Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-27 / 39. szám - Lengyel Balázs: Az indiszkréció határa • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs: Új Babits-mű? (ÉS 1980. 33. szám) (2. oldal) - Nádasdi János: Vitatható hiánylista • reflexió | Visszhang • Plattensee fáradt (ÉS 1980. augusztus 2.) • Nádasi János az Utazási Magazin felelős szerkesztője (2. oldal) - Lukin László: Önkritice • reflexió | Visszhang • Lázár István: Augusztus '80 (ÉS 1980. szeptember 13.) (2. oldal)
VISSZHANG Az indiszkréció határa Az Élet és Irodalom 33. számában megjelent Új Babits-mű? című kritikámra meglepően sok reflexiót kaptam. Az egyetértők a nyilvánosság kizárásával engem kerestek meg. Az egyet nem értő Zirku Ki Péter és a kiváló irodalomtörténész, Péter László írása az ÉS 34. és 35. számában a Visszhang rovatban jelent meg. (Az utóbbi érvelését erősítette Rimbaud esetét idézve a 36. számban Bajomi Lázár Endre érdekes kiegészítése.) Úgy gondolom, szabad talán általánosítanom: Babits beszélgetőfüzeteiről írva, két olyan kérdést is érintettem, amely többeket is foglalkoztat, méghozzá egymással ellentétes indíttatásból. Az első a klasszikusok kiadásának a problémája. Cikkemben néhány kiadás visszásságát soroltam fel. S e visszásságok elkerülésére a szöveggondozók részéről az író elrendezésének, szándékának, akaratának komolyabb tekintetbe vételét tartottam szükségesnek; egy régebbi filológus hagyomány szellemében, írói és olvasói részről helyeslést kaptam — a megszólaló tudósok részéről heves ellenállást váltottam ki. A hozzászóló filológusok egy sereg végletes példával bizonygatták, hogy a költő szándéka ingatag valami — nem számba veendő. „Lihacsov — idézte tekintélyi érvként Péter László — kételkedve, sőt gúnyosan szól a költő utolsó akaratáról”. S megkaptam további ellenérvként az ismert és még szaporítható példákat: nem volna Kafka műve, sem Rimbaud néhány remeklése, Ady egy s más verse, sőt még Babits művének is hiányozna egy árnyalata, ha akaratukat tiszteletben tartották volna. Péter László még meg is ideologizálta a filológusok eljárását: „Az író, a költő végső szövege olyan, mintha olvasója a szerzőjét ünneplő ruhában látná. Az irodalomtörténész, a textológus azonban pőrére vetkőztet: pongyolában, papucsban, foltos ingben, lyukas zokniban mutatja meg: azt a folyamatot keresi és tárja föl, amelyet szerzője egyáltalában nem szánt a köznek. A textológus tehát az írói szándékkal szöges ellentétben működik.” Mit vethetünk szembe ezzel az érveléssel ? Mindenekelőtt ezt: nem minden írói szándék vagy végakarat születik a bomlékony idegzet kétségbeesett pillanatából. Ha Kafka és Rimbaud barátaikat, mondjuk így, depresszív lelkiállapotban, művük elpusztítására utasították is, túlzott általánosítás emiatt minden író minden utasítására legyinteni, róla csak gúnyosan szólni. Sokféle nagy író van. S mert vannak közöttük művükhöz nem értők, ideggyengék vagy netán túl pedánsak is, azért mégse mind szellemi kiskorú. Lekezelésük visszás. Nem másoktól, tőlük származnak azok a szellemi értékek, melyeknek védelmében így ellenük buzdulunk. Amellett nem is igaz, hogy szándékukat, okos elrendezésüket a filológusok ne hasznosítanák vagy ne hasznosították volna. Ady köteteinek rendjét, tematikus versciklusait Földessy Gyula az összesben — nagyon helyesen — átvette. (Dehogy is merte volna a hozzávetőleges időrend kedvéért egységüket megbontani.) Babits pompás kötetszerkezeteit, de Kosztolányiét sem — Istennek hála! — még nem dúlta senki szét. Nyilván nem puszta hagyománytiszteletből, hanem azért, mert lát az elrendezésben hozzáértést a textológus. Tarthatatlan