Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-21 / 25. szám - -laji: Megviseltek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (i. cs.): Cukrozott tárgyak • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Lichtmann Tamás: Szent színpad? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -ilkei-: Szuperalkalmasság • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -sz-: Madártan • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -vm-: Garas és dollár • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tettamanti Béla: rajza • kép (9. oldal) - Váncsa István: Orbitális turul. (Adalék a magyarság etnogeneziséhez) (9. oldal)

-• .........ri' •' - -mum MEGVISELTEK Fura hirdetést olvastam a Ma­gyar Nemzetben. Átlagmegjele­nésű, mostoha sorsú, sőt contemp­­latív férfi keresi oly hölgy ismeret­ségét, kit „az élet szintén megvi­selt”. Az is érdekes a hirdetésben, hogy a mostoha sorsú átlagférfi nem akar házasság útján elkövetett nyerészkedéssel javítani a nehéz életén. Ellenkezőleg, előre tiltako­zik az ellen, hogy boldogítás céljá­ból „luxus adottságú” nők zaklas­sák levelükkel. Az ember hajlik arra, hogy a hir­detőt nem e világra valónak, ma­gyarán hibbantnak tartsa azért, amiért valósággal menekül a frigy révén (esetleg) reá váró jólét elől, ebben a mi jólétet becsülő, s ezt megőrizni is törekvő társadalmunk­ban. A hirdető élhetetlenségére azon­ban csakhamar maga a hirdetés adja meg a magyarázatot. A con­­templárius bizalmasan azt is közli a világgal, s benne valamennyi jö­vendőbelijével, hogy ő doktorátusa ellenére csakazértis „irodalmi al­kotómunkával foglalkozik”, és áhí­tott óráját is ehhez­ hasonló tevé­kenységi szférában működve tudja csak elképzelni. Félelem hamarosan választ kap ajánlatára, s akkor majd együtt foglalkoznak az irodalmi alkotó­munkával. Sorsuk így duplán lesz mostoha. De mert súly alatt nő a pálma, szerkesztőségek, kiadók, reszkessetek! -laji CUKROZOTT TÁRGYAK Már egy hete bezárt a kiállítás, és nagyon hiányzik. Ki tudja, mi­kor lesz ismét? A Goldberger Gyár Művelődési Otthonában kilencvenegy — jórészt — amatőr faszobrász, népművész és iparművész állított ki; civilben: bányász, borbély, mérnök, népmű­velő, könyvelő és több más őrző és újrafogalmazó, őrzők, akik a Sou­venir-boltok „magyarosdi” aján­déktárgyaivá degradált „népmű­vészet” helyett ősi és hiteles for­ráshoz nyúlnak vissza; s újrafogal­mazók: akik a népi hagyomány használati tárgyaiból hűséggel te­remtenek új értéket. A honfoglalás-kori sírokban ta­lált tarsolylemezek díszítéseit újra­­költő fafaragások; pipákban és ala­kos kompozíciókban a kiskunsági pásztorművészet múlt századvégi, eltűnt motívumai; lószőrből készült ékszerek; történelmi ihletésű fa­szobrok, melyekben életre kel az erdélyi balladák tragikus világa, a Júlia szép leány, a Kádár Kata, a Görög Ilona. A fa-, a csont-, a szaru- és tökfaragások, a fazekas edények és a bútorok azt az időt idézik, amikor a díszített tárgyak­nak még használati funkciójuk volt. „Csupán hasznos cifraságot / Szeret a földművelő, / Vagy egy koszorú virágot, / Olykor, ha jó kedve jő" — fordította