Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-10-14 / 41. szám - Erki Edit: A magyar tegnapelőtt. Barta Lajos centenáriumára (4. oldal) - Károlyi András: rajza • kép (4. oldal) - Fenákel Judit: A félelem analízise (4. oldal)

A magyar tegnapelőtt Barta Lajos centenáriumára Barta Lajost felfedezzük olykor. A drámaírót például. Szerelem című négyfelvonásosa nemcsak 1916-ban, hanem 1970-ben is igazi színpadi siker volt a Vígben. Sőt, az új iránt annyira fogékony ka­posváriak is eljátszották 1974-ben, bátran újraértelmezve, Ascher Ta­más rendezésében. Nemcsak időtál­lónak, időszerűnek is tetszett ez a dezilluzionált tragikomédiája. A Parasztok drámatörténeti jelen­tőségű — földosztást követelt 1911- ben —, a nagybirtokosok egyesüle­te tiltatta be két előadás után, némely kritikusok Petőfit idézték; a darab írója, Barta Lajos pedig így nyilatkozott: „A népszínmű meghalt, a szociális népdráma még­­nem jöhet...” Színházi hozzáértők újabban az Éjjeli menedékhelyhez foghatónak minősítik az I. világ­háború alatt írt Sötét ház című egyfelvonásosát, amely a Nyugat­ban jelent meg a forradalmak ide­jén. Filoszok újkeletű felfedezése a Russlands Tag kézirata, ez az „ak­tuális színjáték” a Piscator ala­pította berlini proletárszínház nyi­tó darabja volt, az első olyan da­rab nyugat-európai színpadon, amely kiáll Szovjet-Oroszország mellett. Nemrégiben pedig az újságíró Barta Lajost fedezte fel a kritika, Árnyak a hídon című publiciszti­ka-kötetének megjelenése alkal­mából. Ez a válogatás újfent ráirányí­totta a figyelmet a századelő hír­lapirodalmára és Barta Lajos új­ságírói teljesítményére. Egy évti­zeden át a Világ vezető munkatár­sa, mely orgánum a közvélemény forradalmasításának egyik legje­lentékenyebb fóruma volt 1919 előtt. Ebben a lapban eszméket és elveket képviselt, „szentlélek lo­vagja, becsületes újságíró” olyan korban, amikor a világnézet volt a legnagyobb luxus egy hírlapíró számára. Eszmékért és elvekért harcolt később is — töretlenül — a párizsi Nouvelle Age, Peuple, a németországi Rote Fahne, Vor­wärts, Volkswille, a bécsi Arbeiter Zeitung, a kolozsvári Korunk, a pozsonyi Új Sió, a Magyar Újság, A Reggel, és néha a budapesti Nyugat hasábjain. Cseh, szlovák és román kortársaival együtt keresi a felelős gondolkodók közös fel­adatát. „Mi, kicsiny népek Közép­és Kelet-Európa között nemcsak nem értjük, de nem is méltányol­juk magunkat és egymást eléggé” — írja Ady és Lukac című cikké­ben, 1935-ben. Egy Barta Lajos publicisztikai írásait méltató-értékelő tanulmány szerzője felfedező indulattal kér­dezi a szépíró Barta Lajosról: Is­merjük-e már munkásságának va­lódi méreteit? Látjuk-e tényleges jelentőségét a századelő irodalmá­ban? Ki képes igazságosan kijelöl­ni helyét irodalmunkban? Nem oktalan és nem szónoki kérdések ezek. Képes volt Ady, Kosztolányi, Schöpflin, Bölöni és még sok kortársa. A 19 előtti Bar­ta Lajosét. A kitűnő novellistáét. Az élet arca. Az elsüllyedt világ, Az ige terjedése, a Czinczeri és Czinczera kötetek írójáét. Bölöni György például olyan pontosan „jelöli ki” a helyét, hogy azt taní­tani lehetne:­ „Az örök paraszt... A Jules Renard-é ágrólszakadt, mint az ügyefogyott