Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-26 / 34. szám - Mikó F. László: Tréfa • kép (11. oldal) - Hernádi Miklós: Kommunikációs fáradhatatlanok • könyvkritika • Kommunikáció - A kommunikatív jelenség; A kommunikáció világa (Közgazdasági, I-II. kötet) (11. oldal) - Berkes Erzsébet: Porfelhő, kis hibával • könyvkritika • Lugossy Gyula: Alámerülések (Szépirodalmi) | Polgár András: Nyolcvankilenc nap (Szépirodalmi) | Annus József: Húsvéthétfő (Szépirodalmi) (11. oldal)
Kommunikációs fáradhatatlanok El Kommunikáció — A kommunikatív jelenség. A kommunikáció világa. (Közgazdasági, I.—II.kötet, 317,414 old.). Akik kellően megedződtek a Minerva Nagy Képes Enciklopédia negyedik kötetén, s becsülettel végigböngészték az emberi kommunikációról szóló kivételesen értelmes és élvezetes félkötetet, most elmélyíthetik tudásukat a Korányi Özséb szerkesztette kétkötetes szöveggyűjteményen. Horányi már régóta a hazai kommunikációs és szemiotikai munkálkodások egyik motorja; talán hárman-négyen vannak rajta kívül, akik hozzá hasonló szigorúsággal és elhivatottsággal űzik ezt a mesterséget, s akik mindenkor megfeddik a kommunikációs vizsgálódásaikban kissé megfáradt kishitűeket. E tudomány alapítói és vezéralakjai fáradhatatlanok. Schlegoff például amerikai rendőrök néhányszavas URH-üzeneteit boncolgatta több évig. Még csak nem is az üzenetek tartalmára, hanem formális jegyeire volt kíváncsi. (Gondolom, ebben alaposan különbözött a bűnözőktől.) Egy másik éllovas, Birdwhistell egy kurta, szótlan filmfelvételről írt több száz oldalt. Horányi antológiájában ő nem szerepel,, de megszólalnak mások, több tucatnyian. A kommunikáció rendszerelméleti megközelítést éppúgy megenged, mint filozófiait vagy akusztikait. Ha meg nem születik a kommunikáció fogalma a tudományban, a kutatók vidáman űzik tovább a maguk fonetikai, zeneelméleti vagy éppen divattörténeti mesterségüket. Így azonban kénytelenek mindenkor valami máshoz, ráadásul egy végtelen halmazhoz is hozzácsatolni saját szűkebb témájukat. Ez érdekes kölcsönkapcsolatokat létesít még távol eső tudományterületek között is. De a nagy egész és annak alapvető törvénye nem kerül közelebb a megfogalmazáshoz. Lehet, hogy végül el kell vetni az összesítő fogalmat, s kinek-kinek visszakullognia a saját szakmájába? A gonddal szerkesztett antológia létrehozója bizonyárafelvont szemöldökkel tiltakozna e képtelen föltételezés ellen. Lazán illik a gyűjteménybe két markáns darab, Erving Goffman, illetve Harold, Garfinkel tollából Viszont évtizedes adósságot törlesztünk magyar nyelvű megjelentetésükkel. Mindkét szerző — egyikük színesen, másikuk sarkalatosan — igen fontos társadalomtudományi irányzatot reprezentál. A többi szereplő is szinte kivétel nélkül másmás irányzathoz rendelhető. Ez nemcsak a téma végtelenségét, de a megközelítések kimeríthetetlenségét is jelzi. Néhány korty csak, amelyben a szövegek részeltetnek bennünket a kommunikációs kutatások tengeréből. Nekem kicsit sós volt a kortyolgatás. Elképzelhetőnek tartom, hogy a kommunikációtan konjunktúrája idővel alábbhagy. Addig is jót tesz, hogy ismerkedhetünk legállhatatosabb művelőivel. Bár az is lehet, hogy a kommunikációs kutatások idővel minden más tudományt maguk alá gyűrnek. Hiszen minden tudomány taglalja jelek továbbhaladását, vagy ha nem, maga továbbít jeleket. Ez esetben Korányinak és antológiájának az lesz az érdeme, hogy megkaptuk az első komolyabb evangéliumot a későbbi