Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-26 / 4. szám - Hegedüs Géza: Egy szobor hiányzik • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - M. Z.: Lázadás az autóbuszon • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -laji: Beszerzést tervezni • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (iszlai): Makutyi dumák (9. oldal) - Tettamanti Béla: rajzai (9. oldal) - Tóth Bálint: Költőnők, parodizálva • vers (9. oldal)

■■■l—Viiia—uiiiii««i.jwmmw; paratlan oldal in miiiMiiiii ni f imii—i ir—Trinr EGY SZOBOR HIÁNYZIK Szeretem a Margitsziget szobor­­pantheonját. Nem állítom, hogy külön-külön valamennyi portré tet­szik, mint műalkotás, valójában elég kevés szép szobor van a kul­túránk múltját idéző sétány­vidé­ken.­Mégis, akármilyen a szobor, így, együtt olyan jóleső látomását adja legnemesebb örökségünknek, szellemi kincstárunknak, hogy idő­ről időre kisétálok a feleségemmel ama faragott arcmások közé, mint aki számbaveszi, mit is kapott lé­­lekbeli gyönyörűségben a hazai év­századoktól. Nemrég megint ott sé­tálgattunk,­s egyszerre csak az ju­tott eszembe, hogy lelki nagybá­tyám, Arany János után, felkere­sem hitem szerint a legeslegeuró­paibb s félreismerhetetlenül leg­­magyarabb szellemi atyámfiát, Krúdy Gyulát, akinek mondatai valahogy úgy hatnak idegzetnek tudományosított lelkemre, mint legkedvesebb italaim, a skót whis­ky, az orosz vodka, a francia ko­nyak vagy a legtősgyökeresebb ha­zai törköly. Tehát elkezdtük ke­resni Krúdy Gyulát — és nem ta­láltuk. Nem akartam hinni a sze­memnek, illetve kutató tehetsé­gemnek. Hiszen képtelenség, hogy ebben a pantheonban Krúdynak nincs szobra. Pedig nincs. Bevallom őszintén: igazán jól ismerem Mik­­száthot, Móriczot..., de lélekbeli nagyapám, Jókai után, én Krúdy Gyulát szeretem a legjobban min­den magyar prózaíró között. Ha véletlenül franciának születik, ő lett volna Marcel Proust (és ha Proust magyarnak születik, ő lett volna Krúdy). Miféle szórakozott­ság felejtette ki ebből a szobor­parkból Krúdy Gyulát? Vagy azok az illetékesek, akik­ elgondolták és megvalósították ezt a lélekhez szó­ló szoborparkot, nem tudták, hogy a magyar prózastílus legnagyobb­ művésze Krúdy Gyula volt? Tudo­m­, van Budapesten Krúdy utca (én szebb, látványosabb ut­cát vagy utat vagy teret adtam vol­na neki), itt-ott van Krúdy-emlék­­mű is. De a jó hétszáz éves magyar irodalom egyik törvényes örököse­ként sehogyan sem értem, ki felej­tette ki és hogyan is felejthette ki egy magyar pantheonból Szindbád, a Vörös Postakocsi, a Napraforgó, az Asszonyok díja, a Rezeda Káz­­mér próza­poétáját, a XX. század európai irodalmának legmagyarab­­bul legeurópaibb és legeurópaibbul legmagyarabb prózaművészét? Hadd említem meg, hogyha olyan derék hajdani bürokratának, mint a jóemlékezetű Kamermayer Károlynak van tere is, szobra is Budapest belvárosában, vajon a bürokráciánál sokkalta értelmesebb magyar szónak, dallamnak, kép­nek, szobornak miért nincs annyi becsülete, mint egy kétségkívül de­rék közhivatalnoknak? Derkovits­­nak van utcája és tere (nagyon is indokoltan), de Csontvárynak nincs! Kálmán Imrének van utcá­ja (igen helyesen) de Lehár Fe­rencnek, Jacoby Viktornak és Áb­rahám Pálnak nincs (pedig ők né­gyen képviselik a világhódító ma­gyar operettet). Boross Elemérnek, a magyar avantgárd dráma kezde­ményezőjének és egyetlen sikeres szerzőjének nincs utcája. Paulay Ede, Ditrói Mór, Hevesi Sándor — a magyar színházi