veréb. A Ver­­haerené jóllakott, bizalmatlan és úrra mozgó. A Gsehové a végzet sújtotta emberállat, akit a pálinka kormányoz. A magyar paraszt? Tömörkény, ha többet is akart, a zsánerszerűséget írta meg belő­le, Móricz gazdag kedélyűségét, furfangjait, a földéhségét és rossz­májúságát. Lehet, hogy ahány falu és ahány ház, annyiféle a paraszt, és éppoly nehéz az egyetemes pa­rasztlelket megfogni, mint egy középosztálybeli polgárét. Barta Lajos (akinek idáig minden da­rabja és könyve újabb honfoglalást jelent az irodalomban) másfajta parasztot ábrázol. Az ő parasztja közel áll a Csehovéhoz, rajta az elhagyato­ttság állati keresztje, de ő bensőségesebb lelki életet fojt belé. Barta felemelte a parasztot arról a kezdetleges lelki színvonal­ról, melyben a magyar irodalom éltette. Kitágította lelki határait, kimélyítette életét, és az egyszerű szívekbe is beoltotta az emberi tragédiák száguldó viharát. Az ő parasztja lélektanilag olyan megalapozott és teherbíró, hogy akár egy szophoklászi tragédia is kirobbanhat belőle, ő a paraszt­­lélek felszabadítója” — írja 1913- ban. De nemcsak 1918-ban, hanem 1953-ban is pontosan fogalmaz Barta Lajos művészi pályájáról, annak irodalomtörténeti helyéről. „A XX. század eleji magyar iro­dalomnak kiemelkedő, különle­ges helyzetű írója Barta Lajos. Kortársai között csaknem társtala­­nul áll, más írók művei alig tük­rözik vissza olyan reális, megdöb­bentő valósággal, mint az ő írásai, azt a kort.” Az 1900-at követő két évtized Barta Lajos feltűnésének és mun­kálkodásának ideje, amikor sikere­ket aratott, elismert író lett, és kora irodalmi ítélete az ellenfor­radalmat megelőző esztendők ma­gyar irodalmának legjobb elbeszé­lői és drámaírói közé emelte. Szép­írói munkásságának érdemi része századunk első két évtizedére te­hető tehát, és ezzel a tel­j­esítmény­­nyel vált a magyar proletáriroda­­lom egyik megalapozójává, a ma­gyar szocialista irodalom egyik jeles előfutárává. Egy nagy tehetség tragédiája, hogy később, hazájától és népétől elszakadva, szépírói pályája meg­tört. Idegenben már nem alkotott igazán maradandót. (Talán csak a Sötét ujj című regénye kivétel ez alól, de ennek első vázlata 1919 őszén keletkezett.) Több mint fél­százada írt novellái az immár ké­sői utókor felfedező buzgalmára várnak — arra viszont érdemesek. Huszonhét éves emigrációból ha­zatérvén néhánysoros előszót írt Tegnapi ország című novellásköte­­téhez: „Minden nemzedék mint biztos talajra támaszkodik a köz­vetlenül előtte járt korszak hagya­tékára. Az ellenforradalmi korszak huszonöt éve kisikkasztotta az új magyar nemzedékek tudatából ezt a legtermészetesebb történelmi örökséget. Nincs-e hiány ezért az új nemzedékek tudatában? Hiszen ez a századelő föl a börtönbe és vérbe fojtott forradalmakig, nem valami üres idő, de Ady Endre ko­ra volt!.... Ha az ellenforrada­lom közvetlenül előttünk járt ko­rát a magyar tegnapnak mondjuk, ezek az írások jókor szakítanak be­tekintést a magyar tegnapelőttbe, és talán még történelmi elbeszélé­seknek is szabad őket mondani?” Erki Edit Károlyi András rajza Kezdetben volt a félelem. Először Dúc Imrétől féltem, vele ijesztgették az endrődi gyereke­ket. Finkó van