Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-10-14 / 41. szám - Erki Edit: A magyar tegnapelőtt. Barta Lajos centenáriumára (4. oldal) - Károlyi András: rajza • kép (4. oldal) - Fenákel Judit: A félelem analízise (4. oldal)
A magyar tegnapelőtt Barta Lajos centenáriumára Barta Lajost felfedezzük olykor. A drámaírót például. Szerelem című négyfelvonásosa nemcsak 1916-ban, hanem 1970-ben is igazi színpadi siker volt a Vígben. Sőt, az új iránt annyira fogékony kaposváriak is eljátszották 1974-ben, bátran újraértelmezve, Ascher Tamás rendezésében. Nemcsak időtállónak, időszerűnek is tetszett ez a dezilluzionált tragikomédiája. A Parasztok drámatörténeti jelentőségű — földosztást követelt 1911- ben —, a nagybirtokosok egyesülete tiltatta be két előadás után, némely kritikusok Petőfit idézték; a darab írója, Barta Lajos pedig így nyilatkozott: „A népszínmű meghalt, a szociális népdráma mégnem jöhet...” Színházi hozzáértők újabban az Éjjeli menedékhelyhez foghatónak minősítik az I. világháború alatt írt Sötét ház című egyfelvonásosát, amely a Nyugatban jelent meg a forradalmak idején. Filoszok újkeletű felfedezése a Russlands Tag kézirata, ez az „aktuális színjáték” a Piscator alapította berlini proletárszínház nyitó darabja volt, az első olyan darab nyugat-európai színpadon, amely kiáll Szovjet-Oroszország mellett. Nemrégiben pedig az újságíró Barta Lajost fedezte fel a kritika, Árnyak a hídon című publicisztika-kötetének megjelenése alkalmából. Ez a válogatás újfent ráirányította a figyelmet a századelő hírlapirodalmára és Barta Lajos újságírói teljesítményére. Egy évtizeden át a Világ vezető munkatársa, mely orgánum a közvélemény forradalmasításának egyik legjelentékenyebb fóruma volt 1919 előtt. Ebben a lapban eszméket és elveket képviselt, „szentlélek lovagja, becsületes újságíró” olyan korban, amikor a világnézet volt a legnagyobb luxus egy hírlapíró számára. Eszmékért és elvekért harcolt később is — töretlenül — a párizsi Nouvelle Age, Peuple, a németországi Rote Fahne, Vorwärts, Volkswille, a bécsi Arbeiter Zeitung, a kolozsvári Korunk, a pozsonyi Új Sió, a Magyar Újság, A Reggel, és néha a budapesti Nyugat hasábjain. Cseh, szlovák és román kortársaival együtt keresi a felelős gondolkodók közös feladatát. „Mi, kicsiny népek Középés Kelet-Európa között nemcsak nem értjük, de nem is méltányoljuk magunkat és egymást eléggé” — írja Ady és Lukac című cikkében, 1935-ben. Egy Barta Lajos publicisztikai írásait méltató-értékelő tanulmány szerzője felfedező indulattal kérdezi a szépíró Barta Lajosról: Ismerjük-e már munkásságának valódi méreteit? Látjuk-e tényleges jelentőségét a századelő irodalmában? Ki képes igazságosan kijelölni helyét irodalmunkban? Nem oktalan és nem szónoki kérdések ezek. Képes volt Ady, Kosztolányi, Schöpflin, Bölöni és még sok kortársa. A 19 előtti Barta Lajosét. A kitűnő novellistáét. Az élet arca. Az elsüllyedt világ, Az ige terjedése, a Czinczeri és Czinczera kötetek írójáét. Bölöni György például olyan pontosan „jelöli ki” a helyét, hogy azt tanítani lehetne: „Az örök paraszt... A Jules Renard-é ágrólszakadt, mint az ügyefogyott veréb. A Verhaerené jóllakott, bizalmatlan és úrra mozgó. A Gsehové a végzet sújtotta emberállat, akit a pálinka kormányoz. A magyar paraszt? Tömörkény, ha többet is akart, a zsánerszerűséget írta meg belőle, Móricz gazdag kedélyűségét, furfangjait, a földéhségét és rosszmájúságát. Lehet, hogy ahány falu és ahány ház, annyiféle a paraszt, és éppoly nehéz az egyetemes parasztlelket megfogni, mint egy középosztálybeli polgárét. Barta Lajos (akinek idáig minden darabja és könyve újabb honfoglalást jelent az irodalomban) másfajta parasztot ábrázol. Az ő parasztja közel áll a Csehovéhoz, rajta az elhagyatottság állati keresztje, de ő bensőségesebb lelki életet fojt belé. Barta felemelte a parasztot arról a kezdetleges lelki színvonalról, melyben a magyar irodalom