Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-03 / 9. szám - Lengyel Balázs: „A vén czigány” két olvasata • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Jobbágy Károly: Szentendrei búcsú (Szépirodalmi) | Takács Imre: Kísérlet kavocsikkal (Szépirodalmi) (11. oldal) - H. V. A.: Magyarok Odesszában (11. oldal) - Lengyel Gyula: Paradicsom • kép (11. oldal) - Zöldi László: Érzelmes földrajz • könyvkritika • Boldizsár Iván: Szépecske haza (Móra-Kozmosz) (11. oldal)

LENGYEL BALÁZS: ■ Jobbágy Károly: Szentendrei búcsú (Szépirodalmi, 142 old.) Takács Imre: Kísérlet kavi­csokkal (Szépirodalmi, 124 old.) Jobbágy Károly a Szentendrei búcsú című új kötetében az egyik vers előtt mottóként idézi Gyulai Pálnak 1854-ből azt a levelét, amelyben A vén czigány kéziratá­ról számol be Arany Jánosnak. A vén czigány................ az öregnek (mármint Vörösmartynak) egész el­keseredett kedélyét fölleplezi, na­gyon szép, de fájdalmas oly alak­ban, mint írva van aligha megje­lenhet, s kérdés, az öreg fog-e változtatni rajta? Szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.” Vessünk egy újabb pillantást a dátumra: 1834. A Bach-korszak. Az, hogy Vörös­marty nem tartozik e legújabb kor költői közé, pontosan az­ ellenkező értékelést jelenti Gyulai tollából, mintha Schöpflin írná ugyanezt egy kortársáról a huszadik század tizes éveiben. Nem, nem kell szé­gyenkeznünk az egész kritikusi szakma nevében, hogy a szakma legnagyobbja lesajnálta volna szá­zadokra fénylő remekműve kap­csán a „szegény öreget”. És mégis a félreértésre, félreértetésre, a tit­kos párhuzamok sejtetésére nyílik itt valami csekély lehetőség. Mér­legelni vagyok kénytelen, amikor Jobbágy Károly költészetéről írok. Magát a költőt aligha kell be­mutatnom. Harmincnégy éves ko­rában, 1954-ben Feltámadás címen jelent meg első kötete, azóta rend­szeresen publikál,­ ez a hetedik verseskönyve. Az olvasók tudják, könnyedén, simán versel, s azt ír­ja meg a versben, ami pillanatnyi­lag közvetlenül foglalkoztatja, ami történt vele vagy benne. A gyors, spontán reakcióit. Verse direkt kapcsolatban van az élménnyel, egy áramkörön, egy feszültségen van vele; a tartós belső kontemp­­láció transzformáló, felerősítő mű­ködése elenyésző. Jobbágy Károly elmondja — s ha erősebb az él­mény, lendülettel, verve-ve­l mond­ja el —, hogy mit érzett. Nem áb­rázolja, nem szuggerálja és — a tömörítés eszközeivel, a jelképek erejével — nem erőszakolja rá az olvasóra. Ezzel a módszerével szó szerinti értelemben találó az idé­zete: „ő sem tartozik a legújabb kor költői közé”. Egy-egy időszakban azonban nemcsak a koron uralkodó, hanem számos más stílus is érvényes. Ha vannak is meghatározó tenden­ciák, írni, kifejezni magunkat — Istennek hála —­, sokféleképpen le­het. Ismert eszközökkel, az esztéti­kai hatáskeltés már begyakorlott mozdulatával is. Jobbágy Károly eszközei — könnyed rímelés, behí­zelgő ritmus, módjával alkalma­zott, szolid kép — az adott dalla­mos, kifejtő formakultúrában ki­munkáltak, hatásosak. Versének hagyományosan felépített,­­világos menete van, rendszerint jól előké­szített csattanóval a végén. Nem akar másnak látszani, mint ami­ sorai nem rejtenek többet azonnal felfogható tartalmuknál, de a cél­­bavett tartalmat tisztán kiadják. Ahogyan a Modern pék című ver­sében a „modernek” ellen éllel mondja, ő