Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-10-14 / 41. szám - Balogh Lajos: Rock • kép (11. oldal) - Simon László: A népbiztos esztéta • könyvkritika • Nyikolaj Trifonov: Lunacsarszkij és a szovjet irodalom (Magvető) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Életigenlő, halált látó • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Csorba Győző: Összegyűjtött versek (Magvető) (11. oldal)
SIMON LÁSZLÓ: A népbiztos esztéta . Nyikolaj Trifonov: Lunacsarszkij és a szovjet irodalom (Magvető, 595 old.) „Ez egyszerűen felfoghatatlan ... Szovjet irodalomtörténet Lunacsarszkij nélkül? ... Pedig így van: a három, egyenként csaknem ezeroldalas kötetben Lumacsarszkijról nincs egyetlen tanulmány sem.” 1961-ben így fakadt ki egy szovjet irodalomtörténész, amikor kezébe vette Az orosz-szovjet irodalom története vaskos köteteit. A hatvanas évek végére tíz kötetben jelentették meg a Szovjetunióban Lunacsarszkij válogatott műveit — mint Nyikolaj Trifonov mostani könyvéből kiderül: életművének töredékét. (Zárójelben: a magyar könyvkiadás egyik nóvuma 1959-ben éppen egy irodalmi tanulmányokat közreadó Lunacsarszkij-kötet volt. Ezt követték színházról szóló írásai, majd — 1968-ban — válogatott esztétikai munkái.) A hatvanas évek második felében megszaporodtak a Lunacsarszkijról szóló tudományos publikációk a Szovjetunióban. Többségük a hatalmas életmű egy-egy részét, a gazdag pálya egyik szakaszát tárta fel. Cím szerint (Lunacsarszkij és a szovjet irodalom) Trifonov sem akar többet, mint elemezni és dokumentálni Lunacsarszkij pályájának egy — kétségtelenül leggazdagabb, legizgalmasabb — szakaszát, aztán — ha nagy vonalakban és gyakran utalásszerűen is — a népbiztos forradalom előtti tevékenységét Trifonov feltett szándéka láthatóan az, hogy a korábbinál teljesebb, árnyaltabb portrét rajzoljon hőséről. Módszerként nemigen választhatott mást, mint a dokumentumok megszólaltatását. Olyan szövegek (levelek, feljegyzések, újságokban megjelent elfelejtett cikkek és tanulmányok) kerültek így könyvébe, amelyek mindeddig könyvtárak, archívumok polcán porosodtak. Trifonov szigorúan ügyel arra, hogy a fellelt és művébe beválogatott szövegek szigorúan kövessék a történelmi, irodalomtörténeti és életrajzi korszakok fordulatait, hogy az életmű dokumentumai kordokumentumokként is megállják a helyüket. Mert — miként bebizonyítja — Lunacsarszkij majd minden tevékenységében felfedezhetjük az adott periódus lenyomatát. A sok jellemző részletből hadd idézzek fel két példát. Lenin és népbiztosának viszonya meglehetősen ismert. Lenin „artisztikus természetnek” nevezte Lumacsarszkijt. Ebben a kifejezésben bennefoglaltatik az a baráti, megbecsülő, de figyelmeztető és kritikus magatartás, melyet a forradalom teoretikusa, a proletárállam vezetője tanúsított munkatársával szemben. Egy alkalommal, amikor valaki éppen azzal akarta befeketíteni előtte Lunacsarszkijt, hogy az ő utasításait sem hajtja végre, hogy túlságosan liberális (a profet kultusokkal szemben), Lenin ezt mondta: „Önnek is csak azt tanácsolhatom: szeresse Lunacsarszkijt. Ő a jövő embere. Ezért sugárzik belőle az életöröm, a jókedv. És ezt kész megosztani mindenkivel. Néha feleslegesen. Feleslegesen esett bele Bogdanov hálójába. De majd kihúzzuk onnan.” . Sztálin 1931-ben írta meg A bolsevizmus történetének néhány kérdéséről című nyílt levelét. Ebben többeket — köztük néhány irodalomtörténészt is — ellenforradalmi trockista nézetekkel vádolt meg. Ugyanebben az évben már ezt lehetett (kellett?) leírni Lunacsarszkijról: „Új szemmel kell megítélni Lunacsarszkij elvtársat is, akire nyilvánvalóan erős hatással voltak a II. Internacionálé eszméi, s aki az irodalomról, a művészetről helytelen, nem marxista, nem leninista nézeteket vall.” Azt talán már említeni is fölösleges, hogy Lunacsarszkij válaszait nem, vagy (esetleg) megnyirbálva, eredeti ért almükből kiforgatva közölték a lapok. Pedig ő népbiztos korában sem tekintette személye ellen szóló támadásnak, ha vitatták nézeteit. Hatalmát sohasem tévesztette össze írói vagy kritikusi tehet,ségével. Személyében nem a népbiztos segítette a kritikust, hanem fordítva: a kritikus, a nagy műveltségű esztéta adott szellemi rangot, politikai tekintélyt a népbiztosnak, s ezzel a proletár hatalomnak. A fenti idézetből talán az is kiderül, miért nem ír az említett irodalomtörténeti munka Lunacsarszkijról, de az már nem, miért figyeltek fel rá újra a hatvanas években. Trifonov könyve választ ad erre is. Bebizonyítja, hogy Lunacsarszkij közvetlenül a forradalom győzelme után, különösen a húszas években meglehetősen pontosan látta a helyes kultúrpolitika feladatait, amelyek az ötvenes évek végén, különösen pedig a hatvanas évek elején tűntek ismét elodázhatatlanoknak. Ezek közül való ■ a kétfrontos harc praxisa a — számtalan irányzatot hullámoztató — korabeli irodalmi törekvések ideologikumának megítélésében. Ebből a gyakorlatból vezethető le több — bebizonyíthatóan tőle származó, ma már általánosan bevett — fogalom, így például: az útitársé. Tudta és hirdette, hogy „útitársakat szerezni nem kevés ügyességet és tapintatot igénylő feladat”. Korán felismerte, hogy csak a színvonalas irodalom segítheti a forradalom ügyét. Ezért védte, segítette Jeszenyint, Majakovszkijt, Gorkijt, Andrejevet és sorolhatnánk még tovább a huszadik századi orosz-szovjet irodalom nagy neveit. Trifonov nagy érdeme, hogy Lunacsarszkij kétfrontos harcának, útitárskereső törekvéseinek dokumentumait felkutatva igazolta a népbiztos politikai gyakorlatának aktualitását. Lunacsarszkij, miközben igyekezett megnyerni az útitársakat a forradalom ügyének, nyílt vitában utasított el minden olyan kísérletet, mely azzal fenyegetett, hogy elszürkül az irodalmat s általában a művészetet. Ma már szinte hihetetlennek tetszés, de a szatíra és a humor létezéséért, fennmaradásáért is külön harcot kellett folytatnia azok ellen, akik a forradalom ügyének lejáratását látták — mondjuk Ilf és Petrov munkáiban. Ugyanígy megküzdött (ebben Lenin feltétel nélkül támogatta) a klaisszikus művészeti örökség megőrzéséért és folytatásáért. Lunacsarszkij éppen az őt ért támadások kultúrpolitikájával szemben tanúsított gyakori (főleg ultrabalos) értetlenség láttán kezdte felkutatni a marxizmus klasszikusainak az irodalomról és a művészetről szóló írásait. Elmélyült, rendszerező munkára nem futotta idejéből. Ezért a tehetségesnek tartott fiatal kutatókat, köztük az azóta világhírűvé lett esztétát, Lifsicet bízta meg ezzel a feladattal. Trifonov meggyőzően bizonyítja, hogy Lunacsarszkij kultúrpolitikai gyakorlata és elméleti munkássága számos megoldást, de feladatot is hagyott ránk, melyeket tanulmányoznunk kell, ha tisztábban akarunk látni saját dolgainkban. Egy valamit azonban — sajnos — nem hagyományozhatott ránk: kivételes minőségérzéket. A húszas évek elképesztően sokszínű irodalmi életében, ahol a legkülönbözőbb izmusok és irányzatok hadakoztak egyedülvalóságukért, majd mindig rátalált a valódi műalkotásra. Mint kritikus védte, mint népbiztos támogatta az igazi tehetségét. Anyagilag is, ha