világvalláshoz. Hernádi M'Mos a kor nemzetközi viszonylatban is jelentékeny költői között. Leinora — mint a kor sok más költőjére Európaszerte — mély hatást tett Nietzsche filozófiája. Úgy vélem, az ő esetében ez a gondolkodói magvetés különösen kedvező talajba hullott: északi embernek némi tragikus életszemléletért talán nem is kell feltétlenül a szomszédba mennie. Mégis, költészete olyankor lendül a legmagasabbra, amikor a tragikumot életbölcsességgé humanizálja. A megrémült fiúban, például: A fiú, áld „mikor született, már megrémült ’, visszaretten az élet küzdelmeitől, a tengertől, az erdőtől a tűztől, s a halál házába kívánkozik; de megismerve a nemlét sivárságát mégis vállalja, hogy leéli az életét, vállalja ezt a kétségtelen kompromisszumot, s rakosgatja egymásra a napokat: „a jövőket, a menőket, / a jobbakat, rosszabbakat, / legfelülre a legjobbakat.” Képes Géza eddigi hatalmas versfordítói munkásságának áttekintésére a Leino-kötet kapcsán még csak kísérletet sem tehetek. Elkerülhetetlenül utalnom kell azonban a finnugor rokonaink népköltészetét bemutató Napfél és éjfél című kötetére, abban is a Kalevala részletek fordítására. Két teljes Kalevala-fordítás forog manapság közkézen, a Vikár Béláé, amin már nemzedékek nevelkedtek és az 1972-ben — a fordító korai halála után — megjelent erdélyi Nagy Kálmáné. (Az első, az 1871-es Barna Ferdinánd-féle fordítással inkább csak a szakmabeliek foglalkoznak.) Nagy Kálmán Kalevalájának megjelenése után a kritika általában egyetértett abban, hogy az ő fordítása puritánabb, főként rímelésben dísztelenebb, „költőietlenebb”, de maibb, hívebb, természetesebb a Vikárénál. Kevésbé szárnyaló és patetikus, s ez javára válik — de kissé szegényesebb is. Képes Kalevala-részletei arra vallanak, hogy az ő felfogása valahol, a két említett fordítóé között foglal helyet. Kevésbé enged a „szép” rím-lehetőségek kísértéseinek, mint Vikár, de nem is törekszik olyan, már-már kopár dísztelenségre, mint Nagy Kálmán. Talán nem sértem a másik két kiváló fordító emlékét, ha úgy vélekedem, Képes mozog a legfesztelenebbül, a legtermészetesebben ebben a közegben, éppen mert hármójuk közül ő a leginkább szuverén költő-egyéniség. (Más kérdés, hogy a teljes Kalevalával ő még adósunk, s nem tudom, számon tartja-e ezt adósságaként.) Képes nyilvánvalóan érzi, hogy Leino költészetének tolmácsolása során olykor szinte „egy az egyben” a Kalevala módjára kell hangszerelnie a verset: négyes (helyenként daktilusokkal megugratott) trocheusokban ragrímekkel vagy laza, asszociatív sorvégi összecsengésekkel, csoportos, bokros alliterációkkal. Katát, a komor varázslót így jellemzi: „keze fején menyét futott / holló kopogott koponyáján, / keselyű vijjogott a vállán.” De rugalmasan hangot vált (például az Idő című versben), mihelyt a mégoly mondás miliőből a modern költő intellektuális közlendőjét kell kiemelnie: „Az Időt mindannyiszor legyőzik, / ha az agyban gondolat fogan meg / gondolat, mely készebb mint a lélek / és fölébe nő a föld fiának.” Nem törekszik arra, hogy Leino különböző korszakaiban keletkezett verseit egyöntetű stílusúvá simítsa. Ezért — s gondolom, a fordító szándéka szerint — érezzük úgy, hogy a Szeretlek című szonettet szinte bármely, nyugati formákon edzett, jó európai költő-kortárs megírhatta volna, de a Kimmo bosszúja, ritmusát tekintve is csak finn földön születhetett, míg az Elégia formai eszközökkel nem feltűnően, de a tragikus benső küzdelemmel s a Fagytündér hivogatásával utal az északi eredetre; a Piros és kék pedig sajátosan elegyíti a szonett külső formájával a finn népköltészeti formák belső ritmikáját. A nyelvi archaizálás eszközeit Képes szükség szerint, mértéktartóan és a maguk helyén (folklórihletésű versekben) alkalmazza: egyhelyt sürvedő sötétet ír, másutt süvemet (sógorom helyett). Csúcsteljesítményeiben a leinoi költészet ősi és modern elemeinek harmónikus egybeépülését is híven érzékelteti. A vándor mondja:...