mai lisztből süt kenye­ret, mai tűz melegénél — éspedig mindenki számára. Kenyere azon­ban korántsem olyan „lágy és szájban elomló”, mint ahogyan gon­dolja, s mint ahogyan szembeállít­ja más költők „rideg, sziklához ha­sonló” kenyerével. A Szentendrei búcsú formájában harmonikus, tartalmaiban már nem. Mind az egyéni lét, mind a nemzeti-közös­ségi konfliktushelyzetek utáni, ne­hezen oldódó állapotában merül fel benne, öregedés-tudat, halálfé­lelem, sikerek utáni kifosztottság, bizonyos dezillúzió jelöli a kötet érzelmi alapszínét, melyben nem­zeti létünk fájdalmas pillanatai, Vörösmarty ősze — így kerül szó A vén czigányról — vagy Radnóti pusztulása is fokozzák a sötét tó­nust. Ebben a megkeseredésben a szerelmes verseknek egy szép csok­ra jelent csak szigetet — a kötet erényeit hathatósan gyarapítva. Természetes, hogy ötven év fö­lött nem éltethetnek többé szép, de naív illúziók. Az átértékelésnek vagyunk tanúi a Szentendrei bú­csúban. De ez a költőileg termé­keny folyamat valahogy félrecsú­szik és átvált a mai költészet elle­ni ingerültségbe. Azt nevezi Job­bágy sommásan fülsiketítő vad ze­nének. Versek sorában küzd el­lene — többek között a mottójában Gyulai-levelet idéző versben is. Kétszer is elmondja, hogy „az ér­telmes beszéd jelenti a költészet lényegét” s nem sok türelmet ta­núsítva megállapítja: „De itt egy új nyelv új törvénye szól — a vers­formájú zűr soraiból’. Amire nem lehet mást felelni: kinél zűr szól, kinél nem az, hanem az új közlés­módban új közlés. Jobbágy Károlynak, persze, szí­ve joga, hogy védje a saját közlés­módját. Attól már óvnám azonban, hogy kizárólagosnak tartsa.­ Hogy költőtársaitól, is azt kívánja, te­kintsék az egyszerű, az avatatlan versolvasót ideálnak. Rendben van, ha ő e mellé a képzelt olvasó mellé „ül oda”, s ahogyan spontán költő­höz illik, közli magát. Ápoltan, egyensúlyosan, többnyire hatásosan azt mondja, ami átfut rajta, „azt tudja írni, ami a szívén fekszik”. ., Csak nem szabad azt képzelni: az fekszik a szívén, ami az öreg Vö­rösmartynak. Takács Imre érdes költő. Amit mond, többnyire felzaklató, ke­gyetlen. „Egyáltalában nem arra való figura — idézhetném reá Kas­sákot —, hogy a gyermekek elé áll­jon és megtanítsa őket kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tisztelet­re.” Olyan költő, aki csaknem min­den téren feloldhatatlan ellentéte­ket lát, a létezés, az erkölcs, az em­ber önmegvalósítása, a szerelem és természetesen a költői működés te­rületén. íme, egy kis gyűűjtemény kinin-ízű axiómáiból: „Létezik-e hely, ahol én is létezem még?" „Az ember agyveleje a legjobb edény, beleillik millióféle szenvedés." „A cserélhetetlen idegsejtek sérülések­kel írják a volt időt." „A hazugság atomfelh­ője alatt — elveszett régi arcom pernyére száll. — Nem sült ki mégsem a szemem­, látom a sö­tétséget." Vég nélkül folytathat­nám, de már csak a költészetre vo­natkozólag hozok fel egy utolsó példát: „Eladnivalóm nincs más, csak költemény — , de szólnék a vevőnek: ne vegye meg!" Mindez, természetesen, nem egy filozófiai álláspont jelzése — ily irányban félremagyarázás egybe­rakni a kiragadott részeket — ha­nem csupán egy közérzet körvona­lazása. Komisz közérzete. Mozgás­irányát, mechanizmusát általánosí­tani lehet A zöld bronzfal című versből: „Csókollak és kényszere­detten gondolkozom — gondolat­kényszer