Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-31 / 13. szám - Takács Ferenc: Damoklész tartalék kardja • reflexió • Losonczi Ágnes: Életünk, ahogy éljük (ÉS 1979. február 10.) (6. oldal) - Botka Ferenc: Búcsú Szalai Imrétől • nekrológ (6. oldal) - Bartha Gábor: Verebek (6. oldal) - Dragan Rumenčič: fotómontázsa • kép • Dragan Rumenčič (Jugoszlávia) (6. oldal)

BÚCSÚ SZALAI IMRÉTŐL Ifjúkora Kővágóörsön, abban a házban telt, amely otthont adott az 1848-as szabadságharc katona­­költőjének, Bozzai Pálnak. A kö­rülötte kerengő legendák meg­ragadták az ifjú képzeletét, s a hazájáért küzdő forradalmárt örök emberi példaképpé emelték számára. Szabadságvágy és ne­mes áldozatvállalás példái alakí­tották ki ifjúkora magatartásvi­lágát. Semmi meglepő tehát abban, hogy egyetemi hallgatóként már a Galilei-kör tagjai közt találjuk, s hogy lelk­esen menetel az 1918- as, 19-es forradalmak­ tüntetésein, felvonulásain. S törvényszerű az is, hogy nem érzi jól magát a huszas évek Ma­gyarországán. A többi elége­detlen fiatallal együtt az iroda­lom területén keresi a kiutat, a megoldást. Folyóiratuk: az avant­gárd jegyében induló Magyar írás. A lap munkatársa volt Szalai Imre unokatestvére, Lakatos Pé­ter Pál is, aki az ő hatása alatt lett lázadóból forradalmár. S e körben találjuk József Attilát is, akit mindkettejükhöz baráti szá­lak fűznek. Néhány évvel később, miután építészmérnöki diplomát szerzett, már művészi rovatvezető egy újabb folyóiratvállalkozásnál, a Kortársnál, amelynek főmunka­társa a másik barát: Radnóti Miklós. Közben önálló kötetei is beértek. 1927-ben tette közzé A nappalokba költözöm címmel verseit, egy évtizeddel később pedig az Elhagyott jászol elbe­szélésgyűjteményét A felszabadulás után Szalai Imre építészmérnökként dolgo­zott, folytatva azonban képzőmű­vészeti és publicisztikai tevé­kenységét. Nyugdíjazását köve­tően mint irodalomtörténész is bemutatkozott. Irt ifjúkora fo­lyóiratairól, a Magyar írásról és a Kortársról, megrajzolta Laka­tos Péter Pálnak és szerkesztő­kollégájának, Supka Gézának portréját hosszú tanulmányban foglalta össze az IGÉnek, az Írók Gazdasági Egyesületének a történetét, s nemrég jelent meg kismonográfiája a Vajda János Társaságról. E munkáit a lelki­ismeretesség és a lírai beleérzés jellemezte. Portréi, visszaemlékez­­ései nemcsak hitelesek — ha tükrei egyéniségeinek is: az igaz­ságszeretetnek, a tisztességnek és a jótakarásnak. Szerény életének alkotó elemei, amelyek már csak a művekben élnek tovább. Most lett volna nyolcvanöt éves. Botka Ferenc (ÉLET ÉSI□ ★ Damoklész tartalék kardja Életünk, ahogy éljük címmel iz­galmas interjúban számolt be az Élet és Irodalom február 10-i szá­mában szociológiai „valóságkutatá­sairól” Losonczi Ágnes. Végigjárva életmódunk lankás tájait, eljutott az emberi egészség látszólag egy­szerű, de valójában nagyon össze­tett kérdéséig. Érdekes paradoxon ez: a legegyszerűbbet a legrafinál­tabb módszerekkel lehet csak meg­közelíteni, különben étlen-szomjan marad a jámbor kutató, így va­gyunk az egészséggel is. Már a meghatározása sem olyan könnyű, mint gondolnánk. Sokszáz népi mondás gyűjthető össze („fő az egészség”, „a tisztaság fél egészség”, „az egészség nagy kincs, ha nincs” stb.) és többezer bölcs definíció ta­lálható a legkülönfélébb tudomá­nyos kézikönyvekben. Hogyan lehet az egészséget meg­tartani vagy visszaszerezni? Ez volt — és