Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-08-26 / 34. szám - dr. Németh József: Lesz-e kispad? • reflexió | Visszhang • Molnár Zoltán: Írótábor avagy a kispad hiánya. ÉS, 33. szám (2. oldal) - Kócsagh Árpád: Pont, pont, vesszőcske • reflexió | Visszhang • Hát akkor beszélgessünk. ÉS, augusztus 19. (2. oldal) - Lackner László: Megy-e a Balaton-megye? • reflexió | Visszhang • Zákonyi Ferenc: Balaton megye. ÉS, augusztus 12. (2. oldal) - dr. Simon Gyula: Adalékok az 1929-hez • reflexió | Visszhang • Lengyel András, ÉS, augusztus 19. (2. oldal) - Ambrus Éva: Virágzó kubus • kép (2. oldal) - Bóday Pál: Katona Jenő halálára • nekrológ (2. oldal) - Balla Margit: rajza • kép (2. oldal)

Lesz-e kis­pad? Molnár Zoltán írása a „kispad hiányáról” (33. szám) magával ragadott, elgondolkodtatott, írás­ra késztetett. Mintha gyermekkorom eleve­nedett volna meg, mikor a fá­rasztó napi munka után hazafe­lé ballagó parasztok megvárták egymást, csoportba gyűltek, hogy egy-két fertály óráig szót váltsa­nak egymással. Kevés idejük volt. A föld, az állatok gondja-baja, féltése ra­bolta el minden percüket. S mégis volt „kispéldozás”, volt mindenkinek egy kis ideje, s he­lye, hogy társakat találjon. Ma alig van olyan folyóirat, lap, amely ne írna ismételten, visszatérően két kérdésb­ől. Mind­kettő létezik, gondot okoz mind­azoknak, akik szívükön viselik embertársaik sorsát. Az egyik a rohanó tempó. Hogy Molnár Zoltán szavaival fejezzem ki magamat: ...ki ér­ne rá odatelepedni, beszélgetni?” A másik, hogy az emberek vi­lágszerte elmagányosodnak, unat­koznak. Lásd lakótelepi élet, lásd gyesen levő anyák, lásd öregek, lásd stb. Igen, ez utóbbi is igaznak lát­szik, vitathatatlan. Dehát itt va­lami ellentmondás lappang. Miért unatkoznak a lakótelepi kisma­mák, ha nincs idejük? Miért tén­­feregnek a fiatalok, ha a „rohanó élet” korát élik? Vagy ha mégsem olyan „roha­nó” az élet, miért nem elégül ki az emberek közössége, társaság iránti vágya legalább úgy, mint egykor egy falusi, műveletlen, nincstelen paraszté? Aki nagyon fáradt volt. (Nem vitás, ma nem olyan fáradt az ember.) Aki is­kolázatlan volt, ma iskolázottabb. Akit senki nem agitált közösségi életre, akinek nem terveztek klu­bokat, művelődési házakat. Aki­nek állama nem volt szocialista. Akinek nem védte testét-lelkét közművelődési törvény, szakszer­vezet, kollektív szerződés. Sem­mi, semmi! S mégis ott ült a kispadon, a társaival együtt, egymással lé­lekben összeforrva. Miért? Mert érdekelte embertársa sorsa. Mert érezte, hogy az em­ber élete csak közösségben kép­zelhető el. Erre nem az iskola nevelte, hanem az élet. De ki fogja nevelni erre a ma emberét? Dr. Németh József Pont, pont, vesszőcske Érdeklődéssel olvastam az ÉS augusztus 19-i számában megje­lent Hát akkor beszélgessünk cí­mű könyvkritikát. Az iménti mondatot — a dátum és a cikk­cím kivételével — egyszer már leírtam, megjelent Habitus — habitus címmel, lapjuk június 3-i számában. Higgyék el, nem vagyok notórius levelező, csupán azért kérek újra szót, mert ugyanolyan sajtóhibákra bukkan­tam a (kedvezően) bírált könyv olvasása közben, mint néhány