rászorult. Lunacsarszkijban kivételes módon ötvöződtek a néptribun, a népbiztos és az esztéta vonzó tulajdonságai. • )H Csorba Győző: összegyűjtött versek (Magvető, 734 old.) Nem tudom, mennyire veszi észre az olvasó: könyvkiadásunk a líra területén nagyszabású körösszegezést végez. A szép számmal kiadott válogatott meg egybegyűjtött verskötetek között sorra elénk teszi az összes verseit mindazoknak a lírikusainknak, akik a költészetünket oly mélyen befolyásoló harmincas években kezdték pályájukat. Csak a vastagabb köteteket kell kiemelni a polcunkról vagy a könyvesbolt polcairól (ha még ott találhatók), s máris egybeáll az összegyűjtött verseknek egy speciális könyvtára — nagyjából az utóbbi évek terméseként. Weöres Egybegyűjtött írásaitól — talán éppen vele indult ez a sor — Vas Istvánéig, Jékelytől Zelkisz, Hajnal Annáig, Rónay Györgytől Takáts Gyuláig, Vészi Endréig. Egy-két hiányzó névtől eltekintve — nem szerepel még közöttük például Kálnoky — a Nyugat harmadik nemzedékének négy évtized alatt egybeállt termése ez. Többnyire még nyitott művek, de alapozásuk, számos emeletük végleges, mozdíthatatlan. S ha ennek a négy évtizednek történetére, társadalmi változásaira, esztétikai kanyaróira vagy akár művészetpolitikai tévedéseire gondolunk, akkor talán nem oktalan az az igény, hogy ezt a nagyszabású betakarítást, mely csaknem teljes életműveket tár elénk, nagyobb figyelemmel kövessük nyomon. Máskülönben is van valami fokozott elmélyülést indokoló, külön minőség az összegyűjtött művekben. Az értékek összeadódása a költészetben nem számtani művelet, hanem kristályosodás. Dahát az, aki az egyes köteteket régtől fogva ismeri, nem marad-e meg az összeadásnál? Nem ragad-e bele? Képes-e a kristályosulással járó megmásulás, átváltozás felismerésére? Nagy kérdés. Éppen ezért, már-már a magam benyomásaiban is kételkedve mondom el azt, amit a legfrissebb összegezés. • Csorfea Győző összegyűjtött verseinek több mint kétszáz oldalas kötete, eddigi ismereteimen túl, számomra feltárt. Elsőként a költő indulásáról. Tudjuk, hogy minden költő előbb a kórusban énekel — a későbbieké a szóló. Egy hangot folytat, amely rendszerint közhang, azt modulálja. Nos, Csorba 36 és 38 között írt verseiben (Preludium) meg az első kész kötetében, A híd panaszában nem egészen a harmincas évek hangját folytatta. Legfőképpen nem a közvetlenül előtte járó harmadik Nyugat-nemzedékét. Se a másodikét (Illyés, Szabó Lőrinc). Nem újromantikus, nem élménykibontó realista — hogy egyszerűsítve jellemezzek. A mestereket, kiknek „szellem-ujja” inkább nyomot hagy akkori költészetén, két verskészlettel próbálom megidézni az olvasónak: „Kik este éltek, mostan mind halottak, — s akik halottak, most akár az élők, — kik közel voltak, messzi elfutottak, — a messziek mellettem ülnek, égőbb, — frissebb szemekkel mint való-korukban, — élőbben élnek most, haló porukban” (Sötét lesz). Nem nehéz kitalálni — már a strófa zenei felépítése is sugallja, nemcsak az ellentétekkel játszó gondolkodásmód — ez Babits. S most vegyünk mellé egy teljességgel más hangot: „Itt nem maradhatok, és máshová se futhatok, — fölálló rajzszögek födnek minden helyet, — és önmagamban is vad zendülés lármája zúg — aludni volna jó, s az álom elkerül” (Csömör). Stilizált panaszhang, s a rajzszögek groteszk képében a lét folytonos kis tragikuma — talán fölösleges is megneveznem az ihlető mestert. Ám félrevezetés azt sugalmazni, hogy ők ketten (Babits és Füst Milán) ilyen tettenérhetően hatnak ezekre a korai versekre. Kritikusi mesterkedés volt csupán