alatt elrombolom — ami lehetne pedig az élményem.” Így él a világban. Illúziótlanul. Gyanak­vón. Mindent megkopogtatva. Min­den szép felszín mögött a benti mély, fonák és ellenséges vissz­hangjait lesve. Mégis, e sajátos maga-át-nem-adással megismerés­re törve, önmaga sérülése árán is tudni akarva. Aki a költészetben a szép­ idilljé­­re, vagy szerényebben, a világ megnyugtató művészi elrendezésé­re vágyik, annak Takács Imre ver­seit nem kellemes olvasnia. Még a szerelem témájában is kínosat, gyötrőt vagy emberileg lefokozót kap. Viszont, ha valaki szereti a versben a valóság erős plasztikus rajzát, bármi „költőietlen” is, az talál magának valót: „A rókázást utánzó hang a hídon — korosztá­lyom tiszteletére fölbicsaklik — fölkurrog, föld­kákol és földöffen. — A madár is hanggal jelöli — birtoka határait.” Takács Imre azonban nemcsak a tartalmai miatt érdes, hanem a kifejezésmódja miatt is az. A kel­lemes hangzás, a zene szokott esz­közelit (különösen a Kísérlet, kavi­­csokk­al című kötete első ciklusá­ban) szinte teljességgel elveti, s főként képpel, jelképpel, párhuza­mot teremtő kapcsolással, a meg­testesített gondolatmenet vonzásá­val kíván költői hatást elérni. Ér­dekes módon, többet, zavartalanab­bat — helyenként szuggesztívat —, ér így el, mint korábbi, gyakrab­ban rímelő kószákéban. Itt a szi­kár, zenétlenített szabadvers az agyagsúlyú, göcsörtösen kibomló tartalomnak természetes formája. Ott, ahol azonban kötöttebb veb­ben módjával, de rímel —például a nagyobb vállalkozásinak szánt és világnézetet­ összegező Izsák-ciklus­ban —, nem tudni, hogy a félasz­­szoná­ncnak se tekinthető rím ke­resett disszonancia-e vagy költői ügyetlenség. (Főleg a ritmikailag eltérő hosszúságú hangzók rímel­­tetése visszás, például: mezőn — mentjük föl; kése alá — leheljen rá; puputevét — szerződését stb.) Persze. Takács Imre eleve kivédi ezt a kifogást a Versírásról című versében, mely a költő és a nyelv viszonyáról meggondolkoztató, meggyőzőnek tetsző ars poeticát ad elő. Azt mondja: „a személyiséggé vált költemény”. ..személyiséggé szervezett nyelv”. Lefordítva — hi­szen az előzmények nélkül ez alig érthető —: a személyiséggé, a nyelv „betörése” árán egyedivé tett vers — amilyen például A vén czigány, hogy Takács példáját idézzem — a nyelvnek is, a költői hatásnak is külön egyedi törvé­nyeit teremti meg s teszi érvényes­sé. Ami igaz, persze —de csak ak­kor, ha már a vers valóban egyedi­vé, „személyiséggé” s hozzáteszem: nemzeti közkinccsé lett, mint A vén czigány. Nem pedig eleve és mindig. Rendben van. Nem teszem hát szóvá Takács nehézkes, gyötrő nyelvhasználatát (nyelvünk hajlé­konyabb, „betörése” nélkül is ké­pes arra a szolgálatra, amit kíván tőle), mert nyilván a fentieket is­mételné meg válaszul. És bármi furcsa kénytelen volnék fejet haj­tani érvelése előtt, mert ha ver­seinek nagyobb része egyelőre vi­tatható is, sajátos vállalkozásában van azért meggyőző megvalósulás. Takács Imre elfogadtatja magát. Elfogadtatja a maga darabos köz­lésmódját. S van annyira vizsgáló­dó, önemésztő, kritikus alkat, hogy költői kibontakozásának megtalál­ja az eredményesebb formáit. Aho­gyan antagonizmusokon áthaladó kereséseiben — melyek előző köte­tével szemben nem szociális, ha­nem inkább létproblémákat boly­gatnak — magával és a világgal küzdve, jövőt szolgáló igazságokra