Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-10-14 / 41. szám - Balogh Lajos: Rock • kép (11. oldal) - Simon László: A népbiztos esztéta • könyvkritika • Nyikolaj Trifonov: Lunacsarszkij és a szovjet irodalom (Magvető) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Életigenlő, halált látó • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Csorba Győző: Összegyűjtött versek (Magvető) (11. oldal)

SIMON LÁSZLÓ: A népbiztos esztéta . Nyikolaj Trifonov: Lunacsarszkij és a szovjet irodalom (Magvető, 595 old.) „Ez egyszerűen felfoghatatlan ... Szovjet irodalomtörténet Luna­csarszkij nélkül? ... Pedig így van: a három, egyenként csaknem ezer­­oldalas kötetben Lumacsarszkijról nincs egyetlen tanulmány sem.” 1961-ben így fakadt ki egy szovjet irodalomtörténész, amikor kezébe vette Az orosz-szovjet irodalom története vaskos köteteit. A hatva­nas évek­ végére tíz kötetben jelen­tették meg a Szovjetunióban Luna­csarszkij válogatott műveit — mint Nyikolaj Trifonov mostani könyvé­ből kiderül: életművének töredé­két. (Zárójelben: a magyar könyv­kiadás egyik nóvuma 1959-ben ép­pen egy irodalmi tanulmányokat közreadó Lunacsarszkij-kötet volt. Ezt követték színházról szóló írá­sai, majd — 1968-ban — válogatott esztétikai munkái.) A hatvanas évek második felé­ben megszaporodtak a Lunacsarsz­kijról szóló tudományos publiká­ciók a Szovjetunióban. Többségük a hatalmas életmű egy-egy részét, a gazdag pálya egyik szakaszát tár­ta fel. Cím szerint (Lunacsarszkij és a szovjet irodalom) Trifonov sem akar többet, mint elemezni és do­kumentálni Lunacsarszkij pályájá­nak egy — kétségtelenül leggazda­gabb, legizgalmasabb — szakaszát, aztán — ha nagy vonalakban és gyakran utalásszerűen is — a nép­biztos forradalom előtti tevékeny­ségét Trifonov feltett szándéka látha­tóan az, hogy a korábbinál telje­sebb, árnyaltabb portrét rajzoljon hőséről. Módszerként nemigen vá­laszthatott mást, mint a dokumen­tumok megszólaltatását. Olyan szö­vegek (levelek, feljegyzések, újsá­gokban megjelent elfelejtett cikkek és tanulmányok) kerültek így köny­vébe, amelyek mindeddig könyvtá­rak, archívumok polcá­n porosod­tak. Trifonov szigorúan ügyel arra, hogy a fellelt és művébe beváloga­tott szövegek szigorúan kövessék a történelmi, irodalomtörténeti és életrajzi korszakok fordulatait, hogy az életmű dokumentumai kor­­dokumentumokként is megállják a helyüket. Mert — miként bebizo­nyítja — Lunacsarszkij majd min­den tevékenységében felfedezhet­jük az adott periódus lenyomatát. A sok jellemző részletből hadd idézzek fel két példát. Lenin és népbiztosának viszonya meglehető­sen ismert. Lenin „artisztikus ter­mészetnek” nevezte Lum­acsarszki­jt. Ebben a kifejezésben bennefoglal­­tatik az a baráti, megbecsülő, de figyelmeztető és kritikus maga­tartás, melyet a forradalom teore­tikusa, a proletárállam vezetője ta­núsított munkatársával szemben. Egy alkalommal, amikor valaki ép­pen azzal akarta befeketíteni előtte Lunacsarszkijt, hogy az ő utasítá­sait sem hajtja végre, hogy túlságo­san liberális (a p­ro­f­et ku­ltusokk­al szemben), Lenin ezt mondta: „Ön­nek is csak azt tanácsolhatom: sze­resse Lunacsarszkijt. Ő a jövő em­bere. Ezért sugárzik belőle az élet­öröm, a jókedv. És ezt kész meg­osztani mindenkivel. Néha felesle­gesen. Feleslegesen esett bele Bog­danov hálójába. De majd kihúzzuk onnan.” . Sztálin 1931-ben írta meg A bol­­sevizmus történetének néhány kér­déséről című nyílt levelét. Ebben többeket — köztük néhány iroda­lomtörténészt is — ellenforradalmi trockista nézetekkel vádolt meg. Ugyanebben az évben már ezt le­hetett (kellett?) leírni Lunacsarsz­­kijról: „Új szemmel kell megítélni Lunacsarszkij elvtársat is, akire nyilvánvalóan erős hatással voltak a II. Internacionálé eszméi, s aki az irodalomról, a művészetről hely­telen, nem marxis­ta, nem leninis­ta nézeteket vall.” Azt talán már említeni is fölös­leges, hogy Lunacsarszkij válaszait nem, vagy (esetleg) megnyirbálva, eredeti ért­ almükből kiforgatva kö­zölték a lapok. Pedig ő népbiztos korában sem tekintette személye ellen szóló támadásnak, ha vitatták nézeteit. Hatalmát sohasem tévesz­tette össze írói vagy kritikusi tehet­,­ségével. Személyében nem a nép­biztos segítette a kritikust, hanem fordítva: a kritikus, a nagy művelt­ségű esztéta adott szellemi rangot, politikai tekintélyt a népbiztosnak, s ezzel a proletár hatalomnak. A fenti idézetből talán az is ki­derül, miért nem ír az említett iro­dalomtörténeti munka Lunacsarsz­­kijról, de az már nem, miért figyel­tek fel rá újra a hatvanas években. Trifonov könyve választ ad erre is. Bebizonyítja, hogy Lunacsarszkij közvetlenül a forradalom győzelme után, különösen a húszas években meglehetősen pontosan látta a he­lyes kultúrpolitika feladatait, ame­lyek az ötvenes évek végén, külö­nösen pedig a hatvanas évek elején tűntek ismét elodázhatatlano­knak. Ezek közül való ■ a kétfrontos harc praxisa a — számtalan irány­zatot hullámoztató — korabeli iro­dalmi törekvések ideologikumának megítélésében. Ebből a gyakorlat­ból vezethető le több — bebizo­­nyíthatóan tőle származó, ma már általánosan bevett — fogalom, így például: az útitársé. Tudta és hir­dette, hogy „útitársakat szerezni nem kevés ügyességet és tapintatot igénylő feladat”. Korán felismerte, hogy csak a színvonalas irodalom segítheti a forradalom ügyét. Ezért védte, segítette Jeszenyint, Maja­kovszkijt, Gorkijt, Andreje­vet és sorolhatnánk még tovább a husza­dik századi orosz-szovjet irodalom nagy neveit. Trifonov nagy érdeme, hogy Lunacsarszkij kétfrontos har­cának, útitárskereső törekvéseinek dokumentumait felkutatva igazolta a népbiztos politikai gyakorlatának aktualitását. Lunacsarszkij, miközben igyeke­zett megnyerni az útitársakat a for­radalom ügyének, nyílt vitában utasított el minden olyan kísérle­tet, mely azzal fenyegetett, hogy elszürkül az irodalmat s általában a művészetet. Ma már szinte hihe­tetlennek tetszés, de a szatíra és a humor létezéséért, fennmaradásáért is külön harcot kellett folytatnia azok ellen, akik a forradalom ügyé­nek lejáratását látták — mondjuk Ilf és Petrov munkáiban. Ugyanígy megküzdött (ebben Lenin feltétel nélkül támogatta) a kl­aisszikus mű­vészeti örökség megőrzéséért és folytatásáért. Lunacsarszkij éppen az őt ért tá­madások kultúrpolitikájával szem­ben tanúsított gyakori (főleg ultra­­balos) értetlenség láttán kezdte fel­kutatni a marxizmus klasszikusai­nak az irodalomról és a művészet­ről szóló írásait. Elmélyült, rend­szerező munkára nem futotta ide­jéből. Ezért a tehetségesnek tartott fiatal kutatókat, köztük az azóta világhírűvé lett esztétát, Lifsicet bízta meg ezzel a feladattal. Trifonov meggyőzően bizonyítja, hogy Lunacsarszkij kultúrpolitikai gyakorlata és elméleti munkássága számos megoldást, de feladatot is hagyott ránk, melyeket tanulmá­nyoznunk kell, ha tisztábban aka­runk látni saját dolgainkban. Egy valamit azonban — sajnos — nem hagyományozhatott ránk: kivételes minőségérzéket. A húszas évek el­képesztően sok­színű irodalmi éle­tében, ahol a legkülönbözőbb izmu­sok és irányzatok hadakoztak egye­­dülvalóságukért, majd mindig ráta­lált a valódi műalkotásra. Mint kri­tikus védte, mint népbiztos támo­gatta az igazi tehetségét. Anyagilag is, ha