Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-14 / 2. szám - Alexa Károly: Madách Imre életajánlásai • könyvkritika • Mezei József: Madách - Az élet értelme (Magvető) (10. oldal) - F. J.: Lengyel Lajos • nekrológ • A könyvművész 73 éves volt. (10. oldal) - Mórotz László: Variációk • kép (10. oldal) - Gyenes Pál: „…az egyik fent van, a másik lent” • könyvkritika • A foglalkozások presztízse (Gondolat) (10. oldal)

é I ALEXA KÁROLY: Madách lair© életsjántásai ■ Mezei József: Madách — Az élet értelme (Magvető, 456 old.) Halvány igazsághoz jutunk, ha Mezei József könyvét tárgya szerint értelmezzük, mint a Madáchszakirodalom legújabb darabját. Még az is erőtlen állítás — noha már minősítés —, ha azokkal a Tragédia-értelmezésekkel állítjuk egy sorba, amelyek egy-egy (hoszszabb-rövidebb) filológiai feltáró szakasz eredményei alapján, vagy egy-egy kitűnő szellem ihletett műveként mondtak ki fontosat, újat Madách világvallató misztériumáról; ha Arany, Erdélyi, Németh László, Barta János, Lukács György és Sőtér István munkáira gondolunk. Mezei József könyvének jellegére alcíme ad eligazítót: Az élet értelme. Meghökkentő, kihívó megjelölésnek tetszhet ez egy szaktudományos monográfia címlapján. Még azok számára is, akik ismerik a szerző korábbi műveit, elfogadták módszereit, sajátos tudományos „formai képzését”. Mezei József könyve filozófiai munka, morálvizsgálat, életajánlások szintézise — egy irodalomtörténeti monográfia keretében. Keretében és nem ürügyén, Madách és Az ember tragédiája nem álarc a számára, hanem médium, indíttatás. Miként a filozófus egy absztrakt valóságképre, a művész pedig egy konkrét szenzuális életanyagra hivatkozik, úgy ő egy másodlagos élmény — egy művészi világértelmezés — felhasználásával, példatárrá és példázattá emelésével mondja el gondolatait. E bölcseleti módszernek is van iskolája: a klasszikus műelemző traktátusirodalom. Mezei József fölfogásában a történeti kritika mindenek előtt megidézés, újrateremtés. Olyanfajta alkotói tevékenység, amelynek feladata a művészi folyamatok újraélesztése, szüntelenül kapcsolatba állítva a kor filozofikus és mindennapi antropológiájával, emberképével. Szükségszerű és természetes tehát, hogy elemző módszerének kulcsfogalma az élmény, úgy is, mint a művészi befogadás minősége és úgy is, mint végső formateremtő elv, s ugyanakkor a tudományos reprodukció — értelmezés — tudatos művészi célja. És a fölfogás átnyúlik az esszé még oly rugalmas határain is, a művészet tartományaiba vezet. A szimbolista élmény kialakulása, A magyar regény és a Madách alapján állíthatjuk, hogy egy olyan kivételes tudósi-„írói’ életmű formálódik Mezei József műhelyében, ahol módszer, tárgy, koncepció és egy magasrendű pedagógia — tehát etika — szerves egységet alkot. A művészi totalitás igényével figyelmeztet a morál és az esztétikum változására és állandóságára. A szakszerűség, a „szakmaiság” így: forma. De csak abban az értelemben, hogy nem az egzakt tényrögzítést tartja végső céljának. Ismeretei rendkívül alaposak, de éppen nem hivalkodik velük — gyakran csak egy-egy ,,elszólása” bizonyítja olvasottsága tágasságát és mélységét. Fantáziájának mozgása, amellyel a történeti-esztétikai jelenségek morális, életgazdagító szerepét vizsgálja, ezzel