Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-28 / 4. szám - Pardi Anna: Temetés • vers (12. oldal) - Simonffy András: A megemésztett őrnagy • színikritika • Örkény István: Tóték, rendező Kazimir Károly, Thália Színház (12. oldal) - Máriássy Judit: Csapatban, magányosan • könyv • Gyertyán Ervin: Lumiere árnyékában (12. oldal) - Gondos István: rajza • kép (12. oldal)
ÉLET ÉS| IRODALOM PARDI ANNA: Temetés Mint molekuláris láncot a természet, s önéletrajzot a szemfedő, elejti a fény,el mindörökre. ☆ Hogyan emlékezzünk? Mint kóbor estén a pillanatokba akadt ingszalagok ölelik , hamutálak ürülnek ki minden bőre alatti hét tájegységre, s a kék foltokban vegyrontott tinta leönti összes tisztázatlanságait. A haj sámáni enyészete még lobog, megint — még őriz tizenhat éves korából egy simítást, egy randevú előttit. ☆ Már életében is az állapotok megtarthatatlanságába ütközött. De még volt kegyelem, pusztán a világ átélhetőségéből. De most oly meztelen, mint a messzi erdők tőrébe tévedő gyanútlan tigrisléptek. ☆ Emberfelejtő a természet. Csak az emberek nem felejtik el egymást. Úgy égnek egymás szívében, mint halhatatlan fokozás, mint örök vágyban a föld porában a magasztos után. ☆ Egy zászlóra rajzold rá vérét, ha már nem folyik sehová, és bocsásd el, bocsásd ha már tehetetlenséged nem bocsáthatod el sehová; benned él, benned kering, elemészt, megtalál — juss vissza a városközpontba legalább. 1 MÁRIÁSSY JUDIT: A magyar filmművészet különös túltermelési válsággal küzd. Egyegy filmre már akkor is három rendező jut — illet vár —, ha eltekintünk a friss diplomával debütálóktól, a színházi és tévérendezőktől, akik szívesen kirándulnak a Lumumba utcai és a pasaréti stúdiókba. Azt már nehezebb pontos számokkal dokumentálni, hány kritikus és hány esztéta jut egyegy rendezőre vagy a Magyarországon bemutatásra kerülő mozidarabokra. Manapság szinte ontja a könyvkiadás a kitűnő és a közepes, a magyar és a külföldi filmszakkönyveket. Gyertyán Ervin könyve — Lumiére árnyékában — szokatlan gyűjtemény. Izgalmasan őszinte, helyenként szenvedélyes állásfoglalás a filmművészet, elsősorban a magyar film esztétikai és gyakorlati kérdéseiben. Feltűnően szerény és határozottan marxista töprengés a kritika feladatairól és a kritikus helyéről a film szellemi szféráiban és kíméletlenül szókimondó vitairat, olyan kényes problémákat elemezve, mint a művészfilm-szórakoztató film skizofrén konfrontációja. Gyertyán nem kendőzi tegnapi véleményeit, hogy mai nézeteihez idomítsa őket. Nem „felejti el”, mint sokan teszik, a hazáját Svédországgal felcserélő Herskó János nevét, nem tesz úgy sem, (mint még többen teszik), mintha nem lett volna vitája az életében sokat támadott, halála óta még egykori támadói által is kritikusszentté avatott, kiváló B. Nagy Lászlóval. Bírálatainak válogatásában sem ismeri a „halottakról jót vagy semmit” filmtörténetileg zavaró etikettjét. A kozmetikátlan szókimondás a könyv szerkesztésének azonban tehertételévé is válik. Bármilyen imponáló, óhatatlanul ismétlések forrása. Meglehet, egyszerűen a sorrendiség okozza ezt a zavart. A négy részre tagolt cikkgyűjtemény (I. Szórakozás és művészet — elméleti problémák; II. Mit ér a film, ha magyar? — tanulmányok a magyar filmgyártásról és filmkritikáról; III. Jancsó Miklós parabolái; IV. Sajtóvetítés után — kritikák) utolsó, terjedelmes fejezete talán többet mondana, ha a kötet elejére kerül. Gyertyán, aki oly rokonszenvesen vállalja a „zsurnálkritikus”, az újságíró szerény attitűdjét, éppen ezekből a kritikákból szűrte ki azt a gondolati sűrítményt, melyet tanulmányai, elméleti írásai filozófikusan képviselnek. A nem időrendben felsorakoztatott esszék után olvasva őket, megzavar, hogy a