Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-01 / 35. szám - Gondos István: Időcsiga • kép (4. oldal) - Bárdos László: Áthallás • vers (4. oldal) - Eörsi István: Az ötlábú bárány (4. oldal)
DRÁGA JÓ ENER (Folytatás a 3. oldalról) mások, s így többet tehetünk az új helyzetben?” Viszonylagos elmaradásunknak vannak előnyei és hátrányai. Villamos-, autóbusz- és trolibuszhálózatunk a nyugatiakénál szélesebb, jobban át tudja venni milliók szállításának feladatát, a tervgazdaság megkönnyíti a prognóziskészítést, az átgondolt fejlesztést Mégsem látni az öröm jeleit a velem szemben ülők arcán. Inkább arra gondolnak, hogy a világméretű energiaválság — különböző áttételekkel — hatással van életszínvonalunkra, fékezi fejlődését. Motorizáltságunk viszonylag alacsonyabb foka ugyanakkor mai technikai és gazdasági szintünket is jelzi. Magyarországon mintegy nyolcszázezer személygépkocsi van magánkézben. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint hozzávetőlegesen minden negyedik lakásra jut egy. S az autók száma erősen nő. Beépülnek életünkbe. Talán igazságtalanul töprengek azon, meddig érdemes ezt fokozni? Építgetnek garázsokat a lakásokhoz, parkolóházakról is szó esik, mégis az autó tenyészhelye az utca. Végignézek a pesti Rákóczi úton és a vasárnap esti balatoni országúton, mind több utcában már csak oldalazva tudok elmenni a járdára húzódó kocsik és a fal között Tessék megfigyelni a budapesti Népköztársaság útját szombaton, a kora délutáni órákban, amikor tisztogatási okokból parkolási tilalmat rendelnek el, és a forgalom is kisebb a hétköznapokénál: milyen szép ilyenkor ez a sugárút! Megtudtam a kutatóintézetben, hogy a szakértőket, illetékes hivatalainkat, a felelős vezetőket is foglalkoztatja ez a gond. Nekiláttak az új világfejleményeket figyelembe vevő prognózis kidolgozásának. Néhány évvel ezelőtt átfogó távlati terv készült közlekedésünk fejlesztéséről, de a mai helyzet pályakorrekcióra ösztönöz, elkerülhetetlenek a minőségi és mennyiségi változtatások. Egyik beszélgetőpartnerem megkérdezett a nemrég lezajlott bonni közlekedési szimpóziumon egy neves nyugati tudóst: mit tanácsol azoknak az országoknak, amelyek még nem érték el a motorizáltság magas fokát, mire ügyeljenek, milyen hibákat ne kövessenek el? Semmi lényegest nem tudott válaszolni. Tehát végig kellene csinálni mindent a túltelítettségig? A tüdőromboló levegőszennyeződésig? Az idegőrlő dugókig, az energia- és anyagpazarlásig ? Eddig a prognosztika egyik alapja az olcsó üzemanyag volt. Ez a feltétel megváltozott Hányán lesznek tíz-húsz év múlva, akik mégis autót vásárolnak? Milyen lesz a személygépkocsik és a tömegközlekedési eszközök aránya ? Ki, melyiket használja majd? Nem lehet azt mondani, hogy reggelenként majd az állampolgárok eldöntik. Jóelőre kell gondolkozni: a villamos-, az autóbusz-, a trolihálózat növeléséhez tömérdek pénz és idő kell. S ha csökken a hétköznapi és nő a vasárnapi autózók száma, milyen széles utakat kell építeni, mennyi szolgáltatást teremteni a heti egyszeri vendégtömeg kedvéért? Miként tudja követni az igényeket a mérhetetlenül drága útépítés és a viszonylag szűkülő javítókapacitás? • Jó lesz ismét elővenni a biciklit — mondja az egyik magyar szakértő. Tanácsával nem áll egyedül, a nyugatnémet közlekedési miniszter szerint személyautóforgalmuk harmadát le lehetne bonyolítani kerékpárral. Tréfásan hangzik: bár a két kerék is jelezhet valamilyen életformát, nem feltétlenül kevésbé kulturáltat, mint a négy. A motorizációs fejlődést kísérő jelenségeket tekintve alapjában nem különbözünk más országoktól, Nyugat-Európától sem. Márpedig külföldön most az arányok módosítását fontolgatják a tömegközlekedési eszközök javára. Igaz, nem ábrándozhatunk olyan tecnikai csodákról, amilyenekkel másutt kísérleteznek (bevezetik-e őket?): függő kabintaxikról, mágneses pályájú vasutakról. Ilyesmire ebben az évszázadban aligha lesz pénzünk. Fejlődni fog viszont ami van, a metró, a busz, a troli, a villamos, s talán számba vehetjük az olyan közbenső, az egyéni és a kollektív