Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám - Lengyel Balázs: „A vén czigány” két olvasata • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Jobbágy Károly: Szentendrei búcsú (Szépirodalmi) | Takács Imre: Kísérlet kavocsikkal (Szépirodalmi) (11. oldal) - H. V. A.: Magyarok Odesszában (11. oldal) - Lengyel Gyula: Paradicsom • kép (11. oldal) - Zöldi László: Érzelmes földrajz • könyvkritika • Boldizsár Iván: Szépecske haza (Móra-Kozmosz) (11. oldal)
LENGYEL BALÁZS: ■ Jobbágy Károly: Szentendrei búcsú (Szépirodalmi, 142 old.) Takács Imre: Kísérlet kavicsokkal (Szépirodalmi, 124 old.) Jobbágy Károly a Szentendrei búcsú című új kötetében az egyik vers előtt mottóként idézi Gyulai Pálnak 1854-ből azt a levelét, amelyben A vén czigány kéziratáról számol be Arany Jánosnak. A vén czigány................ az öregnek (mármint Vörösmartynak) egész elkeseredett kedélyét fölleplezi, nagyon szép, de fájdalmas oly alakban, mint írva van aligha megjelenhet, s kérdés, az öreg fog-e változtatni rajta? Szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.” Vessünk egy újabb pillantást a dátumra: 1834. A Bach-korszak. Az, hogy Vörösmarty nem tartozik e legújabb kor költői közé, pontosan az ellenkező értékelést jelenti Gyulai tollából, mintha Schöpflin írná ugyanezt egy kortársáról a huszadik század tizes éveiben. Nem, nem kell szégyenkeznünk az egész kritikusi szakma nevében, hogy a szakma legnagyobbja lesajnálta volna századokra fénylő remekműve kapcsán a „szegény öreget”. És mégis a félreértésre, félreértetésre, a titkos párhuzamok sejtetésére nyílik itt valami csekély lehetőség. Mérlegelni vagyok kénytelen, amikor Jobbágy Károly költészetéről írok. Magát a költőt aligha kell bemutatnom. Harmincnégy éves korában, 1954-ben Feltámadás címen jelent meg első kötete, azóta rendszeresen publikál, ez a hetedik verseskönyve. Az olvasók tudják, könnyedén, simán versel, s azt írja meg a versben, ami pillanatnyilag közvetlenül foglalkoztatja, ami történt vele vagy benne. A gyors, spontán reakcióit. Verse direkt kapcsolatban van az élménnyel, egy áramkörön, egy feszültségen van vele; a tartós belső kontempláció transzformáló, felerősítő működése elenyésző. Jobbágy Károly elmondja — s ha erősebb az élmény, lendülettel, verve-vel mondja el —, hogy mit érzett. Nem ábrázolja, nem szuggerálja és — a tömörítés eszközeivel, a jelképek erejével — nem erőszakolja rá az olvasóra. Ezzel a módszerével szó szerinti értelemben találó az idézete: „ő sem tartozik a legújabb kor költői közé”. Egy-egy időszakban azonban nemcsak a koron uralkodó, hanem számos más stílus is érvényes. Ha vannak is meghatározó tendenciák, írni, kifejezni magunkat — Istennek hála —, sokféleképpen lehet. Ismert eszközökkel, az esztétikai hatáskeltés már begyakorlott mozdulatával is. Jobbágy Károly eszközei — könnyed rímelés, behízelgő ritmus, módjával alkalmazott, szolid kép — az adott dallamos, kifejtő formakultúrában kimunkáltak, hatásosak. Versének hagyományosan felépített,világos menete van, rendszerint jól előkészített csattanóval a végén. Nem akar másnak látszani, mint ami sorai nem rejtenek többet azonnal felfogható tartalmuknál, de a célbavett tartalmat tisztán kiadják. Ahogyan a Modern pék című versében a „modernek” ellen éllel mondja, ő