Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-31 / 13. szám - Takács Ferenc: Damoklész tartalék kardja • reflexió • Losonczi Ágnes: Életünk, ahogy éljük (ÉS 1979. február 10.) (6. oldal) - Botka Ferenc: Búcsú Szalai Imrétől • nekrológ (6. oldal) - Bartha Gábor: Verebek (6. oldal) - Dragan Rumenčič: fotómontázsa • kép • Dragan Rumenčič (Jugoszlávia) (6. oldal)
BÚCSÚ SZALAI IMRÉTŐL Ifjúkora Kővágóörsön, abban a házban telt, amely otthont adott az 1848-as szabadságharc katonaköltőjének, Bozzai Pálnak. A körülötte kerengő legendák megragadták az ifjú képzeletét, s a hazájáért küzdő forradalmárt örök emberi példaképpé emelték számára. Szabadságvágy és nemes áldozatvállalás példái alakították ki ifjúkora magatartásvilágát. Semmi meglepő tehát abban, hogy egyetemi hallgatóként már a Galilei-kör tagjai közt találjuk, s hogy lelkesen menetel az 1918- as, 19-es forradalmak tüntetésein, felvonulásain. S törvényszerű az is, hogy nem érzi jól magát a huszas évek Magyarországán. A többi elégedetlen fiatallal együtt az irodalom területén keresi a kiutat, a megoldást. Folyóiratuk: az avantgárd jegyében induló Magyar írás. A lap munkatársa volt Szalai Imre unokatestvére, Lakatos Péter Pál is, aki az ő hatása alatt lett lázadóból forradalmár. S e körben találjuk József Attilát is, akit mindkettejükhöz baráti szálak fűznek. Néhány évvel később, miután építészmérnöki diplomát szerzett, már művészi rovatvezető egy újabb folyóiratvállalkozásnál, a Kortársnál, amelynek főmunkatársa a másik barát: Radnóti Miklós. Közben önálló kötetei is beértek. 1927-ben tette közzé A nappalokba költözöm címmel verseit, egy évtizeddel később pedig az Elhagyott jászol elbeszélésgyűjteményét A felszabadulás után Szalai Imre építészmérnökként dolgozott, folytatva azonban képzőművészeti és publicisztikai tevékenységét. Nyugdíjazását követően mint irodalomtörténész is bemutatkozott. Irt ifjúkora folyóiratairól, a Magyar írásról és a Kortársról, megrajzolta Lakatos Péter Pálnak és szerkesztőkollégájának, Supka Gézának portréját hosszú tanulmányban foglalta össze az IGÉnek, az Írók Gazdasági Egyesületének a történetét, s nemrég jelent meg kismonográfiája a Vajda János Társaságról. E munkáit a lelkiismeretesség és a lírai beleérzés jellemezte. Portréi, visszaemlékezései nemcsak hitelesek — ha tükrei egyéniségeinek is: az igazságszeretetnek, a tisztességnek és a jótakarásnak. Szerény életének alkotó elemei, amelyek már csak a művekben élnek tovább. Most lett volna nyolcvanöt éves. Botka Ferenc (ÉLET ÉSI□ ★ Damoklész tartalék kardja Életünk, ahogy éljük címmel izgalmas interjúban számolt be az Élet és Irodalom február 10-i számában szociológiai „valóságkutatásairól” Losonczi Ágnes. Végigjárva életmódunk lankás tájait, eljutott az emberi egészség látszólag egyszerű, de valójában nagyon összetett kérdéséig. Érdekes paradoxon ez: a legegyszerűbbet a legrafináltabb módszerekkel lehet csak megközelíteni, különben étlen-szomjan marad a jámbor kutató, így vagyunk az egészséggel is. Már a meghatározása sem olyan könnyű, mint gondolnánk. Sokszáz népi mondás gyűjthető össze („fő az egészség”, „a tisztaság fél egészség”, „az egészség nagy kincs, ha nincs” stb.) és többezer bölcs definíció található a legkülönfélébb tudományos kézikönyvekben. Hogyan lehet az egészséget megtartani vagy visszaszerezni? Ez