éltette. Kitágította lelki határait, kimélyítette életét, és az egyszerű szívekbe is beoltotta az emberi tragédiák száguldó viharát. Az ő parasztja lélektanilag olyan megalapozott és teherbíró, hogy akár egy szophoklászi tragédia is kirobbanhat belőle, ő a parasztlélek felszabadítója” — írja 1913- ban. De nemcsak 1918-ban, hanem 1953-ban is pontosan fogalmaz Barta Lajos művészi pályájáról, annak irodalomtörténeti helyéről. „A XX. század eleji magyar irodalomnak kiemelkedő, különleges helyzetű írója Barta Lajos. Kortársai között csaknem társtalanul áll, más írók művei alig tükrözik vissza olyan reális, megdöbbentő valósággal, mint az ő írásai, azt a kort.” Az 1900-at követő két évtized Barta Lajos feltűnésének és munkálkodásának ideje, amikor sikereket aratott, elismert író lett, és kora irodalmi ítélete az ellenforradalmat megelőző esztendők magyar irodalmának legjobb elbeszélői és drámaírói közé emelte. Szépírói munkásságának érdemi része századunk első két évtizedére tehető tehát, és ezzel a teljesítménynyel vált a magyar proletárirodalom egyik megalapozójává, a magyar szocialista irodalom egyik jeles előfutárává. Egy nagy tehetség tragédiája, hogy később, hazájától és népétől elszakadva, szépírói pályája megtört. Idegenben már nem alkotott igazán maradandót. (Talán csak a Sötét ujj című regénye kivétel ez alól, de ennek első vázlata 1919 őszén keletkezett.) Több mint félszázada írt novellái az immár késői utókor felfedező buzgalmára várnak — arra viszont érdemesek. Huszonhét éves emigrációból hazatérvén néhánysoros előszót írt Tegnapi ország című novelláskötetéhez: „Minden nemzedék mint biztos talajra támaszkodik a közvetlenül előtte járt korszak hagyatékára. Az ellenforradalmi korszak huszonöt éve kisikkasztotta az új magyar nemzedékek tudatából ezt a legtermészetesebb történelmi örökséget. Nincs-e hiány ezért az új nemzedékek tudatában? Hiszen ez a századelő föl a börtönbe és vérbe fojtott forradalmakig, nem valami üres idő, de Ady Endre kora volt!.... Ha az ellenforradalom közvetlenül előttünk járt korát a magyar tegnapnak mondjuk, ezek az írások jókor szakítanak betekintést a magyar tegnapelőttbe, és talán még történelmi elbeszéléseknek is szabad őket mondani?” Erki Edit Károlyi András rajza Kezdetben volt a félelem. Először Dúc Imrétől féltem, vele ijesztgették az endrődi gyerekeket. Finkó van a nyelvemen Mi kő? Ma kő Olyan legyen, mint a Dúc Imre feneke Papa, inkább ne is legyen rajta finkó. Örökké borotválatlan, pálinkától rekedt öregember volt, talicskával mászkált az endrődi utcákon. Egyebet nem tudtam róla. Aztán jöttek a csendőrök. Engem nem bántottak, észre se vettek, csak a gyomrom rándulása jelezte, hogy félni kell tőlük. Kettesével jártak, idejében észrevettem őket, és olyankor gyorsan átvágtam a túloldalra. Egyiknek se emlékszem az arcára. Inkább a nyakukra emlékszem, ahogy vörösen kifeszült az egyenruhából. Nyilván az erőltetéstől, mert nagyot kellett kiabálni szegény Éliás bácsira, meg nagyot kellett ütni rá, hogy szegény Éliás bácsi egyetlen pofontól végigvágódjon a kövezeten. Valami aranyat kerestek nála vagy pénzt, vagy mit tudom én. De a gyerekektől is féltem a népiskolában. Attól féltem, hogy egyszer megmondják, miért nem játszanak velem. Nem akartam hallani. Csak Peszi játszott velem, szó nélkül kihúzódott a körből, a Kinn a bárány, benn a farkasból, és odajött hozzám. Később a megafontól féltem. Abból egy gazdátlan hang kiabálta éjjel és nappal, alvás közben, tisztálkodáskor és bármely percében a napnak, hogy „Vigyázz, kendőt, kalapot levenni!” És ez az arc nélküli, mindig egyformán nyomatékos géphang azt jelentette, hogy valahol a végehosszanincs gyűjtőtábor ki tudja, melyik pontján föltűnt egy SS-katona. Rájuk sem emlékszem, csak a megafonra, amely jelezte őket. Meg a lövésekre egy hisztérikus éjszakán. És féltem a kutyáktól. Az intéző két, állítólag gyönyörű, farkaskutyát őrzött az udvarában. Sohasem engedte szabadon őket, a kutyák bent csaholtak, ugráltak és játszadoztak a házban. Amíg nem kezdtek vonítani. Előbb, percekkel előbb, mint a sziréna. Megérezték a légiveszélyt. Elnyújtott vonításukra a lovak fölkapták fejüket a legelőn, és az istálló felé futottak, porzott, csattogott, reszketett körülöttük az egész trágyaszagú majorság. Aztán a rádió következett : — Kukukkkukukk — ijesztgetett bennünket a rádió, aztán —Varalarm!