ma is ez a kérdések kérdése? Ahányféleképpen az egészség megromolhat, annyiféle a gyógy­mód. Ahogy haladunk előre a civi­lizáció dzsungelében, úgy egyre jobban előtérbe kerül egy sajátos „gyógymód”: a mozgás. Divat lett a testmozgást emlegetni, a mozgás­­szegénységgel magyarázkodni és fenyegetőzni. Persze, akadnak megrögzött optimisták is, akik le­gyintenek az egészre, s vannak, akik zsíros falatokat nyelve ol­vassák a korszerű táplálkozást hir­dető újságcikket. Némelyek mo­dern valláspótléknak tekintik az egészségügyi ismeretterjesztést, amely tilt mindent, ami jó. „Ha már a pokol tüze elavult, ott van­nak Damoklész tartalék kardjai” — írta nemrég Váncsa István e lap hasábjain. Damoklész tartalék kardja lett a mozgásszegénység is. Sajnos. Azért tettem ezt a kitérőt, mert szeretnék elzárkózni azoktól, akik fenyegetik a békés polgárt: „Mo­zogj, különben infarktust kapsz!” Nem akarok a testedzés hígagyú, önjelölt prófétájaként feltűnni, aki idegszállottan buzdítja fizikai akti­vitásra lusta­ embertársait. Az­ ilyen fellépés népszerűtlen, ráadásul majdnem teljesen hatástalan is. Hi­szen ott a klasszikus példa: mit ért a dohány és az alkohol ellen foly­tatott hadjárat? Süketek párbeszé­de: az emberiség egy része le (vagy rá) akarja beszélni a másik részét valamiről (vagy valamire). A testkultúra eleve hátránnyal in­dulna ebben a „párbeszédben”. A rák, az alkohol, a kábítószer, a do­hányellenes mozgalmak mellett a testedzés egyelőre „labdába sem rúghat”. Losonczi Ágnes írja leg­utóbbi könyvében: „... engem a mindennapi ember érdekel, az ő hétköznapjai. Nem mutatok neki utat és nem ítélkezem fölötte.” Írásommal én sem akarok ítélkez­ni, fenyegetni és hisztérikus páni­kot kelteni. Legfeljebb elgondol­koztatni ...★ 1. Egészség és testmozgás. Száz éve az egészséget — „a tanuló if­júság és minden műveltek” szá­mára — még úgy határozták meg, mint a betegség hiányát. Ma in­kább azt mondjuk: az egészség nem a zavarok hiánya, hanem ké­pesség a zavarok elviselésére. Eb­ből a megközelítésből világosan kö­vetkezik — legalábbis a szakembe­rek számára — a testedzés egész­ségügyi szerepe. De akadnak sokan, akiket a tények sem győznek meg. A kételkedőknek egy adalék a té­nyek mellé: az űrhajósok zsúfolt és maximálisan racionalizált napi­rendjében átlagban három óra in­tenzív testedzés szerepel. Leonov évente kétszázötven mezei futóed­zést tart, egy-egy űrséta előtt ezer kilométert kerékpározik és három­száz kilométert síel. Az űrkabin be­rendezésének tetemes részét jelenti a futásra és gyaloglásra alkalmas futószalag, expander és egyéb sporteszköz. Tudósok évek munká­jával igyekeznek minden űrhajó­tartozékot miniatürizálni. Valószí­nű, hogy a sportolás életbe vágóan fontos az asztronauta egészsége szempontjából, különben a konst­ruktőrök régen kidobták volna a kabinból az „űrtornatermet”, mint valaha a léghajóból a homokzsá­kot. Vajon miért csak a kozmosz­ban fontos a testmozgás? Nem ár­tana a Földet is űrkabinnak kép­zelnünk ... 