hete Hatvani Dániel kötetében. Feltűnő, hogy csakúgy, mint ko­rábban a kecskeméti kiadású kö­tet, most a budapesti kiadó — a Gondolat — gondozta könyv, Lá­zár István Vélemények és vallo­mások című interjúsorozata szin­tén hemzseg a hibáktól. Nem röstelltem ceruzával a kezemben olvasni a beszélgetéseket, s meg­számoltam, hogy körülbelül het­­ven-nyolcvan esetben a vessző helyett a pont írásjel lelhető fel a szövegben, illetve fordítva: húsznál több egészen nyilvánvaló betűhibát fedeztem föl, s ami leg­alább annyira elgondolkoztató, az alig háromszáz oldalas könyvben csaknem hússzor találkoztam az egyik legcsúnyább germanizmus­­sal, a „rendelkezni” legkülönbö­zőbb formáival. („ .. .minden kis­város és nagyközség rendelkezik elfogadott településrendezési tervvel.” 89. old. „... az utóbbi egyelőre előnnyel rendelkezik." 94. old. „... mintegy háromszá­zan rendelkeztek valamennyi földdel.” 115. old. stb.) Ezekért a nyelvhelyességi vétkekért nem elsősorban a szerzőt kárhozta­tom, nem is a nyomdászokat, ha­nem inkább a szerkesztőt, akinek funkcióját ez a jelző minősíti, „felelős". Kócsagh Árpád VISSZHANG Megye a Balaton• megye ? Az ÉS augusztus 12-i számá­ban konstruktív szándékú cik­ket olvashattunk Zákonyi Fe­­renctől Balaton megye címmel. Több mint két hasábon át nosz­talgiával beszél a szerző a Ta­nácsköztársaság alatt a belügyi népbiztos elé terjesztett, de meg nem valósult területrendezési el­képzelésről, miszerint a Balaton­­környéki községek külön megyé­vé alakultak volna. Mi is a Balaton? Nemzeti ide­genforgalmunk legnagyobb sze­zonális vonzástényezője. A ft mon­­dat hangsúlyát szándékosan he­lyeztem a szezonális szóra, mert ha valaha is komolyan felvetőd­ne egy ilyen rendezés gondolata, erre kellene leginkább figyelni a döntés előtt. Hogy miért? Nézzük idegenforgalmi befoga­dóképességünk fejlesztésének je­lenlegi helyzetét. Két alapvető formája van. Egyik a célcsopor­tos, amit országos döntések ér­telmében kezdeményeznek, tel­jes állami finanszírozással. Így épülnek például a szállodák. A másik a megye vagy vállalat, esetleg idegenforgalmi hivatal saját fejlesztési alapjának fel­­használásával tervezett beruhá­zás. Ez utóbbi élvezhet állami tá­mogatást és hitelt, amennyiben az Országos Idegenforgalmi Ta­nács pályázati rendszerébe be­sorolható és az illetékes értékelő bizottság elfogadja. A döntésnél fontos szempont az, hogy idegen­forgalmunk frekventált területé­ről van-e szó, hogy a pályázónak van-e megfelelő saját forrása és optimális idő alatt megtérül-e a beruházási költség? Ha a saját forrás adott, egy Balaton-parti pályázat mindenképpen kiemelt esélyt jelent. (Az optimális meg­térülés bizonyítása csak számso­rok levezetésének kérdése.) S mert a célcsoportos beruhá­zások összege nemzeti jövedel­münk adott hányada, így jelen­tősebb előrelépés csak úgy le­hetséges egy adott területen, ha a megye több létesítmény meg­valósításához ad támogatást vagy az érintett vállalat, hivatal na­gyobb fejlesztési alapot képez mint korábban. Ha Balaton me­gyét kreálnánk a cikkben emlí­tett negyvenkilenc tókörnyéki helységgel, akkor létrehoznánk az ország