Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-01 / 35. szám - Gondos István: Időcsiga • kép (4. oldal) - Bárdos László: Áthallás • vers (4. oldal) - Eörsi István: Az ötlábú bárány (4. oldal)

DRÁGA JÓ ENER (Folytatás a 3. oldalról) mások, s így többet tehetünk az új helyzetben?” Viszonylagos elmaradásunknak vannak előnyei és hátrányai. Vil­lamos-, autóbusz- és trolibuszhá­lózatunk a nyugatiakénál széle­sebb, jobban át tudja venni mil­liók szállításának feladatát, a tervgazdaság megkönnyíti a prog­nóziskészítést,­­ az átgondolt fej­lesztést Mégsem látni az öröm je­leit a velem szemben ülők arcán. Inkább arra gondolnak, hogy a vi­lágméretű energiaválság — kü­lönböző áttételekkel — hatással van életszínvonalunkra, fékezi fejlődését. Motorizáltságunk vi­szonylag alacsonyabb foka ugyan­akkor mai technikai és gazdasági szintünket is jelzi. Magyarországon mintegy nyolc­­százezer személygépkocsi van ma­gánkézben. A Központi Statiszti­kai Hivatal adatai szerint hozzá­vetőlegesen minden negyedik la­kásra jut egy. S az autók száma erősen nő. Beépülnek életünkbe. Talán igazságtalanul töprengek azon, meddig érdemes ezt fokoz­ni? Építgetnek garázsokat a laká­sokhoz, parkolóházakról is szó esik, mégis­­ az autó tenyészhe­­lye az utca. Végignézek a pesti Rákóczi úton és a vasárnap esti balatoni országúton, mind több utcában már csak oldalazva tu­dok elmenni a járdára húzódó ko­csik és a fal között Tessék meg­figyelni a budapesti Népköztársa­ság útját szombaton, a kora dél­utáni órákban, amikor tisztogatási okokból parkolási tilalmat ren­delnek el, és a forgalom is kisebb a hétköznapokénál: milyen szép ilyenkor ez a sugárút! Megtudtam a kutatóintézetben, hogy a szakértőket, illetékes hi­vatalainkat, a felelős vezetőket is foglalkoztatja ez a gond. Nekilát­tak az új világfejleményeket fi­gyelembe vevő prognózis kidolgo­zásának. Néhány évvel ezelőtt át­fogó távlati terv készült közleke­désünk fejlesztéséről, de a mai helyzet pályakorrekcióra ösztönöz, elkerülhetetlenek a minőségi és mennyiségi változtatások. Egyik beszélgetőpartnerem megkérde­zett a nemrég lezajlott bonni köz­lekedési szimpóziumon egy neves nyugati tudóst: mit tanácsol azok­nak az országoknak, amelyek még nem érték el a motorizáltság ma­gas fokát, mire ügyeljenek, milyen hibákat ne kövessenek el? Semmi lényegest nem tudott válaszolni. Tehát végig kellene csinálni min­dent a túltelítettségig? A tüdő­romboló levegőszennyeződésig? Az idegőrlő dugókig, az energia- és an­yagpazarlás­ig ? Eddig a prognosztika egyik alap­ja az olcsó üzemanyag volt. Ez a feltétel megváltozott Hányán lesznek tíz-húsz év múlva, akik mégis autót vásárolnak? Milyen lesz a személygépkocsik és a tö­megközlekedési eszközök aránya ? Ki, melyiket használja majd? Nem lehet azt mondani, hogy reggelen­ként majd az állampolgárok el­döntik. Jóelőre kell gondolkozni: a villamos-, az autóbusz-, a tro­lihálózat növeléséhez tömérdek pénz és idő kell. S ha csökken a hétköznapi és nő a vasárnapi autózók száma, milyen széles uta­kat kell építeni,­ mennyi szolgál­tatást teremteni a heti egyszeri vendégtömeg kedvéért? Miként tudja követni az igényeket a mér­hetetlenül drága útépítés és a vi­szonylag szűkülő javítókapacitás? • Jó lesz ismét elővenni a bicik­­lit — mondja az egyik magyar szakértő. Tanácsával