—, ha jutott rá ideje, és végül — Fliegenlarm! —, egyidőben a gépek nehéz zúgásával, és közben szakadatlanul vonítottak a farkaskutyák. Hamarosan fölgyorsult az egész bonyolult jelzőszerkezet, a kutyák vonítottak, a rádió azonnal rákapcsolt a Fliegenlarmra, körülöttem eszüket vesztve rohantak a lovak, és közöttük eszemet vesztve rohantam én is, ellenkező irányba, a földbe vájt bunkerek felé, és fejem fölött, mintha engem kísérnének, ezüstösen szikráztak a nehézbombázók. A legkülönösebb, hogy ezután évekig nem féltem semmitől. Mentem az utcán, dúdoltam, néha még olvastam is. Az én utcámon jártam, az én városomban, kedves ismerősök között, nem érhetett semmi baj. Az emberek mosolyogtak, ha rám néztek, azt mondták, okos kislány vagyok, és erről győzött meg a bizonyítványom is. Dolgozataimat fölolvasták az alsóbb osztályokban, megválasztottak ilyen meg olyan felelősnek, se szeri se száma a tisztségeimnek. Naponta zsebeltem be a dicséreteket, elvégre okos voltam, meg ügyes voltam, meg jópofa voltam. De egy napon az utcán, az én utcámban, az én városomban átküldték a túloldalra. Azt mondták: itt nem lehet közlekedni. Aki mondta, fegyvert viselt, és semmit se tudott az érdemeimről. Arról, hogy okos, ügyes és jópofa kislány vagyok. Neki egy renitens kiskorú állampolgár voltam, aszerint bánt velem. Újra félni kezdtem. Az egyenruhától, az ilyen vagy olyan színű pároktól. Még dúdolgattam az utcán, de olvasni már nem mertem, nehogy véletlenül elvetődjek az épülethez, amely előtt nem szabad közlekedni. Mert akkor megint rám szól a katona. Jöttek a megmagyarázhatatlan dolgok. Már nem mondtak ügyesnek, se jópofának. Elismerték, hogy okos vagyok, de ez tőlem nem érdem. Miért nem? Sehogyse értettem. Ha más felelt: okos gyerek vagy, büszke lehet rád édesapád. Ha én feleltem, ülj le, Fenákel. Az én apám — ha élne — miért ne lehetne büszke rám? Nem volt kitől megkérdezni. Senki se mondta, hogy megváltoztam, hogy rosszabb lettem, nem mondtak se jót, se rosszat. Nem figyeltek rám. És éreztem, nem magam miatt. Van valahol egy bizonyos szempont, az válogat közöttünk. Féltem a szempontoktól. És féltem az emberektől, akik a szempontokat jelentették. Például a képviselőtől. A nagykalapos parasztembertől, aki utánam lépkedett a kukoricaföldön, minden kapavágásomat megnézte, kinevette, aztán megszólított: — Hé, mondja csak, mi a maga apja? Gróf? — Az én apám — kellett volna válaszolnom illedelmesen —, az én apám halott De csak álltam ott bambán a megszégyenítő röhögésben, és elhittem, hogy senki és semmi vagyok. Még kukoricát se tudok kapálni. Mert abban a pillanatban az volt a minősítés egyetlen szempontja. Hisz mi egyéb kötelessége lett volna egy tizenöt éves diáklánynak, mint kapálni a nyári szünidejében, méghozzá ingyen, önként, a városból kitoloncolt bűnözők és a szomszédos elmegyógyintézet ápoltjainak nyájas körében. Mások ugyanis nem kapáltak azon az állami földön. És akkor már nagyon féltem. Mert én abba a gazdaságba önszántamból mentem. Lelkesedésből. És ha ez jár nekem a lelkesedésért, mi jár a húzódozásért vagy uram bocsá’ a tagadásért? Később szembe találtam magam a társadalom szentjeivel, a megszállott aszkétákkal. Hogy féltem tőlük! Szegény, szegény vegytiszta életű öreglányok, éjszakai kudarcokban elpiszkolódott férfiak. Hogy csíptek, martak bennünket a gyereket ígérő hasunkért, az otthonhagyott csecsemősírásért . Látja, kérem, ezért nem jók a nők semmire. Mert mindig a gyerek... a