Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-27 / 39. szám - Lengyel Balázs: Az indiszkréció határa • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs: Új Babits-mű? (ÉS 1980. 33. szám) (2. oldal) - Nádasdi János: Vitatható hiánylista • reflexió | Visszhang • Plattensee fáradt (ÉS 1980. augusztus 2.) • Nádasi János az Utazási Magazin felelős szerkesztője (2. oldal) - Lukin László: Önkritice • reflexió | Visszhang • Lázár István: Augusztus '80 (ÉS 1980. szeptember 13.) (2. oldal)

VISSZHANG Az indiszkréció határa Az Élet és Irodalom 33. számá­ban megjelent Új Babits-mű?­­ cí­mű kritikámra meglepően sok ref­lexiót kaptam. Az egyetértők a nyil­vánosság kizárásával engem keres­tek meg. Az egyet nem értő Zirku­ Ki Péter és a kiváló irodalomtörté­nész, Péter László írása az ÉS 34. és 35. számában a Visszhang rovat­ban jelent meg. (Az utóbbi érvelé­sét erősítette Rimbaud esetét idéz­ve a 36. számban Bajomi Lázár Endre érdekes kiegészítése.) Úgy gondolom, szabad talán általánosí­tanom: Babits beszélgetőfüzeteiről írva, két olyan kérdést is érintet­tem, amely többeket is foglalkoz­tat, méghozzá egymással ellentétes indíttatásból. Az első a klasszikusok kiadásának a problémája. Cikkemben néhány kiadás visszásságát soroltam fel. S e visszásságok elkerülésére a szö­veggondozók részéről az író elren­dezésének, szándékának, akaratá­nak komolyabb tekintetbe vételét tartottam szükségesnek; egy régeb­bi filológus hagyomány szellemé­ben, írói és olvasói részről helyes­lést kaptam — a megszólaló tudó­sok részéről heves ellenállást vál­tottam ki. A hozzászóló filológusok egy sereg végletes példával bizony­gatták, hogy a költő szándéka in­gatag valami — nem számba veen­dő. „Lihacsov — idézte tekintélyi érvként Péter László — kételked­ve, sőt gúnyosan szól a költő utol­só akaratáról”. S megkaptam to­vábbi ellenérvként az ismert és még szaporítható példákat: nem volna Kafka műve, sem Rimbaud néhány remeklése, Ady egy s más verse, sőt még Babits művének is hiá­nyozna egy árnyalata, ha akaratu­kat tiszteletben tartották volna. Pé­ter László még meg is ideologizálta a filológusok eljárását: „Az író, a költő végső szövege olyan, mintha olvasója a szerzőjét ünneplő ruhá­ban látná. Az irodalomtörténész, a textológus azonban pőrére vetkőz­tet: pongyolában, papucsban, fol­tos ingben, lyukas zokniban mutat­ja meg: azt a folyamatot keresi és tárja föl, amelyet szerzője egyálta­lában nem szánt a köznek. A tex­tológus tehát az írói szándékkal szöges ellentétben működik.” Mit vethetünk szembe ezzel az érveléssel ? Mindenekelőtt ezt: nem minden írói szándék vagy végakarat szüle­tik a bomlékony idegzet kétségbe­esett pillanatából. Ha Kafka és Rimbaud barátaikat, mondjuk így, depresszív lelkiállapotban, művük elpusztítására utasították is, túlzott általánosítás emiatt minden író minden utasítására legyinteni, róla csak gúnyosan szólni. Sokféle nagy író van. S mert vannak közöttük művükhöz nem értők, ideggyengék vagy netán túl pedánsak is, azért mégse mind szellemi kiskorú. Le­kezelésük visszás. Nem másoktól, tőlük származnak azok a szellemi értékek, melyeknek védelmében így ellenük buzdulunk. Amellett nem is igaz, hogy szándékukat, okos el­rendezésüket a filológusok ne hasz­nosítanák vagy