nem áll egye­dül, a nyugatnémet közlekedési miniszter szerint személyautófor­galmuk harmadát le lehetne bo­nyolítani kerékpárral. Tréfásan hangzik: bár a két kerék is jelez­het valamilyen életformát, nem feltétlenül kevésbé kulturáltat, mint a négy. A motorizációs fej­lődést kísérő jelenségeket tekint­ve alapjában nem különbözünk más országoktól, Nyugat-Európá­­tól sem. Márpedig külföldön most az arányok módosítását fontolgat­ják a tömegközlekedési eszközök javára. Igaz, nem ábrándozha­tunk olyan tecnikai csodákról, amilyenekkel másutt kísérletez­nek (bevezetik-e őket?)­­: függő kabintaxikról, mágneses pályájú vasutakról. Ilyesmire ebben az évszázadban aligha lesz pénzünk. Fejlődni fog viszont ami van, a metró, a busz, a troli, a villamos, s talán számba vehetjük az olyan közbenső, az egyéni és a kollektív utazási eszközök előnyeit egyesítő járművet, mint amilyenek külföl­dön a telefonon hívható kisbusz képében már lárogatnak. Kínos dolog az energia-világ­válság, de a közmondás szerint minden rosszban van valami jó. Talán ebben is. Alkalmat ad, hogy egy (történelmi) pillanatra meg­álljunk és elgondolkozzunk. Nem­csak a gazdaságon meg a személy­­gépkocsik és a tömegközlekedési eszközök arányán. Szemléleten és életmódon is. Talán nem szüksé­ges oly nagy mértékben mérgezni a levegőt,, mint eddig. Talán ke­vesebb helyen kell a szépen meg­komponált városképet betonfelül­járókkal áthúzni. Talán kevesebb embert is lehet a hétvégeken ha­lálra ítélni. Talán — e pillanat­nyi gondolkodás után — inkább megtalálhatjuk a technika és a természetesebb élet arányait. Gondos István: Időcsiga BARDOS LÁSZLÓ: Áthallás A véletlenül szólaló és felkészületlenül hallott, amit előre semmi sem jelez: átalakít, elkötelez. A szoba szabadsága oda. Szétszórt erők terét egy ritmus megtorpanva, iramodva, egy irány most céljába fogja. Máris rendezett minden arcvonás. A szervezetlen készenlétté összeáll. Máris jöhet a földrengés, a halál. Éppen csak hogy tart a kiszámíthatatlan, de az átkozódó hangokon máris átlobog a megértés. EÖRSI ISTVÁN: Az ötlábú bárány A konszolidált társadalmak tá­masza és talpköve a normális ember. Intézményrendszerük — kiváltképpen a nevelési, jogszol­gáltatási és tömegkommunikációs intézmények — legfontosabb cél­ja a normális személyiség és ma­gatartásmód kialakítása és vé­delme. A normális ember szemében a valóság: készáru, amelyet — eszi, nem eszi, nem kap mást — el kell fogadnia. Nem veheti tudo­másul, hogy szerkezetleg és meg­jelenési formájában egyaránt te­le van ésszerűtlen és képtelen elemekkel. A kisgyereket fehér térdzokniban játszani viszik a ho­mokozóba. A fehér zokni a ho­mok és a játék következtében be­piszkolódik. A kisgyereket meg­szidják, esetleg el is páholják ezért. A kisgyerek ugyanis meg­sértette a normális emberek egyik alapelvét. Ez így hangzik: a fe­hér térdzokni legyen fehér. Vagy általánosabb megfogalmazásban: ruházatunk legyen tiszta. Még ál­talánosabban: a tisztaság fél egészség. A térdzokni fehérje azonban nem egyeztethető össze a homokozó és a játék fogalmai­val. A normális szemlélet azon­ban nem ismerheti el az esen­tétek hatalmát. Ha valamely kis­gyerek megkérdezné, hogy miért fehér zokniban vitték játszani a homokozóba, újabb alapelveket sértene meg: „A gyerek ne fele­seljen!”; „Nem beszélünk visz­­sza!”