jut. VERSESKÖNYVRŐL - VERSESKÖNYVRE „A vén czigány" két olvasata Lengyel Gyula: Paradicsom 1979. MÁRCIUS 3. ■ Boldizsár Iván: Szépecske haza (Móra—Kozmosz, 322 old.) „Lassú autó-ügetéssel” távolo­dom a fővárostól — ízlelgetem a jellegzetesen boldizsáros kifeje­zést, s azon tűnődöm, nem min­den kajánság nélkül, mit írna Boldizsár Iván erről a tájról. Mert az M 5-ös mentén nincs túl sok látnivaló. Egy-két múlt­századi udvarház szegélyezi az utat (anglia hasonlít a Magas- Provence-i kastélymodellre, a vi­lágutazó kedvenc mértékegységé­re), Lajosmizse táján hangos ta­­nyacsárda és kihalt tanyamú­zeum, Kecskeméten volna éppen Látványosság, de az új szakasz kikerüli a várost, lejjebb a Kis­kun Múzeum szolgál némi érde­kességgel, néhány kilométerrel arrébb pedig a pusztaszeri emlék­hely növeli — valamelyest — a rónaság „értékét”. Ez az Alföld, a klasszikus magyar alföld, amely nekem gyermekkori kóborlásokat, jelentéktelenségükben jelentős életmozzanatokat jelent, a buda­pesti születésű Boldizsár Ivánnak képzett á­rsításokat. A Szépecske haza szerzője ugyanis nem hagy­ja ki ezt a vidéket sem, igaz, be­vallja: Kalocsa felé haladtában véletlenül tévedt errefelé. Húsz­egynéhány kilométer után vissza is kanyarodik a dunamelléki út­ra, Alsónémedi és Ócsa között azonban a következő asszociáció­kat sikerül cikkláncba fűznie: Heine, Ady, a harmincas évekbeli falukutató mozgalom, a tévé meg a fiatalok, az európai művelődési miniszterek helsinki tanácskozá­sa, továbbá Szekfü Gyula („Va­lahol utat tévesztettünk”). A könnyed, kissé frivol jegyzet annak idején, újságban olvasva is hangulatosnak tetszett, most, a kötetben még inkább az. A me­­sélés kedvű utazó személyiség­nyomait viseli, mégsem monda­nám, hogy igazán jellemzi íróját. Már csak azért sem, mert a Ma­gyar Hírek­ben, valamint az Élet és Irodalomban megjelent cikkek gyűjteménye arról árulkodik, hogy csupán a módjával kivá­lasztott, összeillesztett képzettár­sítások csiholnak érzelmet az ér­deklődőből És gyanítom, Boldi­zsár Ivánból is, elvégre nem eről­teti az alföldjárást. „Érzelmes földrajzot írtam, nagy fehér fol­tokkal” — így vállalja egyoldalú­ságát, s inkább igazi és választott szülőhelyén, Budapesten és a Ba­laton körül kalauzol bennünket. A Belváros, a Vár, a magyar ten­ger minden zegét-zugát ismeri, a szuvenír mögött felfedezi a víz­­h­ez-égh­ez-tá­j­hoz-házh­oz-haszná­­lati tárgyakhoz kötődő embert, a magyarosdi mögött a magyart. A szemlélőből egyszeriben részt­vevő lesz: pallérozott szociográfus kérdezősködik, felesel, ironizál, frivolkodik , a műveltségmor­zsák laktató szellemi táplálékká nemesülnek. Hatásos, már-már könnyeztető példa erre egy bra­vúros oroszlánológiai összehason­lítás. Boldizsáros leleménnyel, kompara­tisztikai alapon vizsgál­­tatik a lánchíd­ kőoroszlán meg a brit királyi címerállat, a német városcímerek szokványos motí­vuma és a koppenhágai parkőrző, a velencei tátottszájú meg a ba­­latonmenti kisöcs. Szinte zavarba ejtő a g­lobetrotteri szóáradat, amikor egy váratlan tanulság mederbe tereli a gondolatot: „Ki­csi a litéri oroszlán, tatár is lát­ta, talán megkarcolta, török is dúlta, talán janicsárszablya vágta le a fél fülét, vagy csak az eső mosta, omlasztotta, a kétszázéves befalazás malterja­­ marta fejét, testét. így is, sérülten, de nem csonkán, őrzi névtelen mesteré­nek keze