mai lisztből süt kenyeret, mai tűz melegénél — éspedig mindenki számára. Kenyere azonban korántsem olyan „lágy és szájban elomló”, mint ahogyan gondolja, s mint ahogyan szembeállítja más költők „rideg, sziklához hasonló” kenyerével. A Szentendrei búcsú formájában harmonikus, tartalmaiban már nem. Mind az egyéni lét, mind a nemzeti-közösségi konfliktushelyzetek utáni, nehezen oldódó állapotában merül fel benne, öregedés-tudat, halálfélelem, sikerek utáni kifosztottság, bizonyos dezillúzió jelöli a kötet érzelmi alapszínét, melyben nemzeti létünk fájdalmas pillanatai, Vörösmarty ősze — így kerül szó A vén czigányról — vagy Radnóti pusztulása is fokozzák a sötét tónust. Ebben a megkeseredésben a szerelmes verseknek egy szép csokra jelent csak szigetet — a kötet erényeit hathatósan gyarapítva. Természetes, hogy ötven év fölött nem éltethetnek többé szép, de naív illúziók. Az átértékelésnek vagyunk tanúi a Szentendrei búcsúban. De ez a költőileg termékeny folyamat valahogy félrecsúszik és átvált a mai költészet elleni ingerültségbe. Azt nevezi Jobbágy sommásan fülsiketítő vad zenének. Versek sorában küzd ellene — többek között a mottójában Gyulai-levelet idéző versben is. Kétszer is elmondja, hogy „az értelmes beszéd jelenti a költészet lényegét” s nem sok türelmet tanúsítva megállapítja: „De itt egy új nyelv új törvénye szól — a versformájú zűr soraiból’. Amire nem lehet mást felelni: kinél zűr szól, kinél nem az, hanem az új közlésmódban új közlés. Jobbágy Károlynak, persze, szíve joga, hogy védje a saját közlésmódját. Attól már óvnám azonban, hogy kizárólagosnak tartsa. Hogy költőtársaitól, is azt kívánja, tekintsék az egyszerű, az avatatlan versolvasót ideálnak. Rendben van, ha ő e mellé a képzelt olvasó mellé „ül oda”, s ahogyan spontán költőhöz illik, közli magát. Ápoltan, egyensúlyosan, többnyire hatásosan azt mondja, ami átfut rajta, „azt tudja írni, ami a szívén fekszik”. ., Csak nem szabad azt képzelni: az fekszik a szívén, ami az öreg Vörösmartynak. Takács Imre érdes költő. Amit mond, többnyire felzaklató, kegyetlen. „Egyáltalában nem arra való figura — idézhetném reá Kassákot —, hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa őket kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre.” Olyan költő, aki csaknem minden téren feloldhatatlan ellentéteket lát, a létezés, az erkölcs, az ember önmegvalósítása, a szerelem és természetesen a költői működés területén. íme, egy kis gyűűjtemény kinin-ízű axiómáiból: „Létezik-e hely, ahol én is létezem még?" „Az ember agyveleje a legjobb edény, beleillik millióféle szenvedés." „A cserélhetetlen idegsejtek sérülésekkel írják a volt időt." „A hazugság atomfelhője alatt — elveszett régi arcom pernyére száll. — Nem sült ki mégsem a szemem, látom a sötétséget." Vég nélkül folytathatnám, de már csak a költészetre vonatkozólag hozok fel egy utolsó példát: „Eladnivalóm nincs más, csak költemény — , de szólnék a vevőnek: ne vegye meg!" Mindez, természetesen, nem egy filozófiai álláspont jelzése — ily irányban félremagyarázás egyberakni a kiragadott részeket — hanem csupán egy közérzet körvonalazása. Komisz közérzete. Mozgásirányát, mechanizmusát általánosítani lehet A zöld bronzfal című versből: „Csókollak és kényszeredetten gondolkozom — gondolatkényszer alatt elrombolom — ami lehetne pedig az élményem.” Így él a világban. Illúziótlanul. Gyanakvón. Mindent megkopogtatva. Minden szép felszín mögött a benti mély, fonák és ellenséges visszhangjait lesve. Mégis, e sajátos maga-át-nem-adással megismerésre törve, önmaga sérülése árán is tudni akarva. Aki a költészetben a szép idilljére, vagy szerényebben, a világ megnyugtató művészi elrendezésére vágyik, annak Takács Imre verseit nem kellemes olvasnia. Még a szerelem témájában is kínosat, gyötrőt vagy emberileg lefokozót kap. Viszont, ha valaki szereti a versben a valóság erős plasztikus rajzát, bármi „költőietlen” is, az talál magának valót: „A rókázást utánzó hang a hídon — korosztályom tiszteletére fölbicsaklik — fölkurrog, földkákol és földöffen. — A madár is hanggal jelöli — birtoka határait.” Takács Imre azonban nemcsak a tartalmai miatt érdes, hanem a kifejezésmódja miatt is az. A kellemes hangzás, a zene szokott eszközelit (különösen a Kísérlet, kavicsokkal című kötete első ciklusában) szinte teljességgel elveti, s főként képpel, jelképpel, párhuzamot teremtő kapcsolással, a megtestesített gondolatmenet vonzásával kíván költői hatást elérni. Érdekes módon, többet, zavartalanabbat — helyenként szuggesztívat —, ér így el, mint korábbi, gyakrabban rímelő kószákéban. Itt a szikár, zenétlenített szabadvers az agyagsúlyú, göcsörtösen kibomló tartalomnak természetes formája. Ott, ahol azonban kötöttebb vebben módjával, de rímel —például a nagyobb vállalkozásinak szánt és világnézetet összegező Izsák-ciklusban —, nem tudni, hogy a félaszszonáncnak se tekinthető rím keresett disszonancia-e vagy költői ügyetlenség. (Főleg a ritmikailag eltérő hosszúságú hangzók rímeltetése visszás, például: mezőn — mentjük föl; kése alá — leheljen rá; puputevét — szerződését stb.) Persze. Takács Imre eleve kivédi ezt a kifogást a Versírásról című versében, mely a költő és a nyelv viszonyáról meggondolkoztató, meggyőzőnek tetsző ars poeticát ad elő. Azt mondja: „a személyiséggé vált költemény”. ..személyiséggé szervezett nyelv”. Lefordítva — hiszen az előzmények nélkül ez alig érthető —: a személyiséggé, a nyelv „betörése” árán egyedivé tett vers — amilyen például A vén czigány, hogy Takács példáját idézzem — a nyelvnek is, a költői hatásnak is külön egyedi törvényeit teremti meg s teszi érvényessé. Ami igaz, persze —de csak akkor, ha már a vers valóban egyedivé, „személyiséggé” s hozzáteszem: nemzeti közkinccsé lett, mint A vén czigány. Nem pedig eleve és mindig. Rendben van. Nem teszem hát szóvá Takács nehézkes, gyötrő nyelvhasználatát (nyelvünk hajlékonyabb, „betörése” nélkül is képes arra a szolgálatra, amit kíván tőle), mert nyilván a fentieket ismételné meg válaszul. És bármi furcsa kénytelen volnék fejet hajtani érvelése előtt, mert ha verseinek nagyobb része egyelőre vitatható is, sajátos vállalkozásában van azért meggyőző megvalósulás. Takács Imre elfogadtatja magát. Elfogadtatja a maga darabos közlésmódját. S van annyira vizsgálódó, önemésztő, kritikus alkat, hogy költői kibontakozásának megtalálja az eredményesebb formáit. Ahogyan antagonizmusokon áthaladó kereséseiben — melyek előző kötetével szemben nem szociális, hanem inkább létproblémákat bolygatnak — magával és a világgal küzdve, jövőt