. És: „Rendes öltözékben megyünk az emberek közé”. Pél­daképet is állítanának elő: „Nézd a fenőkét, ő is fehér zokniban van, mégis tud vigyázni.” A kis­gyerek odanézne, és meglátná Je­nőkét, a pozitív hőst, amint a ho­mokozó közepén áll és vigyáz. Normálisnak tehát azt a gye­reket nevezzük, aki lemond a homokozó és a fehér térdzokni összeegyeztethetetlenségének vizs­gálatáról. Ebben az esetben vi­szont le kell mondania a játék­ról is; ha nem teszi, akkor játsz­hat uszván tovább, de csak a büntetés árnyékában és bűntuda­tosan. A normális ember előállításá­nak egyik leghatékonyabb peda­gógiai emeltyűje a bűntudat. A gyereknek szégyenkeznie kell, ahányszor ki akar bújni a nor­mák kalitkájából, amelybe bele­született. Ha például bepisil, ti­los arra gondolnia, hogy a papa és a mama is bepisilt annak ide­jén; csupán az járhat eszében, hogy jelenleg nem pisilnek be, valósággal megtestesítik a be­­nem-pisilést mint normát. E nor­ma megsértése mondhatatlanul szégyenletes és büntetendő, ahogy általában szégyenletesek és titko­­landók a test folyamatai. De szé­gyenletes az is, ha a gyerek más­ban leli örömét, mint a többség. Ha például huzamosabb ideig el­szórakoztatja a sirályok repülése, vagy belefeledkezik a hullámok és fák látványába, ráfoghatják, hogy magának való. Ha bevágja a madarak emésztésével kapcsolatos iskolai tudnivalókat, akkor szor­galmas, ha azonban boldog be­lefeledkezéssel szemléli életüket, akkor tunyának minősül. Arra kényszerül tehát, hogy szégyell­­je és alacsonyabbrendűnek tartja örömeit a többiek örömeinél. Normális személyiség csak úgy tenyészthető ki, ha élvezeteit és örömeit szigorú normákhoz kö­tik. Ezek a normák olykor ellen­tétben állnak az ember eredendő hajlamaival és ösztöneivel, és ezért csak szívós munkával jut­tathatók érvényre. Bizonyos ko­rok és intézmények még a faj­­fenntartás ösztönét is alávetnék tőle idegen, ideológiai fogantatá­­sú előírásoknak, melyek megszab­ják, hogy mely feltételek mellett és milyen módon, mely szervek milyen érintkezése folytán élhető ki mérsékeltebb önváddal ez a különben bűnös ösztön. Bizonyos korokban az élvezet és az élet­öröm minden fajtájára a gyanú árnya hullt. Ebből a csonkítás­ból mintha kilábalóban lennénk, mások viszont még fenyegetőbben lépik át küszöbünket. Az időtöltés központi irányítá­sának következményeire gondo­lok. Olvasom: Amerikában hét­köznap átlagosan három órát, hétvégén három és felet tölte­nek tévé előtt az állampolgá­rok. Nálunk is hasonló lehet a helyzet A szórakozásnak nemcsak a normái irányítottak, hanem szorosan vett tartalma is. A ruhadivattól a női mosolyokig, az erkölcsi oktatástól a politikai reagálásig mindent központilag szabnak meg és szállítanak ház­hoz. Egy középcsatár bal lába vagy egy liliomtipró viselt dolgai országos témákká válnak, miköz­ben az országos témák speciali­zált szakértők és hivatalnokok párnázott ajtajai mögött dőlnek el. Már az abnormálisnak szá­mít, aki Chaplin vagy Fellini kedvéért egy távolabbi moziba zarándokol — a normális ember inkább azt nézi, amit négy fala közt felszolgálnak neki. A tévé — az újságokkal és a rádióval karöltve — kétségkívül hasznos ismereteken kívül olyan normá­kat sulykol belé, amelyek a kri­tika gyöngéd sóhajától is kártya­várként omlanának össze. Ilyen normák