gondolatok viszszaköszönnek, az önmagukban élvezetes írások így a „bizonylat” szerepét töltik be. Márpedig Gyertyán Ervin szuverén gondolatvilágának, határozott nézeteinek nincs szükségük efféle „belégre”. Hiszen éppen ő az, aki a leghevesebben tiltakozik a kritika uniformizálása ellen s védi — a marxista bírálaton belül — az ízlésbeli különbségek jogát. „Ahogy vannak kedves művészei, úgy igenis legyenek kedves kritikusai valamely művészet iránt érdeklődőnek ...” — írja egyhelyütt, a művész és műitész kapcsolatának neuralgikus pontjairól töprengve. Gyertyán sokunknak „kedvelt kritikusa”. Ami azonban nem jelenti azt, hogy akár Jancsó Miklós művészetének elmélyült elemzésében okvetlenül azonosulnánk„kedvelt kritikusunkkal” az egyes filmek megítélésében. Ugyanez fokozottan érvényes a napilap-kritikákra. Hiszen az ízlésbeli különbség a rokongondolkodású nézőnek is joga. Megeshet, hogy ha valamit más hangulatban, másként látunk, más körülmények között másként hat ránk. A szerző őszintesége, a magyar film iránti „érted haragszom” — szeretete sarkallja a könyv olvasóját hasonló őszinteségre és (talán elfogult) maximalizmusra. Gyertyán, bármennyire hangsúlyozza a fülszövegben, hogy nem készült filmkritikusnak, újságírói mivoltában is „filmes”. Magányos tagja a filmet készítők és filmet nézők nagy csapatának. Maga panaszolja el, hogy aki reklámszöveget vár el a kritikától, „nem eszmei harcostársnak, egyenrangú szövetségesnek tekinti a kritikust, hanem taktikai szócsőnek, manipulációs eszköznek csupán.” Ö — szövetséges akar lenni. Az is. De nem csupán az alkotóknak — a befogadóknak is szövetségese. A Lumiére árnyékában egyike az utóbbi időben megjelent legdemokratikusabb elméleti munkáknak. Nem csupán a film esztétikumának közérthető megismerését kínálja a filmművészet jelrendszerében talán járatlan olvasó számára, hanem elszántan és egyidejűleg kiáll a művészet társadalmi, populáris kötelezettségei és a zsenialitás nyelvteremtő joga mellett: „... csak az a műsorpolitika nyújthat tartósan lehetőséget a bátor kísérletezések számára is, amelyik az örökös »vagy-vagy« alternatívát — ezt a nemzeti betegséget — a körültekintő és arányos «is-is» szemlélettel váltja fel, és teljes üzembiztonsággal gondoskodik arról, hogy filmgyártásunk zsánerben, műfajban, stílusban, tematikában, iskolában egyaránt változatos kínálatot nyújtson közönségüknek.” Hogy ez az „is-is” nem jelent opportunizmust, és nem megalkuvás az éppen adott közízléssel, a mindenkori mai tudattal, arra maga a kötet ad jó példát. Mert Lumiére és Méliés, Balázs Béla és Aristarco, Bazin és a marxizmus klasszikusai mellett helyet kapnak és „elférnek” a nemzetközi filmművészet gyakorló nagyjai — Bergman, Fellini, Tarkovszkij, Wajda, Antonioni mellett a jó vígjátékok szerzői, az esztétikai problémák társaságában pedig az iskolai filmoktatás és a televízió műsorgondjai is. A magányos kritikus sokakért csatázik kulcsot, csak még nem tudtuk, miféle zárak nyithatók ki vele. Értelmezték a Tótékat a Horthytisztek karikatúrájaként, akik lám, még pihenésük közben is fanatizálják a fiuk jobb sorsra érdekében magukat kiszolgáltató békés civil lakosságot. Csakhogy a „békés civil” maga is (tűzoltó) egyenruhában van, s végül feldarabolja őrnagyunkat. Vagy azt sugallná a színmű, hogy ha idejében feldarabolták volna a régi hadsereg tisztjeit, akkor történelmünk másképp alakul? Aligha, hiszen ebben az esetben együgyű tanmeseként kellene értelmeznünk a darabot. Az őrnagy-figura felidézi a személyi kultusz éveinek néhány árnyát is, s ezt a korábbi Kazimir-rendezés is sugallta Eszerint az őrnagy jót akar: meggyőződése, hogy a dobozolás társadalmi méretű megszervezése jelenti a következő utat, s ezért