ne hasznosították volna. Ady köteteinek rendjét, te­matikus versciklusait Földessy Gyula az összesben — nagyon he­lyesen — átvette. (Dehogy is merte volna a hozzávetőleges időrend kedvéért egységüket megbontani.) Babits pompás kötetszerkezeteit, de Kosztolányiét sem — Istennek hála! — még nem dúlta senki szét. Nyilván nem puszta hagyomány­­tiszteletből, hanem azért, mert lát az elrendezésben hozzáértést a tex­tológus. Tarthatatlan tehát az a tu­dósi sugalmazás, hogy a költő ele­ve nem ért művéhez. Költője válo­gatja, Ady értett hozzá (de mennyi­re!), Kosztolányi szintén, József Attila pontosan tudta, melyik verse „József Attila-vers” (lásd. a Med­vetánc válogatását), Babits meg fi­lológusnak is volt olyan kiváló, mint bármelyik nagynevű filológu­sunk. Kafkára, Rimbaud-ra, a ke­délybeteg Juhász Gyulára hivat­kozva az írói akaratot általában félre vetni: — már megbocsássa­nak — distinkció hiány. De nézzük a félrevetés ideológiá­ját Miért kell megtapodni az író szándékát? Mert Péter László sze­rint az író végső szövegében ünnep­lőben van. Pőrére kell hát vetkőz­­tetni. És miért? Jól fogódzzunk meg: a mi kedvünkért, a mi de­mokratikusabb informálásunk ked­véért, ahogyan Zirkuli Péter kifej­ti. Itt a fatális félreértés! A hamis feltételezés, hogy mi éppen erre, valamiféle leleplezésre vágyunk. Dehogyis! Mi, olvasók (maiak és holnapiak­) elsősorban nem a mű­formálódás nyomvonalát keressük, amikor olvasunk. Mi már olyan széplelkek vagyunk — ahogyan Zirkuli Péter érzékelteti is —, hogy élményt kívánunk, esztétikai gyö­nyörködést. Másodrendű, harmad­rendű számunkra az író útja a re­meklésig. Első maga a remeklés. Azt szeretnénk elsajátítani. A kul­túra részévé vált, a nemzeti kincset jelentő műveket. Ám rángassa le az író ünneplő ruháját az irodalomtörténet, tapad­­­ja meg az író akaratát, ha így viszi előre tudományát. Tépázza meg személyét — lelke rajta. De ma­radjon meg a maga körén belül. Közölje a vázlatokat, töredékeket, megtagadott verseket, variánsokat, az el nem tépett fogalmazványokat, a véletlenül fennmaradt gyerekko­ri füzeteket, az elfelejtett rögtön­zéseket, rigmusokat, a társasössze­jövetelek tréfáit, közölje bátran a kritikai kiadásokban. De nekünk, olvasóknak hagyja meg az író ün­neplő ruháját, végső szövegét. Azt, ami esztétikailag a leghatékonyabb. Bennünket nem az érdekel, amit a szerző „egyáltalán nem szánt a köznek”, hanem amit a köznek szánt. Mi vagyunk a köz, az olva­sók. Csakhogy a mai kiadói gyakor­latban ezek a tudományos kritikai kiadások a nagyközönségnek szánt propaganda kiadásoktól nem vál­nak el. Vagy nem kellőleg külön­böznek tőlük. A propaganda kiadá­sok többnyire csupán a kritikai ki­adások magyarázatoktól megfosz­tott, lecsupaszított változatai. Sem­mi nyom, jel, eligazítás bennük az értéket illetőleg, még arra nézve sem, hogy az író mit becsült, s mit nem. De nem érvelek tovább. Nem sze­retném Péter László egy túlszaladt megfogalmazása ürügyén mélyíteni az ellentétet, egyfelől nagyközönség és író, másfelől a tudomány között. Értem én a filológusok nagy gond­ját. Tudom, hogy ez a gond az iro­dalomért való, velünk közös gond. Tudom azt is, hogy még a nagykö­zönségnek szánt összesben is min­dent közölni kell. Csak azt az öntu­datos, rezzenéstelen