például: a pénz korlát­lan tisztelete; a törvények tisz­telete, függetlenül ezek tartalmá­tól; a felsőbbség automatikus tisz­telete. Mondanom sem kéne: amíg árutermelő társadalom dúl, ad­dig minden örömök nélkülözhe­tetlen feltétele a pénz. De a nor­mális ember a pénzt önérték­nek fogja fel. Feltétlenül abnor­málisnak számít, aki rokonszen­vesebb munkatársak vagy von­zóbb munka reményében rosz­­szabbul fizetetett állásba megy; aki pesti főbérleti lakásából vidéki albérletbe távozik, hogy hivatá­sát gyakorolhassa. Ha valaki ön­ként lemond anyagi forrásainak vagy kényelmének egy részéről, abból a társadalom — a gyer­mekkorban jól bevált módszerrel — önvádat akar kicsikarni. Az illető bűnt követ el a szüleivel, a házastársával, a gyerekeivel szemben, amiért az ő kontójukra személyes hajlamait követi. Mind­egy, hogy ezek a hajlamok a tu­dományos vagy művészi alkotó­munka, a hobbi vagy egyszerűen csak a több szabad idő felé ve­zetik — nem ússza meg leala­csonyító konfliktusok és lelkifur­dalások nélkül. A normális ember legtorzabb tulajdonsága a kritikátlan tör­­vénytisztelet. Akinek földünk olyan részére sikerült születnie, ahol a törvények viszonylag rö­vid idő alatt többször is gyöke­resen átalakultak, annak rendkí­vüli lelki elszegényedést kell ma­gára vállalnia ahhoz, hogy válto­zó rendszerüket változatlan he­lyeslésének glóriájával övezze. Márpedig minden társadalom ar­ra törekszik, hogy törvényei ter­mészeti törvényekként hassanak. Amikor például törvények írják elő az állampolgárok meghatáro­zott csoportjának faji, nemzeti vagy osztályszempontból történő degradálását, esetleg deportálását, és kiirtását, akkor a törvény a szóban forgó embercsoportot alacsonyabbrendűnek­ tünteti fel. A törvénytisztelet ilyenkor e cso­port üldözésének, esetleg kiirtá­sának elfogadását, olykor aktív művelését írja elő. Később, ami­kor más törvények esetleg más embercsoportokat sújtanak, a normális ember minden nehézség nélkül át tud állni, mert nem kell változtatnia alapvető beállí­tottságán, a kritikátlanságon. A törvénytiszteletnek ez a fajtája a köznapi élet kevésbé végletes megnyilatkozásaiban is kimutatja roncsoló hatalmát. A törvények ugyanis minden társadalomban a fennálló egyenlőtlenségeket szen­tesítik, többnyire jó­­okkal. A sza­bad rablás tilalma például szin­tén az egyenlőtlenség védelmében született, de a köznapi élet elvi­selhető működésének feltétele. Más törvények ellenben ésszerűt­lenül gondoskodnak az egyenlőt­len helyzetben lévő felek egymás mellett éléséről. Például: az egyik fél szerződésben kötelezi ma­gát arra, hogy gondoskodik a má­sik — többnyire beteg és öreg — félről, akinek halála egyébként elemi érdeke Máskor a törvény általánosan fogalmaz, hogy lehe­tőséget ad jól a változó történel­mi pillanataidban az éppen idősze­rű értelmezésse. Például: a sza­bad sajtó és véleménynyilvánítás jogát elismeri a törvény, de olyan megkötésekkel, amelyek ezeket a jogokat az éppen szükséges mér­tékben csorbíthatják. A közvéle­mény irányítóinak olyan maga­tartást kell elfogadtatniuk, amely ezt az „éppen szükséges”-t min­den adott pillanatban abszolútnak ismeri el. A felsőbbség tiszteletével ha­sonlóan áll a helyzet. A felsőbb­­séget — akárcsak a törvényeket — a tekintély tiszt­elet­mentesíti a mérlegelő elemzéstől. A normá­lis