Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-17 / 46. szám - f. Tóth Árpád: Képregény • kép (11. oldal) - Győrffy László: Különbejáratú boldogság? • könyvkritika • Juhász Júlia: Tétova vágyakozások (Táncsics) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Határainkon túl • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Cselényi László: Krétakör (Madách) | Böndör Pál: Vérkép (Fórum) (11. oldal) - (veszelák): „Piacképtelen” az angol regény? (11. oldal)
Különbejáratú boldogság? a Juhász Júlia: Tétova vágyakozások (Táncsics, 117. old.) A lakásszerzésről, az otthon megteremtéséről olvastam kitűnő irodalmi riportfüzért. A Tétova vágyakozások riportjai életünket, szellemi fejlődésünket, sőt, jellemünket is meghatározó ősi szükségletről íródtak, talán a mai Magyarország legfontosabb gondjáról. Ahogy kezdetben a táplálék megszerzése mellett védett barlang is szükségeltetett a fennmaradáshoz, manapság — más eszközökkel ugyan — igencsak meg kell harcolni a „védett barlangért”. Mennyi idegi, fizikai kitartásra és takarékosságra van szükség ahhoz, hogy lakáshoz jusson valaki, s magánéletét — fiatal és öreg egyaránt — úgy élhesse, ahogy egy közösségi gondolkodású társadalomban ez várható. Juhász Júlia könyve betekint az újpalotai lakótelep munkáslakóinak egymás mellett és felett sorjázó „otthonbarlangjaiba”. Sőt, azokról a munkaköri nehézségekről is szól, amelyeket a „barlangon” kívül megélnek, hiszen a hétköznapi munkáslét nyilvánvalóan meghatározza az otthon, a magánélet szféráját is. Újpalotán, ahol tíz évvel ezelőtt földszintes, falusias házak álltak, vagy műveletlen szántók, rétek terpeszkedtek, 15—20 000 ember életét meghatározó lakótömbök épültek. De vajon minden tekintetben eredményes megoldása-e a lakáskérdésnek a lakótelep? Magányosan, albérletekben, ágybérletekben, állami gondozottak intézetében vagy Csepel, Újpest, Kőbánya, Erzsébet, Józsefváros tizenkét-tizenhat lakásos, rozzant házaiban éltek azok, akik most Újpalota modern két-háromszobás lakásaiba költöztek. Az idősebbek egy része mégis visszavágyódik az egymás magánéletéről és főként gondjairól is tudók emberközelibb világába, ahol földbe szúrt kerítéslécekre futtatták fel a virágokat és a deszkákból, bádoglemezekből tákolt sufnikban, ólakban malacokat, tyúkokat neveltek. A férfiak pedig, a pénztárcájukhoz túl drága eszpreszszók helyett az olcsóbb, megszokott kiskocsmákhoz villamosoznak viszsza. Persze, akadnak, akik az ablakon kirepülő lavórok, az alkoholisták, a saját lányukkal nemi kapcsolatot fenntartók világából kiszabadulván, éppen az új lakás hatására változnak meg: a férfiak leszoknak az italról, az egykor hanyag, lusta asszonyok rendben tartják az új otthont, mert érdemes, és bútorra, berendezési tárgyakra gyűjtenek. A régi „környezeti ártalom” megszűnt. De vajon tudjuk-e, milyen újfajta ártalommal jár a lakótelepeken kialakult új szokásrend, a bezárkózottság, az egymással nem törődés? Az emberek új környezetükben már nem járnak össze, nem nyitnak be egymás ajtaján. Viszont a távfűtő csöveken át hallatszó italos veszekedésekből, verekedés-zajokból pontosan tudják, ki hogyan él. Értelmes időtöltés hiányában a fiatalok verekednek, a lépcsőházakban és átjárókban üvegből iszszák a bort, kártyáznak, „szipóznak” vagy heccelik — olykor, egyegy bogaras asszony esetében