Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-26 / 34. szám - dr. Németh József: Lesz-e kispad? • reflexió | Visszhang • Molnár Zoltán: Írótábor avagy a kispad hiánya. ÉS, 33. szám (2. oldal) - Kócsagh Árpád: Pont, pont, vesszőcske • reflexió | Visszhang • Hát akkor beszélgessünk. ÉS, augusztus 19. (2. oldal) - Lackner László: Megy-e a Balaton-megye? • reflexió | Visszhang • Zákonyi Ferenc: Balaton megye. ÉS, augusztus 12. (2. oldal) - dr. Simon Gyula: Adalékok az 1929-hez • reflexió | Visszhang • Lengyel András, ÉS, augusztus 19. (2. oldal) - Ambrus Éva: Virágzó kubus • kép (2. oldal) - Bóday Pál: Katona Jenő halálára • nekrológ (2. oldal) - Balla Margit: rajza • kép (2. oldal)
Lesz-e kispad? Molnár Zoltán írása a „kispad hiányáról” (33. szám) magával ragadott, elgondolkodtatott, írásra késztetett. Mintha gyermekkorom elevenedett volna meg, mikor a fárasztó napi munka után hazafelé ballagó parasztok megvárták egymást, csoportba gyűltek, hogy egy-két fertály óráig szót váltsanak egymással. Kevés idejük volt. A föld, az állatok gondja-baja, féltése rabolta el minden percüket. S mégis volt „kispéldozás”, volt mindenkinek egy kis ideje, s helye, hogy társakat találjon. Ma alig van olyan folyóirat, lap, amely ne írna ismételten, visszatérően két kérdésből. Mindkettő létezik, gondot okoz mindazoknak, akik szívükön viselik embertársaik sorsát. Az egyik a rohanó tempó. Hogy Molnár Zoltán szavaival fejezzem ki magamat: ...ki érne rá odatelepedni, beszélgetni?” A másik, hogy az emberek világszerte elmagányosodnak, unatkoznak. Lásd lakótelepi élet, lásd gyesen levő anyák, lásd öregek, lásd stb. Igen, ez utóbbi is igaznak látszik, vitathatatlan. Dehát itt valami ellentmondás lappang. Miért unatkoznak a lakótelepi kismamák, ha nincs idejük? Miért ténferegnek a fiatalok, ha a „rohanó élet” korát élik? Vagy ha mégsem olyan „rohanó” az élet, miért nem elégül ki az emberek közössége, társaság iránti vágya legalább úgy, mint egykor egy falusi, műveletlen, nincstelen paraszté? Aki nagyon fáradt volt. (Nem vitás, ma nem olyan fáradt az ember.) Aki iskolázatlan volt, ma iskolázottabb. Akit senki nem agitált közösségi életre, akinek nem terveztek klubokat, művelődési házakat. Akinek állama nem volt szocialista. Akinek nem védte testét-lelkét közművelődési törvény, szakszervezet, kollektív szerződés. Semmi, semmi! S mégis ott ült a kispadon, a társaival együtt, egymással lélekben összeforrva. Miért? Mert érdekelte embertársa sorsa. Mert érezte, hogy az ember élete csak közösségben képzelhető el. Erre nem az iskola nevelte, hanem az élet. De ki fogja nevelni erre a ma emberét? Dr. Németh József Pont, pont, vesszőcske Érdeklődéssel olvastam az ÉS augusztus 19-i számában megjelent Hát akkor beszélgessünk című könyvkritikát. Az iménti mondatot — a dátum és a cikkcím kivételével — egyszer már leírtam, megjelent Habitus — habitus címmel, lapjuk június 3-i számában. Higgyék el, nem vagyok notórius levelező, csupán azért kérek újra szót, mert ugyanolyan sajtóhibákra bukkantam a (kedvezően) bírált könyv olvasása közben, mint néhány hete Hatvani Dániel kötetében. Feltűnő, hogy csakúgy, mint korábban a kecskeméti kiadású kötet, most a budapesti kiadó — a Gondolat — gondozta könyv, Lázár István Vélemények és vallomások című interjúsorozata szintén hemzseg a hibáktól. Nem röstelltem ceruzával a kezemben olvasni a beszélgetéseket, s megszámoltam, hogy körülbelül hetven-nyolcvan esetben a vessző helyett a pont írásjel lelhető fel a szövegben, illetve fordítva: húsznál több egészen nyilvánvaló betűhibát fedeztem föl, s ami legalább annyira elgondolkoztató, az alig háromszáz oldalas könyvben csaknem hússzor találkoztam az egyik legcsúnyább germanizmussal, a „rendelkezni” legkülönbözőbb formáival. („ .. .minden kisváros és nagyközség rendelkezik elfogadott településrendezési tervvel.” 