Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-28 / 4. szám - Pardi Anna: Temetés • vers (12. oldal) - Simonffy András: A megemésztett őrnagy • színikritika • Örkény István: Tóték, rendező Kazimir Károly, Thália Színház (12. oldal) - Máriássy Judit: Csapatban, magányosan • könyv • Gyertyán Ervin: Lumiere árnyékában (12. oldal) - Gondos István: rajza • kép (12. oldal)

­ ÉLET ÉS|­ IRODALOM PARDI ANNA: Temetés Mint molekuláris láncot a természet, s önéletrajzot a szemfedő, elejti a fény,­el mindörökre. ☆ Hogyan emlékezzünk? Mint kóbor estén a pillanatokba akadt ing­­szalagok ölelik , hamutálak ürülnek ki minden bőre alatti hét tájegységre, s a kék foltokban vegyrontott tinta leönti összes tisztázatlanságait. A haj sámáni enyészete még lobog, meg­int — még őriz tizenhat éves korából egy simítást, egy randevú előttit. ☆ Már életében is az állapotok megtarthatatlanságába ütközött. De még volt kegyelem, pusztán a világ átélhetőségéből. De most oly meztelen, mint a messzi erdők tőrébe tévedő gyanútlan tigrisléptek. ☆ Emberfelejtő a természet. Csak az emberek nem felejtik el egymást. Úgy égnek egymás szívében, mint halhatatlan fokozás, mint örök vágyban a föld porában a magasztos után. ☆ Egy zászlóra rajzold rá vérét, ha már nem folyik sehová, és bocsásd el, bocsásd ha már tehetetlenséged nem bocsáthatod el sehová; benned él, benned kering, elemészt, megtalál — juss vissza a városközpontba legalább. 1 ­ MÁRIÁSSY JUDIT: A magyar filmművészet különös túltermelési válsággal küzd. Egy­­egy filmre már akkor is három rendező jut — illet vár —, ha elte­kintünk a friss diplomával debü­­tálóktól, a színházi és tévérende­zőktől, akik szívesen kirándulnak a Lumumba utcai és a pasaréti stúdiókba. Azt már nehezebb pon­tos számokkal dokumentálni, hány kritikus és hány esztéta jut egy­­egy rendezőre vagy a Magyarorszá­gon bemutatásra kerülő mozidara­bokra. Manapság szinte ontja a könyvkiadás a kitűnő és a közepes, a magyar és a külföldi filmszak­­könyveket. Gyertyán Ervin könyve — Lu­­miére árnyékában — szokatlan gyűjtemény. Izgalmasan őszinte, helyenként szenvedélyes állásfog­lalás a filmművészet, elsősorban a magyar film esztétikai és gyakor­lati kérdéseiben. Feltűnően sze­rény és határozottan marxista töp­rengés a kritika feladatairól és a kritikus helyéről a film szellemi szféráiban és kíméletlenül szóki­mondó vitairat, olyan kényes prob­lémákat elemezve, mint a mű­­vészfilm-szórakoztató film skizo­frén konfrontációja. Gyertyán nem kendőzi tegnapi véleményeit, hogy mai nézeteihez idomítsa őket. Nem „felejti el”, mint sokan teszik, a hazáját Svédországgal felcserélő Herskó János nevét, nem tesz úgy sem, (mint még többen teszik), mintha nem lett volna vitája az életé­ben sokat támadott, halála óta még egykori támadói által is kritikus­szentté avatott, kiváló B. Nagy Lászlóval. Bírálatainak válogatá­sában sem ismeri a „halottakról jót vagy semmit” filmtörténetileg zavaró etikettjét. A kozmetikátlan szókimondás a könyv szerkeszté­sének azonban tehertételévé is vá­lik. Bármilyen imponáló, óhatat­lanul ismétlések forrása. Meglehet, egyszerűen a sorrendi­ség okozza ezt a zavart. A négy részre tagolt cikkgyűjtemény (I. Szórakozás és művészet — elméle­ti problémák; II. Mit ér a film, ha magyar? — tanulmányok a ma­gyar filmgyártásról és filmkritiká­ról; III. Jancsó Miklós parabolái; IV. Sajtóvetítés után — kritikák) utolsó, terjedelmes fejezete talán többet mondana, ha a kötet elejére kerül. Gyertyán, aki oly rokon­szenvesen vállalja a „zsurnálkri­­tikus”, az újságíró szerény attitűd­jét, éppen ezekből a kritikákból szűrte ki azt a gondolati sűrít­ményt, melyet tanulmányai, elmé­leti írásai filozófikusan képvisel­nek. A nem időrendben felsorakoz­tatott esszék után olvasva őket, megzavar, hogy a gondolatok