Kleist sorait Csokonai Vitéz Mihály. Miről jut mindez eszembe? A napokban — már jócskán ben­ne az idegenforgalmi szezonban — külföldi ismerősömmel ajándéktár­gyat akartunk vásárolni. Nitrolakkal festett porcelántá­nyér mint „kalocsai népművészet”, bokorugró szoknyás matyóbaba, minden mennyiségben. „Műbőr­népművészet”. Túldíszített, agyon­­pingált parasztbútor-imitációk. El­­kommercializált dísztárgyak, ipar­­engedéllyel űzött (fényűzött) mes­terségek cukros csodái — vidd, kül­földi, vissza úgysem hozod! Hát ezért hiányzik az a kiállítás. Jó volna ilyeneket sűrűbben látni. Még jobb volna állandóan. (i. cs.) SZENT SZÍNPAD? A tragikus sorsú magyar író, Pap Károly, kezdő korában, Szent színpad címmel írt egy zsenge drá­mát. Színigazgató hőse oly szent­nek tekinti a színpadot, hogy egy Shakespeare-előadás megmentése érdekében feláldozza imádott fele­sége életét. A Rómeó és Júlia krip­tajelenetében a várandós asszony megszüli gyermekét, és a szülésbe belehal. Pap Károly később, érett író korában — átérezve műve mes­terkélt konfliktusát, tragédiához kevés emberi mélységét,­s nem vállalta e művét. A dráma 1973- ban jelent meg először­ nyomtatás­­ban. Korábbi kiadásáról, előadásá­ról nem tudunk. Tudunk viszont egy mintegy tíz évvel később írt, hasonló témájú novelláról, mely­nek végkifejlete humoros­ (Shakes­peare, a rettenetes). A filológia egyébként még arról se bizonyoso­dott meg teljesen, hogy valóban Pap Károly-e a dráma szerzője. Akár ő írta, akár nem, minden­esetre érett íróként csupán köny­­nyed anekdotára valót látott a té­mában. A televízió a felfedezés szándé­kával választotta ki a kiváló novel­lista és regényíró (közepes) drámai terméséből a leggyengébbet, és reprezentatív műveként bemutatta. De ha már ezt a művét választot­ták, legalább színház- és irodalom­­történeti dokumentumként, hűen adták volna elő. Ám a tévéfeldol­gozók átírták a színművet. Elhagy­ták az utolsó felvonást, a hősnőnek „megkegyelmeztek”, helyette a se­gédszínészt „ölték meg”. Az eredeti színmű, igaz, melodra­­matikusan, legalább tartalmazott tragikus konfliktust, társadalmi motivációt. Az a mű az igazgató drámája volt, aki a nyomor szorí­tásában követ el tragikus vétséget. A tévéjáték színigazgatója azonban csupán izgága színházbolond, s a feldolgozás középpontjába a segéd­színész mesterkélt, motiválatlan tragédiája kerül. A feltűnési vágy­ban szenvedő szerelmes valósággá változtatja a Rómeó és Júlia me­séjét. Azaz ő is azt hiszi, hogy Jú­liája halott, ezért öli meg magát. Ez pedig Shakespeare cselekmé­nyének puszta megismétlése; még egy önképzőköri diákszerző se na­gyon merné leírni, mert tanárja vastagon áthúzná: Lásd, Shakes­­peare! Vajon meddig mehet el buzgal­mában a drámai emlékek feldol­gozója, színreállítója? Meddig ír­ható hitelesen a mű fölé a szerző neve? Lichtmann Tamás ■■■■■maMBHMUHfe 1980. JÚNIUS 21. _, S£.: a KOSBS L­Ti Tettamanti Béla rajza SZUPER­ALKALMASSÁG Belgrádi középiskolákban a to­vábbtanulás bejelentésekor sok esetben orvosi bizonyítványok dön­tik el a diák jövőbeni foglalkozá­sát. Némely leleményes szülők olyan orvosi bizonyítványt