a fenti szövegek kiemelése. Igazság szerint mélyebb, felszívódottabb az, amit ihletésüknek nevezhetnék. A magatartásuk, a tárgyiasító gesztusuk befolyásolta Csorbát, a konkréttól, az esetlegestől az elvont felé tartó törekedésük. Filozofikus mozdulású, törvényt kereső az ő alkata is. Lírájában, igaz, van ugyan és később is mindig akad önéletrajzi jelleg (nem csupán leszűrődött közérzetét ábrázolja, mint Füst), de az életrajzi tény, a versindító spontán élmény olyan belső világot hoz mozgásba és bontakoztat ki a versben, amely nem a tényre figyel, hanem a tanulságára. Költészetének tárgya nem a világ, hanem a világ mint probléma. Ha jól nézem, nincsenek is tájversei — amit elvárhatnánk egy „dunántúli” költőtől —, vagy, ha vannak is, meglehet, nem a megfigyelés uralkodik bennük, hanem a hozzágondolás, a reflexió. A fiatal Csorba tehát közvetlenebbül kötődik az objektiváló Babitshoz, mint kortársaihoz, s ha a líra folyamatát nézem, inkább az utána jelentkezett s szintén Babitshoz (és József Attilához vissza- és előre) nyúló költőkhöz fűzi alkati rokonság. Kát későbbiekből való idézettel szeretném tovább árnyalni ezt az alkatot. Mindkettőt egy visszaemlékező, önéletrajzi költeményből merk°m: „Ki az időben utazik, belül utazik”, s a másik: „Többet ér szemernyi formált emlék, mint az emlékezés”. Mindkét idézetet az 1953—54-ben írt Ocsúdó évek című elbeszélő költeményből emeltem ki, amelyben szó szerint véve is ,az időben utazik Csorba, gyermekkorába megy vissza, és emlékezése valóban formált emléket teremt. Nem úgy formáltat azonban, ahogyan az abban az időben egyes íróknál divat volt. Nem megszűntet, a pillanatnyi korszerűség szempontjai szerint válogatottat. A formálás Csorba Győző számára nem átrajzolás, hanem amint azt művészileg természetesen értjük: átvilágítás, jelentéskeresés. A gyermekkor a legkövetelőbb korunk, ebben az értelemben is leginkább megformálást igénylő. Nemcsak arra ad feleletet, hogy honnan jöttünk, hanem arra is, hogy milyenek vagyunk. Csorbánnak ebben az önkereső emlékezésben volt (és érezhetően lett volna még) bőven elmondanivaló élményanyaga gyermekkora társadalmi tapasztalatairól. A mindennapi küzdelem a szegénységgel végig is kíséri a vers egész menetét s beletorkollik a családfenntartó apa lelkiismeretfurdalással gyötrött betegeskedésének a rajzába, majd halálának csaknem agitatív erejű leírásába. Ez a tragédia, a gyerekként testközelből szemlélt haldoklás és halál nemcsak úgy vált azonban Csorbában emlékké, mint ahogyan azt a vers keletkezését tekintve könnyű volna feltételezni, társadalmi tanulságában. Ez számára elsősorban egzisztenciális ütése volt a sorsnak, s lett — a vers magas művészi szintje is bizonyíték rá — a jövendő költő alkatának meghatározója. Csorba legfőbb költői mondanivalójának, az elmúlással való küzdelemnek, a halállal való szembenézésnek forrása. S ezzel elérkeztem a friss olvasás második, az egész életműre vonatkozó fontos tételéhez. A régi esztétikák a maguk iskolás skatulyázásával fel szokták volt osztani a költők műveit: szerelmi családi-, természetleírói-, hazafias stb. Urai parcellákra. Ha e kategóriákatnem is mindig, a vágyat a tematikus kategorizálásra azért örököltük mi is. Csakhogy amiként mai költőink egy jelentékeny részénél, Csorbánál se sokra megyünk témaszerinti, kategóriáinkkal. Mert, igaz, a fogantató élményt szemügyre véve, elkülöníthető művében szerelmi és családi lírája; és megint kiválogatható az emberség általános nagy kérdéseiről valló verseinek csokra (hiszen itt él velünk, a huszadik