89. old. „... az utóbbi egyelőre előnnyel rendelkezik." 94. old. „... mintegy háromszázan rendelkeztek valamennyi földdel.” 115. old. stb.) Ezekért a nyelvhelyességi vétkekért nem elsősorban a szerzőt kárhoztatom, nem is a nyomdászokat, hanem inkább a szerkesztőt, akinek funkcióját ez a jelző minősíti, „felelős". Kócsagh Árpád VISSZHANG Megye a Balaton• megye ? Az ÉS augusztus 12-i számában konstruktív szándékú cikket olvashattunk Zákonyi Ferenctől Balaton megye címmel. Több mint két hasábon át nosztalgiával beszél a szerző a Tanácsköztársaság alatt a belügyi népbiztos elé terjesztett, de meg nem valósult területrendezési elképzelésről, miszerint a Balatonkörnyéki községek külön megyévé alakultak volna. Mi is a Balaton? Nemzeti idegenforgalmunk legnagyobb szezonális vonzástényezője. A ft mondat hangsúlyát szándékosan helyeztem a szezonális szóra, mert ha valaha is komolyan felvetődne egy ilyen rendezés gondolata, erre kellene leginkább figyelni a döntés előtt. Hogy miért? Nézzük idegenforgalmi befogadóképességünk fejlesztésének jelenlegi helyzetét. Két alapvető formája van. Egyik a célcsoportos, amit országos döntések értelmében kezdeményeznek, teljes állami finanszírozással. Így épülnek például a szállodák. A másik a megye vagy vállalat, esetleg idegenforgalmi hivatal saját fejlesztési alapjának felhasználásával tervezett beruházás. Ez utóbbi élvezhet állami támogatást és hitelt, amennyiben az Országos Idegenforgalmi Tanács pályázati rendszerébe besorolható és az illetékes értékelő bizottság elfogadja. A döntésnél fontos szempont az, hogy idegenforgalmunk frekventált területéről van-e szó, hogy a pályázónak van-e megfelelő saját forrása és optimális idő alatt megtérül-e a beruházási költség? Ha a saját forrás adott, egy Balaton-parti pályázat mindenképpen kiemelt esélyt jelent. (Az optimális megtérülés bizonyítása csak számsorok levezetésének kérdése.) S mert a célcsoportos beruházások összege nemzeti jövedelmünk adott hányada, így jelentősebb előrelépés csak úgy lehetséges egy adott területen, ha a megye több létesítmény megvalósításához ad támogatást vagy az érintett vállalat, hivatal nagyobb fejlesztési alapot képez mint korábban. Ha Balaton megyét kreálnánk a cikkben említett negyvenkilenc tókörnyéki helységgel, akkor létrehoznánk az ország gazdaságilag leggyengébb megyéjét, amit talán évente szanálni kellene. (Finomabb kifejezéssel: „agyon kellene dotálni”.) A megyék idegenforgalmi fejlesztésének nagysága attól függ, hogy a megyei tanács mennyit tud és akar ilyen célra fordítani diszponibilis kereteiből. Egy ipar és mezőgazdaság nélküli megye milyen gazdasági erőt képviselne? Ebben az elméleti megyében működő vendéglátó vállalat szezonális üzemeléssel (hat-hét hónap) — figyelembe véve a jelentős és egész éven át fizetendő eszközlekötési járulékot — menynyi nyereséget akkumulálna? És ebből milyen fejlesztést lehetne kezdeményezni? És a létszámgondok! A jelenleg érintett vállalatok szezonális üzleteik legjobb szakembereit holtidényben valahol a „szárazföldön”, éves üzemeltetésű üzleteikben mentik át a következő év szezonjáig. A „Balatoni Vendéglátó Vállalat” ezt miként oldaná meg? Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az lenne a logikus, ha mondjuk négy megye lenne gazdája a tónak, mert így a 300 kilométer hosszú partszakasz fejlesztési és üzemeltetési gondjai megoszlanának és több jutna a nagyobb anyagi és szakmai adottságokból. A cikk felveti még, hogy „a jövőben központilag kell biztosítani a Balaton területi fejlődésének egyensúlyát... A tó egységes és oszthatatlan központi irányítást és ellenőrzést igényel.” Szerintem ez meg is van. Működik egy idegenforgalmi szakbizottság, a Balatoni Intéző Bizottság, amelynek munkájában országos és helyi szervek képviselői vesznek részt és feladatai közt szerepelnek az előbbiek. Emellett az