Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-02 / 5. szám - Vidra Szabó Ferenc: Mennek a fiúk Pester • riport (16. oldal) - Somogyi Győző: Körtefa • kép (16. oldal)

VIDRA SZABÓ FERENC RIPORTJA: _________________________________________________________________\ 9 V Andráshegyen, ebben a hétszáz lélekszámú Szabolcs-Szatmár­­me­gyei faluban mindig csendesek a vasárnap délutánok. Különösen így két óra felé, amikor még nem nyi­tott ki a kocsma és a munkásszál­lító buszok sem kezdték még fel­szippantani a Pest felé igyekvőket. A legtöbb helyen már elfogyasztot­ták a bőséges vasárnapi ebédet, r­egittak három-négy fröccsöt és most csendesen emésztenek a konyhában vagy a nagyszobában. Három családnál: Balláéknál, Sü­tőéknél és Lajoséknál korántsem ilyen nagy a nyugalom: csirkét vágtak, süteményt sütöttek, és most csomagol az egész háznép, pizsama, fogkefe, papucs, fehér ing kerül a’ rántott csirke mellé a kopott bő­röndbe. Lajosék nagy guriga vécé­papírt is tesznek a csomagba (,,azt is írták, hogy vinni kell!”), a Sütő fiú a gitárját szorongatja, hogy anélkül egy lépést se megy, Balla Feri kap egy kis üveg szilvapálin­kát, hátha hideg lesz éjjel a vona­ton. Sütő Tibi a nagy fehér zománc­lavórban megmossa a­ fejét, a nya­kát, a fülét, aztán tiszta alsónadrá­got vesz, tiszta zoknit, fehér inget, nyakkendőt, így várja a busz indu­lását, összecsomagolva, felöltözve, a csomag tetején az ötszázforintos gi­tárral. Balla Feri édesanyja közben tízszer is átjön megkérdezni, hogy mit csomagoljanak még, nehogy valami kimaradjon. A nyolcórás busz ezen az estén pontosan érkezik, igaz, tömve van, de legalább megáll, mert sokszor előfordul, hogy Andráshegyen már senki nem fér rá. Balla Ferit elkí­séri az édesanyja („legalább meg­tudom, hová kerül”), Sütő Tibi az apjával utazik, aki Pesten dolgozik, és szólt a művezetőnek, hogy hét­főn nem megy be, mert a fia felvé­telét intézi. Lajos Pista egyedül vág neki az útnak, odatalál a többiek­kel, van elég es­ze hozzá! Felnyo­­mak,szar­ak a farmotoros buszra, a bőröndök a lábuk között dülöngél­nek. Elindulnak, kikanyarodik a­­ jármű a faluból. Mennek a fiúk Pestre, szakmát tanulni! Balla Feri épületasztalos lesz. Sütő Tibi szobafestő, Lajos Pista hidegburkoló. Andráshegy múltjáról és jelené­ről beszélgetünk Adorján Sándor­ral, a falu református lelkészével: — Ezen­­­ vidéken nem voltak nagybirtokok,’ kisbirtokosok éltek, az úgynevezett hátszilvafás neme­sek, és olyan szegénység volt, hogy erről a tájról vándoroltak ki leg­többen Amerikába. Az ötvenes években Ózdon voltam lelkész, ott is kilencven százalékban szabol­csiak dolgoztak. Amerikába is így mentek ki,, egymás után, és re­­ménykedve. Ma is élnek Ausztrá­liában is, Kanadában is, szinte minden részében a világnak. Ma reggel harangoztattam éppen egy olyan embernek, aki itt volt boltos, kiment Amerikába, és most, nyolc­vankét éves korában megt­alt. Az a szokás, hogy itt is harangoztalak érte. Az elődöm nagyon jól tudott angolul, és ezt úgy hasznosította, hogy két deci pálinkáért angolról magyarra fordította a leveleket, magyarról angolra meg négy de­ciért. Ugyanis már a második meg a harmadik generáció, él odakint, akik már nem tudnak magyarul... Egyébként az emberek nagyon szorgalmasak voltak, és ma is azok, csak­ a pálinkázás a legjámborabb emberre is rányomja a bélyeget. A szilva már nagyon régen elter­jedt itt, mert nincs vele gond, nő magától. Egy 1895-ös statisztika szerint több mint ezerháromszáz szilvafa volt a faluban! És nincs kibúvó, ha jönnek hazafelé a mun­kából vagy átmennek egymáshoz, muszáj inni. Az a mondás járja, hogy az andrási embernek fél liter pálinkától még csak jó hangulata van, de fél liter bortól berúg. Volt egy idős postamester bácsi, két éve