Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám - Molnár Gabriella: Bikaviadal • kép (1. oldal) - Ladányi Mihály: Februári ének | Kihűlt köveken | Tél, alkalmi ének • vers (1. oldal) - Mezei András: Megkérdeztük Telexen Róbert Lászlót - hogyan jutott át a tű fokán? (1. oldal)
XXIII. ÉVFOLYAM 9. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1979. MÁRCIUS 3. Örkény István levele Berend T. Ivánhoz ♦ Tóth Dezső: A szuverén grafika ♦ Elméletek az inflációról (interjú) ♦ Csüccs! (riport) LADÁNYI MIHÁLY: Februári ének Már csak a március és április, és máris tele lesz optimista költeményekkel az évszak, és kutyafüst rejt susogva réti fa a barkáktól taknyos füzek alján. A derűs hangvételű szél beletüsszent az alagútba, ahol a szerelvények krákogva csörtetnek a jövő felé, mint az öreg szakszervezeti tagdíjbeszedek. Addig mindenesetre éljen a tél, csontjai kék árbocára kitűzött meteorológusokkal, éljen a gyöngyházhideg ég, amely mértéktartásra inti a közgazdászokat a hétfőn pitymallatkot beköszöntő áremelkedések előtt. Kihűlt köveken Valamikor húsunkba volt szerelmes a fém, belénk mart, most te lettél szerelmes a fémbe, s a kihűlt köveken magasra emeled zászlód az autóklub címerével, és khaki ingben, piszkos körmökkel vered a bendzsót, s nem vagy jövőbevetett mag, se ködszeletelő fény, ám tudomásul kell vennünk, hogy volt egy korszak itt, mikor a guminadrág s a meleg alsónemű évei közt meztelenül szeretett élni az ember, kitakarva magát, s pótálmai közt elnyüglődött a pótlehetőségeken . S ha el akarok valamit mondani rólad a csendnek, csak szomorúra korbácsolom magam, mert látom, termeli már a kor érzéketlen, süket hadait, akik megint mindenbe belemennek. Tél, alkalmi ének Az öreg gyertyamártogatók nyugalmával mártogatja fehérbe tornyait isten. Milyen könnyen pottyan le ez a valószínűtlenül fehér világ, én meg mily nehezen mondom ki a legvalószínűbb fehéret: szeretlek. Én, a sárhoz odaszokott, ebben a hófehérben, amikor az utak már sehova se vezetnek tőled, kopott ordasként, éhesen, lázasan kóborolom besenyőillatú lepedődet! ÁRA: 4.- FT ) Molnár Gabriella: Bikaviadal „Kedves Róbert László! Nem arra kérlek, hogy a körülötted történő eseményekről tudósíts, hanem arról, ami benned történt, amikor (és ahogy) följutottál az ajatollah gépére. Teljesen reménytelennek látszó helyzetből »emelkedtél« fel. Mi lett volna és mi nem lett volna akkor, ha elcsüggedsz Párizsban? Végül is hogy bújtál át a tű fokán?” — így a táviratom. Róbert László telexüzenete csaknem két méter hosszú papíron érkezett meg. A távirati stílusban szerkesztett mondatok kihagyásai fölkínálták sztereotip kérdéseim beiktatását, az „Akkor mi van”-okat és a „Mi van akkor?”-okat, melyek egy erőszakos riporter diagrammját hivatottak, ha szálkásan is, de élesen kirajzolni. Mezei András MEGKÉRDEZTÜK TELEXEN Róbert Lászlót , hogyan jutott át a tű fokán ? Kedves Mezei András! Ma három hete a külkereskedelmi kirendeltség teheráni Sárikája unott, mondhatni utálkozó mozdulattal nyomott a kezembe egy telexet: „Mondja, ezeknek, ott az ÉS-nél nincs jobb dolguk? Pont erre kiváncsiak?” S mert illedelmes kislány,nem tettehozzá, amit gondolt, hogy ő és más magyarok Teheránban, Tabrizban, Shirazban égő házak, közel surranó géppisztolygolyók között járnak be fél éve a munkahelyükre, egyszercsak jön