szolgáló igazságokra jut. VERSESKÖNYVRŐL - VERSESKÖNYVRE „A vén czigány" két olvasata Lengyel Gyula: Paradicsom 1979. MÁRCIUS 3. ■ Boldizsár Iván: Szépecske haza (Móra—Kozmosz, 322 old.) „Lassú autó-ügetéssel” távolodom a fővárostól — ízlelgetem a jellegzetesen boldizsáros kifejezést, s azon tűnődöm, nem minden kajánság nélkül, mit írna Boldizsár Iván erről a tájról. Mert az M 5-ös mentén nincs túl sok látnivaló. Egy-két múltszázadi udvarház szegélyezi az utat (anglia hasonlít a Magas- Provence-i kastélymodellre, a világutazó kedvenc mértékegységére), Lajosmizse táján hangos tanyacsárda és kihalt tanyamúzeum, Kecskeméten volna éppen Látványosság, de az új szakasz kikerüli a várost, lejjebb a Kiskun Múzeum szolgál némi érdekességgel, néhány kilométerrel arrébb pedig a pusztaszeri emlékhely növeli — valamelyest — a rónaság „értékét”. Ez az Alföld, a klasszikus magyar alföld, amely nekem gyermekkori kóborlásokat, jelentéktelenségükben jelentős életmozzanatokat jelent, a budapesti születésű Boldizsár Ivánnak képzett ársításokat. A Szépecske haza szerzője ugyanis nem hagyja ki ezt a vidéket sem, igaz, bevallja: Kalocsa felé haladtában véletlenül tévedt errefelé. Húszegynéhány kilométer után vissza is kanyarodik a dunamelléki útra, Alsónémedi és Ócsa között azonban a következő asszociációkat sikerül cikkláncba fűznie: Heine, Ady, a harmincas évekbeli falukutató mozgalom, a tévé meg a fiatalok, az európai művelődési miniszterek helsinki tanácskozása, továbbá Szekfü Gyula („Valahol utat tévesztettünk”). A könnyed, kissé frivol jegyzet annak idején, újságban olvasva is hangulatosnak tetszett, most, a kötetben még inkább az. A mesélés kedvű utazó személyiségnyomait viseli, mégsem mondanám, hogy igazán jellemzi íróját. Már csak azért sem, mert a Magyar Hírekben, valamint az Élet és Irodalomban megjelent cikkek gyűjteménye arról árulkodik, hogy csupán a módjával kiválasztott, összeillesztett képzettársítások csiholnak érzelmet az érdeklődőből És gyanítom, Boldizsár Ivánból is, elvégre nem erőlteti az alföldjárást. „Érzelmes földrajzot írtam, nagy fehér foltokkal” — így vállalja egyoldalúságát, s inkább igazi és választott szülőhelyén, Budapesten és a Balaton körül kalauzol bennünket. A Belváros, a Vár, a magyar tenger minden zegét-zugát ismeri, a szuvenír mögött felfedezi a vízhez-éghez-tájhoz-házhoz-használati tárgyakhoz kötődő embert, a magyarosdi mögött a magyart. A szemlélőből egyszeriben résztvevő lesz: pallérozott szociográfus kérdezősködik, felesel, ironizál, frivolkodik , a műveltségmorzsák laktató szellemi táplálékká nemesülnek. Hatásos, már-már könnyeztető példa erre egy bravúros oroszlánológiai összehasonlítás. Boldizsáros leleménnyel, komparatisztikai alapon vizsgáltatik a lánchíd kőoroszlán meg a brit királyi címerállat, a német városcímerek szokványos motívuma és a koppenhágai parkőrző, a velencei tátottszájú meg a balatonmenti kisöcs. Szinte zavarba ejtő a globetrotteri szóáradat, amikor egy váratlan tanulság mederbe tereli a gondolatot: „Kicsi a litéri oroszlán, tatár is látta, talán megkarcolta, török is dúlta, talán janicsárszablya vágta le a fél fülét, vagy csak az eső mosta, omlasztotta, a kétszázéves befalazás malterja marta fejét, testét. így is, sérülten, de nem csonkán, őrzi névtelen