utazási eszközök előnyeit egyesítő járművet, mint amilyenek külföldön a telefonon hívható kisbusz képében már lárogatnak. Kínos dolog az energia-világválság, de a közmondás szerint minden rosszban van valami jó. Talán ebben is. Alkalmat ad, hogy egy (történelmi) pillanatra megálljunk és elgondolkozzunk. Nemcsak a gazdaságon meg a személygépkocsik és a tömegközlekedési eszközök arányán. Szemléleten és életmódon is. Talán nem szükséges oly nagy mértékben mérgezni a levegőt,, mint eddig. Talán kevesebb helyen kell a szépen megkomponált városképet betonfelüljárókkal áthúzni. Talán kevesebb embert is lehet a hétvégeken halálra ítélni. Talán — e pillanatnyi gondolkodás után — inkább megtalálhatjuk a technika és a természetesebb élet arányait. Gondos István: Időcsiga BARDOS LÁSZLÓ: Áthallás A véletlenül szólaló és felkészületlenül hallott, amit előre semmi sem jelez: átalakít, elkötelez. A szoba szabadsága oda. Szétszórt erők terét egy ritmus megtorpanva, iramodva, egy irány most céljába fogja. Máris rendezett minden arcvonás. A szervezetlen készenlétté összeáll. Máris jöhet a földrengés, a halál. Éppen csak hogy tart a kiszámíthatatlan, de az átkozódó hangokon máris átlobog a megértés. EÖRSI ISTVÁN: Az ötlábú bárány A konszolidált társadalmak támasza és talpköve a normális ember. Intézményrendszerük — kiváltképpen a nevelési, jogszolgáltatási és tömegkommunikációs intézmények — legfontosabb célja a normális személyiség és magatartásmód kialakítása és védelme. A normális ember szemében a valóság: készáru, amelyet — eszi, nem eszi, nem kap mást — el kell fogadnia. Nem veheti tudomásul, hogy szerkezetleg és megjelenési formájában egyaránt tele van ésszerűtlen és képtelen elemekkel. A kisgyereket fehér térdzokniban játszani viszik a homokozóba. A fehér zokni a homok és a játék következtében bepiszkolódik. A kisgyereket megszidják, esetleg el is páholják ezért. A kisgyerek ugyanis megsértette a normális emberek egyik alapelvét. Ez így hangzik: a fehér térdzokni legyen fehér. Vagy általánosabb megfogalmazásban: ruházatunk legyen tiszta. Még általánosabban: a tisztaság fél egészség. A térdzokni fehérje azonban nem egyeztethető össze a homokozó és a játék fogalmaival. A normális szemlélet azonban nem ismerheti el az esentétek hatalmát. Ha valamely kisgyerek megkérdezné, hogy miért fehér zokniban vitték játszani a homokozóba, újabb alapelveket sértene meg: „A gyerek ne feleseljen!”; „Nem beszélünk viszsza!”. És: „Rendes öltözékben megyünk az emberek közé”. Példaképet is állítanának elő: „Nézd a fenőkét, ő is fehér zokniban van, mégis tud vigyázni.” A kisgyerek odanézne, és meglátná Jenőkét, a pozitív hőst, amint a homokozó közepén áll és vigyáz. Normálisnak tehát azt a gyereket nevezzük, aki lemond a homokozó és a fehér térdzokni összeegyeztethetetlenségének vizsgálatáról. Ebben az esetben viszont le kell mondania a játékról is; ha nem teszi, akkor játszhat uszván tovább, de csak a büntetés árnyékában és bűntudatosan. A normális ember előállításának egyik leghatékonyabb pedagógiai emeltyűje a bűntudat. A gyereknek szégyenkeznie kell, ahányszor ki akar bújni a normák kalitkájából, amelybe beleszületett. Ha például bepisil, tilos arra gondolnia, hogy a papa és a mama is bepisilt annak idején; csupán az járhat eszében, hogy jelenleg nem pisilnek be, valósággal megtestesítik a benem-pisilést mint normát. E norma megsértése mondhatatlanul szégyenletes és büntetendő, ahogy általában szégyenletesek és titkolandók a test folyamatai. De szégyenletes az is, ha a gyerek másban leli örömét, mint a többség. Ha például huzamosabb ideig elszórakoztatja a sirályok repülése, vagy belefeledkezik a hullámok és fák látványába, ráfoghatják, hogy magának való. Ha bevágja a madarak emésztésével kapcsolatos iskolai tudnivalókat, akkor szorgalmas, ha azonban boldog belefeledkezéssel szemléli életüket, akkor tunyának minősül. Arra kényszerül tehát, hogy szégyellje és alacsonyabbrendűnek tartja örömeit a többiek örömeinél. Normális személyiség csak úgy tenyészthető ki, ha élvezeteit és