ez a távirat, meg ez az újságíró, aki Khomeini különgépén érkezik a teheráni „Ferihegyre”, és — mit ad Ajatollah? — ripsz-ropsz győz a forradalom. Sikerült iderepülnöm, s hogy nem könnyen, azt gondolhatjátok. Mert mi van akkor, ha a tévé gazdasági igazgatósága nem mondja: a 64. tévéstábbal érkezem Iránba hat hónap múlva, mikor a harmadik olajországban tör ki talán az iszlám forradalom — és csak akkor kerülnek műsorba az ajatollahok, a mullahok, a fedajinok... és mi van akkor, ha barátom és a főnököm, Bokor László nem szól egy január végi szombaton: „Miért ne próbálhatná meg egyszer a filmhíradó? Legrosszabb esetben kénytelen leszel fölöslegesen tölteni Párizsban néhány napot” ... de mi van, ha az iráni monarchia budapesti vagy párizsi nagykövetségén, az iszlám köztársaságbeli saját jövőjére gondolván, valaki szocialista útlevelembe a tilalom ellenére is belenyom egy kopott császári vízumot és így egy menetrendszerű járattal Khomeini előtt egy nappal érkezem Teheránba, a filmhíradó stábjával együtt? Akkor a Híradóban a következő csütörtökön nem láthattátok volna Khomeini érkezését. És mi van akkor, ha Khomeini a kimondhatatlan nevű Neauphlele-Chateau-ban szerdán este mégis utazik, és nem mond „csütörtököt”? És mi van akkor, ha Barács Dénes, az MTI párizsi tudósítója nem hajt velem déli 3/4 12-kor a Chateau kapujáig, ha nem szól utánam: „Van nálad pénz?” Ha épp akkor nem lép ki házikójából az ajatollah csendőröktől, újságíróktól körülvéve, hogy egy másik, szemben levő házikó udvarán felállított sátorban elmondja déli imáját: „Allah akhbar” — Allah a leghatalmasabb ... Akkor mi van, ha nem veszem észre, hogy otthon felejtettem a napidíjamat, ha Baracs Dénes nem adja nekem a nála levő összes pénzét: száznyolcvan francia frankot. Ha beállva a háromszázhetvenkét újságíró sorába, visszarettenek, hogy kivárjam a tehetetlent, hogy felvegyenek az utaslistára. Ha délután fél ötkor nem kezd esni az eső. Ha az ajatollah tanácsadóinak titkárai nem osztják ki közöttünk a hidegben a harmadik teát! Ki tudja, odébb állnak-e, ha délután öt órakor nem érkezik meg dr. Jaadi főtanácsadó (jelenleg a forradalom ügyeivel megbízott miniszterelnök-helyettes) — ha nem nyugtat bennünket: tárgyalások folynak az Air France-szal és a teheráni repülőtér katonai parancsnokával, hogy éjfél körül, ha egy mód van rá, elinduljon a Boeing charter... Mert ha semmi nincs, ha holtpontra jutnak a tárgyalások, akkor este kilenckor a titkárok nem aggatják ki a kert falaira a cédulákat: a fenyő alatt álljanak sorba a jegyért az amerikaiak, a tölgynél a nyugatnémetek, a hársnál az olaszok, a nyírnél a japánok. Hazám kis fáját sercegő gyufalángnál hiába kerestem az esőben. Lobbant a láng és elaludt, mintha tudná, hogy mi van, hogy Mr. Jazdi fogja közölni: sajnos, csak százötven újságírót és száz iránit vihet a háromszáznyolcvan személyes Boeing –747-es, mert a pilóta nem vállalja a felelősséget, a súlyt, „mert mi van akkor”, ha a Mehrabadrepülőtér mégsem ad leszállási engedélyt és vissza kell fordulnia! Kevesebb utast, több üzemanyagot kért. Mert mi van akkor, ha napidíj s iráni vízum nélkül nem rohanok fel én is legalább ötvened magammal a lépcsőn a tanácsadók ócska perzsaszőnyegekkel kirakott előszobáin át, hogy huszonkettedszer vessem le a cipőmet. Ha nem mondom elszántan, harisnyában