első dolga, hogy szentesíti az eszközöket a cél érdekében, ami végül ő maga. A kis lépések taktikájával halad előre, így Tót a fess tűzoltóparancsnok észre sem veszi, hogyan is jutott odáig, hogy zseblámpával a szájában négykézláb állva szunyókáljon az asztal alatt, amikor aludni szeretne az ágyában. De ha az őrnagy figurájába egyaránt beleképzelhetjük két ellentétes korszak egy-egy jellemző hatalmi magatartását, akkor két eset lehetséges: vagy egyenlőségjelet kell tennünk a két korszak közé vagy pedig mi is beülünk a reterátra töprengeni egy kicsit. Itt, a réteráton, miután rájövünk, hogy józan ítélőképességünk tiltakozik ez ellen az egyenlőségjel ellen (még ha a módszerekben bizonyos hasonlatosságot felfedeztünk is), csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a padlás helyett a pincébe indultunk el értelmezési kísérleteink során. Kazimir Károly tíz évvel ezelőtt egy olyan pillanatban rendezte színpadra a Tótékat, amikor az új magyar dráma éppencsak megjelent a színházak műsorán, s jelenléte volt újdonság, nem sokszínűsége és elemezhető tendenciái. A közönségigény is inkább az értelmezhető, a behelyettesíthető szimbólumrendszert kívánta. Hiszen azok, akik a nézőtéren ültek, mind megértek néhány történelmi vihart, közvetlen és közeli élményeikre kerestek-vártak magyarázatot. Latinovits Zoltán fáradtan is méltóságteljes őrnagya úr volt, felsőbbrendű ember, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a színpadra. Dzsentroid gesztusaival a régi hadsereg K.u.K.-s emlékön nevelkedett tisztikarának egy részét jellemezte, azokat, akik eleve lenézték a „civileket”. Ráadásul ez az őrnagy paranoiás volt, s mint ilyen, kiszámíthatatlan tetteiben. Tóth tehát eleve kiszolgáltatott volt, az őrnagy eleve hatalmi tébolyban szenvedett, s a rendezői-színészi feladat nem volt más, mint ezt az alaphelyzetet kibontani, és szórakoztató, meggondolkodtató előadás során hitelesen eljuttatni a négyfelé vágás lezáró mozzanatáig. Latinovits zseni volt, őrnagyutódja, Harsányi Gábor remek színész. A Tóték Tháliában felújított, új értelmezésű előadásában erre az őrnagy szerepre talán alkalmasabb is. Kazimir Károly mostani rendezésének helyzetindítása is más: erőtől sugárzó, kétméteres tűzoltóparancsnok várja a válláig is alig érő, madárka-őrnagyot, aki mintha maga is áldozat volna, semmi jelét nem adta felsőbbrendűségének, kontrasztja a vele érkező, s a vadászatra induló másik őrnagynak. A mi őrnagyunk úgy kucorog ócska bőröndjén, mint a háború, a csataterek menekültje. És ettől a perctől kezdve Tót és Az őrnagy feltételezik egymást. Már halott fia érdekében Tót elindul a teljes emberi kiszolgáltatottság és megalázkodás felé, el az üldözési mániáig. Az alacsony termetét kompenzáló őrnagy pedig növekedni kezd. Kipihente magát, tevékenységre vágyik. Harcteret csinál a hátországból, felismeri a dobozhajtogatásban az ideális foglalkoztatottság modelljét: járjon a kéz, szerveződjék a munka, még akkor is, ha már értelmetlen, amit csinálnak. Arra még mindig jó, hogy gondolkozni, vágyakozni, tervezgetni ne lehessen közben. Tót mindig csak hajszálnyit enged, legtöbbször felesége unszolására, akit Pécsi Ildikó alakít hitelesen. A korábbi értelmezésben nem volt mód arra, hogy Tót töprengjen, habozzon, sőt, tiltakozzon. Most mármár majdnem tiltakozik, és Harsányi Gábor őrnagya még „emberségesen” ki is vár egy-két pillanatra, mintegy időt engedve a többieknek arra, hogy belássák: neki van igaza. Fordított arányosság jön létre: amennyivel zsugorodik emberileg Tót, annyival nagyobbra nő fölé az őrnagy. Ez a fordított arányosság jelenti azt, hogy „feltételezik egymást”. Tót tíz évvel ezelőtt önérzetes, buta ember volt. Nagy Attila Tótjának megvan a