rászorult. Lunacsarszkijban kivételes módon ötvöződtek a nép­­tribun, a népbiztos és az esztéta vonzó tulajdonságai. • )H Csorba Győző: összegyűj­tött versek (Magvető, 734 old.) Nem tudom, mennyire veszi ész­re az olvasó: könyvkiadásunk a líra területén nagyszabású körös­szeg­ezést végez. A szép számmal kiadott válogatott meg egybegyűj­­tött verskötetek között sorra elénk teszi az összes verseit mindazok­nak a lírikusainknak, akik a köl­tészetünket oly mélyen befolyásoló harmincas években kezdték pá­lyájukat. Csak a vastagabb kötete­ket kell kiemelni a polcunkról vagy a könyvesbolt polcairól (ha még ott találhatók), s máris egy­­beáll az összegyűjtött verseknek egy speciális könyvtára — nagyjá­ból az utóbbi évek terméseként. Weöres Egybegyűjtött írásaitól — talán éppen vele indult ez a sor — Vas Istvánéig, Jékelytől Zel­kisz, Hajnal Annáig, Rónay Györgytől Takáts Gyuláig,­ Vészi Endréig. Egy-két hiányzó névtől eltekint­ve — nem szerepel még közöttük például Kálnoky — a Nyugat harmadik nemzedékének négy év­tized alatt egybeállt termése ez. Többnyire még nyitott művek, de alapozásuk, számos emeletük vég­leges, mozdíthatatlan. S ha ennek a négy évtizednek történetére, társadalmi változásaira, esztétikai kanyaróira vagy akár művészet­politikai tévedéseire gondolunk, akkor talán nem oktalan az az igény, hogy ezt a nagyszabású be­takarítást, mely csaknem telj­es életműveket tár elénk, nagyobb figyelemmel kövessük nyomon. Máskülönben is van valami fo­kozott elmélyülést indokoló, külön minőség az összegyűjtött művek­ben. Az értékek össze­adód­ása a költészetben nem számtani­ műve­let, hanem kristályosodás. Dah­át az, aki az egyes köteteket régtől fogva ismeri, nem marad-e meg az összeadásnál? Nem ragad-e bele? Képes-e a kristályosulással járó megmásulás, átváltozás felis­merésére? Nagy kérdés.­ ­ Éppen ezért, már-már a magam benyomásaiban is kételkedve mon­dom el azt, amit a legfrissebb összegezés. • Csorfea Győző össze­gyűjtött verseinek több mint két­száz oldalas kötete, eddigi isme­reteimen túl, számomra feltárt. Elsőként a költő indulásáról. Tud­juk, hogy minden költő előbb a kórusban énekel — a későbbieké a szóló. Egy hangot folytat, amely rendszerint közhang, azt modulál­ja. Nos, Csorba 36 és 38 között írt verseiben (Preludium) meg az első kész kötetében, A híd pana­szában nem egészen a harmincas évek hangját folytatta. Legfőkép­pen nem a közvetlenül előtte járó harmadik Nyugat-nemzedékét. Se a másodikét (Illyés, Szabó Lőrinc). Nem újromantikus, nem élmény­kibontó realista — hogy egysze­rűsítve jellemezzek. A mestereket, kiknek „szellem-ujja” inkább nyo­mot hagy akkori költészetén, két versk­észlettel próbálom megidézni az olvasónak: „Kik este éltek, mostan mind halottak, — s akik halottak, most akár az élők, — kik közel voltak, messzi elfutot­tak, — a messziek mellettem ül­nek, égőbb, — frissebb szemekkel mint való-korukban, — élőbben élnek most, haló porukban” (Sötét lesz). Nem nehéz kitalálni — már a strófa zenei felépítése is sugall­ja, nemcsak az ellentétekkel ját­szó gondolkodásmód — ez Babits. S most vegyünk mellé egy teljes­séggel más hangot: „Itt nem ma­radhatok, és máshová se futha­tok, — fölálló rajzszögek födnek minden helyet, — és önmagamban is vad zendülés lármája zúg — aludni volna jó, s az álom elke­rül” (Csömör). Stilizált panasz­hang, s a rajzszögek groteszk ké­pében a lét folytonos kis­ tragiku­­ma — talán fölösleges is megne­veznem az ihlető mestert. Ám félrevezetés azt sugalmaz­ni, hogy ők ketten (Babits és Füst Milán) ilyen tettenérhetően hat­nak ezekre a korai versekre. Kri­tikusi mesterkedés volt csupán