visz­­szaköszönnek, az önmagukban él­vezetes írások így a „bizonylat” szerepét töltik be. Márpedig Gyer­tyán Ervin szuverén gondolatvi­lágának, határozott nézeteinek nincs­ szükségük efféle „belégre”. Hiszen éppen ő az, aki a leg­hevesebben tiltakozik a kritika uniformizálása ellen s védi — a marxista bírálaton belül — az íz­lésbeli különbségek jogát. „Ahogy vannak kedves művészei, úgy igen­is legyenek kedves kritikusai vala­mely művészet iránt érdeklődő­nek ...” — írja egyhelyütt, a mű­vész és műitész kapcsolatának ne­uralgikus pontjairól töprengve. Gyertyán sokunknak „kedvelt kri­tikusa”. Ami azonban nem jelen­ti azt, hogy akár Jancsó Miklós művészetének elmélyült elemzésé­ben okvetlenül azonosulnánk„ked­­velt kritikusunkkal” az egyes fil­mek megítélésében. Ugyanez foko­zottan érvényes a napilap-kriti­kákra. Hiszen az ízlésbeli különb­ség a rokongondolkodású nézőnek is joga. Megeshet, hogy­ ha valamit más hangulatban, másként látunk, más körülmények között másként hat ránk. A szerző őszintesége, a magyar film iránti „érted haragszom” — szeretete sarkallja a könyv olva­sóját hasonló őszinteségre és (ta­lán elfogult) maximalizmusra. Gyertyán, bármennyire hangsú­lyozza a fülszövegben, hogy nem készült filmkritikusnak, újságírói mivoltában is „filmes”. Magányos tagja a filmet készítők és filmet nézők nagy csapatának. Maga pa­naszolja el, hogy aki reklámszöve­get vár el a kritikától, „nem esz­mei harcostársnak, egyenrangú szövetségesnek tekinti a kritikust, hanem taktikai szócsőnek, mani­pulációs eszköznek csupán.” Ö — szövetséges akar lenni. Az is. De nem csupán az alkotóknak — a befogadóknak is szövetségese. A Lumiére árnyékában egyike az utóbbi időben megjelent legde­mokratikusabb elméleti munkák­nak. Nem csupán a film esztétiku­mának közérthető megismerését kí­nálja a filmművészet jelrendszeré­ben talán járatlan olvasó számára, hanem elszántan és egyidejűleg ki­áll a művészet társadalmi, populá­ris kötelezettségei és a zsenialitás nyelvteremtő joga mellett: „... csak az a műsorpolitika nyújthat tartósan lehetőséget a bátor kísér­letezések számára is, amelyik az örökös »vagy-vagy« alternatívát — ezt a nemzeti betegséget — a kö­rültekintő és arányos «is-is» szem­lélettel váltja fel, és teljes üzem­­biztonsággal gondoskodik arról, hogy filmgyártásunk zsánerben, műfajban, stílusban, tematikában, iskolában egyaránt változatos kí­nálatot nyújtson közönségüknek.” Hogy ez az „is-is” nem jelent op­portunizmust, és nem megalkuvás az éppen adott közízléssel, a min­denkori mai tudattal, arra maga a kötet ad jó példát. Mert Lu­miére és Méliés, Balázs Béla és Aristarco, Bazin és a marxizmus klasszikusai mellett helyet kapnak és „elférnek” a nemzetközi film­művészet gyakorló nagyjai — Bergman, Fellini, Tarkovszkij, Wajda, Antonioni mellett a jó víg­játékok szerzői, az esztétikai prob­lémák társaságában pedig az isko­lai filmoktatás és a televízió mű­sorgondjai is. A magányos kritikus sokakért csatázik­ kulcsot, csak még nem tudtuk, miféle zárak nyithatók ki vele. Értelmezték a Tótékat a Horthy­­tisztek karikatúrájaként, akik lám, még pihenésük közben is fa­natizálják a fiuk jobb sorsra érde­kében magukat kiszolgáltató bé­kés civil lakosságot. Csakhogy a „békés civil” maga is (tűzoltó) egyenruhában van, s végül fel­darabolja őrnagyunkat. Vagy azt sugallná a színmű, hogy ha ide­jében feldarabolták volna a régi hadsereg tisztjeit, akkor történel­münk másképp alakul? Aligha, hiszen ebben az esetben együgyű tanmeseként kellene értelmez­nünk a darabot. Az őrnagy-figura felidézi a személyi kultusz évei­nek néhány árnyát is, s ezt a ko­rábbi Kazimir-rendezés is sugall­ta Eszerint az őrnagy jót akar: meggyőződése, hogy a dobozolás társadalmi méretű megszervezése jelenti a következő utat, s ezért első