én már messze járok... / gázlókon gázolva, s lápokon lábolva, / csapáson csörtetve, / járhatatlant járva, s várhatatlant várva ...” Az Elégiában a költő maga szól: „Fagytündér hívogat — / tört szárnyon a dal hova szállhat? ! Barlangba búvok már / mint dögrováson a vadállat.” S ez már egyik sem az, ami a Kalevalából vagy nyugati példákból utánozható, hanem ami Leinoban alighanem utánozhatatlan, s amiről magyar olvasói immár fölismerhetik őt. Mindez — remélem, a rövid, éppcsak felvillantott idézetekből is sejthetően — arról tanúskodik, hogy Képes Géza tolmácsolásában hiteles költői eszközökkel szólalt meg magyarul Eino Leino. S egyben arról is, hogy magyarul szólalt meg ugyan, de a maga — sokrétű egyénisége, zaklatott, régit és újat elegyítő korai módján és finn módon is, úgy, ahogy csak ő, csak akkor és csak ott szólhatott, sokhúrú kanteléjén sokféle motívumot váltogatva. A költő-fordító tehát sikeresen igazodott a maga megfogalmazta korszerű igényekhez. Eino Leino születésének századik évfordulója idején, úgy érezem, méltó tiszteletadás ez a rokonnép nagy költője előtt. Méltó tiszteletadás, még akkor is, ha sejtem, hogy ez a vékony kötet, a Himnusz a tűzhöz e költészet egészének szabatos értékeléséhez, betájolásához nem ad elegendő támpontot (Leino, viszonylag rövid életében — negyvennyolc évet élt — harminc kötetnyi verset publikált), és a felkeltett érdeklődést sem elégíti ki maradéktalanul. Bízom benne, hogy Képes Géza újabb, magyarul eddig ismeretlen Leino-versek fordításával tovább fokozza még ezt az érdeklődést, és gyarapítja az ihletett, — költőtől költő kézbesítésével érkező — életteli, szavahihető információt. 178. AUGUSZTUS 26. cS BERKES ERZSÉBET: B Lugossy Gyula: Alámerülések (Szépirodalmi, 299 old.); Polgár András: Nyolcvankilenc nap (Szépirodalmi, 277 old.); Annus József: Húsvéthétfő (Szépirodalmi, 239 old.) Néha úgy működik a kritika, mint a szecskavágó. Érkezési sorrendben belevetik a műveket s némi darálás után kihullik a fogyaszthatóvá aprózott vélemény. Ennek ellenszeréül szolgál az a szerkesztési gondoskodás, amely rokonszelleműnek ígérkező műveket rendez egymás mellé: hadd lássunk tendenciákat, erővonalaikat, csillagképeket irodalmunk mágne■ sestereiben, avagy égboltozatlan. S a kritika lát is: már két pontot összekötve képes megállapítani, hogy az „erővonal” hiperbolára vagy ellipszisre egészíthető ki, meredeken fölszökik-e vagy le, s az új csillag — szekértáborok nem lévén — nem a Göncölhöz tartozik, hanem a Nagymedvéhez. Hódolva ennek a gyakorlatnak, okkal került együvé a fent jelzett három próza-kötet. A szerzők egyírásúak: a harmincas évek végén születtek. Ahogy mondani szokták: „benne vannak az irodalomban”, hisz Lugossy Gyulának ez az ötödik könyve, Polgár Andrásnak ez a hatodik regénye, Annus József pedig — bár ez második kötete — irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese évek óta. Mindezeken túl, napjaink valóságából veszik témáikat, mai emberek