temettük el, ő a templomba is ma­gával vitte az üveget. Szertartáso­san megtörölte a kézfejével, meg­húzta, megint megtörölte és rákí­nálta a szomszédjára. Mondtam neki, hogy Gábor bácsi, ne tessék inni a templomban, ez rontja az emberek áhítatát. Azt mondta, hogy őt már csak ez melegíti! Na, jó, de legalább ne kínálja,a szomszédját! Azt válaszolta: milyen dolog az, hogy ő iszik, a másik meg nézi! Né­hány évvel ezelőtt az iskolából is vittek el gyereket gyomormosásra. Meg az egyik családnál előfordult, hogy építkeztek, és a gyerek egy­­szercsak összerogyott. Ott­­ volt a pálinka, ivott mindenki, hát ivott belőle ő is! Élt itt egy régi tanító házaspár: az öregek még­­nyolcvanévesen is olyan pontosan szépen írtak, még a helyesírásuk is jó volt! Most elég sok képesítés nélküli tanít, és az első évben a gyerekek szinte együtt tanulnak a tanárjukkal. Nem is ez a legnagyobb­ probléma, hanem az, hogy a gyerekek kikerülnek a falu közösségéből, ahol mégis összetar­toztak, és a városban nagyon sokan nem tudnak megállni a saját lábu­kon. Átveszik a külsőségeket, aztán jön a papír, hogy a fiatalembert ki­zárták az iskolából vagy hogy kitil­tották Pestről, mert erre is volt már példa. A feleségem a postán dolgozik, sokszor előfordul, hogy elmennek hozzá a szülők megkér­dezni, van-e levél a fiuktól vagy lányuktól. Sokszor azt se tudják pontosan,­­hol keressék a gyerekü­ket. Járatlanok Pesten... • Az általános iskola udvarán be­szélgetünk a szülők egy csoportjá­val a gyereknevelésről, pályavá­lasztásról. — Engem hároméves koromban vert meg az apám először és utol­jára— kezdi egyikük—, mert nem ettem meg, a vajaskenyeret. Én is szeretem a gyerekeimet, csak az a baj, hogy amikor a munkából ha­zajövök, kevés időm marad. Vasár­naponként szoktam játszani velük egy keveset, felültetem a kislányt a nyakamba meg leállok focizni a fiammal.­ A kislány tanítónő vagy óvónő szeretne lenni, de addig még sok idő van hátra. Biztatom is őket, hogy tanuljanak, mert­ a tudás ma­napság nagyon sokat ér. Látom a televízióban a vetélkedőket, az okosabbak öt-hat perc alatt megke­resnek annyit, amennyiért nekem egy hétig kell dolgoznom. A fiam sofőr a­kar lenni, vagy szobafestő. Az iskolában is elég jól rajzol, a múltkor azt kérdezte tőlem, apu­kám, van-e olyan szakma, hogy va­laki csak­ otthon magának rajzol? Mondtam, hogy van, de ahhoz főis­kolát kell végezni. — Nálunk hagyomány az építő­ipar — veszi át a szót egy negyven év körüli édesanya. — A nagyapám és az apám kőművesek voltak, kő­műves a férjem, és a nagyobbik fiam is annak tanul Pesten. Az első évet itt végezte Szálkán, de mindig csak a gitározás járt az eszében, úgyhogy nagyon rossz bizonyítvá­nya lett. Az uram akkor még ma­szek volt, de nem valami jól ment neki, kicsi falu ez, kevés az épít­kezés. Az se megoldás, hogy mindig a harmadik meg a negyedik faluba járjon el dolgozni, mondtam neki, hogy eredj fel Pestre, vidd a gyere­­két is, hátha jobb lesz! És tényleg jobb is lett. A fiam amúgy nagyon józan életű, egyáltalán nem iszik, csak ruhára költ, meg néha elmegy moziba. Nemrég megnövesztette a haját, de én nem bánom, mert jól áll neki, még úgyis huzatos helyen dolgozik, legalább védi a fülét. A kisebbik fiam még csak második osztályos, neki még van ideje a pályaválasztásra. Nálunk, mondom, hagyomány az építőipar, de ha máshoz lesz kedve, én nem állom útját. — Két lányom van — folytatja egy másik szülő —, az egyik tizen­négy éves, a másik tíz. Az a hely­zet, hogy most már a gyerekek akarnak nekünk parancsolni! A na­­gyobbat tízszer annyit nevelem, mint a kicsit, mégse látszik rajta. Nem elég ha erélyesen rászólok, néha oda is kell húznom! Mert ő csak azt csinálja, amihez kedve van, csak azt eszi, amit szeret. Őne­ki besült hús kell, a