volt — és ma is ez a kérdések kérdése? Ahányféleképpen az egészség megromolhat, annyiféle a gyógymód. Ahogy haladunk előre a civilizáció dzsungelében, úgy egyre jobban előtérbe kerül egy sajátos „gyógymód”: a mozgás. Divat lett a testmozgást emlegetni, a mozgásszegénységgel magyarázkodni és fenyegetőzni. Persze, akadnak megrögzött optimisták is, akik legyintenek az egészre, s vannak, akik zsíros falatokat nyelve olvassák a korszerű táplálkozást hirdető újságcikket. Némelyek modern valláspótléknak tekintik az egészségügyi ismeretterjesztést, amely tilt mindent, ami jó. „Ha már a pokol tüze elavult, ott vannak Damoklész tartalék kardjai” — írta nemrég Váncsa István e lap hasábjain. Damoklész tartalék kardja lett a mozgásszegénység is. Sajnos. Azért tettem ezt a kitérőt, mert szeretnék elzárkózni azoktól, akik fenyegetik a békés polgárt: „Mozogj, különben infarktust kapsz!” Nem akarok a testedzés hígagyú, önjelölt prófétájaként feltűnni, aki idegszállottan buzdítja fizikai aktivitásra lusta embertársait. Az ilyen fellépés népszerűtlen, ráadásul majdnem teljesen hatástalan is. Hiszen ott a klasszikus példa: mit ért a dohány és az alkohol ellen folytatott hadjárat? Süketek párbeszéde: az emberiség egy része le (vagy rá) akarja beszélni a másik részét valamiről (vagy valamire). A testkultúra eleve hátránnyal indulna ebben a „párbeszédben”. A rák, az alkohol, a kábítószer, a dohányellenes mozgalmak mellett a testedzés egyelőre „labdába sem rúghat”. Losonczi Ágnes írja legutóbbi könyvében: „... engem a mindennapi ember érdekel, az ő hétköznapjai. Nem mutatok neki utat és nem ítélkezem fölötte.” Írásommal én sem akarok ítélkezni, fenyegetni és hisztérikus pánikot kelteni. Legfeljebb elgondolkoztatni ...★ 1. Egészség és testmozgás. Száz éve az egészséget — „a tanuló ifjúság és minden műveltek” számára — még úgy határozták meg, mint a betegség hiányát. Ma inkább azt mondjuk: az egészség nem a zavarok hiánya, hanem képesség a zavarok elviselésére. Ebből a megközelítésből világosan következik — legalábbis a szakemberek számára — a testedzés egészségügyi szerepe. De akadnak sokan, akiket a tények sem győznek meg. A kételkedőknek egy adalék a tények mellé: az űrhajósok zsúfolt és maximálisan racionalizált napirendjében átlagban három óra intenzív testedzés szerepel. Leonov évente kétszázötven mezei futóedzést tart, egy-egy űrséta előtt ezer kilométert kerékpározik és háromszáz kilométert síel. Az űrkabin berendezésének tetemes részét jelenti a futásra és gyaloglásra alkalmas futószalag, expander és egyéb sporteszköz. Tudósok évek munkájával igyekeznek minden űrhajótartozékot miniatürizálni. Valószínű, hogy a sportolás életbe vágóan fontos az asztronauta egészsége szempontjából, különben a konstruktőrök régen kidobták volna a kabinból az „űrtornatermet”, mint valaha a léghajóból a homokzsákot. Vajon miért csak a kozmoszban fontos a testmozgás? Nem ártana a Földet is űrkabinnak képzelnünk ... 