örömeit szigorú normákhoz kötik. Ezek a normák olykor ellentétben állnak az ember eredendő hajlamaival és ösztöneivel, és ezért csak szívós munkával juttathatók érvényre. Bizonyos korok és intézmények még a fajfenntartás ösztönét is alávetnék tőle idegen, ideológiai fogantatású előírásoknak, melyek megszabják, hogy mely feltételek mellett és milyen módon, mely szervek milyen érintkezése folytán élhető ki mérsékeltebb önváddal ez a különben bűnös ösztön. Bizonyos korokban az élvezet és az életöröm minden fajtájára a gyanú árnya hullt. Ebből a csonkításból mintha kilábalóban lennénk, mások viszont még fenyegetőbben lépik át küszöbünket. Az időtöltés központi irányításának következményeire gondolok. Olvasom: Amerikában hétköznap átlagosan három órát, hétvégén három és felet töltenek tévé előtt az állampolgárok. Nálunk is hasonló lehet a helyzet A szórakozásnak nemcsak a normái irányítottak, hanem szorosan vett tartalma is. A ruhadivattól a női mosolyokig, az erkölcsi oktatástól a politikai reagálásig mindent központilag szabnak meg és szállítanak házhoz. Egy középcsatár bal lába vagy egy liliomtipró viselt dolgai országos témákká válnak, miközben az országos témák specializált szakértők és hivatalnokok párnázott ajtajai mögött dőlnek el. Már az abnormálisnak számít, aki Chaplin vagy Fellini kedvéért egy távolabbi moziba zarándokol — a normális ember inkább azt nézi, amit négy fala közt felszolgálnak neki. A tévé — az újságokkal és a rádióval karöltve — kétségkívül hasznos ismereteken kívül olyan normákat sulykol belé, amelyek a kritika gyöngéd sóhajától is kártyavárként omlanának össze. Ilyen normák például: a pénz korlátlan tisztelete; a törvények tisztelete, függetlenül ezek tartalmától; a felsőbbség automatikus tisztelete. Mondanom sem kéne: amíg árutermelő társadalom dúl, addig minden örömök nélkülözhetetlen feltétele a pénz. De a normális ember a pénzt önértéknek fogja fel. Feltétlenül abnormálisnak számít, aki rokonszenvesebb munkatársak vagy vonzóbb munka reményében roszszabbul fizetetett állásba megy; aki pesti főbérleti lakásából vidéki albérletbe távozik, hogy hivatását gyakorolhassa. Ha valaki önként lemond anyagi forrásainak vagy kényelmének egy részéről, abból a társadalom — a gyermekkorban jól bevált módszerrel — önvádat akar kicsikarni. Az illető bűnt követ el a szüleivel, a házastársával, a gyerekeivel szemben, amiért az ő kontójukra személyes hajlamait követi. Mindegy, hogy ezek a hajlamok a tudományos vagy művészi alkotómunka, a hobbi vagy egyszerűen csak a több szabad idő felé vezetik — nem ússza meg lealacsonyító konfliktusok és lelkifurdalások nélkül. A normális ember legtorzabb tulajdonsága a kritikátlan törvénytisztelet. Akinek földünk olyan részére sikerült születnie, ahol a törvények viszonylag rövid idő alatt többször is gyökeresen átalakultak, annak rendkívüli lelki elszegényedést kell magára vállalnia ahhoz, hogy változó rendszerüket változatlan helyeslésének glóriájával övezze. Márpedig minden társadalom arra törekszik, hogy törvényei természeti törvényekként hassanak. Amikor például törvények írják elő az állampolgárok meghatározott csoportjának faji, nemzeti vagy osztályszempontból történő degradálását, esetleg deportálását, és kiirtását, akkor a törvény a szóban forgó embercsoportot alacsonyabbrendűnek tünteti fel. A törvénytisztelet ilyenkor e csoport üldözésének, esetleg kiirtásának elfogadását, olykor aktív művelését írja elő. Később, amikor más törvények esetleg más embercsoportokat sújtanak, a normális ember minden nehézség nélkül át tud állni, mert nem kell változtatnia alapvető beállítottságán, a kritikátlanságon. A törvénytiszteletnek ez a fajtája a köznapi élet kevésbé végletes megnyilatkozásaiban is kimutatja roncsoló hatalmát. A törvények ugyanis minden társadalomban a fennálló egyenlőtlenségeket szentesítik, többnyire jóokkal. A szabad rablás tilalma például szintén az egyenlőtlenség védelmében született, de a köznapi élet elviselhető működésének feltétele. Más törvények ellenben ésszerűtlenül gondoskodnak az egyenlőtlen