mozognak, magyar nyelven írott könyveikben, amiből az is következnék, hogy ezek a művek elhelyezhetők szocialista irodalmunk égboltozatján. De bárhogy ügyeskedem a függvény-praktikákkal, s az egész galaxissal, bizony csak egy fél könyvnek, az Annus József három írásának látom teret hódító anyagát. Szememben a hiba? Igencsak, mert valami „úgy szállong benne, mintha valaminek lenne a pora”. A költőnek volna igaza? A semmi az? Lugossy Gyula kötetében tizenöt elbeszélés variálja a vidékről fővárosba szakadt, gyökértelen entellektüel életérzését. Érdektelen munka, albérlet, nosztalgia a gyermekkor és a nagy élet iránt, rettegés mindennemű állandóságtól, s az ideiglenesség feneketlen unalma. Körülbelül ez jellemzi figuráit, ami lehetne a „lézengő hősök” ábrázolása, lehetne egy társadalmi típus kritikája, sőt lehetne az író létérzésévé is, mindezek előtt azonban elbeszéléssé kellene váljanak. Ezekben az írásokban azonban a szituációk, és párbeszédek, az írói közlés és a hősök gondolatai sem egymással nincsenek összefüggésben, sem azzal a valamivel, aminek a megjelenítésére vonatkoztathatnánk őket, azaz valamilyen tapasztalattal. Végülis mindenik írásban egy felületesen gondolkodó, megállapításaitól eltelt „szellem” forgolódik, hogy indokokt hiányát, föl nem ismert összefüggések hiátusát eltakarja, sok-sok agyonismételt szóval. Nincs oldal, hogy többször le ne írná: valami, különös, furcsa, démoni, ördögi, alig, talán, megmagyarázhatatlan, mintha. De nem is az ilymódon kipitykézett sivár nyelvi szövet a boszszantó, hanem az, amikor Lugossy teljes erőből hozzálát a lélek mélységeibe esedékes alámerüléshez. A kötet címadó elbeszélésében például Pongrác, a harmincéves, gyökértelen entellektüel, aki albérletben stb. — a várakozás feszültségében (Lugossytól sarkallva) fölidézi életét, míg kedvese a szülőszobán vajúdik. Ennek során ilyen észrevételeket tesz: „Régóta ismerem Évát, több mint egy éve. Ha úgy jött ki, hogy teherbe esett, elment az orvosihoz. Jó néhányszor elment...” — s ez pokolian mulatságos, hiszen emberi számítás szerint egy terhesség kihordásához és több terhesség megszakításához,kell némi idő. Lugossy azonban sem itt, sem máshol nem veszi észre az idő múlását. Azaz képtelen rá, hogy az elbeszélésben fölbontott időrendet a tudat rendjével összetartsa. Így a prousti-modell humorisztikus imitációjává válik szerkesztése is, jellemeinek rajza is. Mégsem vidáman tesszük le a könyvét, hanem bosszankodva. Amiben alámerültünk, oly híg közeg, hogy már anyaga sincs. Lugossynak sem volt. Polgár András dokumentumokból font keretet novellányi mondanivalója köré. Igen ügyesen, de ezzel csak hosszabbá i tette kéziratát, mélyebbé nem. Amit elmond, az egy igazságkereső, lázadó fiatalember öngyilkosságának története. Ragonyi Attila egy szeretetotthon raktárosa: részesévé lesz egy gondozott halálának s kifosztásának. A valódi vétkeseket azonban nem tudja leleplezni, s lelkiismerete furdalásától hajtva fölköti magát. Hogy az esemény több legyen, mint bús eset, újraköltött változata Urbán Ernő kitűnő írásának, ahhoz két dolog föltétlenül kellett volna. Egyszer az, hogy Regényi Attiláról elhihessük: van lelkiismerete. Másodszor az, hogy ez a lelkiismeret valódi ellenfelekkel találja szemben magát. Polgár nagy leleménnyel mindent ráfog erre a fiatalemberre, hogy magatartását indokolja: menhelyi gyerek, prostituáltat vesz feleségül, beleszeret a kegyetlen főnővérbe. Ellenfele, a korrupt igazgató