hitelesül. Hogy módszere, anyagkezelése mennyire kihívó, azt talán mondani sem kell. Hogy nem kevés figyelembe kerül fejtegetéseit követni, az is tagadhatatlan, de az is, hogy a vele korábban vitázó kritikák szerzőinek nagy része — a kifogások fajtáiból és minőségeiből következően — nagyrészt megóvta magát ettől a fáradtságtól. Mezei József műértelmezése módszerét is magyarázza Madáchkönyvének alaptétele egy tudatos és egyéni művészi filozófia bizonyítása a madáchi életműben. Amiként meglátja Kant és Hegel gondolatainak szépségét, korszerű „esztétikumát”, ugyanígy elfogadja s meggyőzően hiteti Madách — a művész — esztétikumának világértelmező teljességét, tehát filozófiai érvényét is. Meggyőzőek azok a lapjai, ahol egy-egy Kant, Hegel vagy pozitivista tételt keres vissza Madáchnál s — a korábbi hatáskutató filológia eredményeit ellenőrizve, — a deformációk és változatok alapján vonja meg az író filozófiai világképének kereteit. Ugyanez vonatkozik azokra a remek portrékra, amelyekben a Tragédia előzményeiként számon tartott „emberiség-költemények” szerzőit, Dantét, Miltont, Goethét, Byront és Shelleyt mutatja be. Mezei metodikáját olyanfajta antropológia jellemzi, amelyben a két véglet: a legelvontabb, a mitikus és a legkonkrétabb, a lélektani elv tart egyensúlyt. Ehhez járul erőteljes szociológiai szemlélete. Mindenütt kapcsolatba hozza az adott művet vagy részletet a kor jelenségeivel. Ezek éppúgy lehetnek filozófiai rendszerek, mint életforma-mozzanatok, élmények és esztétikai újdonságok vagy többekre jellemző sorsfordulatok. Eklekticizmusnak tűnik ez — de csak az első látásra. Valójában írói felismerésről van szó: Mezei József nemcsak fogalmilag, hanem a megidézett élet plasztikus újraköltésével is érvel mondanivalója, teóriái mellett. A mondanivaló pedig — hogy bezárjuk a kört — mindig ez: hogyan párolódik az életérzés művészi élménnyé. Az élmény-központúság, a kultúrkörök elméletének olykori alkalmazása, egyes szociológiai jelenségek kiemelése, az allegorikus kategória-rendszer, a következetes mítosz-utalások, továbbá a fantázia rehabilitációja a tudományos megismerésben s a szépírói igényességű formálás a szellemtörténeti iskolákat idézi, óhatatlanul. Ennek a benyomásnak is érdemes a végére járni, egy példa segítségével. A mítoszok világára Mezei rendkívül hatásosan emlékeztet elemzései során. Ádám és Mózes küzdelmei, helyzetei Hamlet, Ábrahám, Sziszifusz, Saulus, Prométheusz alakját hívják elő. A mitikus emlékezet — mint művészi és morális ősképzetek sora — azonban egyfelől része Madách vállalt és dokumentálható műveltségének, „görögösségének”, másfelől racionálisan megközelített elemzési példatár: „A mítoszok világa ezért alkalmas erre, mert részben tartalmazza a példatörténetek megoldását, részben pedig többféle kommentárra ad módot.” (Mármint Madáchnak és nemzedékének.) A mítosz megvilágító példa. Az Úr-jelenet lényegét, Ádám változását például azzal a képpel illusztrálja, hogy a félisten, az istenutánzó Prométheusz itt alakul át Anteusz-emberré. A mítoszok mintájára maga is alkot szimbólumokat, de ezekhez mindig hozzátartozik a korból egy-egy név, cím, fogalom, hős. A Madáchnemzedék előtt például két utat lát a tanulmányíró: a „Karthauziakét” és a „Heraklészekét”. Fantázianevek? Tagadhatatlanul. De