tekintetüket nem értem, ahogy a minőség kér­désein keresztülnéznek. Ahogy a mű olvasói hatékonysága számukra kö­zömbös. Babits meglátott nézeteit ezért idéztem rájuk. Hogy Babits ezek alól a Második Ének közlése­kor maga is kivételt tett? (Nem­csak Péter László, korábban másik kiváló vitapartnerem, Vargha Ba­lázs is előhozakodott vele.) Ez a ki­vétel még csak nem is szabályerősí­tő. Annyi csupán, ha a józan ész úgy diktálja, mi is tehetünk kivé­telt, a filológusok is tehetnek. Az író jogának emlegetésével dehogy­is akartam én tudósainkra új kru­­dális szabályt kényszeríteni. Ellen­kezőleg, fel szeretném szabadítani őket a saját, betű szerint vett sza­bályaik alól. Az alól, amiről úgy érzem, már-már szakmai ártalom. A másik, kritikámban érintett kérdés megintcsak a pőrére vetkőz­­tetéssel kapcsolatos. Meddig mehet el benne az irodalomtörténet? Ku­­tathat-e a pőrére vetkőztetett bőr alatt is, akár a zsigerekben? Ne féltse tőlem Zirkuli Péter a tudo­mányos kutatás szabadságát, meg­engedhetőnek tartok mindent, ami csakugyan az irodalomtörténet kö­rén belüli, ami valamiféle tudomá­nyos érdekkel indokolható. Azért is írtam, hogy a Beszélgetőfüzetekből ki lehetett volna szűrni a tudo­mányt érintő részeket. Feldolgozá­sukra kétségtelenül illetékesek, megjelentetésükre alkalmasak pub­likációs fórumaik. De a többire? Persze, jól tudom, milyen nehéz itt határvonalat húzni. Mi tudo­mány még, s mi az intimitások bul­­várjellegű hajszolása? Ki döntse el? Alig eldönthető. Jobb híján hivatkoztam a személyiség olyan köreire, a testi élet olyan tabuira, amelyek az általános társadalmi életben az orvoson és a legközvet­lenebb családtagon kívül érinthe­tetlenek. Napnál világosabb, hogy miről beszélek. Ha egy költő alko­tásmódját firtatjuk, nem kérdezhe­tő meg tőle, hogy végzi versírás közben biológiai funkcióit. Van bennünk egy korlát, mely a viszke­tő indiszkréciónak határt szab. Ne­vezhetjük ezt a társadalmi kon­venciót közízlésnek.­­ Nos, úgy hiszem, ez a tudomá­nyos kutatásnak is korlátja, mely csak indokolt, konkrét célból át­törhető. Intimpistáskodásból azon­ban nem. Nem mondom én, dehogy mondom, hogy a tudomány kutatói felajzottságában napjainkban már­­már ebbe a szerepbe is beletéved, ízlésemben nemegyszer borzolódva olvasom mégis ezen a határterüle­ten az újabb keletű publikációkat, a megszaporodott szerelmi levele­zéseket, ápolónők vagy volt ház­tartási alkalmazottak vallomásait. És valahogy furcsának tartom, hogy szinte több szó esik napjaink­ban a magánélet esendőségeiről vagy a közéleti gyengékről: a Par­don rovatról, a Duk-duk afférról. A magyar költő kilencszáztizenki­­lencben című tanulmányról,, mint, teszem azt, az Édes Annáról, a Ha­lottak élén-ről vagy Babits esszé­írói életművéről. Babits legkevésbé sem irodalmi szándékú, hanem csupán szóbeli közlést pótló jegyzőfüzeteinek nagyközönségnek szánt, reprezen­tatív külsejű kiadását nemcsak az indiszkréció miatt kérdőjeleztem meg. Nem fogadom el azt a külső­ségekkel létrehozott sugalmazást, hogy ez új Babits-mű, vagy aho­gyan a kiadás borítója hirdeti: a mű „műhelye”. Mert, mint ahogyan azt kritikámban igyekeztem bizo­nyítani, nem az. Mondjuk ki végül világosan: Ba­bits szellemének adósa a magyar