel hat órakor kelek, el­készítem a kakaót a gyereknek, a friss kávét a feleségemnek. A ter­vezőintézetbe fél tízre kell beér­nem. Fél nyolckor megveszem az újságokat, leülök a presszóban, fölteszem a szemüveget, s átbön­gészem a lapokat. Közben fél hu­­bertuszt iszom és egy üveg sört. Elszívok három cigarettát, meg­­eszek két sajtos rudat. Személyi költségem napi harmincöt forint, ebben benne van a cigaretta is. Nyaklott fejjel nyilvános helyen engem nemigen láthattak, hisz oly szerényen élek, hogy kocsim sincs, nem is kell. — Mama — szólt ki —, kérnék még egy pohár bort. Édesanyja hozta, de alig mert rebbenni. — Ez az ángya csak úgy kijött a számon — mentegetőzött. — Jó, hogy kijött — s ivott egy kortyot. — Terveztem a hadsereg valamely egységének egy tiszti házat. Az avatáson ott volt a mi­niszter, s az átadási ünnepségen megölelt engem. Másnap az újsá­gok hozták a képünket Néhány PILLANTÁS nap múlva Palika megjelent ná­lunk, sorkatona volt akkor. Miska bátyám — kérte — szereltessen le engem, maga puszipajtása a hon­védelmi miniszternek, hát mi ez magának? így! Nekem a gyom­rom az égnek ugrott Nagyon csendes maradtam, amilyen va­gyok is, ám kinyitva az ajtót, azt mondtam Palikának: most menj el innen azonnal, szolgáld le a katonaidődet, ahogyan az minden állampolgárnak kötelessége. — Elkergetted a lakásodból? — Elküldtem. .­­ — Egy rokont, fiam! — Nem azért, mert nem vagyok a miniszternek puszipajtása — a véletlen hozott össze bennünket —, de a minimális emberi tartás okán. Az édes testvéremnek is ezt mondtam volna, a munka, mun­ka, a kötelesség: kötelesség. Mifé­le ember lesz abból, aki ennyit sem ért meg, s a felnőtt élet kez­detén már kibúvókat keres? Köp­ni szeretnék. — Ők adtak neked a ballagá­sodra fekete­ ruhát. — Örök szégyen — mondta Hó­di Miska. — Holott volt sötét ru­hám, ha kopott is. Köpni szeret­nék magamra, hogy édesanyám figyelmeztetése ellenére elmen­tem azért a ruháért. Tudhattam volna, kikkel állunk szemben. Vi­téz Árkus Flórián, vitéz Árkus Palika, aki a társadalmi változá­sok miatt nem örökölhette a vité­zi címet De tudnak azért a ro­hadt ruháért fizetni, lám! Hányni szeretnék. S az ingere valóban megvolt, holott csupán két pohár bort ivott. Kislánya azonban, aki nyilván hallott mindent, átölelte a nyakát. — Édesapám, ne hagyj itt, hajtsd ide a fejedet hozzám. Hódi Miska gyomra-remegése a gyerek ragaszkodó szavára meg­szűnt, békésen aludták át az éj­szakát. Békésen telt el a szombat és a vasárnap is. Az egyik mély hangú kacsát Hódi Miska a lá­nyával együtt elnevezte Gáspár­nak. Ha a kacsa hajlandó volt utá­nuk mondani: Gáspár, kapott tő­lük félmaréknyi kukoricát. Va­sárnap reggel már nem kellett kérlelni, hajtogatta mindegyre. — Gáspár­ Gáspár. — Képesek vagytok megbolon­dítani ezt a jószágot — mondta mosolyogva mama. — Honnan szedek én annyi tengerit aratás idején, ha ezt a sok aprójószágot ha elmentek, vissza akarom,­ édes­getni magamhoz? Mert már akkor a tyúkok jöttek az eperfa alá, meg a há­is rom malac, vonyítgatva: — Samuuu! Samuuu! Samuuu! — Hát megbolondítjátok őket, fiam — mondta a mama. — Ha elmentek, mit csinálok velük? Tudod, milyen a jószág, ha vala­kit megszeret, az isten se öli ki belőle a szeretet hangját. — Nem baj, mama, legalább ők szeressenek bennünket. Hétfőn reggel Hódi Miska már a kislányával ment le a presszó­ba Pesten. A leányka csokitortát kért. Míg a felszolgálásra vártak, belépett a helyiségbe Árkus Pali­ka, a közeli Patyolat segédmun­kása. Le akart ülni egy asztalhoz, s ehhez joga is volt, mint minden állampolgárnak joga van az ilyes­mihez. Ám a tekintete találkozott Hódi Miska pillantásával. Csupán egyetlen pillantás volt. Palika teljesen elfehéredett, és azonnal kifordult. A villamos­­megállóig rohanva tette meg az utat. — Apa — kérdezte hirtelen a lányka — a jószágok tényleg an­­­nyira szeretnek bennünket, aho­gyan nagymama mondta? — Igen, kincsem. Az állatok sze­retik az embert. 