magához való esze, de úgy tesz, mintha buta volna. Ezzel az atavisztikus, még állati eredetű védekezési reflexszel, a „halottnak tettetéssel” kísérli meg túlélni az őrnagy jelenlétét. Mint kötelező penzumot vállalja a megaláztatást, amelynek ez a Tót a tudatában van. És gyanítom, hogy Szabó Gyula kitűnő postása sem annyira tökkelütött, mint ahogy elhitetni igyekszik a világgal. Védekezik ő is. Fordított arányosság jön létre a drámai idővel is: mennél közelebb az őrnagy elutazásának napja, annál többre hajlandó Tót, hiszen már csak négy.. három ... két napig kell kibírnia, "Je már Semmi... Az őrnagy pedig, látva ezt a szolgai készséget és alázatot, már arra sem ügyel, hogy „intézkedései” legalábbis valamiféle logikai rendszerbe illeszkedjenek — önkényúr lesz, méghozzá olyan, aki a szemünk láttára születik meg a cingár tisztecskéből. Arra gondolok, hogy a színdarab ezt a többletet hozta haza világjáró útjairól, s ennek a poggyásznak a birtokában születhetett meg Kazimir Károly új értelmezése. A kinti siker titka talán az, hogy olyan országokban, ahol az őrnagy és Tóték viszonya társadalmi méretekben nem modelleződött az utóbbi évtizedekben, létrejöhetett paládon belül vagy munkahelyi kapcsolatokban. Nemrég az etológia új tudománya bizonyította be: különféle állatfajok egyedeinek (kutyák, farkasok, fókák), falkavezérré válása is modellezhető. Az eredmény: egy tejhatalmú tag, valamint a meghunyászkodó gyengébb hímek és a kiszolgáltatott nőstények engedelmes közössége. A Tóték még arra is int bennünket, hogy az ember az egyetlen olyan élőlény (talán éppen azért, mert rendelkezik értelemmel, de annak csapdáival is), amely időnként hagyja a gyengébbet, a morálisan satnyát kiválni, s ha már kivált, valamiféle ősi ösztönből eredően követni is képes — egészen az áldozattá válásig. SIMONFFY ANDRÁS: A megemésztett őrnagy Ismerem a Tóték keletkezésének körülményeit, olvastam annak idején kisregény és dráma formában, láttam a belőle készült Fábri-filmet Latinovits Zoltánnal. Azok közé a sablonszaggató új magyar művek közé soroltam, amelyeknél természetes, hogy — tükörrendszerük megsérülése nélkül — megannyi műfaji megújuláson átesnek. Sejtjük, hogy csak a fontos, korszakos alkotások ilyenek. Amikor a darab elindult világkörüli útjára, mégis szorongással figyeltem, vajon veszik-e kulturális űrszondánk jelzéseit más történelmű, másfajta hányattatásokat megélt népek parabolatükrei. Vették — a kinti siker itthon is visszhangzott. Látni nem láthattam sem az orosz, sem az amerikai, sem a belgiumi előadásokat, de hallottam, olvastam róluk. A kritikák az aktuális témát, a hálás szerepeket dicsérték, a fényképekről idegen egyenruhába bújtatott színészek, dölyfös, pökhendi, mitugrász vagy szadista őrnagyok és tűzoltók néztek rám , a mögöttük belátható díszletkép is idegenszerű volt. Aki próbálta, tudja, menynyire nehéz (és kockázatos) dolog áttörni a nyelvi határokat, hány félrefordítás, értelmezési zavar nehezíti irodalmunkat még abban is, hogy megérdemelt helyét megtalálja más népek olvasói tudatában. A világ színpadaira betörni még nagyobb csoda: felelősséget vállal rendező, színész, fordító, miközben a bukás a küszöbön kajánkodik. Kell tehát lennie a Totóknak olyasféle mondanivalója is, ami közös, amit Moszkvában és New Yorkban éppen úgy értenek, mint ahogy itthon is értenünk kellene — vagy kellett volna annak idején. Örkény István így ír a Tóték keletkezéséről: „A magam használatára, munka közben, ezt így fogalmaztam meg: »Én Tóttal érzek, de Az őrnagy is én vagyok.«” Másutt: „Tót és az őrnagy nem kizárják, hanem feltételezik egymást.” Az író tehát kézbe adta a Csapatban, magányosan . MŰVÉSZET/ Gondos István rajzi Színház 1978. JANUÁR 28. !