a nyelvemen Mi kő? Ma kő Olyan legyen, mint a Dúc Imre feneke Pa­pa, inkább ne is legyen rajta finkó. Örökké borotválatlan, pálinká­tól rekedt öregember volt, talics­kával mászkált az endrődi utcá­kon. Egyebet nem tudtam róla. Aztán jöttek a csendőrök. En­­­­gem nem bántottak, észre se vet­tek, csak a gyomrom rándulása jelezte, hogy félni kell tőlük. Ket­tesével jártak, idejében észrevet­tem őket, és olyankor gyorsan át­vágtam a túloldalra. Egyiknek se emlékszem az arcára. Inkább a nyakukra emlékszem, ahogy vö­rösen kifeszült az egyenruhából. Nyilván az erőltetéstől, mert na­gyot kellett kiabálni szegény Éliás bácsira, meg nagyot kellett ütni rá, hogy szegény Éliás bácsi egyet­len pofontól végigvágódjon a kö­vezeten. Valami aranyat kerestek nála vagy pénzt, vagy mit tudom én. De a gyerekektől is féltem a népiskolában. Attól féltem, hogy egyszer megmondják, miért nem játszanak velem. Nem akartam hallani. Csak Peszi játszott velem, szó nélkül kihúzódott a körből, a Kinn a bárány, benn a farkasból, és odajött hozzám. Később a megafontól féltem. Abból egy gazdátlan hang kiabál­ta éjjel és nappal, alvás közben, tisztálkodáskor és bármely per­cében a napnak, hogy „Vigyázz, kendőt, kalapot levenni!” És ez az arc nélküli, mindig egyformán nyomatékos géphang azt jelentet­te, hogy valahol a végehossza­­nincs gyűjtőtábor ki tudja, melyik pontján föltűnt egy SS-katona. Rájuk sem emlékszem, csak a megafonra, amely jelezte őket. Meg a lövésekre egy hisztérikus éjszakán. És féltem a kutyáktól. Az in­téző két, állítólag gyönyörű, far­kaskutyát őrzött az udvarában. Sohasem engedte szabadon őket, a kutyák bent csaholtak, ugráltak és játszadoztak a házban. Amíg nem kezdtek vonítani. Előbb, per­cekkel előbb, mint a sziréna. Meg­érezték a légiveszélyt. Elnyújtott vonításukra a lovak fölkapták fe­jüket a legelőn, és az istálló felé futottak, porzott, csattogott, resz­ketett körülöttük az egész trá­­gyaszagú majorság. Aztán a rá­dió következett : — Kukukk­­kukukk — ijesztgetett bennünket a rádió, aztán —Varalarm!—, ha jutott rá ideje, és végül — Fliege­­nlarm! —, egyidőben a gépek ne­héz zúgásával, és közben szaka­datlanul vonítottak a farkasku­tyák. Hamarosan fölgyorsult az egész bonyolult jelzőszerkezet, a kutyák vonítottak, a rádió azon­nal rákapcsolt a Fliegenlarmra, körülöttem eszüket vesztve rohan­tak a lovak, és közöttük eszemet vesztve rohantam én is, ellenke­ző irányba, a földbe vájt bunke­rek felé, és fejem fölött, mintha engem kísérnének, ezüstösen szik­ráztak a nehézbombázók. A legkülönösebb, hogy ezután évekig nem féltem semmitől. Mentem az utcán, dúdoltam, né­ha még olvastam is. Az én utcá­mon jártam, az én városomban, kedves ismerősök között, nem ér­hetett semmi baj. Az emberek mosolyogtak, ha rám néztek, azt mondták, okos kislány vagyok, és erről győzött meg a bizonyítvá­nyom is. Dolgozataimat fölolvas­ták az alsóbb osztályokban, meg­választottak ilyen meg olyan fe­lelősnek, se szeri se száma a tiszt­ségeimnek. Naponta zsebeltem be a dicséreteket, elvégre okos vol­tam, meg ügyes voltam, meg jó­pofa voltam. De egy napon az utcán, az én utcámban, az én városomban át­küldték a túloldalra. Azt mond­ták: itt nem lehet közlekedni. Aki mondta, fegyvert viselt, és semmit se tudott az érdemeimről. Arról, hogy okos, ügyes és jópofa kis­lány vagyok. Neki egy renitens kiskorú állampolgár voltam, asze­rint bánt velem. Újra félni kezdtem. Az egyen­ruhától, az ilyen vagy olyan színű párok­tól. Még dúdolgattam az utcán, de olvasni már nem mer­tem, nehogy véletlenül elvetődjek az épülethez, amely előtt nem szabad közlekedni. Mert akkor megint rám szól a katona. Jöttek a megmagyarázhatatlan dolgok. Már nem mondtak ügyes­nek, se jópofának. Elismerték, hogy okos vagyok, de ez tőlem nem érdem. Miért nem? Sehogy­­se értettem. Ha más felelt: okos gyerek vagy, büszke lehet rád édesapád. Ha én feleltem, ülj le, Fenákel. Az én apám — ha élne — miért ne lehetne büszke rám? Nem volt kitől megkérdezni. Sen­ki se mondta, hogy megváltoztam, hogy rosszabb lettem, nem mond­tak se jót, se rosszat. Nem figyel­tek rám. És éreztem, nem magam miatt. Van valahol egy bizonyos szempont, az válogat közöttünk. Féltem a szempontoktól. És fél­tem az emberektől, akik a szem­pontokat jelentették. Például a képviselőtől. A nagy­kalapos parasztembertől, aki utá­nam lépkedett a kukoricaföldön, minden kapavágásomat megnéz­te, kinevette, aztán megszólított: — Hé, mondja csak, mi a maga apja? Gróf? — Az én apám — kellett volna válaszolnom illedelmesen —, az én apám halott De csak álltam ott bambán a megszégyenítő röhögésben, és el­hittem, hogy senki és semmi va­gyok. Még kukoricát se tudok ka­pálni. Mert abban a pillanatban az volt a minősítés egyetlen szem­pontja. Hisz mi egyéb kötelessége lett volna egy tizenöt éves diák­lánynak, mint kapálni a nyári szünidejében, méghozzá ingyen, önként, a városból kitoloncolt bű­nözők és a szomszédos elmegyógy­intézet ápoltjainak nyájas köré­ben. Mások ugyanis nem kapáltak azon az állami földön. És akkor már nagyon féltem. Mert én abba­ a gazdaságba önszántamból men­tem. Lelkesedésből. És ha ez jár nekem a lelkesedésért, mi jár a húzódozásért vagy uram bocsá’ a tagadásért? Később szembe találtam magam a társadalom szentjeivel, a meg­szállott aszkétákkal. Hogy féltem tőlük! Szegény, szegény vegytisz­ta életű öreglányok, éjszakai ku­darcokban elpiszkolódott férfiak. Hogy csíptek, martak bennünket a gyereket ígérő hasunkért, az ott­honhagyott csecsemősírásért . Látja, kérem, ezért nem jók a nők semmire. Mert mindig a gyerek... a gyerek. Bebizonyították, megint új szempont szerint, hogy nem va­gyok jó semmire. Hibát ejtek az anyakönyvben, nem stimmel a statisztikám, és az osztályterem­ben száraz a föld a virágcserepek­ben. A gyerekek sejtették, hogy még ezen túl van valami. Hogy talán ezen túl van a pedagógia. De ki figyel a gyerekekre? Álltam közöttük a bő kabát alá dugdosott hasammal, meleg volt, izzadság­patakok indultak a hátamon, s a derekam táján megállapodtak Már nem emlékszem, miféle vét­ségemért bűnhődtem éppen. Nyolcvan gyerek zsibongott a lép­csőkön, s fölöttük vörösödött, föl­­puffadt képpel ordított szegény főnököm. — Mit művelsz már megint, te hülye?! És én némán tűrtem ezt is. Pe­dig csak annyit kellett volna mondanom: Uralkodj magadon. Csak ennyit. De féltem tőle. Az apám. Hát persze. Ő volt a