szerez­n­ek, hogy gyermekük kizárólag szí­nésznek, bemondónak,­ orvos­nak alkalmas. A fiatalok tö­megesen menekülnek a termelő­­munkától a „tisztviselői” állások felé. Belgrádnak — és nemcsak Belgrádnak — szüksége volna he­gesztőkre, öntőkre, kőművesekre, keramikusokra, vendéglátóipari dolgozókra... Ilyen kádereket azonban mutatóba sem találni. Erről számol be a Világ Ifjúsága, a Borba (a JKSZ napilapja) nyo­mán. Ismerős gondok. Némi hazai (árnyalatbeli) különbségekkel. Esetleg koraibb tünetekkel is? Dél­előtt a frissen megnyílt nyári tá­borban. Több tucat fiú rúgja, hajt­ja a bőrt a tűző napon. Izzadnak, dühöngenek, nyomdafestéket nem tűrő (?) indulat- és kötőszavaikhoz, úgy látszik, hozzáedződtek a fel­ügyelő tanárnők. Az árnyékban vi­szont, hosszú padon azok ülnek, akik általában tornaórán is fel­mentettek, mintha az orvosi iga­zolás a táborban is érvényes volna. Hozzájuk lépek. „No, gyerekek,­ mik lesztek, ha felnőtök?” Első fiú, ravasz kis mo­sollyal, számítón: „Nyugdíjas." (Harsány nevetés, érződik, Pistiké­nek ez a jópofa válasz már más­kor is bejött.) Második fiú, Ban­dikat már most kis pocakkal szu­szog: „Osztályvezető.” (Nincs min csodálkozni, megtudom, a papája főosztályvezető.) A harmadik fiú, Karcsika, nagy magabiztossággal, kihívóan: „Vámos!’’ (Nem értem, ezért rákérdezek még egyszer.) „Hát, vámos, a határon. Jó szajré­­kat lehet legombolni az ürgékről.” (Valaki súgja: a papája vállalati el­lenőr.) „Na, és gondolod, hogy amit legombolsz, az a tied lesz?” „Hát, nem tudom, de csak meg lehet va­lahogy bundázni!” — feleli. Snitt. A tűző napról épp jön az árnyékba a győztes együttes csap­zott kapitánya. Jóvágású, kemény fiú, ő már középiskolásnak néz ki. „Egészséges vagy?” — kérdem. Szinte szemtelenül nevet a ké­pembe: „Állatira! Múltkor azt mondta az iskoladoki, hogy ha va­dászrepülő akarnék lenni, 1/A ka­tegóriába kerülhetnék.” „Az mit jelent?” „Szuperalkalmasság, O. K.” „És te mi akarsz lenni?” „Alezre­des!” „Hogyhogy?” „Először va­dászpilóta, aztán űrhajós, és akkor egyből két rendfokozatot ugrok.” Na, és a többi egészséges? „Gye­rekek, ki akar hegesztő, öntő, kő­műves vagy vendéglátóipari dol­gozó lenni?” Síri csend. Lezser egy­másra tekintgetés, tanácstalanul. Aztán egy alacsony, cingár, szem­üveges fiúcska leghátulról megszó­lal: „Hát, ha nagyon muszáj, akkor vendéglátóipari dolgozó. De csak gebines!” Hm. - ükéi . MADÁRTAN Bajban röppent föl negyvenöt énekesmadár , negyvenöt fiatal költő indult a pályára a Madárúton című versantológiával. A rádióban nemrég műsort adtak műveikből, vagy tizenötüktől mondtak verseket neves színészek. Csak éppen a címadó vers, a Madárúton szerzője, Tóth Erzsébet maradt ki az adásból. Még szerencse, hogy az antoló­giából nem. - 51 - VÁNCSA ISTVÁN: ORBITÁLIS TURUL (Adalék a magyarság etnogeneziséhez) A megvilágosodást délelőtt há­romnegyed kilenckor éltem át, a Diószegi úton. Ezt csak azért rögzítem ily pontosan, mert úgy vélem, hogy ha Pál apostol, Buddha, Szent Ágoston és a többiek nem voltak restek loka­lizálni a perdöntő élményt, ak­kor én se lehetek tunya. Tehát: álltam a Diószegi út és a Tarca­­li