rendezés nagy újítói — megkapták utcáju­kat,­ de a valamennyit megelőző, első igazán európai magyar ren­dező, Molnár György még egy mel­lékutca erejéig sem megbecsült. Justh Zsigmond, Czóbel Minka, a magyar modernség előkészítőinek nevét se utca, se szobor nem őrzi sehol. Ady legkezdetibb harcostár­sainak, a Holnaposok közül pél­dául Em­őd Tamásnak egy lakóte­lepi mellékutca sem jutott. És ta­lán a most százéves, világszerte is­mert magyar drámaíró, Bartók Csodálatos Mandarinjának librettó­szerzője, Lengyel Menyhért is ki­érdemelt már legalábbis egy ut­cácskát, úgy szeretett Budapestjén. És a legédesebb és legbudapestibb poétának, Szép Ernőnek is kijárna talán egy kis utca, sőt talán még egy szerény mosolyú kis szobor is Budapesten. Hát mindez azért jutott eszem­be, mert a Margitsziget szobor­­pantheonjában nem találtam Krú­dy szobrára. Persze, hogy ezzel kell kezdeni, de gondoljunk a többiek­■re is! Hegedűs Géza LÁZADÁS AZ AUTÓBUSZON Az autóbusz-történeteket nem le­het abbahagyni. Hiszen járműve­ken ,töltjük életünk majd egyötö­dét. S ez mennyivel változatosab­ban eltöltött idő, mint az otthoni vagy­ a munkahelyi. Természetes hogy itt adódnak kedvderítő és el­keserítő pillanataink. Tegnap, például. Én állok. Állni szoktam. Köze­lemben csinos fiatalasszony ül, mellette kapaszkodik a kisfia, nyolc-kilencéves. — Én most leszállok, Tamáska, ülj le gyorsan a helyemre! Ez eddig­­ ismerős, minek bosz­­szantsam magam vele. Hanem a folytatás! A kisfiú bi­zonytalan, lát egy kis görbe öreg­asszonyt, nem éri el a kapaszkodó­­rudat, csak egy ülésbe fogódzik. Az éber mama észreveszi kisfia erkölcsi megingását. — Te csak ne pislogj minden­felé! Azt mondtam, a helyemre ülsz, és kész... Ne felejts el a har­madik megállónál leszállni! Meg­értetted? — Igen, mama. Mások is az utolsó pillanatra hagyják, hogy megmozduljanak. A legfürgébbek leülnek, Tamás­ka is. A gondoskodó mama még utoljára is figyelmeztető tekinteté­nek kényszerítő súlya alatt A gör­be öregasszonynak, meg a többi nyavalyásnak nem jut hely. Most jön az, amiért mégis meg­írtam. A kisfiú óvatosan utána néz az anyjának. Végre biztosan kiszaba­dul az óvó tekintet béklyójából, a busz továbbindul. Most. Még mindig lopva, feláll. — Néni... Ez hőstett. Ez lázadás. Megcsil­lan előttem a jobb jövő lehetősége. Lesznek gyerekek, akik szembesze­gülnek megszokott törvényeinkkel. Csakhogy... Mire az öregasszony észrevenné, a kisfiú helyére már le is ül egy magabiztos harminc­éves úr, körül sem figyelve, újsá­got olvas. Futólag, mintegy atyaian meg is simítja a gyerek fejét. Ta­máska elvörösödik, de nem meri mondani, hogy ő nem neki, hanem az öreg néninek... Ráérne, hiszen még három meg­állónyit megy, de lassan az ajtó felé sompolyog.. Most vereséget szenvedett, de én továbbra is neki szurkolok. Hogy ne sikerüljön az anyuká­nak kinevelnie belőle ezt a láza­­dást. Mert az anyuka még úgyis megpróbálja, s a társadalom, az autóbusz társadalma is az anyuká­nak segít. M. Z. Tettamonti Béla rajzol TÓTH BÁLINT: Költőnők, parodizálva RAB ZSUZSA a nosztalgikus­ ­ pápai kollégyom udvara! Első selyemharisnya! Rózsa íze! A zongorán a botló „Für Elise”, s a kabhegyi szalonkules szaga. S utána hány sivatag­ éjszaka! Majd vad grúz szablyák Villogása vár, és duruzsol egy nagy réz-szamovár, és Vinokurov tölt teát maga. Zord Ahmatova, édes Jeszenyin, hadd lehessek társatok, társaim! Mutasd meg, Adám, költővé szeretsz-e? Milyen vagyok? (Szólj, szurdokos