4M*O• EON E3_0> oc -o £ -oc• cO CD 1977. AUGUSZTUS 27. RAB ZSUZSA: Csoportkép Balatonatlantiszról Ezüsthíd este és aranyhíd reggel. ..­­A parti követ halrajok verik. Vízgyöngyök barna bőrön. Esteiig kertek pezsegnek nagy csapat gyerekkel. Alkonyattájt még langyos a homok a meztérlábnak. Rémült szaladások vadászgató siklók elől. Halászok húzzák fényben a hálót. Rokonok toppannak be. Megvagytok? Hálaisten! Hangos csókok. Cukroszacskó zörög. A verandán tág lámpafénykörök, és lót-fut Lidiké, hogy megterítsen. Bő nevetések, megfontolt szavak, csonka, sör, a kútból sárgadinnye, öngyilkosan a fény körül keringve pattognak keményhátú bogarak. Kártya csattan fel. Asszonyok hímeznek, fenn a töltésen zengve elszalad a titokzatos éjféli vonat — az ő dolga. Pár bokor belereszket, aztán „skíz oszt, nem oszt”. Néhány duhaj tücsök még húzza. De már nagypapáék ásítanak, a fémes ókulárék tokjukba csúsznak. Nagy ezüst tutaj reng át fölöttük. A keleti égen piros tajtékú felhő hánytorog. Körül az ég nyugalmas. De forog vörösen a Mars-csillag. Mintha vérben. Fényhidat vernek újra reggelek, ívó halrajok járják a bolondját, szárnyra kelnek villó szárnyú vitorlák, forr a kertekben nagy csapat gyerek. Holnap Dezsőke kis úszógatyáját hadüzenetek körmei lehántják, és zöld zsávolyban hever hómezőn, már elveszetten, még emlékezőn -----­alkonytájt langyos volt még a homok bő nevetések megfontolt szavak skíz oszt nem oszt és fémes ókulárék valahol messze élnek nagypapáék csonka sör pillék öngyilkosok piros tajtékú felhő hánytorog s a rokonok megvagytok hálaisten és Lidiké-----­ Add meg Kegyelmes Isten add meg add meg add meg még egy kicsit világon kívül élni még egy kicsit sírni a szerelemtől járni szemetes utcán mint virágon gépzuhogást hallani muzsikának telefonvárás pórázán szűkölni ígérni az utcát a kerti ajtót ráolvasót susogni eszelősen térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon kifaggatni reménykedőn a tükröt elmondani ezerszer hogy nem és nem s igen igen mondani rá a rímet kegyelmes Isten add meg add meg add meg édességes életveszélyben élni sínek közt várni be hetykén a mozdonyt tudni hogy félkezeddel visszalöknéd tépdesni bután margarétaszirmot lépéseket számolni hátha páros és mosogatás közben énekelni mint kiscseléd és nem szégyelni semmit és aztán persze sírni néha este üresen hagyni félhelyet a párnán s mint olvasói átkot morzsolni áldást és reggel újrakezdeni a semmit kegyelmes Isten add meg add meg add meg állni az ablakban mint szépanyáink ígézni az utcát a kerti ajtót eszelősen ráolvasót susogni térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon közben ügyek emberek tárgyalások szerződések adóivek satöbbi elrendezni félkézzel az egészet aztán tovább világon kívül élni aztán tovább sírni a szerelemtől járni szemetes utcán mint virágon elmon­dani ezerszer hogy nem és nem mégis mégis mondani rá a rímet 6 Isten add meg add meg add meg add meg s ha megadod ne büntess majd utána. masa I IRODALOM*

Next