dolga, hogy szentesíti az esz­közöket a cél érdekében, ami vé­gül ő maga. A kis lépések takti­kájával halad előre, így Tót a fess tűzoltóparancsnok észre sem ve­szi, hogyan is jutott odáig, hogy zseblámpával a szájában négykéz­láb állva szunyókáljon az asztal alatt, amikor aludni szeretne az ágyában. De ha az őrnagy figurájába egyaránt beleképzelhetjük két el­lentétes korszak egy-egy jellem­ző hatalmi magatartását, akkor két eset lehetséges: vagy egyen­lőségjelet kell tennünk a két kor­szak közé vagy pedig mi is be­ülünk a reterátra töprengeni egy kicsit. Itt, a réteráton, miután rá­jövünk, hogy józan ítélőképessé­günk tiltakozik ez ellen az egyen­lőségjel ellen (még ha a mód­szerekben bizonyos hasonlatossá­got felfedeztünk is), csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a padlás helyett a pincébe indul­tunk el értelmezési kísérleteink során. Kazimir Károly tíz évvel ez­előtt egy olyan pillanatban ren­dezte színpadra a Tótékat, amikor az új magyar dráma éppencsak megjelent a színházak műsorán, s jelenléte volt újdonság, nem sok­színűsége és elemezhető tenden­ciái. A közönségigény is inkább az értelmezhető, a behelyettesít­­­hető szimbólumrendszert kívánta. Hiszen azok, akik a nézőtéren ül­tek, mind megértek néhány tör­ténelmi vihart, közvetlen és köze­li élményeikre kerestek-vártak magyarázatot. Latinovits Zoltán fáradtan is méltóságteljes őrnagya úr volt, felsőbbrendű ember, attól a pillanattól kezdve, hogy belé­pett a színpadra. Dzsentroid gesz­tusaival a régi hadsereg K.u.K.-s emlékön nevelkedett tisztikará­nak egy részét jellemezte, azokat, akik eleve lenézték a „civileket”. Ráadásul ez az őrnagy paranoiás volt, s mint ilyen, kiszámíthatat­lan tetteiben. Tóth tehát eleve ki­szolgáltatott volt, az őrnagy eleve hatalmi tébolyban szenvedett, s a rendezői-színészi feladat nem volt más, mint ezt az alaphelyzetet ki­bontani, és szórakoztató, meggon­dolkodtató előadás során hitelesen eljuttatni a négyfelé­ vágás lezáró mozzanatáig. Latinovits zseni volt, őrnagy­­utódja, Harsányi Gábor remek színész. A Tóték Tháliában fel­újított, új értelmezésű előadásá­ban erre az őrnagy szerepre ta­lán alkalmasabb is. Kazimir Károly mostani rendezésének helyzetindítása is más: erőtől su­gárzó, kétméteres tűzoltóparancs­nok várja a válláig is alig érő, madárka-őrnagyot, aki mintha maga is áldozat volna, semmi jelét nem adta felsőbbrendűségé­nek, kontrasztja a vele érkező, s a vadászatra induló másik őr­nagynak. A mi őrnagyunk úgy kucorog ócska bőröndjén, mint a háború, a csataterek menekültje. És ettől a perctől kezdve Tót és Az őrnagy feltételezik egymást. Már halott fia érdekében Tót el­indul a teljes emberi kiszolgál­tatottság és megalázkodás felé, el az üldözési mániáig. Az ala­csony termetét kompenzáló őr­nagy pedig növekedni kezd. Kipihente magát, tevékeny­ségre vágyik. Harcteret csi­nál a hátországból, felismeri a dobozhajtogatásban az ideális foglalkoztatottság modelljét: jár­jon a kéz, szerveződjék a mun­ka, még akkor is, ha már értel­metlen, amit csinálnak. Arra még mindig jó, hogy gondolkoz­ni, vágyakozni, tervezgetni ne le­hessen közben. Tót mindig csak hajszálnyit enged, legtöbbször felesége unszolására, akit Pécsi Ildikó alakít hitelesen. A korábbi értelmezésben nem volt mód ar­ra, hogy Tót töprengjen, haboz­zon, sőt, tiltakozzon. Most m­ár­­már majdnem tiltakozik, és Har­sányi Gábor őrnagya még „em­berségesen” ki is vár egy-két pillanatra, mintegy időt engedve a többieknek arra, hogy belás­sák: neki van igaza. Fordított arányosság jön létre: amennyi­vel zsugorodik emberileg Tót, annyival nagyobbra nő fölé az őrnagy. Ez a fordított arányos­ság jelenti azt, hogy „feltétele­zik egymást”. Tót tíz évvel ez­előtt önérzetes, buta ember volt. Nagy Attila Tótjának megvan a magához