2. Mi a teendő? A technikai civilizáció, az életszínvonalemelkedést következményeként adva van tehát egy új szükséglet: mesterségesen kell mozgatni izomrendszerünket. De hogyan? Kézenfekvő erre a sport, amely a múlt század közepétől fokozatosan elterjedt. Csakhogy beszűkült is, ha úgy tetszik : professzionizálódott. Némelyeknek fizikai terhelése millióknak látványosság. A mai versenysport nem alkalmas az emberek általános testedzésére. Nem is ez a feladata, hanem elsősorban az, hogy politikai presztízst adjon az országoknak és ideiglenes egzisztenciát nyújtson az egyéneknek. Minden más csak ez után következik. Persze, ott van még az iskolai testnevelés és a diáksport. Csakhogy egyik sem megoldás. A heti három órára felemelt testnevelés sem képes a fiatalok mozgásigényét kielégíteni, a felnőttek pedig ebből teljesen kiesnek. Egyet tehet az iskola — és ez távlatban nagyon lényeges —, egész életre szólóan megszeretteti a tanulókkal a testedzést. Nálunk a testkultúra harmadik nagy területe — a rekreáció, a lakossági testedzés, régiesen: a tömegsport — a leggyengébb, s ennek fő oka éppen az, hogy nem szoktuk a szántást... Magyarországon soha sem volt különösebb becsülete a fizikum rendszeres edzésének. Évszázadok óta a szegény családokban „az élet nem móka, s nem talány”, hanem küzdelem a létért; ide nem térhetett be a testkultúra, még vendégségbe sem. A jóbbimódúaknak pedig büdös volt a fizikai tevékenység, a rang tiltotta az alantas testmozgást, de még a vallás is. A polgári családokban legfeljebb „úri paszszió”-ként sportolgattak, erre azonban érvényes Kosztolányi Dezső Úriasszony című versének következő sora: „Úszik, repül és ritmikus tornára jár... Mindent abbahagy.” Igen, az „abbahagyás” jellemzi hazai testnevelési, testedzési szokásainkat és mozgalmainkat. Kezdjük el hát végre a mozgást, értsük és becsüljük meg, de a legfontosabb: ne hagyjuk abba. 3. Hol és mikor? A két rövid kérdőszó súlyos gondokat takar, mégis úgy vélem: inkább lustaságunk ideologizálását szolgálja. Korunk egyik ellentmondása: nő a szabadidő , egyre kevesebb az időnk. Nem feladatom az ellentmondást vizsgálni, egy azonban biztos: amire nagyon akarunk, arra mindig találunk időt. Most már csak az a kérdés, hogy hol mozogjunk? Szent-Györgyi Albert közismerten rendszeresen sportol. Amerikai háza a tengerparton áll, a tudós reggel este úszik. Magyarországi tartózkodása alatt a margitszigeti Nagyszállóban megkérdezte tőle egy újságíró: mit csinál most, a négy fal közé zárva? Nobel-díjasunk „Nobel-díjas” válasza: „Reggel és este erősítő gyakorlatokat végzek a szobámban. Miért, maga szerint mi kell a gimnasztikához, a testedzéshez?” 4. Érték vagy felesleges kínzóeszköz? Az ember nézi az élsportolót álló- vagy mozgóképen, és felkiált: ez inkvizíció, ez antiihumánus fakír-mutatvány! A kiélezett versengés, a mindenáron győzni akarás valóban el-eltorzítja a versenysportot, melyben a „teljesítmény már nem a teljes ember ügye, a teljesség a rész szolgálatába szegődött, áld el akar érni valamit, a rész diktatúráját nyögi” — ahogy Eörsi István írja az ÉS egy régebbi számában. Hol ebben az érték? — a kérdés, úgy tetszik, az idő előrehaladtával egyre inkább feltehető. Nagy baj, hogy néha öszszekeverjük a versenysport negatívumával a testedzést. Pedig az utóbbi esetében éppen az ellenkezőjéről van szó: a teljesség, az egész és egészséges személyiség szolgálatáról. Ennek az értéke viszont alig szorul magyarázatra. Losonczi Ágnes mondja a munkáról: „A világ országaiban a termelő munkának még nincs is társadalmi értéke, csupán mint egyfajta természetadta cselekvés létezik. Az emberi munkát, mint mindennek teremtőjét, a szocialista ideológia emelte ilyen magasra”. Jó lenne végre — a termelőmunka és az egészség egyik alapvető feltételét — a testkulturális tevékenységet is kiemelni a „természetadta cselekvésből”, s a tudatos emberi élet értékei közé emelni. Hiszen a rendszeres testmozgás — érték. Nem föltétlenül pokol tornáca vagy izzasztókúra, mint sokan hiszik, hanem örömélmény forrása. Aki nem hiszi , járjon utána. Végtére a séta is testedzés. Takács Ferenc Dragon Rumencic (Jugoszlávia) fotómontázsa VEREBEK Olvasom, hogy Hamburgban, a városi közraktárakban valóságos verébdinasztiák élnek. A kedvesen szemtelen, szabad madár — nagy szó ez, hiszen az ember közelében mert és tudott maradni — fedél alá költözött. Széttöri maga körül a tojás burkát, csupasz fiókaként az életbe lép. Eszik, tollasodik, nő, repülni tanul, nászt ül, költ. És betelvén az ideje, elpusztul, úgy, hogy nem is lát kék eget, nem hintázik faágon, nem süti nap, nem áztatja eső, nem repül sohase szembe a széllel. Az első nemzedék önként vállalja ezt az életet, a második már tűri, a harmadik természetesnek hiszi a neki jutó világot. Álmélkodva olvasok, és nem tudom, hogy mi történne a raktárakban felnőtt madarakkal, ha kiűznék őket a paradicsomból? Mennyi idő kellene ahhoz, hogy a szárnyuk „megtanulja”, nemzedékek kihagyásával újra érezze a szelet? Tűrnének-e hideget, fagyot, fajtájuk bölcs szemtelensége jóllakatná-e őket a kegyetlenül puszta telekben? Nem tudom azt sem, hogy az elképzelt verébtársadalom ranglétráján melyik veréb áll fentebb — az-e, amelyiket vihar tép vagy az, amelyiket tetők védenek —, de biztos vagyok abban, hogy a párválasztáskor kirobbant tusákban a szabad verebek volnának az erősebbek. Azok, amelyek közelebb vannak az éghez. Miért tesz nyugtalanná az alig hírnyi színes? Miért döbbentenek meg Déry Tibor töprengő jegyzetei a városi madarak „elzülléséről”? Azért, mert félek. Fiatal, alig húszéves legényke fekszik a mellettem levő kórházi ágyon. Láza nincs, fájdalma nincs, két nap múlva hazamehet. Karnyújtásnyira tőle az asztalon halomnyi újság, könyv, de ő csak fekszik, félig nyitott szemel nézi a semmit Titkos poéta, lánglelkű álmodozó volna? Nem. Egyszerűen lusta, az ebédjét sem a társalgó asztalánál eszi meg. Törődnek vele, neki ez elég. Két napon át fekszik így. Jóllakott, mint a magtár verebe. Látogatóm jön. Lelkendezve újságolja, hogy az új lakás, amit kapott, nagyszerű. A házukban bolt van. Húsz méternyire a buszmegálló, a busz egyenesen az üzemig viszi. Száz métert sem kell gyalogolnia naponta, és mert nem kell,, hát nem is gyalogol Egy új bérház még festékszagú lépcsőházát járom. Kutatgatok a megteremtett vagy megteremthető életformák után. Akiknek gyerekük van, sorra panaszolják, hogy nem merik leengedni őket a játszótérre, mert ott különböző korúak a gyerekek, mert ott közel járnak az autók, mert a kicsi odalent csak rosszat tanul, ráadásul kimelegedve jön fel. Aztán megmutatják a „kárpótlást”,, a gyerekszobát, ahol a polcon ezerforintos csecsebecsék sorakoznak, érintetlenül. Egy adat: gyerekeink harminc százaléka alkalmatlan minősítést kap a katonai sorozáskor. Hamburg verebei? Az ember, miközben annyi nagyszerűt teremt, valami lehangolót, valami kényszerrel-tűrtet is csinál. Félő, hogy teremt egy életformát, amelyből kizárja a napot, a szelet, a megedző vihart, mert jól akar élni, mint a csarnoki veréb. Bartha Gábor 1979. MÁRCIUS 3.