Gerence!) Kívül páncélom hordja önmagát, s belül puha — legyintés — mint a Rák. BESZERZÉST TERVEZNI Volt idő, mikor kellemesen el­szórakoztatott az árváltozásokat elővezető újságcikkek egyrészt-más­­részt fogalmazása. Főként akkor mulattam jóízűen, ha a cikkírók úgy próbálgattak gazdasági bánkó­­dásomból kirángatni, hogy azt mondták: ennyi és ennyi százalék­kal megy föl — mondjuk — a vaj ára, ezzel szemben ennyi és ennyi­vel lett olcsóbb — mondjuk — a nyugágyvászon. . Mostanában, ha lehet, még tré­­fásabbak a vásárlói komorságomat földerítő sajtóközlemények. Azzal indítanak, hogy bizonytalan száza­lékok helyett konkrét forintokban adják meg a — veszteségeimet helyrebillentő — nyereségeimet. Például: „A kétliteres vesszőfona­­tú demizson 1 forinttal lett drá­gább, míg a műanyaggal kombinált 20 fillérrel olcsóbb." Az ilyesmitől határozottan jó­kedvre derülök. Különösen, ami­kor — ugyanennek az árőrjárati cikknek másik bekezdésében — rá­bukkanok a bűbájos kis abszurd­ra: „Időleges (legalább féléves) ár­­stabilitás híján képtelenek (ma még legalábbis) forgalmat, beszerzést tervezni a kereskedők." Vajon vigasztalja-e a kereskedő­ket, hogy a vevők még képteleneb­bek? -laji PARDI ANNA a mélyértelmű? Az iskolában sem értettem őket, hová ragadtak immaginárius számok?, arany szandálban koldul Zaratusztra és Szemirámisz kertjében csavargók, misztikus virágok, bocsássatok meg! Szoc-szürreál rózsafüzérgyöngyöse zuhog, (de jól jönne most egy rím! mondjuk: látni) a férfi-meteort villantó egekig vagy a csontrejtő földbe, mely mélységesen mély, mint egy cserép muskátli. Makutyi dumák Mottó: Vérkeringünk? Vérkeringünk? Hozzászólás „A történelmi pillanatokat nehéz túlélni, de viszont aki túléli, az történelmi pillanato­kat élt meg.” » Tévécseve. — Úgy veszem észre, hogy tavaly óta lényegesen jobb a memóriája is Balogh József­nek. — Papp Sándor vagyok. — Hát, igen. Rádiójegyzet-részlet „Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a környezetvédelem egyenlő a természetet károsító tevékenységgel.”. Közgyűlésen — Bizony, sokan meghaltak. — Nem elegen. Biológ .„Életévét súlyos veszteség érte, az irodalmat.” Ilyen gazdagok voltunk „Föltalálta a disznóba tölt­hető kolbászt.” Műsor á­ra Ali Csak­ ütök, és mese nincs. Menü Krúdy-jubileumra Postaló-kóstoló. Családi állapota Hős Ujak a Nap alatt Szennyvíz-kibocsájtó válla­lat. Illegális szemétlerakóhely. Belsőépítészeti alkotótábor. Esemény utáni tabletta. Biztató felirat Rögtön jövök! Jó tudni „Abul el Bir — illegális mozgalmi nevén: Bir­ahi Ba­ki.” Fölhívás lapszerkesztőkhöz „Hagyjunk föl, elvtársak, a lefelé nivelláló passzivitással!” Színes riport „Nagy a keletje nyugaton házias leányainknak.” Hirdetés „Jogosítvánnyal elfoglaltsá­got keres­nő. Minden érdekel — N 2118 jeligére a kiadóba”. Nyugi „A vonatok általában meg­érkeznek.” Katarzis előtt — Tényleg Zoli bácsi, te miért nem írsz egy drámát? — Mert nem tudok. ■— Túl vidám vagy hozzá? ■ (iszlai) KISS ANNA a vajákos Halljátok? Kipp-kipp-kipp, fel, a harangozó, kopp-kopp-kopp, le, megint patkányt kerget, bűvöl közben f­urulyával, pí-pí-pí, nem a tilinkós legelőn, fel-le a nyikorgó toronylépcsőn, egyre, csak egyre, huss, ti galambok! Sírok közt botozó öreganyám a kenderfoszlatóból nézi, csak nézi, áztatja a napok szálait, kendericéim, a tejút ezüst tilolófája csattan, hopp-hopp, csillag, le-lecsap hess-varjú-fekete hajamra’ 1980. JANUÁR 26.Élet és­i IRODALOM

Next