században, s azt éli át, amit mi). De mind e témák mögött ott rejlik a költő makacs koncentráltsága valami másra: a természeti lét (s benne az emberi) mozgásának, tendenciáinak valódi, s ha lehetséges erkölcsileg elfogadható átvilágítására. Csorba életigenlő és halált látó. S ez a feloldhatatlan kettősség, melyre időről időre új és új feloldási kísérletei születnek, szikráztatja elénk költészete egész tüneményét . Hogy ez mennyire így van, bizonyító idézetek helyett érveljen a kritikusok napjainkban oly divatos eszköze, a statisztika — a maga kezelhető szavahihetőségével. Ha a 734 oldalnyi életműből kiemelem annak az utóbbi tíz-tizenkét évnek a termését, mely — hogy Csorba egyik köteteimével éljek — tartalmilag az 5 anabázisa, életből való hátrálásának mozzanatos leírása, a halálközelség oly érthetetlenül korai tudomásulvétele, akkor több mint negyvenéves költői termésének csaknem a felét mutattam fel. Vagyis, amikor az életkor, úgy ötvenedik éve körül, közvetlen nyomatékot adott a meditatív főtémáinak, akkor Csorba költői termékenysége egyszerre felugrott. S szemben azzal a sajnálatos hígulással, amelyet gyakran tapasztalunk más költőknél, ahogyan a versek egymást követve gazdagon sorjáztak, úgy nőtt meg a minőségük. Az a pontos megmunkáltság, az a szikár puritanizmus, amely írásmódját jellemezte — s amelyet mindig is dicsért a kritika —, egyszerre átfűlt, nyugtalanítóbb lett. Egy árnyalat változott csupán —, ugyanaz a hang, ugyanaz a lefogott, inkább kevesebbet, mint többet mondó, már-már angolosan tényközlő beszédmód, csak talán a fegyelmezett feszültségtől a tónusa mélyült, rekedtebb lett. Észre sem vennénk a változást, ha nem a költészetben jelentkeznék. De a költészetben egy ilyen változás, egy megszaladt pulzus, egy felgyorsult lélegzet titkos jelenléte dehogyis marad titok. Az benne lüktet a sarokban, áttör rajtuk, rákényszeríti magát az olvasóra. S ettől a Csorba-versekben a kezdetektől benne lévő nemes, de némileg hideg anyag egyszerre felforrósodik. Számunkra, olvasók számára is égetően fontos lesz. De hogy ne képben beszéljek, és ne is én beszéljek, költészetének párlatát egy-egy idézetével tárja elénk maga a költő. „Madarásza virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz — most április van rólatok — kellene verset írnom tavaszi — verset — De én már jó néhány nap óta — egy korhadt törzshöz járok vissza folyton — mely mégis így is koronát nevel — s holott a pusztulás országa szinte — úgy tartja magasba az életet — mint vénasszony-kar virágkosarat” (Áprilisi változatok). Ez, ha tetszik, az önjellemzésnek jelképibb megfogalmazása. Szólaljon meg azonban a költő összegezése egyenes megfogalmazásban is: „A veszendőség állapotában — mint majd az elveszettségben is — a dolgok fölragyognak ... — S a jelenbéli emlékkép sugárba öltözik ... s látványa ezerszeresen előlegezi a majdani gyötrettetést”. (A jelen emléke). A veszendőség állapotát, mely minden eleven élő állapota, csak szeretünk szemet hunyni a tény fölött. Csorba Győző gyerekként mélyen átélte. Belőle fakad — úgy képzelem — létkérdések körül bolygó, filozofikus alapkontemplációja. Az, hogy ebben az állapotban a világ mégis fölragyog, az emlékképbe átfolyó jelenre különleges fény vetül későbbi, újabb keletű tapasztalata. De éppen abban, hogy ezt a múlásra ítélt világot elénk tudja tárni mintegy visszafojtott fényességgel, valódi lét törvényeivel, igen, ebben rejlik művészetének felemelő, küzdelmesen katartikus hatása. LENGYEL BALÁZS: Verseskönyvről - verseskönyvre Életigenlő, halált látó