való esze, de úgy tesz, mintha buta volna. Ezzel az atavisztikus, még állati ere­detű védekezési reflex­szel, a „halottnak tettetéssel” kí­sérli meg túlélni az őr­nagy jelenlétét. Mint kötelező penzumot vállalja a megalázta­tást, amelynek ez a Tót a tuda­tában van. És gyanítom, hogy Szabó Gyula kitűnő postása sem annyira tökkelütött, mint ahogy elhitetni igyekszik a világgal. Védekezik ő is. Fordított arányosság jön létre a drámai idővel is: mennél kö­zelebb az őrnagy elutazásának napja, annál többre hajlandó Tót, hiszen már csak négy.. három ... két napig kell kibír­nia, "Je már Semmi... Az őrnagy pedig, látva ezt a szolgai készsé­get és alázatot, már arra sem ügyel, hogy „intézkedései” leg­alábbis valamiféle logikai rend­szerbe illeszkedjenek — önkény­úr lesz, méghozzá olyan, aki a szemünk láttára születik meg a cingár tisztecskéből. Arra gondolok, hogy a szín­darab ezt a többletet hozta haza világjáró útjairól, s ennek a poggyásznak a birtokában szü­lethetett meg Kazimir Károly új értelmezése. A kinti siker titka talán az, hogy olyan országok­ban, ahol az őrnagy és Tóték vi­szonya társadalmi méretekben nem modelleződött az utóbbi év­tizedekben, létrejöhetett palá­don belül vagy munkahelyi kap­csolatokban. Nemrég az etológia új tudo­mánya bizonyította be: különféle állatfajok egyedeinek (kutyák, farkasok, fókák), falkavezérré válása is modellezhető. Az ered­mény: egy tejhatalmú tag, vala­mint a meghunyászkodó gyen­gébb hímek és a kiszolgáltatott nőstények engedelmes közössége. A Tóték még arra is int ben­nünket, hogy az ember az egyet­len olyan élőlény (talán éppen azért, mert rendelkezik értelem­mel, de annak csapdáival is), amely időnként hagyja a gyen­gébbet, a morálisan satnyát ki­válni, s ha már kivált, valami­féle ősi ösztönből eredően követ­ni is képes — egészen az áldo­zattá válásig. SIMONFFY ANDRÁS: A megemésztett őrnagy Ismerem a Tóték keletkezésé­nek körülményeit, olvastam an­nak idején kisregény és dráma formában, láttam a belőle készült Fábri-filmet Latinovits Zoltánnal. Azok közé a sablonszaggató új magyar művek közé soroltam, amelyeknél természetes, hogy — tükörrendszerük megsérülése nélkül — megannyi műfaji meg­újuláson átesnek. Sejtjük, hogy csak a fontos, korszakos alkotá­sok ilyenek. Amikor a darab el­indult világkörüli útjára, mégis szorongással figyeltem, vajon ve­szik-e kulturális űrszondánk jel­zéseit más történelmű, másfajta hányattatásokat megélt népek pa­rabolatükrei. Vették — a kinti si­ker itthon is visszhangzott. Látni nem láthattam sem az orosz, sem az amerikai, sem a belgiumi elő­adásokat, de hallottam, olvastam róluk. A kritikák az aktuális té­mát, a hálás szerepeket dicsér­ték, a fényképekről idegen egyen­ruhába bújtatott színészek, döly­­fös, pökhendi, mitugrász vagy szadista őrnagyok és tűzoltók néztek rám , a mögöttük belát­ható díszletkép is idegenszerű volt. Aki próbálta, tudja, meny­nyire nehéz (és kockázatos) dolog áttörni a nyelvi határokat, hány félrefordítás, értelmezési zavar nehezíti irodalmunkat még ab­ban is, hogy megérdemelt helyét megtalálja más népek olvasói tu­datában. A világ színpadaira be­törni még nagyobb csoda: felelős­séget vállal rendező, színész, for­dító, miközben a bukás a küszö­bön kajánkodik. Kell tehát len­nie a Totóknak olyasféle mon­danivalója is, ami közös, amit Moszkvában és New Yorkban ép­pen úgy értenek, mint ahogy itt­hon is értenünk kellene — vagy kellett volna annak idején. Örkény István így ír a Tóték keletkezéséről: „A magam hasz­nálatára, munka közben, ezt így fogalmaztam meg: »­Én Tóttal ér­zek, de Az őrnagy is én vagyok.­«” Másutt: „Tót és az őrnagy nem kizárják, hanem feltételezik egy­mást.” Az író tehát kézbe adta a Csapatban, magányosan . MŰVÉSZET/ Gondos István rajzi Színház 1978. JANUÁR 28. !

Next