gyerek. Bebizonyították, megint új szempont szerint, hogy nem vagyok jó semmire. Hibát ejtek az anyakönyvben, nem stimmel a statisztikám, és az osztályteremben száraz a föld a virágcserepekben. A gyerekek sejtették, hogy még ezen túl van valami. Hogy talán ezen túl van a pedagógia. De ki figyel a gyerekekre? Álltam közöttük a bő kabát alá dugdosott hasammal, meleg volt, izzadságpatakok indultak a hátamon, s a derekam táján megállapodtak Már nem emlékszem, miféle vétségemért bűnhődtem éppen. Nyolcvan gyerek zsibongott a lépcsőkön, s fölöttük vörösödött, fölpuffadt képpel ordított szegény főnököm. — Mit művelsz már megint, te hülye?! És én némán tűrtem ezt is. Pedig csak annyit kellett volna mondanom: Uralkodj magadon. Csak ennyit. De féltem tőle. Az apám. Hát persze. Ő volt a szigorú szempont, amely szerint megbízhatatlannak minősültem. Szegény apámat nyolcéves koromban láttam utoljára. Ültünk az endrődi ház gangján, az éjjeli pillékkel körülrepdesett lámpa alatt, és apám azt játszotta a hegedűjén: „Fekete füstös, vigyél vissza a babámhoz.” Énekelt is, én dúdoltam hozzá. Reggel már csak az üres pizsamáját öleltem. Később azt beszélték, éhenhalt. Állítólag nem bírta a gyomra a füvet meg a fagyökeret. Mindig gyönge gyomra volt. Még húsz év múlva is felelősségre vontak érte. — És az apja? — Meghalt. — No, igen, de azelőtt? — Beleírtam az életrajzomba. Bőfösboltja volt Endrődön. És jött a keresztkérdés. — Aha, szóval kereskedő? De én nem hagytam magam. Be fogom nekik bizonyítani. Megharcolok a bizalmukért. Kinek akartam bizonyítani? Kinek, a bizalmát megnyerni? A szempontnak? Még nem tudtam, hogy a szempont mindnyájunknál erősebb. És hogy soha, senkinek semmit nem fogok bebizonyítani. Kispolgár. A részegesek, a kötekedők, a családjukat kergetők mind megbízhatók voltak. Nekem úgy nyújtottak kezet, hogy közben a falat nézték a hátam mögött. És a fontos emberek csalódottan jegyezték meg: — Hát magát küldték? Azt hittem, valaki... mást. Rajtam mérték saját helyüket a hierarchiában. Évek múlva egy szeminárium kézírásos jegyzetében láttam viszont a nevemet, azt hiszem, a 2/b. pont alatt. A minősítésem: ultrabalos. Légüres térben minden és mindennek az ellenkezője igazolható. Még az is, hogy csempésztem a határon. Csak terjeszteni kell Sikoló valutacsaló. Kispolgári demagóg. Ultrabalos. Megbízhatatlan értelmiségi. Kutyapecér. Már azon sem lepődtem volna meg, ha egyszercsak megáll előttem egy hivatalos ember és rámmutat. Aha, szóval maga lopott ezüst evőeszközt a Hungária kávéházból? Nemrég megpályáztam egy angol ösztöndíjat. Elkészült az útlevelem, szorgalmasan nyertem az angol nyelvleckéket. Aztán hirtelen és váratlanul — hiszen minden papírt kitöltöttem, minden kérdésre válaszoltam, minden titkos szándékom bevallottam —közölték velem a hivatalos döntést Ide nem jöhet. — De hát miért? — Nem jöhet. Nem jöhet, mert újságíró. Az ismerősök sajnáltak. Szegényt, nem engedik be az angolok. Én pedig a tudatom sötétkamrájába húzódva toporzékoltam. — Nem értitek, senki sem érti. Hát nem utazom Angliába. Sose érjen nagyobb veszteség. De megint kitaláltak egy szempontot, most máshol, mások. Ellenem. Bárki ellen. És a Szempont megint győzedelmeskedik. Egy újabb Szempont. Újabb Megkülönböztetés. A származásom, az apám, a gyerekeim után most a foglalkozásom. És szempont lehet ellenem minden véletlen. A betegségem vagy az egészségem. A testmagasságom. A harántsüllyedésem. A gyerekkori élményeim. A szemem színe, a tömés a fogamban. Sempontok kiszolgáltatottjaként élek halálomig. Szegény Dúc Imre. Az ő valóságos talicskájával, borostás arcával, pálinkától rekedt hangjával. Félelmeim tárgyai közül az egyetlen, aki nem volt félelmetes. Aki ellen mesterségesen ébresztettek riadalmat bennem, mert a zsigereim még nem tudtak félni. Hát megtanítottak rá. Micsoda lecke! Nyilván sose lesz módom elfelejteni. FENÁKEL JUDIT: A félelem analízise 1978. OKTOBER .