könyvkiadás. Életművének kincseit évtizedekre földbe ástuk, mint tá­­lentumát a bibliai példázatban a rosszul sáfárkodó. Sőt, még rosz­­szabb történt. Nemzedékek nőttek fel, amelyek nem műveit, hanem­ csupán elfogult bírálói vagy rágal­mazói szavát ismerték, tanulták meg. Nem hiába írta Illyés Gyula Babitsról fiataloknak című igazság­ra vezető, szép esszéjében: „Meg­gondoltam még egyszer, amit ki fo­gok mondani: alig van magyar köl­tő, akit annyi félreértés kísért éle­tében is, halálában is, mint Babits Mihályt”. Most, hogy a félreértések­nek, félremagyarázásoknak nagyjá­ból vége, amikor már itt-ott,­­ bár luxusáron, megjelennek művei, nem mondhatjuk el, hogy máris pótoltuk a mulasztottakat. A Ba­­bits-művek sajtó alá rendezőjének van, lenne tennivalója elég. Adós­ságát azonban a Beszélgetőfüzetek kiadásával nem csökkentette, ha­nem növelte. Lengyel Balázs :21 Vitatható hiánylista A Plattensee fáradt című glosz­­szában az Élet és Irodalom (1980. augusztus 2.) bírálta a Balatoni Programok nyári számait, állítóla­gos tévedéseiért és hiányosságaiért. A szerző elsősorban a Balatonnak Plattensee-re való fordítását hely­teleníti, császári előkelősködésnek tartja. Minden eddigi, a legutóbbi években is megjelent szótárainkban a Balaton német fordításának első változata: der Plattensee, mint ahogy a Fertő-tó sem der Fertő See, hanem der Neusiedler See. Elismerjük, hogy a Kinizsi Vár­múzeumban pálos kódexei­ nincse­nek, a Balatoni Programok szer­kesztői, sajnos, rossz forrásmunká­hoz nyúltak. A szerző ajánlatát vi­szont, miszerint a kódexek helyyett láthatók (ott helyben?) a pálos ko­lostor romjai, nem vehetjük komo­lyan figyelembe, mert a romok on­nan jó másfél kilométerre vannak. Ajánlottuk helyükbe a múzeum szomszédságában levő Szabadtéri Néprajzi Múzeum megtekintését. A keszthelyi Balatoni Múzeum teljes kiállítási programját a városi művelődési központtól kaptuk, s noha mi is vitatkoztunk a múzeum látogathatóságának kérdésében, az illetékesek mindvégig arról biztosí­tottak bennünket, hogy a leközölt kiállítások megtekinthetők. A Szán­­tód-pusztai elmaradt kiállítások esetében „vis maior” áll fenn, mert a kiállítási helyiségek nem készül­tek el időre. A szóban forgó kiál­lításokat nem csak „tervezték”, ha­nem — mint az illetékesektől meg­tudtuk — elő is készítették, de az építőipar, mint annyiszor, most is beleszólt a kultúra dolgába. Ilyen esetekben a programközlő lapok gyakorlata az, hogy az impresz­­szumban feltüntetik a „Program­­változás lehetséges!” figyelmezte­tést. Mi is ezt tettük. A glossza szerzője kifogásolta, hogy több lát­nivalót elhanyagoltunk: „ki tudja, miért?”. Felületesen nézte át a mű­sorfüzeteket, mert az általa hiá­nyolt balatonszentgyörgyi talpas­ház júniusi számunkban három nyelven is szerepelt. Hiányolta, hogy a kiadvány térképén nem sze­repel Kápolnapuszta, az ország egyetlen­­Bivalyrezervátumával. Megjegyezném, hogy Kápolnapusz­ta egyetlen kartográfiai térképen sem szerepel, miért volna ez elvár­ható egy sematikus turistatérkép­től, amelynek vágási határa ráadá­sul Hévíznél van, így azon fel sem tüntethető az onnan 58 kilométer­re eső Kápolnapuszta. Ha a szerző továbbforgatja füzeteinket, augusz­tusi számunkban oldalas cikket ta­lál, dr. Zákonyi Ferenc