egységes irányítást valósítják meg az ágazati rendeletek és utasítások. Azt mégsem kívánhatjuk, hogy közvetlenül országos szervek irányítsák a Balatoni Idegenforgalmi Nagyüzemet. Ladener László Ambrus Éva: Virágzó kubus Az említésre méltó kortársak adatait közlő lexikon, a Ki kicsoda? nem említi Katona Jenőt, hiába keressük az Új Magyar Lexikon K-betűjénél is. Ezért hát ne korholjuk a magyar sajtó tájékoztatására rendelt intézmény dokumentációjában dolgozó ifjú lányt se, aki megkérdezte: ki az? Ha a hatvanas évek elején megjelent Magyar Irodalmi Lexikon tömör híradással nem örökíti meg a nevét, akkor az utókor szinte nyomát sem lelné. Csak a halálát hírül adó közlemény és néhány nekrológ hívná fel a figyelmet rá, hogy élt itt egy Katona Jenő nevű publicista, szerkesztő, aki 1905-ben született, s hetvenhárom évesen halt meg. Életútjának határköveiként folyóirat- és újságcímek sorakoznak. A harmincas évek második felében a Korunk Szava és a Jelenkor szerkesztője, majd Pethő Sándor Magyar Nemzetének főmunkatársa, a felszabadulás után a Politika, a Demokrácia, a Hírlap és a Kis Újság szerkesztője volt. 1953 után lett a Könyvtáros főszerkesztője. A felszabadulás előtti évtizedben megjelent cikkeit, néhány könyvét a „szociális szemlélet”. Katona Jenő halállára mellett a haladás — akkor legbiztosabb, s máig is mértékadó — jele, az egyértelmű antifasizmus jellemzi. Bátorságának eredője nem testi ereje volt — a fájdalmakat nem viselhette, félt a náthától is —, hanem nagy műveltségéből táplálkozó embersége. Legjobb munkájában a — Cserépfalvinál 1936-ban megjelent — Magyar hitleristák című kötetben mutatkozik meg legtisztábban a korának gondját vállán tartó publicista, aki „egy torz reformkor” legtöbbet szereplő figuráit idézi meg ítélkező arcképcsarnokában. A haladó katolikus újságíró a felszabadulás után újra írt, szerkesztett, kiadta a többi között az Élő Kossuth című gyűjteményt, számontartott személyisége volt a magyar közéletnek, tagja az első elnöki tanácsnak, képviselője az országgyűlésnek, kitüntetései között szerepel a Magyar Szabadság Érdemrend. Amikor Rákosi Mátyás az ötvenes évek elején a Parlament folyosóján karonfogva sétált vele, másnap felemelték a fizetését. Amikor köztudottá vált, hogy mit mondott neki , betiltották a lapját A hetvenes években a „nyugdíjas szerkesztő” hetenként megjelent a Könyvtáros Bertalan utcai szerkesztőségében. Egyre vékonyabb lett, valamikor fólszabott ruhája már-már az antik agórák, fórumok filozófusainak tógájára, a római Gregorián egyetem kispapjainak piros reverendájára emlékeztetett. Megérkezvén, leült a nyikorgó szerkesztőségi székre, és rágyújtva Csongor szivarjára, elkezdte történeteit. Idézett klasszikusokat, de kortársakat is, hol malíciával, hol szeretettel. Az évek során összeállt elmúlt éveink és évtizedeink furcsa breviáriuma. Amit sajnos, tizenhetedikén, csütörtökön fél háromkor ■— sok megíratlan értékes és színes gondolatával együtt — magával vitt a Farkasréti temetőbe. Bóday Pál Adalékok az 1929-hez Lengyel Andrásnak az Élet és Irodalom 1978. augusztus 19-i számában közzétett írásához szeretnék néhány apróságot hozzáfűzni, bár, sajnálatomra, az 1929 című „elsüllyedt folyóirat” sorsáról közelebbi tudomásom nekem sincs, de a kutató talán így is felhasználhatja adataimat. Mindenekelőtt: Reinhold Alfréddal, aki most Alfred Reynolds néven Londonban él, a huszas évek végén és a harmincas évek derekán egy budapesti bankban együtt dolgoztam, és ott működött az a Fekete Alfréd is, akit Lengyel András írásában mint az 1929 által rendezett előadás egyik résztvevőjét és a Jóság címmel „készülő” antológia egyik szerzőjét említ. Nos, Reinhold Alfrédot — természetesen — igen jól ismertem, egészen addig, amíg valamikor a második világháború kezdetén külföldre nem mert és megtaláltam könyvtáramban a Reinhold Alfréd első