házikolbász is csak frissen jó, mert amikor meg­szárad, már nem ízlik. Valamelyik nap mondom neki, hogy zárja be a disznókat. Hát nem rossz helyre zárta be őket?! Nem tudja, melyik disznónak hol a helye, mert őt az nem érdekli, pedig látja minden­nap. Csak a divat jár az eszében, minden nap másik ruha kell, de ha megveszek egy komoly holmit, ak­kor abban lenne egész nap. Hiába mondom, hogy vesse le, majd estére felveheti, ha megy egy jobb hely­re. Nyáron a téeszbe jár segíteni, oda szívesebben felmegy, de azt már nem lehet mondani,­ hogy törölges­­sen el, mert összetörné a tányéro­kat! ... Azt nem mondhatnám, hogy nem tanulnak, tanulnak ezek ma­guktól. És fogok is rájuk áldozni, mert ma már az iskola beszél! A fiatalság szökik a téesztől, egy­két fiatal legény lézeng a miénk­ben is. Mindegy, hogy minek tanul, csak tanuljon! Fő, hogy a földet ne túrja, mint ahogy mi túrtuk egész életünkben! Aztán, amikor férjhez mennek, én nem bánom, mit csi­nálnak, ha kedvük tartja, elköltöz­nek a városba, ha meg akarnak) ide jönnek lakni. Nagy ez a ház,­ el­férnének benne... Egy évvel ezelőtt a nyolcadik osztályban tizenhárom fiú végzett. Ebből hatan Pestre kerültek szak­munkástanulónak: három épület­­asztalos, egy szobafestő, egy vas­öntő és egy a gépszerelő szakmá­ban. Egy fiú jelentkezett a közeli Baktalórán­tházára traktorszerelő tanulónak, hárman Mátészalkára, szakközépiskolába és egyikük a vá­­sárosnaményi gimnáziumba. Végül ketten a Csepel Művekbe mentek dolgozni, betanított munkásnak. A gimnazista fiúnak maszek villany­szerelő az apja, a szakközépiskolá­sok apjának, nagyapjának húsz­huszonöt hold földjük volt, a pesti szakmunkástanulók szinte vala­mennyien egykori cselédek utódai. A két csepeli betanított munkás ko­­sárfonó-vályogvető cigány család­ból származik. Mindez lehet vélet­len is, de lehet pontosan nyomon követhető társadalmi folyamat­­eredménye is.­ ­ Sütő Tibi édesanyja nyolc gyere­ket nevelt fel. Szegény családból származik, ők is tízen voltak test­vérek. Amikor a férjével összeke­rültek, kondásnak szegődtek egy közeli faluba, majd a férje Pestre ment munkát vállalni. — Azt mondta, hogy én ne dol­gozzak, csak végezzem a háztartási munkákat, majd ő keres, és beoszt­juk,­ ahogy tudjuk. El is ment Pest­re, a Betonútépítő Vállalathoz, se­gédmunkásnak, most múlt tizenöt éve, hogy ott dolgozik. Amikor a nagyobbik fiam tizenhat éves lett, kérdezi, hogy hová menjen, hát megy ő is az apjával! örült is az emberem, hogy most már nem egyedül kell járnia. Aztán a máso­dik fiam, a Vili, az is elment tizen­hat éves korában. Akkor a követ­,­kező kisfiam, az is tizenhat éves lett, az is ugyanannál a vállalatnál dolgozik azóta. És nem hagyták el a munkahelyüket, egyikük sem örül is­­az apjuk, hogy együtt vannak. A Jenő fiam elvégezte a nyolc osz­tályt, és jöttek Pestről, hogy hová óhajtana menni tanulni. Az én kis­fiam azt a célt választotta, hogy vasöntőnek megyen. Mondom, te, Tibiké, te nem lehetsz más, csa­k szobafestő. Legalább lesz, aki ki­festi a lakást, ha oda kerül a sora. Amikor az első kisfiam elment, három hónapig betege lettem... Jaj, mindig azon voltam, hol üti el őket a villamos, hol éri őket vala­milyen baj! Aztán, most meg már úgy telik el a hetem, hogy várom őket. Általában péntek este érkez­nek, először a Jenő fiam szokott jönni a Tibivel. Aztán a tizenegyes­sel jönnek a többiek, az egész. Ak­kor aztán azt se tudom, hogy mit csináljak. Ott van az étel, az ágy meg van vetve, olyankor, ha beteg vagyok is, úgy érzem, nem fáj sem­mim. Mondják, hogy anyu, ezt főz­zél, azt se tudom, mossak, főzzek, takarítsak? ... Amikor mennek visszafelé, akkor külön készítek csomagot a Jenő fiamnak, külön Tibikének, ha a menyem férjestül hazajön, akkor külön