ügyességét és hűségét évszázadának művészeti anya­nyelvéhez, amely közös volt Itá­liában, Franciaországban és Ma­gyarországon is.” Elképzelem, miként válik köz­írássá a magántapasztalat Mi­után szerzőnk hazatér valame­lyik külföldi kongresszusról — hetenként, mondjuk, kétszer —, az első autócsárdához köti Re­nault 4 nevű paripáját az ivóban gépiesen magyarra fordítja a rosszul szövegezett angol, francia, német, esetleg szuahéli nyelvű feliratot, s máris fogalmazza a legközelebbi újságjegyzet glosz­­szabetétjét: a külföldieknek meg nem engedett területi­ felirat hi­degháborús időkre emlékezteti a vendégeket, holott mindössze ar­ról van szó, hogy a nyitás orszá­gában valakit izgalomból enged­tek át a középfokú nyelvvizsgán. Hasonló példák tucatjai bizonyít­ják, hogy az itthon is honos vi­lágutazó állhatatosan berzenkedik a beszűkülés ellen. A nyitás leg­különbözőbb szinonimáit kapcsol­ja nagyvilági és kistáji élményei­hez, hogy érzékeltesse a korszerű hazafiság mibenlétét. Pontos meg­figyelésekből, hiteles párhuza­mokból, tartalmas csevegésekből és gördülékeny stílusból ötvöződik a városi hagyományokon nevel­kedett, falukutató tapaszalatok­­ban bővelkedő Boldizsár Iván szemlélete: az Angliából megtért Széchenyi hajdanában még saj­nálkozhatott a csúnyácska házán, mi azonban már legalábbis szé­pecskének nevezhetjük a lankás­­hegyes Magyarországot. Hozzáte­szem: az alföldest is. Zöldi László ÉRZELMES FÖLDRAJZ 11 ­ Magyaré Odesszában Bízvást nevezhető Odessza kutatójának Péter László. Sze­gedi lévén, kat évtizeden át kereste a szovjet testvérváros történelmének magyar vonat­kozásait, s miután a sajtóban apránként beszámolt gyűjtő­munkája eredményeiről, most — a Somogyi Könyvtár kiadá­sában megjelent — könyvében is közreadta tapasztalatait Megtudhatjuk, milyen sok magyar — köztük mennyi mű­vész — került kapcsolatba a távoli és a közelebbi múltban a vonzó, Fekete-tenger parti várossal. A sort Orlay János, Pál cár háziorvosa kezdte, akit 1826-ban az odesszai Richelieu-akadémia igazgató­jává neveztek ki. A bécsi Ma­gyar Kurir 1828. november 4- én közli Orlay Odesszából ér­kezett levelét, amelyhez egy „butellia” bort mellékelt a szerkesztőségnek, egy felső­kaukázusi Magyar nevű falu­ból. Azonban a kor közleke­dési — vagy csomagolástech­nikai? — viszonyai következ­tében a jeles küldeménynek csak az illata érkezett meg Bécsbe. A kötetbe gyűjtött cikkek­ből kiderül továbbá, hogy a magyar irodalomból orosz nyelven először Berzsenyi Dá­niel A táncok című versét tol­mácsolták, méghozzá Odesz­­szában, hogy a dorozsmai születésű Jerney János akadé­mikus a magyarság ázsiai ro­konai után kutatva 1844. jú­lius 3-án Odesszából küldte első levelét, hogy Odesszának is vannak magyar szülöttei, s hogy 1918-ban magyar vörös­katonák is részt vettek Odessza védelmében. A könyv figyelemre méltó irodalmi vonatkozású adatok­ban is bővelkedik: Ady Odesz­­sza és Cannes című cikkének, Kiss József Odessza és a Knyáz Potemkin című versé­nek keletkezési körülményei­ről; Bartók 1929-es szovjet hangverseny körútjáról; Illyés Gyula 1934-ben írt Oroszor­szág című könyvének odesz­­szai vonatkozásairól, Balázs Béla 1935—36-os odesszai tar­tózkodásáról, Veres Péter 1950. évi ukrajnai kolhozláto­gatásáról érdekes, dokumen­tumértékű epizódokkal gazda­gítja ismereteinket a könyv. H. V. A.

Next