ember kialakításának legha­talmasabb eszköze a bűntudaton kívül a tekintélyuralmi elv. A tekintélyből hatalom és presztízs sugárzik, előítéletek rendszere tá­mogatja meg. A gyerek még négykézláb mászik, és máris tisz­telnie kell szülőjét, és általában a felnőtteket, még akkor is, ha ütik-verik, vagy a legostobább parancsokat zúdítják rá. E tisz­telet a függőségen alapul, és ha­talmi pozícióból érdem híján is kikövetelhető. A királyok hatalma istentől va­ló volt, és ezt az összefüggést a királyok alatt mérhetetlen mély­ségben tengődő nép, felfelé pil­lantva, könnyen látta át. Ma azonban a dinasztiák letűntével nem a személyt, hanem magát a hatalmat kell istenből — vagy ennek nyugdíjaztatása esetén a szükségszerűségből, a népakarat­ból stb. — származtatni. „Akinek isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá” — ez a népi bölcses­ség a felsőbbséggel kapcsolatos normális magatartás alapja. De minthogy az emberek köznapi életükben nem a legfelső hatal­maktól, hanem közvetlenebb fö­­lötteseiktől — szüleiktől, munka­vezetőjüktől, igazgatójuktól, a la­káshivatali előadótól — függnek, a felsőbbség tisztelete áthatja a teljes létet. A tisztelet többnyi­re nem a személyre, hanem a funkcióra irányul,, és ez meg­könnyíti a normális ember szá­mára az alkalmazkodást. „Meg­halt a király, éljen a király!” — ez a szemlélet, totálissá válva, át­segít minden zökkenőn. A normális ember a megszo­kott folyamatokat törvénysze­­rűeknek és kívánatosaknak fog­ja fel. Ha bevezetnék azt a szabályt, hogy a tévé bájos bemondónői minden megszó­lalásuk előtt háromszor össze­ütik a tenyerüket, akkor néhány hónap múlva csak úgy özönle­­nének a felháborodott levelek, ha valamelyik bemondónő elmulasz­taná ezt, ami persze elképzelhe­tetlen. A normálistól eltérő ma­gatartás nem akkor gyanús, ha patológiába hajlik — erre a tár­sadalomnak bejáratott reakciói vannak. Viszont egykettőre za­varba jön, ha valaki a megszo­kott folyamatok létjogosultságát, szükségszerűségét, megváltoztat­hatóságát kezdi firtatni. Az ilyen magatartással szemben aranyigaz­ságokat vonultat fel. „Mindig az erősebb kutyáé a kutyakisasz­­szony”, mondja, vagy „Nyomtató lónak nem kötik be a száját”. Eze­k sugallt aranyigazságok, de nem cinikusak, abban az értelem­ben, hogy a sugallóik és a su­galltak ellentétes érdekből ugyan, de egyformán hisznek bennük. A normalitás konszolidált társadal­munkban egyforma erővel hatja át a fenti és lenti rétegeket, szi­lárd egységet teremtve köztük. Miközben e minitanulmány gondolatával bajlódtam, döbben­ten olvastam az újságban, hogy hazánk területén, azt hiszem, Ba­ranya megyében, ötlábú bárány született. Az ötödik láb a farok tájáról startol, földig ér, és az ujjak, a köröm, minden szüksé­ges tartozék megtalálható rajta. Ez a bárány állítólag fittyet hány rendkívüli mivoltának és mind az öt lábával szabadon futkáro­­zik a réten. Társai egyelőre nem tiltakoznak, amiért eltér a szabványtól. Talán azért ilyen türelmesek, mert e fölösleges többlettel még szembeszegezhetik négylábúságuk elsöprő fölényét. De meddig mehet ez így? Mikor rágják le végre a fölösleges lábat? És mikor vágnak, rúgnak, nyes­nek le rólunk, metaforikus bárá­nyokról is minden kinövést? Mi lesz a birkaságból, ha nem vet­nek véget idejekorán az egyéni kilengéseknek?

Next