azoknak, ak­kor még az uramnak is külön ... Elmennek, ahhoz sincs erőm, hogy kikísérjem őket a Buszhoz, kezdek újra szomorkodni. Bemegyek az egyik szobába, nem látok senkit. Bemegyek a másik szobába, ott se­m látok senkit. Úgy érzem, hogy üres az egész ház, nincs senki! Persze, akkor legtöbbször sírok, így telnek az én napjaim! Míg aztán írják, hogy anyu, ekkor meg ekkor me­gyek! Akkor már egy kicsit vidá­mabb vagyok!... • Eléggé elterjedt vélekedés, hogy a fővárosi építőipari kollégiumok­ban a szakmunkástanulók isznak, verekednek, kártyáznak, mert ki­szakadtak otthoni környezetükből, és az új körülmények között még nem találták meg a helyüket; sok közöttük a cigány és a szabolcsi, tehát sok a szabolcsi cigány is, és hétvégeken a fekete vonat hozzá­­viszi őket. Megkérdeztem az egyik kollé­gium néhány nevelőtanárát is, hogy szerintük milyen a gondjaikra bízott „gyerekanyag”? „Alacsony , nívójú iskolákból jöttek, ott is a gyengék közé számítottak!’’ „Any­­nyit dolgoztatták őket, hogy nem volt idejük a tanulásra! Hajnali négykor-ötkor keltek!’’ „Úgy elké­nyeztetik máma ezeket a gyereke­ket, még a reggelit is tálcán kap­ják!’’ „Nagyon messziről jöttek ezek a gyerekek!...” „Alig van egy-ket­tő, aki tud késsel-villával enni!” „Sok a tetves közöttük!..„A szor­zótáblát is mi tanítjuk meg nekik!” „A legtöbben olyan paraszti vagy egyéb szakképzetlen fizikai réteg­ből jönnek — írja Csákó Mihály és Liskó Ilona a Szakmunkásképzés és társadalmi mobilitás című, a Való­ságban megjelent cikkben —, ahol a szakmunkásképzés az emelkedés egyetlen alternatívája. Egyéb kö­zépiskolában való továbbtanulás a gyerekek tanulmányi eredménye, iskolához-tanuláshoz fűződő viszo­nya és a szülők anyagi-egziszten­ciális helyzete miatt ezekben a csa­ládokban fel sem merül. Ha a gye­reknek nem sikerül szakmát tanul­nia, szülei szakképzetle­n­ szintjét reprodukálja. Az innen indulók egyértelműen társadalmi emelke­désként élik át a szakmaszerzést: nem egy-egy konkrét szakma vonz­za őket, hanem a biztos egziszten­ciát ígérő szakmunkás státusz. A szakmunkásrétegbe kerülés puszta ténye is mobilitást jelent számukra...” „.. . Hogy a gyerek milyen társa­dalmi környezetből származik, többé-kevésbé azt is meghatározza, hogy milyen szakmát tanul. Bizo­nyos szakmák jobbára csak a fog­lalkozási és iskolázottsági hie­­rachia magasabb fokairól érhetők el, mások viszont az alacsonyabb fokozatokon álló szülők gyerekei számára is nyitva állnak. Az­ építő­i­­ári szakmunkástanulók között például az átlagosnál magasabb a mezőgazdaságban foglalkoztatott szülők aránya, míg például az autó­szerelők esetében gyakori, hogy a szülők nem fizikai munkát végez­nek ...” Mennek a fiúk Pestre Somogyi Győző: Körtefa ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI és politikai HETILAP Főszerkesztő: JOVÁNOVICS MIKLÓS Helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS­ Szerkesztőség: 1054 Budapest, Széchenyi utca I. Telefon: 310—920. 310—028. 310—929. 14 óra után 113—­221 MEG­JELENIK KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT,NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT, Budapest VTT.. Lenin krt 9—11 Levélcím: 1906 Postafiók 323 Telefon­ 221 —285 MüVnPN Felelős kiadó SIKLÓSI NORBERT Igaz­gató, 80—403. Szákra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: CSÖNDES ZOLTÁN vezérigazgató “ “‘ Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hirlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlac Irodánál (postacím: Budapest, V., József nádor tér 1. — 19001 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215—98162 pénzforgalmi jelzőszámára SZOMBATON Előfizetési díj: negyedévre 48 forint, fél évre 96 forint, egész évre 192 forint INDEX 25 244 . HU ISSN 0424—8818 , 16 OLDALON

Next