életszerűbbek, megvilágítóbb erejűek, mint a szokott tudományos kategóriák. Hiszen felidézik azokat a korabeli alkotásokat is, melyek az adott jelenségleghatásosabb — tehát szimbólumképzésre alkalmas — megfogalmazói voltak. A szellemtörténeti benyomást ezenfelül a könyv következetes történetisége cáfolja leghatározottabban. Nem normatív történetiség ez — vulgáris értelemben véve a szót semmiképpen nem az. A szerző minősítő elve azonban — a taktikai Célképzetek helyett határozott és állandó, s ez — a hitelesség, a művésznek a kor kérdéseire adott válaszaiban. Mezei József Tragédia- és Mózes-elemzéseinek summája az, hogy a Madách-művek katartikus feloldásai a kor ellentmondásainak, a forradalmat végigküzdő és utána szenvedő, meditáló nemzedék „kiegyenlítési” óhajának, enciklopopédikus foglalata a „súlyegyén” eszméjének. Ez költői látomás, de program is Madáchnál. Az egyensúly álom és való, történelem és egyén, hős és tömeg, mitikus és személyes lét, szerep és alkat között történelmi és lélektani kény. A foglalkozások presztízse (Gondolat, 268 old.) A Gondolat kiadó hézagpótló vállalkozását, hogy megismertessen a foglalkozások presztízsének bonyolult kérdéskörével, elsősorban a szakemberek üdvözlik majd. Igaz, a hézag akkora, hogy egyetlen könyvvel aligha lehet pótolni. A tanulmánykötet létrehozásán fáradozók, a szerkesztők igyekeztek a legjellemzőbb foglalkozáspresztízsvizsgálatokat kiválasztani. A válogatás tíz empirikus kutatást és három elméleti cikket tartalmaz, szerzőiket nagyobbrészt a polgári szociológia adja. A könyv tehát többségében a nyugati társadalmak egyenlőtlenségéről tudósít. A szocialista országokat mindössze egyegy lengyel és csehszlovák vizsgálat képviseli. Ez a furcsának ható szerkesztési elv valóságos arányokat jelez. Napjainkig ugyanis, a szocialista országokban csak elenyésző számú presztízsvizsgálat történt. A szakemberekkel ellentétben a laikusok bizonytalanabbul bolyonganak a raffináltan burkolt politikai előfeltevések, a többféleképpen értelmezhető végkövetkeztetések, számok és táblázatok bonyolultnak tetsző útvesztőjében. Léderer Pál kitűnő bevezető tanulmánya nagy segítség. A szerző felkészült és szakértő kalauza a társadalomtudo- , mányok iránt érdeklődőknek. Akadnak majd olyan olvasók is, akik A foglalkozások presztízse című tanulmánykötet empirikus kutatásainak eredményeit bosszantóan egyszerűnek, magától értetődőnek találják. Miért lényeges, hogy a megkérdezettek a tanár munkáját többre tartották a segédmunkásénál? Mi a jelentősége annak, hogy a vizsgálatban szereplő személyeket felkérik, rangsoroljanak különböző rendű és rangú foglalkozásokat? Az előbbi nem túl eredeti megállapítás, s ami meg az utóbbit illeti, nem tartozik a legpontosabb mérési módszerek közé. Végtére is az emberek értékelése önmagukról és másokról meglehetősen szubjektív — gondolhatják némelyek. Valóban, a nyilvánvaló megállapítások mögött húzódó kérdések fontosak és izgalmasak igazán. Úgy tetszik, ott kellene elkezdeni, ahol a vizsgálatok befejeződtek. Nevezetesen: miért hajlandók elfogadni a megkérdezettek az egyes foglalkozások tekintélyét, miért helyezik maguk fölé ezek képviselőit, és ami a legfontosabb, mennyire önkéntes belenyugvásuk az egyenlőtlenségbe? Az emberek nagy