tollából, a kápolnapusztai Bivalyrezervátum­ról. Kritikát kaptunk a somogyi gyógyvizekről írt cikkünkre is. Csisztafürdőt hiányolja a szerző. Az ottani víz jótékony hatását mi is ismerjük, ám az áldatlan állapo­tokat is. Csisztafürdőnek még írott propagandát csinálni nemhogy se­gítene, inkább ártana az ügynek. Szemünkre veti a szerző, hogy Ta­mási gyógyvizéről sem hallottunk, így igaz, hiszen Tamásiban nincs gyógyvíz, a helyi hévizes fürdő víz­összetételét az Egészségügyi Mi­nisztérium hivatalosan még meg sem vizsgálta. A Balatoni Progra­mok a tó térségében levő összes gyógyvízről megemlékezett. Hiánylistán szerepelt a glosszá­­ban a belsákpusztai lovasiskola is. A lovassport kedvelőinek írt cik­künkben mi a partközeli lovasklu­bokat adtuk meg, ezekből viszont hetet ismertettünk. A hiánylistát a szerző még foly­tathatná, mi segíthetnénk neki. Több pa­radt ki 16, illetve­­32 él­­,‘il'atás ‘,füzeteinkből, mint amennyi­ről ő írt. A Balatoni Programok négy füzetében több száz program és olyan adat szerepelt, amik­ a tó vendégei hasznosíthattak. Ilyen hatalmas adathalmaznál még ak­kor is becsúszhatnak hibák és té­vedések, ha azt szerkesztő bizottság gondozza. A Balatoni Programok című kiadványt öttagú szerkesztő bizottság készítette; a felelős szer­kesztő segítségére voltak a Balatoni Intéző Bizottság és a három érde­kelt megyei tanács művelődési munkatársai. Figyelmet érdemel, ahogyan a Balatoni Programok megjelenését a hazai sajtó, a Magyar Rádió és a Televízió kommentálta, kiemelve a lényeget, hogy a régi, valóban fá­radt, helyi kezdeményezésű füzetek helyébe a nyári szezonban — első alkalommal — havonta megjelenő, átfogó tartalmú programlap jelent meg. Hozzátesszük, nem kevés költ­séggel, állami és tanácsi támoga­tással, kollektív összefogással. A kiadvány magyar, német és angol nyelven 300 ezer példányban jelent meg, ingyenesen terjesztették, és mindenütt megtalálható volt a Ba­­laton-parton. Nádasdi János az Utazási Magazin felelős szerkesztője Unkritice Az Élet és Irodalom 1980. szep­tember 13-i számában, Lázár Ist­ván Augusztus ’80 című írásának első oldalán, az „Utak valahová” alatti középső oszlop első bekezdé­sének nyolc-kilencedik sorában ezt a kifejezést olvastam: audiovizua­­lice. Eddig úgy tudtam, hogy ez így helyes: audiovizualiter. Kérem, ír­ják meg, mi az igazság? Humiliter kéri olvasójuk: Lukin László Válaszunk: nem b­e. Hanem liter. A szerkesztőség Vas István kitüntetése Az Elnöki Tanács Vas Ist­ván Kossuth-díjas költőnek, műfordítónak, irodalmi mun­kássága elismeréseként, het­venedik születésnapja alkal­mából, a Magyar Népköztár­saság Babérkoszorúval Éke­sített Zászlórendjét adomá­nyozta. A kitüntetést Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács he­lyettes elnöke adta át; jelen volt Knopp András, az MSZMP Központi Bizottsá­gának osztályvezető-helyet­tese és Tóth Dezső művelő­désügyi miniszterhelyettes. Szerkesztői üzenetek EMHŐ LÁSZLÓ, GYŐR. A pa­nelházak, az unformizált lakóte­lepeit védelmében levélírónk az­zal érvel, hogy egykor a „körúti, köneit tetsző gipszcsodákkal fel­­cicomázott lakóházak” is egyfo­r­­mák voltak, amint az átlagpolgár lakásai, szerte a világon, hasonlí­tanak egymásra. Ezen — vélemé­nye szerint — nem keseregni