Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-03 / 9. szám - Molnár Gabriella: Bikaviadal • kép (1. oldal) - Ladányi Mihály: Februári ének | Kihűlt köveken | Tél, alkalmi ének • vers (1. oldal) - Mezei András: Megkérdeztük Telexen Róbert Lászlót - hogyan jutott át a tű fokán? (1. oldal)

XXIII. ÉVFOLYAM 9. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1979. MÁRCIUS 3. Örkény István levele Berend T. Ivánhoz ♦ Tóth Dezső: A szuverén grafika ♦ Elméletek az inflációról (interjú) ♦ Csüccs! (riport) LADÁNYI MIHÁLY: Februári ének Már csak a március és április, és máris tele lesz optimista költeményekkel az évszak, és kutyafüst rejt susogva réti fa a barkáktól taknyos füzek alján. A derűs hangvételű szél beletüsszent az alagútba, ahol a szerelvények krákogva csörtetnek a jövő felé, mint az öreg szakszervezeti tagdíjbeszedek. Addig mindenesetre éljen a tél, csontjai kék ár­bocára kitűzött meteorológusokkal, éljen a gyöngyházhideg ég, amely mértéktartásra inti a közgazdászokat a hétfőn pitymallatkot beköszöntő áremelkedések előtt. Kihűlt köveken Valamikor húsunkba volt szerelmes a fém, belénk mart, most te lettél szerelmes a fémbe, s a kihűlt köveken magasra emeled zászlód az autóklub címerével, és khaki ingben, piszkos körmökkel vered a bendzsót, s nem vagy jövőbevetett mag, se ködszeletelő fény, ám tudomásul kell vennünk, hogy volt egy korszak itt, mikor a guminadrág s a meleg alsónemű évei közt meztelenül szeretett élni az ember, kitakarva magát, s pót­álmai közt elnyüglődött a pót­lehetőségeken . S ha el akarok valamit mondani rólad a csendnek, csak szomorúra korbácsolom magam, mert látom, termeli már a kor érzéketlen, süket hadait, akik megint mindenbe belemennek. Tél, alkalmi ének Az öreg gyertyamártogatók nyugalmával mártogatja fehérbe tornyait isten. Milyen könnyen pottyan le ez a valószínűtlenül fehér világ, én meg mily nehezen mondom ki a legvalószínűbb fehéret: szeretlek. Én, a sárhoz odaszokott, ebben a hófehérben, amikor az utak már sehova se vezetnek tőled, kopott ordasként, éhesen, lázasan kóborolom be­senyőillatú lepedődet! ÁRA: 4.- FT ) Molnár Gabriella: Bikaviadal „Kedves Róbert László! Nem arra kérlek, hogy a körülötted tör­ténő eseményekről tudósíts, hanem arról, ami benned történt, ami­kor (és ahogy) följutottál az ajatollah gépére. Teljesen reménytelen­nek látszó helyzetből »emelkedtél« fel. Mi lett volna és mi nem lett volna akkor, ha elcsüggedsz Párizsban? Végül is hogy bújtál át a tű fokán?” — így a táviratom. Róbert László telexüzenete csaknem két méter hosszú papíron érkezett m­eg. A távirati stílusban szer­kesztett mondatok kihagyásai fölkínálták sztereotip kérdéseim be­iktatását, az „Akkor mi van”-okat és a „Mi van akkor?”-okat, me­lyek egy erőszakos riporter diagrammját hivatottak, ha szálkásan is, de élesen kirajzolni. Mezei András MEGKÉRDEZTÜK TELEXEN Róbert Lászlót , hogyan jutott át a tű fokán ? Kedves Mezei András! Ma há­rom hete a külkereskedelmi kiren­deltség teheráni Sárikája unott, mondhatni utálkozó mozdulattal nyomott a kezembe egy telexet: „Mondja, ezeknek, ott az ÉS-nél nincs jobb dolguk? Pont erre ki­váncsiak?” S mert illedelmes kis­lány,­­nem­ tette­­hozzá, amit gon­dolt, hogy ő és más magyarok Te­heránban, Tabrizban, Shirazban égő házak, közel surranó gép­­pisztolygolyók között járnak be fél éve a munkahelyükre, egyszer­­csak jön ez a távirat, meg