a fenti szövegek kiemelése. Igazság szerint mélyebb, felszívódottabb az, amit ihletésüknek nevezhet­nék. A magatartásuk, a tárgyi­asító gesztusuk befolyásolta Csorbát, a konkréttól, az esetlegestől az el­vont felé tartó törekedésük. Filo­zofikus mozdulású, törvényt kere­ső az ő alkata is. Lírájában, igaz, van ugyan és később is mindig akad önéletrajzi jelleg (nem csu­pán leszűrődött közérzetét ábrá­zolja, mint Füst), de az életrajzi tény, a versindító spontán élmény olyan belső világot hoz mozgásba és bontakoztat ki a versben, amely nem a tényre figyel, hanem a tanulságára. Költészetének tár­gya nem a világ, hanem a világ mint probléma. Ha jól nézem, nincsenek is tájversei — amit elvárhatnánk egy „dunántúli” köl­tőtől —, vagy, ha vannak is, meg­lehet, nem a megfigyelés uralko­dik bennük, hanem a hozzágondo­­lás, a reflexió. A fiatal Csorba te­hát közvetlenebbül kötődik az ob­­jektiváló Babitshoz, mint kortár­saihoz, s ha a líra folyamatát né­zem, inkább az utána jelentkezett s szintén Babitshoz (és József At­tilához vissza- és előre) nyúló köl­tőkhöz fűzi alkati rokonság. Kát későbbiekből való idézet­tel szeretném tovább­ árnyalni ezt az alkatot. Mindkettőt egy vissza­emlékező, önéletrajzi költemény­ből merk°m: „Ki­ az időben uta­zik, belül utazik”, s a másik: „Többet ér szemernyi for­mált emlék, mint az emlé­kezés”. Mindkét idézetet az 1953—54-ben írt Ocsúdó évek cí­mű elbeszélő költeményből emel­tem ki, amelyben szó szerint véve is ,az időben utazik Csorba, gyermekkorába megy vissza, és emlékezése valóban formált em­léket teremt. Nem úgy formáltat azonban, ahogyan az abban az időben egyes íróknál divat volt. Nem megszűntet, a pillanatnyi korszerűség szempontjai szerint válogatottat. A formálás Csorba Győző számára nem átrajzolás, hanem amint azt művészileg ter­mészetesen értjük: átvilágítás, je­lentéskeresés. A gyermekkor a legkövetelőbb korunk, ebben az értelemben is leginkább megformálást igénylő. Nemcsak arra ad feleletet, hogy honnan jöttünk, hanem arra is, hogy milyenek vagyunk. Csorbá­­nnak ebben az önkereső emlékezés­ben volt (és érezhetően lett vol­na még) bőven elmondanivaló él­ményanyaga gyermekkora társa­dalmi tapasztalatairól. A minden­napi küzdelem a szegénységgel végig is kíséri a vers egész mene­tét s beletorkollik a családfenn­tartó apa lelkiismeretfurdalással gyötrött betegeskedésének a raj­zába, majd halálának csaknem agitatív erejű leírásába. Ez a tra­gédia, a gyerekként testközelből szemlélt haldoklás és halál nem­csak úgy vált azonban Csorbában emlékké, mint ahogyan azt a vers keletkezését tekintve könnyű vol­na feltételezni, társadalmi tanul­ságában. Ez számára elsősorban egzisztenciális ütése volt a sors­nak, s lett — a vers magas mű­vészi szintje is bizonyíték rá — a jövendő költő alkatának meghatá­rozója. Csorba legfőbb költői mon­danivalójának, az elmúlással való küzdelemnek, a halállal való szembenézésnek forrása. S ezzel elérkeztem a friss ol­vasás második, az egész életműre vonatkozó fontos tételéhez.­ ­ A régi esztétikák a maguk is­kolás skatulyázásával fel szokták volt osztani a költők műveit: sze­relmi családi-, természetleírói-, hazafias stb. Urai parcellákra. Ha e kategóriákat­­nem is mindig, a vágyat a tematikus kategorizálás­ra azért örököltük mi is. Csak­hogy amiként mai költőink egy jelentékeny részénél, Csorbánál se sokra megyünk témaszerinti, kate­góriáinkkal. Mert, igaz, a fogan­­tató élményt szem­ügy­re véve, el­különíthető művében szerelmi és családi lírája; és megint kiválo­gatható az emberség általános nagy kérdéseiről valló verseinek csokra (hiszen itt él velünk, a