mézes-mázos, alkoholista és szintén viszonya van a főnővérrel. Mindeme körülmények azonban kevés árnyalatot visznek abba a szférába, ahol az öngyilkosságra késztető elhatározás megszületik. Világirodalmi példákkal bőségesen lehet igazolni, hogy annak a sok megpróbáltatásnak, aminek Regényi ki van téve, már tizede is elég ahhoz, hogy fölkavaró művek szülessenek s az olvasó ne úgy vélje: rémes állapotok uralkodnak a szociális otthonok vidékén, hanem úgy: imé, az embernek fia. De hát ilyet kérnünk Polgár eddigi művei ismeretében is túlzás volna. Az ügyes szerző mindig tudja, mennyi extremitás, mennyi kritikai észrevétel, mennyi szexuális jelenet kell ahhoz, hogy az olvasó kényelmesen izguljon. Annus József kötetében egy kisregény van — a címadó — és hét elbeszélés. A Virrasztás, a Csordapásztorok és a Dallam a vizen, folytatása annak a keresett és nem eredeti hangnak, amit első kötetében megpendített. A két tárca-novella — Naposcsibék a mentőkocsiban, Klumpák — már egyéni hangot intonál. Különösen dialógusaikon fénylik át az író láttató ereje, ám ahhoz, hogy kötetben lássuk őket, hasonló műfajú írások nagyobb gazdagsága kellett volna. Mindezt azonban csak pedantériából említjük, mert a kötetet nem — ahogy a magasugrót sem — a kísérletek minősítik, hanem az átugrott szint. Elsöprő erejű, az utolsó oldalakig hitelesen formált, feszes szerkezetű a kisregény. De csak az utolsó oldalakig. Ott kicsúszik Annus kezéből a valóság, s enged a drámai látszatú poénnak. Ugyanezt a kisiklást ismétli meg a Három kiló kábítószerben is, de elfogadtatja a Kisharangban. Nyilvánvaló — ami első kötete s a fentebb sorolt elbeszélések alkalmával nagyon is kétséges volt —, hogy nemcsak gazdag élménytár, epikává formálható életanyag birtokában van Annus József, hanem arra is képes, hogy a maga valóságát tudatossá tegye, értelmezze és az elvonatkoztatás után, újra érzékletessé formálja. Napjaink legjobb prózaíróihoz foghatóan tudja megformálni a panelházba gyerekeihez látogató mama figuráját, a mérnökké lett fiú vitatkozó szeretetét és a tőle néhány évvel fiatalabb testvér „másik generációs” mivoltát. Minden mesterkéltség nélkül teremt dialógusokat, ragyogóan alkalmazza a rétegnyelvek különféle árnyalatait, egyetlen villanással tud hiteles arcéleket kirajzolni. Az írás fölível, aztán megáll és mint valami tétel regényben, ön törvényeitől idegen célba zuhan. Mintha megrettenne attól, hogy a Húsvéthétfő idillbe fullad, ha sikerül mindenki problémáját megoldani. „Ráfogja” a mamára azt, amit erről a körültekintő, kis parasztasszonyról nem lehet elhittni: ellopták tőle az ajándékba hozott pénzt. S ugyanígy: a kirúgásra fölkészült újságíró-költőről el akarja hitetni, hogy az végigviszi a botrányt. Annus ezzel elveszi az elbeszélésbe rejtett tényleges tragédiát, a mélyebben fekvő katarzist. Úgy hiszem, erősebben hagyatkozhatna a benne élő realistára, a létrehívott figurák szuverenitására, mint azokra a körülményekre, amelyekre szerkesztőként olykor tekintettel kell lennie. Az az írói erő, amelyet ebben a kötetében igazolt, elég ahhoz, hogy lekerekítések nélkül rajzolja ki életünk konfliktusait. S hogy a pontokat összekötve „erővonal” is kirajzolódjék: ki tudja, miért tart ötödik, hatodik köteténél az, akinek jelentéktelen, irodalomszámba sem vehető írásai vannak, s miért vergődik csak kínos várakozás esztendei után kötetig az ugyanolyan korú, folyóiratokban szépen publikáló, ígéretes író? Porfelhő, kis hibával