gazdaságilag leggyen­gébb megyéjét, amit talán éven­te szanálni kellene. (Finomabb kifejezéssel: „agyon kellene do­tálni”.) A megyék idegenforgal­mi fejlesztésének nagysága attól függ, hogy a megyei tanács mennyit tud és akar ilyen célra fordítani diszponibilis kereteiből. Egy ipar és mezőgazdaság nél­küli megye milyen gazdasági erőt képviselne? Ebben az elméleti megyében működő vendéglátó vállalat sze­zonális üzemeléssel (hat-hét hó­nap) — figyelembe véve a jelen­tős és egész éven át fizetendő eszközlekötési járulékot — meny­nyi nyereséget akkumulálna? És ebből milyen fejlesztést lehetne kezdeményezni? És a létszámgon­dok! A jelenleg érintett vállala­tok szezonális üzleteik legjobb szakembereit holtidényben vala­hol a „szárazföldön”, éves üze­meltetésű üzleteikben mentik át a következő év szezonjáig. A „Balatoni Vendéglátó Vállalat” ezt miként oldaná meg? Egyre inkább az a meggyőző­désem, hogy az lenne a­ logikus, ha mondjuk négy megye lenne gazdája a tónak, mert így a 300 kilométer hosszú partszakasz fej­lesztési és üzemeltetési gondjai megoszlanának és több jutna a nagyobb anyagi és szakmai adott­ságokból. A cikk felveti még, hogy „a jövőben központilag kell biztosí­tani a Balaton területi fejlődésé­nek egyensúlyát... A tó egysé­ges és oszthatatlan központi irá­nyítást és ellenőrzést igényel.” Szerintem ez meg is van. Műkö­dik egy idegenforgalmi szakbi­zottság, a Balatoni Intéző Bizott­ság, amelynek munkájában or­szágos és helyi szervek képvise­lői vesznek részt és feladatai közt szerepelnek az előbbiek. Emellett az egységes irányítást valósítják meg az ágazati rendeletek és uta­sítások. Azt mégsem kívánhatjuk, hogy közvetlenül országos szervek irá­nyítsák a Balatoni Idegenforgal­mi Nagyüzemet. Ladener László Ambrus Éva: Virágzó kubus Az említésre méltó kortársak adatait közlő lexikon, a Ki kicso­da? nem említi Katona Jenőt, hiába keressük az Új Magyar Le­xikon K-betűjénél is. Ezért hát ne korholjuk a magyar sajtó tájé­koztatására rendelt intézmény do­kumentációjában dolgozó ifjú lányt se, aki megkérdezte: ki az? Ha a hatvanas évek elején meg­jelent Magyar Irodalmi Lexikon tömör híradással nem örökíti meg a nevét, akkor az utókor szinte nyomát sem lelné. Csak a halálát hírül adó közlemény és néhány nekrológ hívná fel a figyelmet rá, hogy élt itt egy Katona Jenő ne­vű publicista, szerkesztő, aki 1905-ben született, s hetvenhárom évesen halt meg. Életútjának ha­tárköveiként folyóirat- és újság­­címek sorakoznak. A harmincas évek második felében a Korunk Szava és a Jelenkor szerkesztője, majd Pethő Sándor Magyar Nem­zetének főmunkatársa, a felsza­badulás után a Politika, a De­mokrácia, a Hírlap és a Kis Új­ság szerkesztője volt. 1953 után lett a Könyvtáros főszerkesztője. A felszabadulás előtti évtized­ben megjelent cikkeit, néhány könyvét a „szociális szemlélet”. Katona Jenő halállára mellett a haladás — akkor leg­biztosabb, s máig is mértékadó — jele, az egyértelmű antifasizmus jellemzi. Bátorságának eredője nem testi ereje volt — a fájdal­makat nem viselhette, félt a nát­hától is —, hanem nagy művelt­ségéből táplálkozó embersége. Legjobb