nem is oktalanul — az öregeket. Egy használaton kívüli szárítóhelyiségben ifjúsági klub működött, míg néhány lakó tiltakozni nem kezdett, nekik zajos a klub. A házkezelőség intézkedett és a fiatalok újra az utcán kóborolhatnak. A riportok válogatása, a résztvevő megfigyelés módszerével gyűjtött tényanyag bizonyít: sokszor az új, egészségesebb környezetben is a korábbihoz hasonló reflexek irányítják életüket, hétköznapjaikat. Azt hiszem, végül is az a baj, hogy magán-„barlangjaikban” nem tudnak közösségi módon gondolkodva élni. Győrffy László f. Tóth Árpád: Képregény 1979. NOVEMBER 17. LENGYEL BALÁZS : VERSESKÖNYVRŐL VERSESKÖNYVRE Határainkon túl . Cselényi László: Krétakör (Madách, 174 old.); Böndör Pál: Vérkép (Fórum, 120. old.) Cselényi László szlovákiai magyar költő: Krétakör avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötete szintén pályaképet kínáló gyűjtemény, és nagyjából azonos időszak termése, mint Kányádié, akinek verseiről az előző alkalommal írtam. Sokkal több összefüggés nincs is köztük. Legföljebb annyi formai, hogy Cselényi kötete is két egymástól világosan elhatárolható részre bomlik, s ezen felül annyi tartalmi, hogy a versekben itt is felsejlik a rokon jellegű társadalmi meghatározottság („Mert ember vagy s ez nem elég magyar vagy el nem menekülhetsz — Átkot amit ezer év oltott szavakkal el nem üthetsz”), és meredek kanyargóikon ki-kibukkan, mint lenti panoráma a gömöri táj, s megkísért az otthon, a haza vonzása. De lényegében itt nem egy közösség sorsa a költészet tétje, mint Kányádinál, hanem egy személyes eszmélkedési mód költői kifejezése. Magának a költészetnek hipermodern átalakítása a tét; az, hogy a vers egy „stilizálatlan”, formaeszményektől szabadult, mondat- és kapcsolatkényszerektől nem befolyásolt tudatműködést kifejezzen. Egy újkeletű avantgárd kísérlettel kerültünk hát szembe, olyan merésszel és végletessel, hogy határainkon belül nemigen akadunk napjainkban párjára. A gyűjtemény hagyományos felének egyik záróversében azt mondja Cselényi: „Mert igenis jogunk van kételkedni — S a fejünk szerint cselekedni — A saját lábunkon megállni — Saját hangunkon kiabálni — S valami újat mondani — Erről a csupa új világról.. Amire csak rábólinthatunk: nemcsak joga, kötelessége is. Bár nem mondhatni, hogy ez a program újat vagy eredetit csillogtatna. De két verssel előbbre lépve, a második korszak verskompozícióihoz érkezvén, már hunyoroghatunk nemcsak a verssorok, hanem már a metaforák összefüggéseit keresve, s törhetjük a fejünket, ha a ciklussá szervezett versáramlásban tájékozódni szeretnénk. Akkora itt a vál(II.) tás. Cselényi ugyanis itt egyszeriben elhárította magától a költői közlésnek azt a módszerét, mely az olvasót a szokott mondattani logikával irányítja, és az informálás sokkal töredezettebb, a nyelvi szintaxist mélyebben felbontó útjára lépett. Olyan verset, bocsánat, olyan „szöveget” teremtett, amely „nyitott” (pontosabban a megszokottnál is sokkal nyitottabb); nem ezt vagy azt a körülhatárolható közlést tudatja az olvasóval, hanem a beleélés, az értelmezés, a híradás megfejtésének számos lehetőségét kínálja — éspedig nem annyira a képi ábrázolásmód (ezt már megszoktuk), hanem a nyelvi, mondattani felbontás következtében. Kötetének ez a neoavantgard része mindössze két, címében csaknem értekezésre utaló