többségükben elismerik a presztízshierarchia jogosságát. Egyfelől tisztelettel viseltetnek a felettük állónak vélt egyénekkel, csoportokkal (és nem utolsósorban) intézményekkel szemben; másfelől az — ítéletük szerint — alattuk elhelyezkedő egyéneket, csoportokat lenézik. Ugyanakkor elfogadják mindazokat, akiket magukkal egyenlőnek vélnek. Tehát tudomásul veszik társadalmi „alacsonyabbrendűségüket”, de megteremtik a „fenntebb állás” illúzióját is, végül így a „maguk köreiben” mozognak, itt keresnek barátokat, élettársat. Ezzel nemcsak elfogadják, de még konzerválják is helyzetüket a társadalmi hierarchiában. A fent és lent logikája, úgy tűnhet fel, valóságos érdemek rangsorolásából következik. A kérdés csak az, mennyire valóságosak ezek az érdemek, mennyire tükrözik a tényleges különbségeket? Azok az apologetikus kutatási eredmények, amelyek bizonyítani igyekeznek, hogy mindenki ott érzi legjobban magát, ahol van, a marxista szociológia számára elfogadhatatlanok. Ugyanígy a szűkös (bár nélkülözhetetlen, de önmagában kevés) eredményt felmutató, csak statisztikai vizsgálattal sem szabad megelégednie. A társadalomstatisztikából a szociológiába akkor teheti meg az első lépést a kutató, ha a vizsgált rétegeknek és foglalkozási csoportoknak presztízsről kialakított képét nemcsak rangsorolja. Szükséges összehasonlítania is ugyanezen rétegeknek és csoportoknak a társadalmi rendszerről, szerkezetről alkotott képével. A presztízs ugyanis nem szubjektív tényező, nem választható el az objektív helyzettől, mert annak markáns kifejeződése és minthogy hatalommal jár, maga is objektív hatóerő. Magyar nyelven a foglalkozások presztízséről mindaddig sem érdemi elemzés, sem leíró ismertetés nem jelent meg. Ezért a tanulmánykötet kiadása nemcsak a szakemberek, de a társadalomtudományok iránt érdeklődő olvasók számára is jelentős esemény. Gyenes Pál szer, a túlélés, a jövőtermelés érdekében. Ugyanakkor a madáchi önvizsgálat örök emberi program: az embert az ember-lét félisteni helyzetei (sorsa), ellentmondásossága, „morális kentaur”-volta hajtja vagy az istenimitáció kalandjaiba (Ádám), vagy a társadalmilag hasznos szerepvállalásokra (Mózes). Mezei József könyve azt bizonyítja nagyon gazdag érvekkel, igen lebilincselő fogalmazásban, hogy Madách személyes és antropológiai, nemzedéki és történelmi, humánus és léttani felismerései miként nemesednek közéleti feladattervvé — sőt a Mózesben módszerré, taktikává — és etikai renddé a művészi formaadás útján. Bőséggel idézhetnénk a könyvből olyan megfigyeléseket is, amelyek találó észrevételként beemelhetők a Tragédia-szakirodalom hagyományos, kialakult rendszerébe. A fiatalkori drámák elemzését, a Férfi és nő remekművoltának bizonyítását, a küzdés-eszme ellentmondásosságának föltárását, az utca- és a csarnok-motívum érzékeny jellemzését a Sőtér István-i tragikumelméletet gazdagító „adatait”, legfőképpen a Madách korszerűségét bizonyító érveket (parnasszizmus-, Balzac-analógiák), sőt olyan megérzések nyomait, amiket csak évtizedek múlva dolgoz ki és rendszerez a tudomány meg a művészet. (Mélylélektani sejtelmek vagy a — Thomas Mann-i mitoszregény előzménye-s értelmezhető — mitosz-kezelés.) Szaktudományosan* is integrálható — integrálandó — mű tehát Mezei József