ez az újságíró, aki Khomeini különgé­­pén érkezik a teheráni „Ferihegy­re”, és — mit ad Ajatollah? — ripsz-ropsz győz a forradalom. Si­került iderepülnöm, s hogy nem könnyen, azt gondolhatjátok. Mert mi van akkor, ha a tévé gazdasági igazgatósága nem mond­ja: a 64. tévéstábbal érkezem Irán­ba hat hónap múlva, mikor a har­madik olajországban tör ki talán az iszlám forradalom — és csak akkor kerülnek műsorba az aja­­tollahok, a mullahok, a fedaji­­nok... és mi van akkor, ha barátom és a főnököm, Bokor László nem szól egy január végi szombaton: „Miért ne próbálhatná meg egyszer a filmhíradó? Legrosszabb esetben kénytelen leszel fölöslegesen tölte­ni Párizsban néhány napot” ... de mi van, ha az iráni monar­chia budapesti vagy párizsi nagy­­követségén, az iszlám köztársaság­­beli saját jövőjére gondolván, va­laki szocialista útlevelembe a tila­lom ellenére is belenyom egy ko­pott császári vízumot és így egy menetrendszerű járattal Khomeini előtt egy nappal érkezem Tehe­ránba, a filmhíradó stábjával együtt? Akkor a Híradóban a következő csütörtökön nem láthattátok vol­na Khomeini érkezését. És mi van akkor, ha Khomeini a kimondhatatlan nevű Neauphle­­le-Chateau-ban szerdán este mégis utazik, és nem mond „csütörtö­köt”? És mi van akkor, ha B­a­rács Dé­nes, az MTI párizsi tudósítója nem hajt velem déli 3/4 12-kor a Cha­teau kapujáig, ha nem szól utá­nam: „Van nálad pénz?” Ha épp akkor nem lép ki házikójából az ajatollah csendőröktől, újságírók­tól körülvéve, hogy egy másik, szemben levő házikó udvarán fel­állított sátorban elmondja déli imáját: „Allah akhbar” — Allah a leghatalmasabb ... Akkor mi van, ha nem veszem észre, hogy otthon felejtettem a napidíjamat, ha Ba­­racs Dénes nem adja nekem a ná­la levő összes pénzét: száznyolcvan francia frankot. Ha beállva a há­romszázhetvenkét újságíró sorába, visszarettenek, hogy kivárjam a te­hetetlent, hogy felvegyenek az utaslistára. Ha délután fél ötkor nem kezd esni az eső. Ha az aja­tollah tanácsadóinak titkárai nem osztják ki közöttünk a hidegben a harmadik teát! Ki tudja, odébb állnak-e, ha délután öt órakor nem érkezik meg dr. Jaadi főtanácsadó (jelenleg a forradalom ügyeivel megbízott miniszterelnök-helyet­tes) — ha nem nyugtat bennün­ket: tárgyalások folynak az Air France-szal és a teheráni repülő­tér katonai parancsnokával, hogy éjfél körül, ha egy mód van rá, elinduljon a Boeing charter... Mert ha semmi nincs, ha holtpont­ra jutnak a tárgyalások, akkor es­te kilenckor a titkárok nem aggat­ják ki a kert falaira a cédulákat: a fenyő alatt álljanak sorba a je­gyért az amerikaiak, a tölgynél a nyugatnémetek, a hársnál az ola­szok, a nyírnél a japánok. Hazám kis fáját sercegő gyufalángnál hiá­ba kerestem az esőben. Lobbant a láng és elaludt, mintha tudná, hogy mi van, hogy Mr. Jazdi fogja kö­zölni: sajnos, csak százötven új­ságírót és száz iránit vihet a há­romszáznyolcvan személyes Boeing –747-es, mert a pilóta nem vál­lalja a felelősséget, a súlyt, „mert mi van ak­kor”, ha a Mehrabad­­repülőtér mégsem ad leszállási en­gedélyt és vissza kell fordulnia! Kevesebb utast, több üzemanyagot kért. Mert mi van akkor, ha napidíj s iráni vízum nélkül nem rohanok fel én is legalább ötvened magam­mal a lépcsőn a tanácsadók ócska perzsaszőnyegekkel kirakott elő­szobáin át, hogy huszonkettedszer vessem le a cipőmet. Ha nem mon­dom elszántan, harisnyában is: „Mister Jazdi, nem találtam a ma­gyarokra vonatkozó cédulát a fá­kon.” Ha ő nem mondja: „Mister Robert, úgy tudom, a magyar tévé sohasem jelent meg itt Neauphle­­ban”. — Ha nem vágom rá. ..De az MTI csinált magával interjút. Mis­ter Jazdi, én meg a Filmhíradót képviselem...” — Ha nem bök­nek oldalba: „Nyugodj meg kollé­gám, én sem vagyok rajta a lis­tán”. Paul Balta a Le Monde mun­katársa vigasztal így zokniban. S hozzáteszi: „Pedig én nem tegnap óta szidom a sahot!” „Tudom, Paul, de nektek két tudósítótok réges ré­gen Teheránban van.” S m­i lett volna, ha gutaütést kapok, mert este kilenckor Baltát és még vagy harminc nyugatit felvesznek az utaslistára? Mi van, ha este ki­lenc óra tíz perckor Sadeg Ghob­zadehnek, Khomeini másik főta­nácsadójának (jelenleg ő az iráni Rádió és TV vezetője) szemei nem ütköznek meg kétségbeeséstől riadt pillantásomon. De mindez hiába, ha nem olvasom el Ghobzadehnek a Le Monde aznapi számában megjelent, cikkét az iszlám hagyo­mányok és a politika kapcsolatá­ról! Ha semmit se tudok a cikk alatt megjelenő tudományos ismer­tetésről, am­ely a néhány évvel ez­előtt Londonban elhunyt Shari’ati, modernista iráni iszlám filozófus kissé utópisztikus, de mindenkép­pen eredeti elképzeléseit foglalja össze a Korán elvei és az osztály­nélküli síita társadalmi önigazga­tás eszmeköréből, ha nem tudom mondani Ghobzadehnek — aki közben háromszor beszél telefonon a teheráni repülőtér parancsnoká­val —, hogy erre a Shari’atira már 1961-ben, a Béke Világkongresszu­son a Moszkva Szálló reggelizőasz­­talánál felhívta a figyelmemet Jean-Paul Sartre, s hogy én a­­ Tisztelendők sorozat elkészítése so­rán szeretném Khomeini és Tale­­gani ajatollahok nézetei mellett fi­gyelembe venni Shari’atira tézi­seit, amikor a jövendő iszlám köz­társaságot ismertetem a magyar közönséggel. Mi van akkor, ha mindezt nem tudom, holott Ghob­zadehnek Neauphle-ban talán nem a legfőbb gondja az én Tisztelen­­dők című sorozatom — pedig csak úgy történhetett, hogy negyed tíz­kor mégis felkerültem a listára! Ghobzadeh titkára ugyan nem írta fel a fára Magyarországot, de tar­totta máris a kezét, hogy szurkol­jak le kétezer-négy­százhúsz francia frankot, a charter-jegy árát. S Kár, hogy nem láttál akkor, Andris! Olyan voltam, mint egy csőd­tömeg, úgy is, mint a szocialista tábor sajtójának és filmhíradóinak egyetlen, ha nem is tagadatlan, de botcsinálta képviselője, száznyolc­van kölcsönkért francia frankkal a zsebemben. — Hát akkor, most mi lesz? — Mutatom a fiúnak az én gyönyörű Budapest—Párizs— Damaszkusz—Teherán jegyemet, ő bólint. A szunnnitáknál és a síiták­nál a bólintás egyaránt azt jelenti, hogy nem­ a menetrendszerinti já­rat jegye nem jó a charterre. Ne vacakoljak — mondja —, nem lá­tom, hogy mind a százötven kollé­gám készpénzben fizet? — Muszáj volt stáust változtatnom. —Higgye el testvérem, hogy az én jegyem­ többet ér, mint a magáé! — Kérem, hogy vegye csak át az én charter jegyem és majd éjfélkor a Charles de Gaulle repülőtéren a gép indu­lása előtt rendezem a dolgot. Fej­csóválva ugyan, de elfogadja a ja­vaslatomat. Igen ám, de hogy térek vissza Neauphle-le-Chateau-ból Párizsba? Baracsékhoz hogy jutok? Mi van akkor, ha nem találok egy kósza taxit? Harmincöt kilométer a zűr­ben. Mi van akkor, ha nem tart ki Baracsékig a száznyolcvan frank? Ha nincs Allah! Mert százhatvan (Folytatás a 2. oldalon)

Next