verskompozícióból áll. (összefüggések avagy az emberélet útjának felén; Kiegé- szítések avagy a történelem kerekeiben.) Szövegük azonban korántsem szakirodalmi. Idézem az első mű bevezetőjét: „Tüsketáj — bűvös jelkép az erdő — kolostor-sötét — kirakat-sárga — Egyetlen lakott szöglete — jelképek otthona — részletekben kiküzdött — Menedékhely — maradéktalan gondolat — jelkép-fagy — kifacsart agy — Ösztöneink értekezlete — szigorúan elvi-----selhetetlen”. Nagy oktalanság volna azt rámondani, hogy ez a csak látszatra szabadasszociációs, rejtett megfelelésekkel dolgozó, szófacsarásokkal is élő szöveg (mely a továbbiakban vissza-vissza utal az itt felvetett elemekre) nem értelmezhető s ezért szigorúan elviselhetetlen. Dehogy is, hiszen menete követhető, s a felidézett jelképek egy része már a romantika képalkotásából ismerős. De tessék tovább követni a szándékoltan töredezett és kihagyásos közlésmódot 63 nagyalakú oldalon át és végigpróbálni közben a „nyitott szöveg” megfejtésének sok lehetőségét. A gondolatmenet szála el-eltűnik, a folyamatosság megszakad. A módszer az ellentétére fordul :az olvasó számára a vers egyre zártabb lesz. Cselényi módszere elvileg ugyanis sokkal kevésbé új, sokkal kevésbé képtelen, mint ahogyan a hagyományokhoz szokott olvasó esetleg gondolja. Sőt már-már a huszadik századi versfejlődés alaptendenciájának irányába esik. Csakhogy könnyű a költészet egyegy lehetséges fejlődésmódjáról elméleteket létrehozni — lásd a legkülönbözőbb avantgárd kiáltványokat —, de nehéz, sokszorosan nehezebb új költészetet teremteni. Nekem nem is Cselényi elméleti megfontolásaival van bajom, amelyeket a kötethez csatolt tanulmány szép logikusan felfejt és bírál is (Zalabai Zsigmond kiváló írása), hanem többnyire magukkal a versekkel. S azokkal sem az, hogy nem értem, a költő mit célzott meg velük, milyen hatást akart elérni, milyen teremtésbe belevonni, hanem az, hogy olvasásuk közben — akarva, nem akarva — elkalandozik a figyelmem: a rejtvényfejtés fáradsága elüt az esztétikai elsajátítás gyönyörűségétől. Azt hiszem, minden különösebb esztétikai bemosakodás nélkül rá tudok mutatni e figyelem-elkalandozás okára, vagyis Cselényi különben érdekes és tanulságos kísérletének gyenge pontjára. A kötet első, tehát hagyományos felét olvasva, figyeltem fel arra, hogy a költőt el-elkapja a beszéd mámora. Könnyen ír, s ezért hosszan ír. A szózuhatagra bízza magát, nem a megvilágító, tömör képre. A nehézségeken inflációs eszközökkel akar túljutni. Nos, „nyitott” verskompozícióiban e téren változatlan az alapállása. Az új módszerrel, melyet párizsi tartózkodása alatt sajátított el, s mely az ott megjelenő Magyar Műhely text-íróiéval rokon, oly módon él, mint eladdig a hagyományossal. Csakhogy a célba vett szerkesztett szöveg meglehetős rosszul tűri a bőbeszédű spontaneitást, a véletlen szülte elkalandozásokat. Mint hajdan a sivatagi karavánutakat, ezt az ismeretlenen átvezető verset téveszthetetlen jelzőkarokkal kell végigcövekelni. Nem mondom azt, hogy Cselényi verseiből ez teljességgel hiányzik. Csapongó szövegeiből felfelparádzik a versre késztető konkrétum: a végső kérdések körbejárására való törekvés vagy a maggyar történelmi sors mélyebb feltérképezésének az igénye. A költőnek van számunkra fontos, igényes mondanivalója. Verse korántsem a kiüresedés, vagy a semmi leltárba vétele; csak közlendőit a túlfuttatott, szertelen neoavantgard módszer olykor inkább eltakarja, mint életre hívja.