kell, hanem az egyforma házakon belül kialakítani a család életf­ormá­já­hoz illő stílust, egyéni gondolko­dással, egyéni ízléssel és kellő „utánjárással”. — Anélkül, hogy a szecessziós házsorok védelmére kelnénk, hadd jegyezzük meg: a hasonlat sántít. Az átlag­ háztulaj­donos palotának álcázott bérházai­ra, az átlagpolgár úri luxust mí­melő álbarokk, álrokokó bútorai­ra, akárcsak a múlt századvég szabad versenyen alapuló társadal­mi-gazdasági rendjére, jellemzőbb volt az egymást túllicitálni óhajtó különbözési törekvés, természete­sen a korabeli ízlés keretén belül, semmint az épületek „gleichschal­­tolása”. Azok a házak, éppen kő­nek tetsző gipszszobraikkal, oly híven tükrözik a kapitalizmusnak egy meghatározott korszakát, hogy a legtöbb európai nagyvárosban ma műemléknek tekintik őket. A panelházak egyformasága, a kör­nyezetük olykor sivár képe vi­szont aligha fejezi ki a szocialista társadalmi rend „lelkét”. Abban egyetértünk, hogy bármily nehéz is nem uniformizált és a lakáshoz méretezett bútort beszerezni, a la­kás a tízemeletes házban is lehet lakályos, ha ízléssel, ötlettel és az ön által említett kellő utánjárás­sal a benne élők otthonná formál­ják. SCHMIDT LÁSZLÓ, BUDAPEST. Hajnóczy Péter A latin betűk cí­mű tárcáját (ÉS, augusztus 9.) megkésve olvasván, a levél írója azon elmélkedik, vajon igaza van-e az írónak, amikor a har­minchárom latin betű összejövete­léről ír? Augustus idejében hu­szonhárom betűből állt a latin ábécé, miután a görög szavak át­írásához szükséges Y-t és Z-t be­iktatták. „Tehát én azt mondom, huszonhárom, Hajnóczy azt mond­ja, harminchárom. Keresgéljünk tovább” — írja. És keresgél. ..Spu­rius Carvilius a harmadik század­ban élt, ő húzott először egy apró vonalat azokhoz a C betűkhöz, melyeket torokhangként, tehát G- nek ejtettek a latinul beszélők. A következő változás a középkor­ban történt. A V addig mind a V-t, mind az U-t jelezte. Ekkor választották külön az 1-től eltérő formát, a J-t is. A későbbiekben találunk dupla W-t, tegyük hozzá még az A-t, az ö-t és az Ü-t, ak­kor már harmincnál tartunk. De itt álljon meg a menet! Hiszen, ha minden betűpontozást, mással­hangzó-összetételt és kiegészítést önálló betűnek fogadunk el, ha­marosan túllépjük a harminchár­mas keretet is!” Levelét azért közöljük kivonatosan és a szer­kesztői üzenetek sorában, mert félő, ha visszhangként jelenne meg, végeláthatatlan vita kereked­nék, melyben egymás torkának esnének a francia-, a spanyol-, a német szakosok, hogy leterítsék akár az umlaut­e-t, akár az accent grave-ot, a lengyel­­ betű­ről nem is szólva. Jobb a békes­ség! DR. CSISZÉR ÁGNES, BUDA­PEST. „Külföldön jártamban-kel­­temben sokszor elnéztem, hogyan dolgoznak a nyugatnémet, olasz, osztrák vagy svéd televíziók stáb­jai. Azaz azt, hogy hányan. Álta­lában négyen — a riportert is be­leértve. Honi tájainkon hasonló felvételeknél stábonként minimum 12—15 ember dolgozik, illetve leb­zsel”. A kérdés megválaszolására — elvben — nem vagyunk illetéke­sek, hiszen ön is a Magyar Tele­víziót aposztrofálja levelében. Te­kintettel azonban arra, hogy mun­katársaink sem idegenek a tévé táján, meg kell mondanunk. Itt­hon megesik, hogy nem négyen, de ketten vágnak neki egy-egy ri­portnak. 1980. SZEPTEMBER 27.

Next