utca sarkán, ebemet néztem, ahogy oldalt a gazban szimatol, s ekkor elmém lábot vetett, mint a magnéziumpor. A tétel kerek egészként született meg bennem, bizonyítási eljárással, scolium­­mal, corollariummal, mintegy kőbe vésve. Ekként hangzik: A magyarság igazi őshazája a kozmoszban van. Argumentációra, úgy­­ hiszem, nem is lesz szükség; meggyőző­désem, hogy a tisztelt olvasó né­hány mondat után a homloká­ra csap: hogyhogy ezt nem ta­láltuk ki mindeddig? Ugyanis, mint minden igazán nagy dolog, ez is pofon egyszerű. Megmagyarázom. Pillantsunk rá egy csillagtér­­képre, s kezdjük olvasgatni a neveket. Alcyone, Andromeda, Cassiopeia, Electra, Hercules, Merope, Orion, Perseus. Csupa görög, éspedig olyan egyének, akiket az istenek nagy kegyesen kicsippentettek a halandók kö­zül, és gombostűvel felszúrtak a firmamentumra. Az egész antik égbolt olyan, mint valami hatal­mas rovargyűjtemény, nincs ben­ne semmi otthonosság, semmi emberi. Ptolemaiosznál is hideg kristálygömbök forognak valami bonyolult rend szerint, epiciklu­­sok vannak meg deferenskörök, egyszóval geometria. Most pedig nézzük a régi magyar csillagne­veket: Malom, Fészer, Csűrbe, Két kan, Kullancs. Továbbá Járomszeg, Juhászbot, Nyüst. A Tejút pedig: Fejér árok vagy Fejér köz, Tündérek járása, Ha­dak útja. S ha még ez sem győzne meg valakit, ak­kor köz­löm, hogy a Bokor csillaga, a Rátlegelő és a Szolgafa mellől nem hiányzik a legesl­egmagya­­rab­b csillag sem: a Korcsma. Tudomásom szerint nincs még egy nép, amely a csillagos égen ennyire otthon érezné magát, s hogy ez így van, annak csak­is egy magyarázata lehetséges: a magyarság kollektív tudattalan­jában ott él a csillagközi eredet. Nézetem szerint ősapáink Belső-Ázsiában értek földet — valahol a mai Kazahsztán területén —­, aztán bejárták a fél világot, le­mentek pecázni a nagy folyamok völgyébe (Nílus, Tigris, Indus, Jangce), az ott élő törzseket megtanították erre-arra, s ha a talaj megfelelő volt — mint például Mezopotámi­álján —, megvetették a szőlészet, a borá­szat és a borhamisítás alapjait, egyszóval létrehozták az emberi civilizációt. Az eredményt mó­dunkban áll tapasztalni. Filológiai bizonyításokkal nem terhelem az olvasót, ms mert elkép­zelhetetlennek tartom, hogy a fentiek után is kételkedik; csak érdekességként jegyzem meg, hogy az úriember szavunk eti­­mológiailag az úriember­ből származik, s eredetileg azokat jelöli, akik egészen a Turul ne­vű űrhajóig képesek visszavezet­ni a családfájukat. (Amiképpen az Egyesült Államokban is az számít igazán, előkelőnek, aki be tudja bizonyítani, hogy ősei a Mayfloweren érkeztek.) Ez megintcsak bizonyítja, hogy kol­lektív tudattalanunkban elevenen él a kozmikus etnogenezis. És végezetül: Körösi Csom­a Sándor elindult őshazát kutatni, ehhez egy vas támogatást nem kapott a magyar nemzettől, a főműveit azóta sem adjuk ki magyarul, szobra Japánban van, Csomakőrösön lévő emlékmú­zeuma akár a disznóól. Miért? Azért, mert valahol mélyen min­denki tudta és tudja, hogy az őshazát nem horizontálisan, ha­nem vertikálisan kell keresni. Lám, Farkas Bertalan egy csa­pásra a legnépszerűbb