mesterének keze ügyességét és hűségét évszázadának művészeti anyanyelvéhez, amely közös volt Itáliában, Franciaországban és Magyarországon is.” Elképzelem, miként válik közírássá a magántapasztalat Miután szerzőnk hazatér valamelyik külföldi kongresszusról — hetenként, mondjuk, kétszer —, az első autócsárdához köti Renault 4 nevű paripáját az ivóban gépiesen magyarra fordítja a rosszul szövegezett angol, francia, német, esetleg szuahéli nyelvű feliratot, s máris fogalmazza a legközelebbi újságjegyzet gloszszabetétjét: a külföldieknek meg nem engedett területi felirat hidegháborús időkre emlékezteti a vendégeket, holott mindössze arról van szó, hogy a nyitás országában valakit izgalomból engedtek át a középfokú nyelvvizsgán. Hasonló példák tucatjai bizonyítják, hogy az itthon is honos világutazó állhatatosan berzenkedik a beszűkülés ellen. A nyitás legkülönbözőbb szinonimáit kapcsolja nagyvilági és kistáji élményeihez, hogy érzékeltesse a korszerű hazafiság mibenlétét. Pontos megfigyelésekből, hiteles párhuzamokból, tartalmas csevegésekből és gördülékeny stílusból ötvöződik a városi hagyományokon nevelkedett, falukutató tapaszalatokban bővelkedő Boldizsár Iván szemlélete: az Angliából megtért Széchenyi hajdanában még sajnálkozhatott a csúnyácska házán, mi azonban már legalábbis szépecskének nevezhetjük a lankáshegyes Magyarországot. Hozzáteszem: az alföldest is. Zöldi László ÉRZELMES FÖLDRAJZ 11 Magyaré Odesszában Bízvást nevezhető Odessza kutatójának Péter László. Szegedi lévén, kat évtizeden át kereste a szovjet testvérváros történelmének magyar vonatkozásait, s miután a sajtóban apránként beszámolt gyűjtőmunkája eredményeiről, most — a Somogyi Könyvtár kiadásában megjelent — könyvében is közreadta tapasztalatait Megtudhatjuk, milyen sok magyar — köztük mennyi művész — került kapcsolatba a távoli és a közelebbi múltban a vonzó, Fekete-tenger parti várossal. A sort Orlay János, Pál cár háziorvosa kezdte, akit 1826-ban az odesszai Richelieu-akadémia igazgatójává neveztek ki. A bécsi Magyar Kurir 1828. november 4- én közli Orlay Odesszából érkezett levelét, amelyhez egy „butellia” bort mellékelt a szerkesztőségnek, egy felsőkaukázusi Magyar nevű faluból. Azonban a kor közlekedési — vagy csomagolástechnikai? — viszonyai következtében a jeles küldeménynek csak az illata érkezett meg Bécsbe. A kötetbe gyűjtött cikkekből kiderül továbbá, hogy a magyar irodalomból orosz nyelven először Berzsenyi Dániel A táncok című versét tolmácsolták, méghozzá Odeszszában, hogy a dorozsmai születésű Jerney János akadémikus a magyarság ázsiai rokonai után kutatva 1844. július 3-án Odesszából küldte első levelét, hogy Odesszának is vannak magyar szülöttei, s hogy 1918-ban magyar vöröskatonák is részt vettek Odessza védelmében. A könyv figyelemre méltó irodalmi vonatkozású adatokban is bővelkedik: Ady Odeszsza és Cannes című cikkének, Kiss József Odessza és a Knyáz Potemkin című versének keletkezési körülményeiről; Bartók 1929-es szovjet hangverseny körútjáról; Illyés Gyula 1934-ben írt Oroszország című könyvének odeszszai vonatkozásairól, Balázs Béla 1935—36-os odesszai tartózkodásáról, Veres Péter 1950. évi ukrajnai kolhozlátogatásáról érdekes, dokumentumértékű epizódokkal gazdagítja ismereteinket a könyv. H. V. A.