és utolsó lírai kötete című, a Névtelen Jegyző kiadásában Budapesten az 1932 évben megjelent, nevemre szóló ajánlással ellátott kötetet is; nem tudom, vajon valóban utolsó kötete volt-e. A kötetben egyébként vegyesen találhatók versek és prózai dolgozatok — persze, ebben az esetben a próza is lírai. Megtaláltam továbbá a cikkben ugyancsak említett Jóság című verseskötetet is, mégpedig Fekete Alfrédnak nevemre szóló, igen baráti hangú ajánlásává; a kötetben (Budapest, 1929) egyébként — Horváth Béla kivételével — valóban a cikkben felsorolt szerzők szerepelnek, köztük Radnóti Miklós, továbbá Forgács Antal és Kalmár Magda is, akiket Lengyel András nem említ. Radnóti Miklós és Wagner György mint az 1928 (!) című folyóirat szerkesztői, Forgács Antal pedig mint annak munkatársa szerepelnek. Végül, mert a cikkben szó van az Új Magyar írók előadóestjéről is, hadd említsem meg, hogy könyvtáramban megvan az Új Magyar írók Albuma című kötet is, amelyet Hegedős Ernő szerkesztett, felelős szerkesztő pedig Réthy Ernő. Ebben szerepel — sok más között — dr. Dévényi Gábornak egy novellája, azé a Dévényié, aki — mily érdekes véletlen (vagy talán nem is az?) — ugyancsak abban a bankban dolgozott, amelyben Reinhold, Fekete és én. Tudomásom szerint Dévényi nem jött vissza a harctérről, Feketével viszont a felszabadulás után még találkoztam. Dr. Simon Gyula Szerkesztői üzenetek BÚS ZOLTÁN, BUDAPEST. Olvasónk kétségkívül a legharciasabb antinikotinisták közé tartozik. Azt írja, hogy a dohányzó magyar állampolgárokat — akik szerinte a kultúrember fogalmából kirekesztendők — a csukott ablakon át kéne kihajigálni a hamutartóikkal egyetemben. Kedves levélírónk úgy véli, hogy az ÉS szerkesztősége ádáz és barbár (sic!) környezetszennyezők gyülekezetéből áll, ami — meglepően — abból is látszik, hogy unalmas és érdektelen vitákat folytatunk Tanítani meg ilyen gazdagok vagyunk? címmel, noha ezeknél jóval fontosabb volna a dohányzás elleni küzdelem. Felszólítja a maszek kisiparosokat, hogy gyártsanak emblémákat Kultúrember nem dohányzik! felirattal, ezt ő — a mi nyájas olvasónk — tucatszám fogja vásárolni és ingyen osztogatja az utcán. Végezetül pedig felszólítja a nem dohányzókat, hogy szervezzenek tüntető felvonulásokat jogaik védelmében. — Olvasónk felháborodását az augusztus 5-i számunkban Bölöny József aláírással megjelent A nikotin védelmében? című hozzászólás, illetve a szerkesztőségi válasz robbantotta fel. Ezt az olvasói levelet valójában prof. dr. BIHARI JÓZSEF (Eger, Kodály Zoltán utca 16.) írta. (A sajnálatos névcseréért elnézést kérünk.) Egyébként Bihari József egy újabb levelében megköszönte a közlést, a szerkesztőségi válasszal pedig — az őt védelmező Bús Zoltánnal ellentétben — egyetért. TÖBBEKNEK. Azok az olvasók, akik hozzászóltak az Ilyen gazdagok vagyunk? című vitához, egyre-másra fordulnak szerkesztőségünkhöz azzal a kérdéssel, hogyan is vélekedünk írásukról. Hozzászólóink türelmét kérjük, a kéziratok értékelése némi időbe telik. Természetesen előnyben részesülnek a legépelt cikkek, mert könnyebben olvashatók. Ezért kérjük vitázó kedvű olvasóinkat, ha lehetőségük van rá, gépeljék vagy gépeltessék le cikküket. GAÁL ANDRÁS, MISKOLC. Azt kérdezi, hogy olvastuk-e a Time című amerikai hírmagazin június 12-i számát, amelynek egyik cikke az ÉS nemzedéki (farmer-) vitájával is fogllalkozik. A közgazdász levélíró még annyit jegyez meg, hogy az Élet és Irodalom nevét a Time szerkesztői szokatlanul pontos helyesírással rögzítik. Olvastuk a cikket, s reméljük, mi is pontosan írtuk le az amerikai hírmagazin nevét: VÁRALJAI OTTÓ, KASSA. Lapunk július 29-i számában megjelent szerkesztői üzenetünkre válaszolva Honty László budapesti olvasónk elküldte önnek az ÉS júliusi számait. Kérjük, közölje pontos címét, hogy a küldeményt továbbíthassuk. Balla Margit rajza 1978. AUGUSZTUS 26.