Madácha. Lényege szerint azonban, — hogy az „üzenet” szót megkerülni próbáljuk — emberi-morális-művészi felhívásáért illeti az üdvözlés. ...az egyik fent van, a másik lent" ̇3£ •« u IS a› M) N O “O2 Lengyel Lajos Nem szerette a könyvművész megjelölést — pedig a magyar könyvművészet klaszszikusa —, nyomdásznak nevezte magát. Kossuth-díjas nyomdász, Gutenberg-díjas nyomdász, így már elfogadta. Puritán, tartózkodó, szerény ember volt, mindig halkan beszélt, voltaképpen fiatalon — hetvenhárom éves korában — halt meg, de alacsony, törékeny alkata miatt mindenki még fiatalabbnak hitte. Tizennégy éves korában a makói Vörös Hírlap nyomdájában lett inas, később — ugyancsak Makón — merkantil szedő. 1927-ben jött fel Budapestre, a Fővárosi Nyomdában kapott munkát, később a Hungária Nyomdában dolgozott, Kner Albert mellett. Látogatta az Atelier tervező iskola tanfolyamait, Goldmann Györgytől alakrajzot is tanult. 1928-ban ismerkedett meg Kassákkal, a Munka kör tagja lett — Vas István regényében olvashatunk Lengyelről —, járt a Simplon kávéházba, Kassák törzshelyére, baloldali írók, festők, zenészek közé. Schubert Ernő festővel és Juhász László építésszel lakott együtt albérletben. A fotómontázsok izgatták, a Bauhaus, Moholy-Naggyal is megismerkedett, munkáit megmutatta neki, kritikát is kapott tőle. A felszabadulás után a Független Nyomda műszaki igazgatója, majd húsz évig a Kossuth Nyomda igazgatója volt. 1948 óta a Magyar Grafika felelős szerkesztője; ugyanennek a lapnak már 1930-ban tervezett címlapot. Nyugdíjazása után a Nyomdaipari Egyesületben dolgozott, tevékenyen részt vett a magyar könyvkiállítások előkészítésében és tervezett, tipografizált. Sokoldalú ember volt. A nyomdaipar szervezője ,„ .. a könyvet kollektíva hozza létre” — vallotta. .. „A nyomtatványt minden folyamatán végig kell vinni, de ez is eredménytelen, ha a tipográfus nem tud megfelelő hőfokon együtt lenni a munkájával.” Tervezett montázsokat, reklámgrafikát is. Lengyel képeit a magyar fotóművészet egyik legjobb hagyományának tartom, a szociofotó sorozatokból is kitűntek a — sohasem narratív — fényképei. Manapság divatos az úgynevezett maxi-poster, amikor tájkép, erdőkép óriási fotóját, ragasztják a szoba falára. Lengyel ezt már negyven év előtt kitalálta: húsz négyzetméteres volt a Tavasz, nyár, ősz, tél című fotó faliképe. Elsősorban azonban mégis könyvtervező volt. Emlékeztetek a régebbiekre, az újabbakat még a fiatalok is ismerik: Nagy Lajos Budapest Nagykávéház kötete, a harmincas évek elejéről, a Nyugat Mikes Kelemen Emlékkönyve, a Képes Krónika bibliofil kötete, a Corvina Alberto albuma. Ars poeticája is olyan egyszerű, világos és józan, mint a tervei. . .a jelenkori törekvések sajátos szublimáción át felelevenítik a Bauhaus vívmányait ... A mai korban teret kell biztosítani a bátrabb grafikai elgondolásoknak... Például, a maga nemében érdekes az új szecesszió is. Bizonyos irodalmi műveknél ragaszkodnunk kell a hagyományos «középtengelyes» tipográfiához. A hagyományok pillérek. De nem szószerinti másolásban. A modernebb törekvésű «oldaltengelyes» szedést csak felelősségteljes átéléssel, logikával szabad alkalmazni, és nem mechanikus formaadással... Majd egyszer stílusnak fogják látni, amit ma csinálunk.” F. J. i 1978. JANUÁR 14.