tehát az a tudósi sugalmazás, hogy a költő eleve nem ért művéhez. Költője válogatja, Ady értett hozzá (de mennyire!), Kosztolányi szintén, József Attila pontosan tudta, melyik verse „József Attila-vers” (lásd. a Medvetánc válogatását), Babits meg filológusnak is volt olyan kiváló, mint bármelyik nagynevű filológusunk. Kafkára, Rimbaud-ra, a kedélybeteg Juhász Gyulára hivatkozva az írói akaratot általában félre vetni: — már megbocsássanak — distinkció hiány. De nézzük a félrevetés ideológiáját Miért kell megtapodni az író szándékát? Mert Péter László szerint az író végső szövegében ünneplőben van. Pőrére kell hát vetkőztetni. És miért? Jól fogódzzunk meg: a mi kedvünkért, a mi demokratikusabb informálásunk kedvéért, ahogyan Zirkuli Péter kifejti. Itt a fatális félreértés! A hamis feltételezés, hogy mi éppen erre, valamiféle leleplezésre vágyunk. Dehogyis! Mi, olvasók (maiak és holnapiak) elsősorban nem a műformálódás nyomvonalát keressük, amikor olvasunk. Mi már olyan széplelkek vagyunk — ahogyan Zirkuli Péter érzékelteti is —, hogy élményt kívánunk, esztétikai gyönyörködést. Másodrendű, harmadrendű számunkra az író útja a remeklésig. Első maga a remeklés. Azt szeretnénk elsajátítani. A kultúra részévé vált, a nemzeti kincset jelentő műveket. Ám rángassa le az író ünneplő ruháját az irodalomtörténet, tapadja meg az író akaratát, ha így viszi előre tudományát. Tépázza meg személyét — lelke rajta. De maradjon meg a maga körén belül. Közölje a vázlatokat, töredékeket, megtagadott verseket, variánsokat, az el nem tépett fogalmazványokat, a véletlenül fennmaradt gyerekkori füzeteket, az elfelejtett rögtönzéseket, rigmusokat, a társasösszejövetelek tréfáit, közölje bátran a kritikai kiadásokban. De nekünk, olvasóknak hagyja meg az író ünneplő ruháját, végső szövegét. Azt, ami esztétikailag a leghatékonyabb. Bennünket nem az érdekel, amit a szerző „egyáltalán nem szánt a köznek”, hanem amit a köznek szánt. Mi vagyunk a köz, az olvasók. Csakhogy a mai kiadói gyakorlatban ezek a tudományos kritikai kiadások a nagyközönségnek szánt propaganda kiadásoktól nem válnak el. Vagy nem kellőleg különböznek tőlük. A propaganda kiadások többnyire csupán a kritikai kiadások magyarázatoktól megfosztott, lecsupaszított változatai. Semmi nyom, jel, eligazítás bennük az értéket illetőleg, még arra nézve sem, hogy az író mit becsült, s mit nem. De nem érvelek tovább. Nem szeretném Péter László egy túlszaladt megfogalmazása ürügyén mélyíteni az ellentétet, egyfelől nagyközönség és író, másfelől a tudomány között. Értem én a filológusok nagy gondját. Tudom, hogy ez a gond az irodalomért való, velünk közös gond. Tudom azt is, hogy még a nagyközönségnek szánt összesben is mindent közölni kell. Csak azt az öntudatos, rezzenéstelen tekintetüket nem értem, ahogy a minőség kérdésein keresztülnéznek. Ahogy a mű olvasói hatékonysága számukra közömbös. Babits meglátott nézeteit ezért idéztem rájuk. Hogy Babits ezek alól a Második Ének közlésekor maga is kivételt tett? (Nemcsak Péter László, korábban másik kiváló vitapartnerem, Vargha Balázs is előhozakodott vele.) Ez a kivétel még csak nem is szabályerősítő. Annyi csupán, ha a józan ész úgy diktálja, mi is tehetünk kivételt, a filológusok is tehetnek. Az író jogának emlegetésével dehogyis akartam én tudósainkra új krudális szabályt kényszeríteni. Ellenkezőleg, fel szeretném szabadítani őket a saját, betű szerint vett szabályaik alól. Az alól, amiről úgy érzem, már-már szakmai ártalom. A másik, kritikámban érintett kérdés megintcsak a pőrére vetkőztetéssel kapcsolatos. Meddig mehet el benne az