is: „Mister Jazdi, nem találtam a magyarokra vonatkozó cédulát a fákon.” Ha ő nem mondja: „Mister Robert, úgy tudom, a magyar tévé sohasem jelent meg itt Neauphleban”. — Ha nem vágom rá. ..De az MTI csinált magával interjút. Mister Jazdi, én meg a Filmhíradót képviselem...” — Ha nem böknek oldalba: „Nyugodj meg kollégám, én sem vagyok rajta a listán”. Paul Balta a Le Monde munkatársa vigasztal így zokniban. S hozzáteszi: „Pedig én nem tegnap óta szidom a sahot!” „Tudom, Paul, de nektek két tudósítótok réges régen Teheránban van.” S mi lett volna, ha gutaütést kapok, mert este kilenckor Baltát és még vagy harminc nyugatit felvesznek az utaslistára? Mi van, ha este kilenc óra tíz perckor Sadeg Ghobzadehnek, Khomeini másik főtanácsadójának (jelenleg ő az iráni Rádió és TV vezetője) szemei nem ütköznek meg kétségbeeséstől riadt pillantásomon. De mindez hiába, ha nem olvasom el Ghobzadehnek a Le Monde aznapi számában megjelent, cikkét az iszlám hagyományok és a politika kapcsolatáról! Ha semmit se tudok a cikk alatt megjelenő tudományos ismertetésről, amely a néhány évvel ezelőtt Londonban elhunyt Shari’ati, modernista iráni iszlám filozófus kissé utópisztikus, de mindenképpen eredeti elképzeléseit foglalja össze a Korán elvei és az osztálynélküli síita társadalmi önigazgatás eszmeköréből, ha nem tudom mondani Ghobzadehnek — aki közben háromszor beszél telefonon a teheráni repülőtér parancsnokával —, hogy erre a Shari’atira már 1961-ben, a Béke Világkongresszuson a Moszkva Szálló reggelizőasztalánál felhívta a figyelmemet Jean-Paul Sartre, s hogy én a Tisztelendők sorozat elkészítése során szeretném Khomeini és Talegani ajatollahok nézetei mellett figyelembe venni Shari’atira téziseit, amikor a jövendő iszlám köztársaságot ismertetem a magyar közönséggel. Mi van akkor, ha mindezt nem tudom, holott Ghobzadehnek Neauphle-ban talán nem a legfőbb gondja az én Tisztelendők című sorozatom — pedig csak úgy történhetett, hogy negyed tízkor mégis felkerültem a listára! Ghobzadeh titkára ugyan nem írta fel a fára Magyarországot, de tartotta máris a kezét, hogy szurkoljak le kétezer-négyszázhúsz francia frankot, a charter-jegy árát. S Kár, hogy nem láttál akkor, Andris! Olyan voltam, mint egy csődtömeg, úgy is, mint a szocialista tábor sajtójának és filmhíradóinak egyetlen, ha nem is tagadatlan, de botcsinálta képviselője, száznyolcvan kölcsönkért francia frankkal a zsebemben. — Hát akkor, most mi lesz? — Mutatom a fiúnak az én gyönyörű Budapest—Párizs— Damaszkusz—Teherán jegyemet, ő bólint. A szunnnitáknál és a síitáknál a bólintás egyaránt azt jelenti, hogy nem a menetrendszerinti járat jegye nem jó a charterre. Ne vacakoljak — mondja —, nem látom, hogy mind a százötven kollégám készpénzben fizet? — Muszáj volt stáust változtatnom. —Higgye el testvérem, hogy az én jegyem többet ér, mint a magáé! — Kérem, hogy vegye csak át az én charter jegyem és majd éjfélkor a Charles de Gaulle repülőtéren a gép indulása előtt rendezem a dolgot. Fejcsóválva ugyan, de elfogadja a javaslatomat. Igen ám, de hogy térek vissza Neauphle-le-Chateau-ból Párizsba? Baracsékhoz hogy jutok? Mi van akkor, ha nem találok egy kósza taxit? Harmincöt kilométer a zűrben. Mi van akkor, ha nem tart ki Baracsékig a száznyolcvan frank? Ha nincs Allah! Mert százhatvan (Folytatás a 2. oldalon)