2. Mi a teendő? A technikai ci­vilizáció, az életszínvonalemelke­dést következményeként adva van tehát egy új szükséglet: mestersé­gesen kell mozgatni izomrendsze­rünket. De hogyan? Kézenfekvő er­re a sport, amely a múlt század közepétől fokozatosan elterjedt. Csakhogy beszűkült is, ha úgy tet­szik : professzionizálódott. Néme­lyeknek fizikai terhelés­e milliók­nak látványosság. A mai verseny­­sport nem alkalmas az emberek ál­talános testedzésére. Nem is ez a feladata, hanem elsősorban az, hogy politikai presztízst adjon az országoknak és ideiglenes egzisz­tenciát nyújtson az egyéneknek. Minden más csak ez után követ­kezik. Persze, ott van még az is­kolai testnevelés és a diáksport. Csakhogy egyik sem megoldás. A heti három órára felemelt testne­velés sem képes a fiatalok mozgás­igényét kielégíteni, a felnőttek pe­dig ebből teljesen kiesnek. Egyet tehet az iskola — és ez távlatban nagyon lényeges —, egész életre szólóan megszeretteti a tanulókkal a testedzést. Nálunk a testkultúra harmadik nagy területe — a rekreáció, a la­kossági testedzés, régiesen: a tö­megsport — a leggyengébb, s en­nek fő oka éppen az, hogy nem szoktuk a szántást... Magyaror­szágon soha sem volt különösebb becsülete a fizikum rendszeres ed­zésének. Évszázadok óta a sze­gény családokban „az élet nem mó­ka, s nem talány”, hanem küzde­lem a létért; ide nem térhetett be a testkultúra, még vendégségbe sem. A jóbbimódúaknak pedig bü­dös volt a fizikai tevékenység, a rang tiltotta az alantas testmoz­gást, de még a vallás is. A polgári családokban legfeljebb „úri pasz­­szió”-ként sportolgattak, erre azonban érvényes Kosztolányi De­zső Úriasszony című versének kö­vetkező sora: „Úszik, repül és rit­mikus tornára jár... Mindent ab­bahagy.” Igen, az „abbahagyás” jellemzi hazai testnevelési, tested­zési szokásainkat és mozgalmain­kat. Kezdjük el hát végre a moz­gást, értsük és becsüljük meg, de a legfontosabb: ne hagyjuk abba. 3. Hol és mikor? A két rövid kér­dőszó súlyos gondokat takar, mégis úgy vélem: inkább lustaságunk ideologizálását szolgálja. Korunk egyik ellentmondása: nő a szabad­idő , egyre kevesebb az időnk. Nem feladatom az ellentmondást vizsgálni, egy azonban biztos: ami­re nagyon akarunk, arra mindig találunk időt. Most már csak az a kérdés, hogy hol mozogjunk? Szent-Györgyi Albert közismerten rendszeresen sportol. Amerikai há­za a tengerparton áll, a tudós reg­gel­ este úszik. Magyarországi tar­tózkodása alatt a margitszigeti Nagyszállóban megkérdezte tőle egy újságíró: mit csinál most, a négy fal közé zárva? Nobel-díja­sunk „Nobel-díjas” válasza: „Reg­gel és este erősítő gyakorlatokat végzek a szobámban. Miért, maga szerint mi kell a gimnasztikához, a testedzéshez?” 4. Érték vagy felesleges kínzó­eszköz? Az ember nézi az élspor­tolót álló- vagy mozgóképen, és felkiált: ez inkvizíció, ez antiihu­­mánus fakír-mutatvány! A kiéle­zett versengés, a mindenáron győz­ni akarás valóban el-eltorzítja a versenysportot, melyben a „telje­sítmény már nem a teljes ember ügye, a teljesség a rész szolgálatá­ba szegődött, áld el akar érni va­lamit, a rész diktatúráját nyögi” — ahogy Eörsi István írja az ÉS egy régebbi számában. Hol ebben az érték? — a kérdés, úgy tetszik, az idő előrehaladtával egyre inkább feltehető. Nagy baj, hogy néha ösz­­szekeverjük a versenysport negatí­vumával a testedzést. Pedig az utóbbi esetében éppen az ellenke­zőjéről van szó: a teljesség, az egész és egészséges személyiség szolgálatáról. Ennek az értéke vi­szont alig szorul magyarázatra. Losonczi Ágnes mondja a mun­káról: „A világ országaiban a ter­melő munkának még nincs is tár­sadalmi értéke, csupán mint egy­fajta természetadta cselekvés léte­zik. Az emberi munkát, mint min­dennek teremtőjét, a szocialista ideológia emelte ilyen magasra”. Jó lenne végre — a termelőmun­ka és az egészség egyik alapvető feltételét — a testkulturális tevé­kenységet is kiemelni a „természet­adta cselekvésből”, s a tudatos emberi élet értékei közé emelni. Hiszen a rendszeres testmozgás — érték. Nem föltétlenül pokol­ tor­náca vagy izzasztókúra, mint sokan hiszik, hanem örömélmény forrása. Aki nem hiszi , járjon utána. Végtére a séta is testedzés. Takács Ferenc Dragon Rumencic (Jugoszlávia) fotómontáz­sa VEREBEK Olvasom, hogy Hamburgban, a városi közraktárakban valóságos verébdinasztiák élnek. A kedve­sen szemtelen, szabad madár — nagy szó ez, hiszen az ember kö­zelében mert és tudott maradni — fedél alá költözött. Széttöri maga körül a tojás burkát, csu­pasz fiókaként az életbe lép. Eszik, tollasodik, nő, repülni ta­nul, nászt ül, költ. És betelvén az ideje, elpusztul, úgy, hogy nem is lát kék eget, nem hintázik fa­ágon, nem süti nap, nem áztat­ja eső, nem repül sohase szembe a széllel. Az első nemzedék önként vál­lalja ezt az életet, a második már tűri, a harmadik természe­tesnek hiszi a neki jutó világot. Álmélkodva olvasok, és nem tudom, hogy mi történne a rak­tárakban felnőtt madarakkal, ha kiűznék őket a paradicsomból? Mennyi idő kellene ahhoz, hogy a szárnyuk­ „megtanulja”, nem­zedékek kihagyásával újra érez­ze a szelet? Tűrnének-e hideget, fagyot, fajtájuk bölcs szemtelen­sége jóllakatná-e őket a kegyet­lenül puszta telekben? Nem tu­dom azt sem, hogy az elképzelt verébtársadalom ranglétráján melyik veréb áll fentebb — az-e, amelyiket vihar tép vagy az, amelyiket tetők védenek —, de biztos vagyok abban, hogy a pár­­választáskor kirobbant tusákban a szabad verebek volnának az erősebbek. Azok, amelyek köze­lebb vannak az éghez. Miért tesz nyugtalanná az alig hírnyi színes? Miért döbbentenek meg Déry Tibor töprengő jegy­zetei a városi madarak „elzüllé­­séről”? Azért, mert félek. Fiatal, alig húszéves legényke fekszik a mellettem levő kórházi ágyon. Láza nincs, fájdalma nincs, két nap múlva hazame­het. Karnyújtásnyira tőle az asz­talon halomnyi újság, könyv, de ő csak fekszik, félig nyitott sze­mel nézi a semmit Titkos poé­ta, lánglelkű álmodozó volna? Nem. Egyszerűen lusta, az ebéd­jét sem a társalgó asztalánál eszi meg. Törődnek vele, neki ez elég. Két napon át fekszik így. Jóllakott, mint a magtár vere­be. Látogatóm jön. Lelkendezve újságolja, hogy az új lakás, amit kapott, nagyszerű. A házukban bolt van. Húsz méternyire a buszmegálló, a busz egyenesen az üzemig viszi. Száz métert sem kell gyalogolnia naponta, és mert nem kell,, hát nem is gyalogol Egy új bérház még festékszagú lépcsőházát járom. Kutatgatok a megteremtett vagy megteremthe­tő életformák után. Akiknek gye­rekük van, sorra panaszolják, hogy nem merik leengedni őket a játszótérre, mert ott különböző korúak a gyerekek, mert ott kö­zel járnak az autók, mert a kicsi odalent csak rosszat tanul, rá­adásul kimelegedve jön fel. Az­tán megmutatják a „kárpótlást”,, a gyerekszobát, ahol a polcon ezerforintos csecsebecsék sora­koznak, érintetlenül. Egy adat: gyerekeink harminc százaléka alkalmatlan minősítést kap a katonai sorozáskor. Hamburg verebei? Az ember, miközben annyi nagyszerűt te­remt, valami lehangolót, valami kényszerrel-tűrtet is csinál. Félő, hogy teremt egy életformát, amelyből kizárja a napot, a sze­let, a megedző vihart, mert jól akar élni, mint a csarnoki veréb. Bartha Gábor 1979. MÁRCIUS 3.

Next