irodalomtörténet? Kutathat-e a pőrére vetkőztetett bőr alatt is, akár a zsigerekben? Ne féltse tőlem Zirkuli Péter a tudományos kutatás szabadságát, megengedhetőnek tartok mindent, ami csakugyan az irodalomtörténet körén belüli, ami valamiféle tudományos érdekkel indokolható. Azért is írtam, hogy a Beszélgetőfüzetekből ki lehetett volna szűrni a tudományt érintő részeket. Feldolgozásukra kétségtelenül illetékesek, megjelentetésükre alkalmasak publikációs fórumaik. De a többire? Persze, jól tudom, milyen nehéz itt határvonalat húzni. Mi tudomány még, s mi az intimitások bulvárjellegű hajszolása? Ki döntse el? Alig eldönthető. Jobb híján hivatkoztam a személyiség olyan köreire, a testi élet olyan tabuira, amelyek az általános társadalmi életben az orvoson és a legközvetlenebb családtagon kívül érinthetetlenek. Napnál világosabb, hogy miről beszélek. Ha egy költő alkotásmódját firtatjuk, nem kérdezhető meg tőle, hogy végzi versírás közben biológiai funkcióit. Van bennünk egy korlát, mely a viszkető indiszkréciónak határt szab. Nevezhetjük ezt a társadalmi konvenciót közízlésnek. Nos, úgy hiszem, ez a tudományos kutatásnak is korlátja, mely csak indokolt, konkrét célból áttörhető. Intimpistáskodásból azonban nem. Nem mondom én, dehogy mondom, hogy a tudomány kutatói felajzottságában napjainkban mármár ebbe a szerepbe is beletéved, ízlésemben nemegyszer borzolódva olvasom mégis ezen a határterületen az újabb keletű publikációkat, a megszaporodott szerelmi levelezéseket, ápolónők vagy volt háztartási alkalmazottak vallomásait. És valahogy furcsának tartom, hogy szinte több szó esik napjainkban a magánélet esendőségeiről vagy a közéleti gyengékről: a Pardon rovatról, a Duk-duk afférról. A magyar költő kilencszáztizenkilencben című tanulmányról,, mint, teszem azt, az Édes Annáról, a Halottak élén-ről vagy Babits esszéírói életművéről. Babits legkevésbé sem irodalmi szándékú, hanem csupán szóbeli közlést pótló jegyzőfüzeteinek nagyközönségnek szánt, reprezentatív külsejű kiadását nemcsak az indiszkréció miatt kérdőjeleztem meg. Nem fogadom el azt a külsőségekkel létrehozott sugalmazást, hogy ez új Babits-mű, vagy ahogyan a kiadás borítója hirdeti: a mű „műhelye”. Mert, mint ahogyan azt kritikámban igyekeztem bizonyítani, nem az. Mondjuk ki végül világosan: Babits szellemének adósa a magyar könyvkiadás. Életművének kincseit évtizedekre földbe ástuk, mint tálentumát a bibliai példázatban a rosszul sáfárkodó. Sőt, még roszszabb történt. Nemzedékek nőttek fel, amelyek nem műveit, hanem csupán elfogult bírálói vagy rágalmazói szavát ismerték, tanulták meg. Nem hiába írta Illyés Gyula Babitsról fiataloknak című igazságra vezető, szép esszéjében: „Meggondoltam még egyszer, amit ki fogok mondani: alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt”. Most, hogy a félreértéseknek, félremagyarázásoknak nagyjából vége, amikor már itt-ott, bár luxusáron, megjelennek művei, nem mondhatjuk el, hogy máris pótoltuk a mulasztottakat. A Babits-művek sajtó alá rendezőjének van, lenne tennivalója elég. Adósságát azonban a Beszélgetőfüzetek kiadásával nem csökkentette, hanem növelte. Lengyel Balázs :21 Vitatható hiánylista A Plattensee fáradt című gloszszában az Élet és Irodalom (1980. augusztus 2.) bírálta a Balatoni Programok nyári számait, állítólagos tévedéseiért és hiányosságaiért. A szerző elsősorban a Balatonnak Plattensee-re való fordítását helyteleníti, császári előkelősködésnek tartja. Minden eddigi, a legutóbbi években is megjelent szótárainkban a Balaton német fordításának első változata: der Plattensee, mint ahogy a Fertő-tó sem der Fertő See, hanem der