munkájában a — Cse­répfalvinál 1936-ban megjelent — Magyar hitleristák című kötetben mutatkozik meg legtisztábban a korának gondját vállán tartó pub­licista, aki „egy torz reformkor” legtöbbet szereplő figuráit idézi meg ítélkező arcképcsarnokában. A haladó katolikus újságíró a felszabadulás után újra írt, szer­kesztett, kiadta a többi között az Élő Kossuth című gyűjteményt, számontartott személyisége volt a magyar közéletnek, tagja az első elnöki tanácsnak, képviselője az országgyűlésnek, kitüntetései kö­zött szerepel a Magyar Szabadság Érdemrend. Amikor Rákosi Má­tyás az ötvenes évek elején a Par­lament folyosóján karonfogva sé­tált vele, másnap felemelték a fi­zetését. Amikor köztudottá vált, hogy mit mondott neki , betil­tották a lapját A hetvenes években a „nyug­díjas szerkesztő” hetenként meg­jelent a Könyvtáros Bertalan ut­cai szerkesztőségében. Egyre vé­konyabb lett, valamikor fólsza­bott ruhája már-már az antik agórák, fórumok filozófusainak tógájára, a római Gregorián egye­tem kispapjainak piros reveren­dájára emlékeztetett. Megérkez­vén, leült a nyikorgó szerkesztő­ségi székre, és rágyújtva Csongor szivarjára, elkezdte történeteit. Idézett klasszikusokat, de kortár­sakat is, hol malíciával, hol sze­retettel. Az évek során összeállt elmúlt éveink és évtizedeink furcsa bre­viáriuma. Amit sajnos, tizenhete­dikén, csütörtökön fél háromkor ■— sok megíratlan értékes és szí­nes gondolatával együtt — magá­val vitt a Farkasréti temetőbe. Bóday Pál Adalékok az 1929-hez Lengyel Andrásnak az Élet és Irodalom 1978. augusztus 19-i számában közzétett írásához sze­retnék néhány apróságot hozzá­fűzni, bár, sajnálatomra, az 1929 című „elsüllyedt folyóirat” sor­sáról közelebbi tudomásom ne­kem sincs, de a kutató talán így is felhasználhatja adataimat. Mindenekelőtt: Reinhold Alf­­réddal, aki most Alfred Reynolds néven Londonban él, a huszas évek végén és a harmincas évek derekán egy budapesti bankban együtt dolgoztam, és ott műkö­dött az a Fekete Alfréd is, akit Lengyel András írásában mint az 1929 által rendezett előadás egyik résztvevőjét és a Jóság címmel „készülő” antológia egyik szerzőjét említ. Nos, Reinhold Alfrédot — természetesen — igen jól ismertem, egészen addig, amíg valamikor a második világhábo­rú kezdetén külföldre nem mert és megtaláltam könyvtáramban a Reinhold Alfréd első és utolsó lí­rai kötete című, a Névtelen Jegy­ző kiadásában Budapesten az 1932 évben megjelent, nevemre szóló ajánlással ellátott kötetet is; nem tudom, vajon valóban utolsó kötete volt-e. A kötetben egyébként vegyesen találhatók versek és prózai dolgozatok — persze, ebben az esetben a pró­za is lírai. Megtaláltam továbbá a cikk­ben ugyancsak említett Jóság cí­mű verseskötetet is, mégpedig Fekete Alfrédnak nevemre szó­ló, igen baráti hangú ajánlásá­vá; a kötetben (Budapest, 1929) egyébként — Horváth Béla kivé­telével — valóban a cikkben fel­sorolt szerzők szerepelnek, köz­tük Radnóti Miklós, továbbá Forgács Antal és Kalmár Magda is, akiket Lengyel András nem említ. Radnóti Miklós és Wagner György mint az 1928 (!) című folyóirat szerkesztői, Forgács An­tal pedig mint