honfivá emelkedett, hetekig róla beszélt mindenki, arcképe ott van min­den kirakatban, dalt írtak hoz­zá és hétéves kislányok szerel­mesek belé. Pedig nem­ jutott el az őshazáig, csak a határára, s egyetlen szál ősmagyarral sem találkozott. (Lévén az ő jármű­ve nem interstelláris, hanem or­­bitális Turul.) Az eredmény mindazonáltal kötelez: az én ál­maimban a magyar űrhajós máris szkafanderben és fehér lovon jelenik meg, s egy villo­gó kardot suhogtat a téridő­­kontinuum négy dimenziója fe­lé. Visszafoglalja az űrt. GARAS ÉS DOLLÁR Hogyan lehet olcsón és bérment­ve statisztériát szervezni egy film­hez? Egyszerű a recept: össze kell hívni egy hajdani világválogatottat a Hungária körúti pályára, be kell mondani a televízióba, hogy aki odamegy, lehetőleg a világháborús időknek megfelelően sötétbe öl­tözzön, így — évek óta elő­ször — az MTK-pálya lelátói is megtelnek a hazánkba sza­kadt sztárok­­varázsára, és Pelé meg a többiek is megfelelő körül­mények között készülhetnek film­beli szerepük eljátszására. A világ­sztárok ezért még azt is elvállal­ták, hogy válogatottunk meccsén — ez Pelének járt ki — vagy klub­találkozókon — ez a többieknek — elvégezték a kezdőrúgást, amely eseményről a magyar szurkolólélek pszichiáterei azt gondolnák, hogy föllendíti a honi foci iránti érdek­lődést is. De hát nem a reklám a lényeg, hanem a művészet: a film. Ez pedig, mint John Huston, a vi­lághírű rendező elmondta, azon a sohasem hallott, látott sztorin ala­pul, hogy a második világháború idején a német tiszteknek eszébe jut: focimeccset kellene játszani a fogolytábor lakóival. A pompás történethez már csak ki kellett vá­lasztani a legolcsóbb helyszínt és a legdrágább sztárokat: a világsiker garantálva. Menekülés a győzelembe­­ e­­­z a film címe, amely dicsőséget és dol­lárt hoz hazánknak. Az ára csupán annyi, hogy el kell feledkeznünk — filmileg, fut­­bológiailag és nemzetileg — arról a filmről, amely azon a sohasem hallott, látott sztorin alapult, hogy a második világháború ide­jén a német tiszteknek eszébe jut: focimeccset kellene játszani a fogolytábor lakóival. Olyannyira megtetszett ez az ötlet annak ide­jén (1961-ben) egy alig világhírű rendezőnek, hogy azon nyomban filmet is csinált belőle. Két félidő a pokolban volt a film címe. Igaz, akkor nem került rá pénz, hogy Edison Arantes do Nascimentót vagy például Michael Caine-t meg­hívtuk volna főszerepelni. (Nekünk „csak” Garasunk­ volt.) Minden­esetre, a filmtörténetbe belekerült, talán néhány rendező — nem John Hustonra gondolok — látta is a nemzetközi fesztiválokon. Nem is az a baj, hogy ők nem emlékeznek, hanem hogy — akkor, amikor a vízcsapból is a Menekülés a győzelembe hívei csöpögnek — mi magunk sem. Nemcsak arról nem beszélünk, hogy a kezdőrú­gást Sinkovits végezte el, nemcsak a pályát engedjük át a barátságos ellenfélnek, hanem a kezdeménye­zést is. Nem csodálkoznék, ha a második világháborús öltözékben ingyenstatisztériát alkotó nézők azt kiabálnák: bunda! bunda! Ami nyilvánvalóan anakronizmus. Nem baj, a száj mozoghat, van szink­ron nyugaton is. Tömeghangra.­ ­vm- ÉLET ÉS|R IRODALOM

Next