szigorú szempont, amely sze­rint megbízhatatlannak minősül­tem. Szegény apámat nyolcéves koromban láttam utoljára. Ültünk az endrődi ház gangján, az éjjeli pillékkel körülrepdesett lámpa alatt, és apám azt játszotta a he­gedűjén: „Fekete füstös, vigyél vissza a babámhoz.” Énekelt is, én dúdoltam hozzá. Reggel már csak az üres pizsamáját öleltem. Később azt beszélték, éhenhalt. Állítólag nem bírta a gyomra a füvet meg a fagyökeret. Mindig gyönge gyomra volt. Még húsz év múlva is felelős­ségre vontak érte. — És az apja? — Meghalt. — No, igen, de azelőtt? — Beleírtam az életrajzomba. Bőfösboltja volt Endrődön. És jött a keresztkérdés. — Aha, szóval kereskedő? De én nem hagytam magam. Be fogom nekik bizonyítani. Meghar­colok a bizalmukért. Kinek akar­tam bizonyítani? Kinek, a bizal­mát megnyerni? A szempontnak? Még nem tudtam, hogy a szem­pont mindnyájunknál erősebb. És hogy soha, senkinek semmit nem fogok bebizonyítani. Kispolgár. A részegesek, a kö­tekedők, a családjukat kergetők mind megbízhatók voltak. Nekem úgy nyújtottak kezet, hogy köz­ben a falat nézték a hátam mö­gött. És a fontos emberek csaló­dottan jegyezték meg: — Hát magát küldték? Azt hit­tem, valaki... mást. Rajtam mérték saját helyüket a hierarchiában. Évek múlva egy szeminárium kézírásos jegyzetében láttam vi­szont a nevemet, azt hiszem, a 2/b. pont alatt. A minősítésem: ultrabalos. Légüres térben min­den és mindennek az ellenkezője igazolható. Még az is, hogy csem­pésztem a határon. Csak terjesz­teni kell Sikoló valutacsaló. Kis­polgári demagóg. Ultrabalos. Megbízhatatlan értelmiségi. Ku­­tyapecér. Már azon sem lepődtem volna meg, ha egyszercs­ak meg­áll előttem egy hivatalos ember és rámmutat. Aha, szóval maga lopott ezüst evőeszközt a Hungá­ria kávéházból? Nemrég megpályáztam egy an­gol ösztöndíjat. Elkészült az útle­velem, szorgalmasan nyertem az angol nyelvleckéket. Aztán hirte­len és váratlanul — hiszen min­den papírt kitöltöttem, minden kérdésre válaszoltam, minden tit­kos szándékom bevallottam —kö­zölték velem a hivatalos döntést Ide nem jöhet. — De hát miért? — Nem jöhet. Nem jöhet, mert újságíró. Az ismerősök sajnáltak. Sze­gényt, nem engedik be az ango­lok. Én pedig a tudatom sötét­kamrájába húzódva toporzékol­­tam. — Nem értitek, senki sem érti. Hát nem utazom Angliába. Sose érjen nagyobb veszteség. De me­gint kitaláltak egy szempontot, most máshol, mások. Ellenem. Bárki ellen. És a Szempont megint győzedelmeskedik. Egy újabb Szempont. Újabb Megkülönbözte­tés. A származásom, az apám, a gyerekeim után most a foglalko­zásom. És szempont lehet ellenem minden véletlen. A betegségem vagy az egészségem. A testmagas­ságom. A harántsüllyedésem. A gyerekkori élményeim. A szemem színe, a tömés a fogamban. S­em­­pontok kiszolgáltatottjaként élek halálomig. Szegény Dúc Imre. Az ő való­ságos talicskájával, borostás ar­cával, pálinkától rekedt hangjá­val. Félelmeim tárgyai közül az egyetlen, aki nem volt félelmetes. Aki ellen mesterségesen ébresz­tettek riadalmat bennem, mert a zsigereim még nem tudtak félni. Hát megtanítottak rá. Micsoda lecke! Nyilván sose lesz módom elfelejteni. FENÁKEL JUDIT: A félelem analízise 1978. OKTOBER .

Next