★ Böndör Pál jugoszláviai magyar költő. De ezt vagy bármi többet, amit tudok róla (hogy Eső lesz címen 1970-ben jelent meg előbbi kötete, meg hogy az újvidéki Symposion egyik szerkesztője) nem a Vérképek című új könyvéből tudom. A Vérképek a költő körülményeiről, életrajzáról alig sejtet többet, mint a kódex a kódexmásolóról. Ha valamit mégis elárul, az olyan ritka, olyan véletlen, mint a tudósok öröme: az a bizonyos „igen fáj fejem” bejegyzés. Böndör mást akar elmondani: mindennapos tűnődéseinek egy-egy részletét, morzsalékát. S ezt személyes hangon mondja, hiszen lírai költő. De a személyességet nem a vele történtek előadása hozza létre, hanem a benne gondolati síkon történteké. Általánosított meditációinak érzelmi köréből fakadnak a versek. „Mintha felriadtam volna ébrenlétemből” — kezdi egyik versét egész költészetére nézve találóan. Hiszen apró felismeréseinek pillanatsorát írja. A megvilágosodás pillanatait, amikor másként lát az ember. .Nem ok nélkül fogalmazza meg egyik versének végsorában: „Másként látni, ez a kifejezés nem a látásra utal, hanem a gondolkozásra." Amit másként lát, vagyis amin folytonosan tűnődik, az az emberi személyiség viszonya önmagához és a látszólag változatlanul pergő köznapokhoz. Tárgyak és helyzetek monoton ismétlődéséhez, melyeknek létét vagy lírai értékét kevésbé szoktuk észrevenni. Ébrenlétéből felriadva, egyelőre itt kutat, ezen a zártabb, lehatárolt, de költőileg aránylag kiaknázatlanabb területen. Ilyen felismerésekre jut: „Szél hajlította — vén diófa az ablakom — alig érinti. — Bent, hintázva szuette — hintaszékemen, majdnem én!” Vagy: „Mi is, — a csokoládé — csomagolások és konzervdobozok mintájára, — feltüntethetnénk a szavatossági időt.” Végül egy utolsó idézet a költő problémakörének a közepéből: „Valaki másnak — néztek bosszankodtunk majd — nevettünk. Azok — kik nevemen szólítanak — kinek néznek ismernek?” Ez utóbbit a 11 Wuka című ciklusból idéztem. Az olvasó, ha analógiát keres a hazai költészetben az ilyesfajta kifejezésmódra, Tandori évekkel ezelőtti Haikuira vagy Koanjaira gondolhat Azokban is egy-egy gondolat vagy ötlet kiszikráztatása volt a lényeg. S azokban is a „vagyok-e?” és „ki vagyok?” kérdés a meditációs probléma. Ezek a kérdező, tűnődő felismerések végső soron mégsem magukról a dolgokról, hanem a költő közérzeti állapotáról vallanak, s ezért nem ontológiaiak, hanem líraiak. Böndör a hagyományos lírai eszközök, díszítő elemek háttérbe szorításával, de minuciózus gonddal, plasztikusan formálja meg őket. Látszatra egyszerű, prózára hangszerelt versben, amely rafináltan, a művészi munka erőfeszítése által egyszerű és természetes. Olyan versben, amelyben — mint ahogyan írja is — más a szava, mint amit mond. Ebben a világlírában általánosan elfogadott „csupasz” verstípusban — amely líránkban sem ismeretlen, sőt némileg divatgyanús holmit mutat fel, így összegezhetnénk, felülnézetből és csaknem kívülállva, helytől, időtől és személytől függetlenül valami általános emberi tapasztalatot, valami létérzetet befolyásolót a semmi és a konkrét v valami között Olyasformán csinálja, hogy szinte a költő személyére lehetne vonatkoztatni azt, amit a Szabálymódosítás