hu­szadik században, s azt éli át, amit mi). De mind e témák mö­gött ott rejlik a költő makacs koncentráltsága valami másra: a természeti lét (s benne az embe­ri) mozgásának, tendenciáinak valódi, s ha lehetséges erkölcsi­leg elfogadható átvilágítására. Csorba életigenlő és halált látó. S ez a feloldhatatlan kettősség, melyre időről időre új és új fel­oldási kísérletei születnek, szikráz­­tatja elénk költészete egész tüne­ményét . Hogy ez mennyire így van, bizo­nyító idézetek helyett érveljen a kritikusok napjainkban oly diva­tos eszköze, a statisztika — a ma­ga kezelhető szavahihetőségével. Ha a 734 oldalnyi életműből ki­emelem annak az utóbbi tíz-tizen­­két évnek a termését, mely — hogy Csorba egyik köteteimével éljek — tartalmilag az 5 anabázisa, életből való hátrálásának mozzanatos le­írása, a halálközelség oly érthe­tetlenül korai tudomásulvétele, ak­kor több mint negyvenéves költői termésének csaknem a felét mu­tattam fel. Vagyis, amikor az élet­kor, úgy ötvenedik éve körül, köz­vetlen nyomatékot adott a medita­tív főtémáinak, akkor Csorba köl­tői termékenysége egyszerre felug­rott. S szem­ben azzal a sajnálatos hígulással, amelyet gyakran tapasz­talunk más költőknél, ahogyan a versek egymást követve gazda­gon sorjáztak, úgy nőtt meg a mi­nőségük. Az a pontos megmun­­káltság, az a szikár puritanizmus, amely írásmódját jellemezte — s amelyet mindig is dicsért a kritika —, egyszerre átfűlt, nyugtalanítóbb lett. Egy árnyalat változott csupán —, ugyanaz a hang, ugyanaz a le­fogott, inkább kevesebbet, mint többet mondó, már-már angolosan tényközlő beszédmód, csak talán a fegyelmezett feszültségtől a tó­nusa mélyült, rekedtebb lett. Ész­re sem vennénk a változást, ha nem a költészetben jelentkeznék. De a költészetben egy ilyen válto­zás, egy megszaladt pulzus, egy felgyorsult lélegzet titkos jelenléte dehogyis marad titok. Az benne lüktet a sarokban, áttör rajtuk, rá­kényszeríti magát az olvasóra. S ettől a Csorba-versekben a kezde­tektől benne lévő nemes, de né­mileg hideg anyag egyszerre fel­forrósodik. Számunkra, olvasók szá­mára is égetően fontos lesz. De hogy ne képben beszéljek, és ne is én beszéljek, költészetének párlatát egy-egy idézetével tárja elénk maga a költő. „Madarásza virágzó gyümölcsfák nyirkos fű­­szag tavasz — most április van ró­latok — kellene verset írnom ta­vaszi — verset — De én már jó néhány nap óta — egy korhadt törzshöz járok vissza folyton — mely mégis így is koronát nevel — s holott a­ pusztulás országa szinte — úgy tartja magasba az életet — mint vénasszony-kar virágkosarat” (Áprilisi változatok). Ez, ha tet­szik, az önjellemzésnek jelképibb megfogalmazása. Szólaljon meg azonban a költő összegezése egye­nes megfogalmazásban is: „A ve­­szendőség állapotában — mint majd az elveszettségben is — a dolgok fölragyognak ... — S a je­lenbéli emlékkép sugárba öltö­zik ... s látványa ezerszeresen elő­legezi a majdani gyötrettetést”. (A jelen emléke). A veszendőség álla­potát, mely minden eleven élő ál­lapota, csak szeretünk szemet hunyni a tény fölött. Csorba Győ­ző gyerekként mélyen átélte. Belő­le fak­ad — úgy képzelem — lét­kérdések körül bolygó, filozofikus alapkon­templációja. Az, hogy eb­ben az állapotban a világ mégis fölragyog, az emlékképbe átfolyó jelenre különleges fény vetül ké­sőbbi, újabb keletű tapasztalata. De éppen abban, hogy ezt a mú­lásra ítélt világot elénk tudja tár­ni mintegy visszafojtott fényesség­gel, valódi lét törvényeivel, igen, ebben rejlik művészetének feleme­lő, küzdelmesen katartikus hatá­sa. LENGYEL BALÁZS: Verseskönyvről - verseskönyvre Életigenlő, halált látó

Next