helyzetben lévő felek egymás mellett éléséről. Például: az egyik fél szerződésben kötelezi magát arra, hogy gondoskodik a másik — többnyire beteg és öreg — félről, akinek halála egyébként elemi érdeke Máskor a törvény általánosan fogalmaz, hogy lehetőséget ad jól a változó történelmi pillanataidban az éppen időszerű értelmezésse. Például: a szabad sajtó és véleménynyilvánítás jogát elismeri a törvény, de olyan megkötésekkel, amelyek ezeket a jogokat az éppen szükséges mértékben csorbíthatják. A közvélemény irányítóinak olyan magatartást kell elfogadtatniuk, amely ezt az „éppen szükséges”-t minden adott pillanatban abszolútnak ismeri el. A felsőbbség tiszteletével hasonlóan áll a helyzet. A felsőbbséget — akárcsak a törvényeket — a tekintély tiszteletmentesíti a mérlegelő elemzéstől. A normális ember kialakításának leghatalmasabb eszköze a bűntudaton kívül a tekintélyuralmi elv. A tekintélyből hatalom és presztízs sugárzik, előítéletek rendszere támogatja meg. A gyerek még négykézláb mászik, és máris tisztelnie kell szülőjét, és általában a felnőtteket, még akkor is, ha ütik-verik, vagy a legostobább parancsokat zúdítják rá. E tisztelet a függőségen alapul, és hatalmi pozícióból érdem híján is kikövetelhető. A királyok hatalma istentől való volt, és ezt az összefüggést a királyok alatt mérhetetlen mélységben tengődő nép, felfelé pillantva, könnyen látta át. Ma azonban a dinasztiák letűntével nem a személyt, hanem magát a hatalmat kell istenből — vagy ennek nyugdíjaztatása esetén a szükségszerűségből, a népakaratból stb. — származtatni. „Akinek isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá” — ez a népi bölcsesség a felsőbbséggel kapcsolatos normális magatartás alapja. De minthogy az emberek köznapi életükben nem a legfelső hatalmaktól, hanem közvetlenebb fölötteseiktől — szüleiktől, munkavezetőjüktől, igazgatójuktól, a lakáshivatali előadótól — függnek, a felsőbbség tisztelete áthatja a teljes létet. A tisztelet többnyire nem a személyre, hanem a funkcióra irányul,, és ez megkönnyíti a normális ember számára az alkalmazkodást. „Meghalt a király, éljen a király!” — ez a szemlélet, totálissá válva, átsegít minden zökkenőn. A normális ember a megszokott folyamatokat törvényszerűeknek és kívánatosaknak fogja fel. Ha bevezetnék azt a szabályt, hogy a tévé bájos bemondónői minden megszólalásuk előtt háromszor összeütik a tenyerüket, akkor néhány hónap múlva csak úgy özönlenének a felháborodott levelek, ha valamelyik bemondónő elmulasztaná ezt, ami persze elképzelhetetlen. A normálistól eltérő magatartás nem akkor gyanús, ha patológiába hajlik — erre a társadalomnak bejáratott reakciói vannak. Viszont egykettőre zavarba jön, ha valaki a megszokott folyamatok létjogosultságát, szükségszerűségét, megváltoztathatóságát kezdi firtatni. Az ilyen magatartással szemben aranyigazságokat vonultat fel. „Mindig az erősebb kutyáé a kutyakisaszszony”, mondja, vagy „Nyomtató lónak nem kötik be a száját”. Ezek sugallt aranyigazságok, de nem cinikusak, abban az értelemben, hogy a sugallóik és a sugalltak ellentétes érdekből ugyan, de egyformán hisznek bennük. A normalitás konszolidált társadalmunkban egyforma erővel hatja át a fenti és lenti rétegeket, szilárd egységet teremtve köztük. Miközben e minitanulmány gondolatával bajlódtam, döbbenten olvastam az újságban, hogy hazánk területén, azt hiszem, Baranya megyében, ötlábú bárány született. Az ötödik láb a farok tájáról startol, földig ér, és az ujjak, a köröm, minden szükséges tartozék megtalálható rajta. Ez a bárány állítólag fittyet hány rendkívüli mivoltának és mind az öt lábával szabadon futkározik a réten. Társai egyelőre nem tiltakoznak, amiért eltér a szabványtól. Talán azért ilyen türelmesek, mert e fölösleges többlettel még szembeszegezhetik négylábúságuk elsöprő fölényét. De meddig mehet ez így? Mikor rágják le végre a fölösleges lábat? És mikor vágnak, rúgnak, nyesnek le rólunk, metaforikus bárányokról is minden kinövést? Mi lesz a birkaságból, ha nem vetnek véget idejekorán az egyéni kilengéseknek?