annak munkatár­sa szerepelnek. Végül, mert a cikkben szó van az Új Magyar írók előadóestjé­ről is, hadd említsem meg, hogy könyvtáramban megvan az Új Magyar írók Albuma című kötet is, amelyet Hegedős Ernő szer­kesztett, felelős szerkesztő pedig Réthy Ernő. Ebben szerepel — sok más között — dr. Dévényi Gábornak egy novellája, azé a Dévényié, aki — mily érdekes véletlen (vagy talán nem is az?) — ugyancsak abban a bankban dolgozott, amelyben Reinhold, Fekete és én. Tudomásom sze­rint Dévényi nem jött vissza a harctérről, Feketével viszont a felszabadulás után még találkoz­tam. Dr. Simon Gyula Szerkesztői üzenetek BÚS ZOLTÁN, BUDAPEST. Olva­sónk kétségkívül a legharciasabb an­­tinikotinisták közé tartozik. Azt írja, hogy a dohányzó magyar állampolgá­rokat — akik szerinte a kultúrember fogalmából kirekesztendők — a csu­kott ablakon át kéne kihajigálni a hamutartóikkal egyetemben. Kedves levélírónk úgy véli, hogy az ÉS szer­kesztősége ádáz és barbár (sic!) kör­nyezetszennyezők gyülekezetéből áll, ami — meglepően — abból is látszik, hogy unalmas és érdektelen vitákat folytatunk Taní­tani meg ilyen gaz­dagok vagyunk? címmel, noha ezek­nél jóval fontosabb volna a dohány­zás elleni küzdelem. Felszólítja a maszek kisiparosokat, hogy gyártsa­nak emblémákat Kultúrember nem dohányzik! felirattal, ezt ő — a mi nyájas olvasónk — tucatszám fogja vásárolni és ingyen osztogatja az ut­cán. Végezetül pedig felszólítja a nem dohányzókat, hogy szervezzenek tüntető felvonulásokat jogaik védel­mében. — Olvasónk felháborodását az augusztus 5-i számunkban Bölöny Jó­zsef aláírással megjelent A nikotin védelmében? című hozzászólás, illet­ve a szerkesztőségi válasz robbantotta fel. Ezt az olvasói levelet valójában prof. dr. BIHARI JÓZSEF (Eger, Ko­dály Zoltán utca 16.) írta. (A sajnála­tos névcseréért elnézést kérünk.) Egyébként Bihari József egy újabb levelében megköszönte a közlést, a szerkesztőségi válasszal pedig —­ az őt védelmező Bús Zoltánnal ellentétben — egyetért. TÖBBEKNEK. Azok az olvasók, akik hozzászóltak az Ilyen gazdagok vagyunk? című vitához, egyre-másra fordulnak szerkesztőségünkhöz azzal a kérdéssel, hogyan is vélekedünk írásukról. Hozzászólóink türelmét kérjük, a kéziratok értékelése némi időbe telik. Természetesen előnyben részesülnek a legépelt cikkek, mert könnyebben olvashatók. Ezért kérjük vitázó kedvű olvasóinkat, ha lehető­ségük van rá, gépeljék vagy gépel­­tessék le cikküket. GAÁL ANDRÁS, MISKOLC. Azt kérdezi, hogy olvastuk-e a Time című amerikai hírmagazin június 12-i szá­mát, amelynek egyik cikke az ÉS nemzedéki (farmer-) vitájával is fogl­­­lalkozik. A közgazdász levélíró még annyit jegyez meg, hogy az Élet és Irodalom nevét a Time szerkesztői szokatlanul pontos helyesírással rögzí­tik. Olvastuk a cikket, s reméljük, mi is pontosan írtuk le az amerikai hír­magazin nevét: VÁRALJAI OTTÓ, KASSA. Lapunk július 29-i számában megjelent szer­kesztői üzenetünkre válaszolva Honty László budapesti olvasónk elküldte önnek az ÉS júliusi számait. Kérjük, közölje pontos címét, hogy a külde­ményt továbbíthassuk. Balla Margit rajza 1978. AUGUSZTUS 26.

Next