című versében a sakkjátékról ír: ......az se lenne rossz húzás, halétezne másoknak nem ártó, más figurát le nem ütő, de maga is immunitást élvező játékfigura ... Néha lépni lehetne vele soron kívül is, de... egyszerűen félre lehetne tenni, ha például a huszárt zavarná ugrásában.” Nem tudom lehetséges-e, hogy én is áttételesen beszéljek, ilyesmi a költészet sakktábláján? Hogy tartósan ilyen determinálatlanul lehetne játszani? A determinánsokról ilyen kevéssé beszélve? Ebben a kötetében Böndör Pál mindenesetre tett rá egy próbát, ízlésesen, költői mértéktartással, sikerrel. „Piacképtelen“ az angol regény? Az Irodalomtörténeti Társaság legutóbbi felolvasó ülésén modern filológiai téma volt napirenden: Pálmai Kálmán elnöki megnyitója után Takács Ferenc olvasta fel az új angol „kísérleti” regényről szóló dolgozatát. Az utóbbi két évtized új utakat kereső irodalmát jelölte ezzel a kifejezéssel, szemben a tízes-húszas évek tulajdonképpeni kísérleti regényével (Joyce, Virginia Woolf, D. H. Lawrence). A két kísérletező korszakot a hagyományokhoz visszakanyarodó, realisztikusabb próza — a „konszenzus-irodalom” — több évtizedes uralma választja el. A tanulmány nyomon követte az elkeseredett harcot, amelyet a mai modern törekvések képviselői folytattak, hogy — ha polgárjogot nem is — legalább némi teret nyerjenek az immár provinciálissá vált angol irodalomban. Három író — három típus: Anthony Burgess hagyományosnak mondható indulás után egyre merészebb kísérletezéssel vívott ki hazájában is népszerűséget és némi kritikai elismerést. (Burgessnek nemrégiben magyarul is megjelent Egy tenyér, ha csattan című regénye.) Jellegzetes műve, a The Clockwork Orange (Az óraműves narancs), amelyből filmet is készítettek, főleg nyelvi leleményességével tűnik ki. John Fowles és csoportja Angliában nem talált kedvező fogadtatásra. Annál sikeresebbek voltak regénykísérleteik Amerikában és szerte a világon. (Nálunk a közönség egyelőre csak a Lepkegyűjtőt, Fowles első regényét ismerheti. Művei nemcsak tartalmukban, de technikájukban is gondolati ihletésűek.) A harmadik típushoz az a hatvanas években feltűnt fiatal írócsoport tartozik, amelynek programja a világirodalomtól elmaradó angol regény megújítása volt. B. S. Johnson és társai szenvedték meg legjobban a kritikai közmegegyezés merevségét. A kritika közönyének nem kis része volt Johnson 1973-ban bekövetkezett öngyilkosságában. Elemzései tanulságaképpen Takács Ferenc megállapította, hogy bár a mai angol regény korántsem olyan érdektelen és vidékies, mint sokan gondolják, mégis: a műfaj nem éri el az amerikai vagy a latinamerikai próza világirodalmi színvonalát. Bart István — Takács Ferenccel ellentétben — úgy vélte: lényegében győzött az erős konszenzus-irodalom az avantgárddal szemben, s ezzel az angol regény provincializmusba süllyedt, „piacképtelen” lett. Ennek legfőbb oka — Bart István szerint —, hogy Anglia mint szellemi terep is korszerűtlenné vált, s nem kínál már olyan nézőpontot, amellyel bármi fontosat el lehetne mondani a világról. Joyce-é volt az utolsó nagy teljesítmény — ő a hanyatlás történelmi pillanatát örökítette meg, de a polgári Anglia immár a hanyatláson is túl van. Geher István rögtönzött líratörténeti vázlata is megerősítette: az angol irodalom elvesztette korábbi vezető szerepét. (veszelák) Hieran