Neusiedler See. Elismerjük, hogy a Kinizsi Vármúzeumban pálos kódexei nincsenek, a Balatoni Programok szerkesztői, sajnos, rossz forrásmunkához nyúltak. A szerző ajánlatát viszont, miszerint a kódexek helyyett láthatók (ott helyben?) a pálos kolostor romjai, nem vehetjük komolyan figyelembe, mert a romok onnan jó másfél kilométerre vannak. Ajánlottuk helyükbe a múzeum szomszédságában levő Szabadtéri Néprajzi Múzeum megtekintését. A keszthelyi Balatoni Múzeum teljes kiállítási programját a városi művelődési központtól kaptuk, s noha mi is vitatkoztunk a múzeum látogathatóságának kérdésében, az illetékesek mindvégig arról biztosítottak bennünket, hogy a leközölt kiállítások megtekinthetők. A Szántód-pusztai elmaradt kiállítások esetében „vis maior” áll fenn, mert a kiállítási helyiségek nem készültek el időre. A szóban forgó kiállításokat nem csak „tervezték”, hanem — mint az illetékesektől megtudtuk — elő is készítették, de az építőipar, mint annyiszor, most is beleszólt a kultúra dolgába. Ilyen esetekben a programközlő lapok gyakorlata az, hogy az impreszszumban feltüntetik a „Programváltozás lehetséges!” figyelmeztetést. Mi is ezt tettük. A glossza szerzője kifogásolta, hogy több látnivalót elhanyagoltunk: „ki tudja, miért?”. Felületesen nézte át a műsorfüzeteket, mert az általa hiányolt balatonszentgyörgyi talpasház júniusi számunkban három nyelven is szerepelt. Hiányolta, hogy a kiadvány térképén nem szerepel Kápolnapuszta, az ország egyetlenBivalyrezervátumával. Megjegyezném, hogy Kápolnapuszta egyetlen kartográfiai térképen sem szerepel, miért volna ez elvárható egy sematikus turistatérképtől, amelynek vágási határa ráadásul Hévíznél van, így azon fel sem tüntethető az onnan 58 kilométerre eső Kápolnapuszta. Ha a szerző továbbforgatja füzeteinket, augusztusi számunkban oldalas cikket talál, dr. Zákonyi Ferenc tollából, a kápolnapusztai Bivalyrezervátumról. Kritikát kaptunk a somogyi gyógyvizekről írt cikkünkre is. Csisztafürdőt hiányolja a szerző. Az ottani víz jótékony hatását mi is ismerjük, ám az áldatlan állapotokat is. Csisztafürdőnek még írott propagandát csinálni nemhogy segítene, inkább ártana az ügynek. Szemünkre veti a szerző, hogy Tamási gyógyvizéről sem hallottunk, így igaz, hiszen Tamásiban nincs gyógyvíz, a helyi hévizes fürdő vízösszetételét az Egészségügyi Minisztérium hivatalosan még meg sem vizsgálta. A Balatoni Programok a tó térségében levő összes gyógyvízről megemlékezett. Hiánylistán szerepelt a glosszában a belsákpusztai lovasiskola is. A lovassport kedvelőinek írt cikkünkben mi a partközeli lovasklubokat adtuk meg, ezekből viszont hetet ismertettünk. A hiánylistát a szerző még folytathatná, mi segíthetnénk neki. Több paradt ki 16, illetve32 él,‘il'atás ‘,füzeteinkből, mint amennyiről ő írt. A Balatoni Programok négy füzetében több száz program és olyan adat szerepelt, amik a tó vendégei hasznosíthattak. Ilyen hatalmas adathalmaznál még akkor is becsúszhatnak hibák és tévedések, ha azt szerkesztő bizottság gondozza. A Balatoni Programok című kiadványt öttagú szerkesztő bizottság készítette; a felelős szerkesztő segítségére voltak a Balatoni Intéző Bizottság és a három érdekelt megyei tanács művelődési munkatársai. Figyelmet érdemel, ahogyan a Balatoni Programok megjelenését a hazai sajtó, a Magyar Rádió és a Televízió kommentálta, kiemelve a lényeget, hogy a régi, valóban fáradt, helyi kezdeményezésű füzetek helyébe a nyári szezonban — első alkalommal — havonta megjelenő, átfogó tartalmú programlap jelent meg. Hozzátesszük, nem kevés költséggel, állami és tanácsi támogatással, kollektív összefogással. A kiadvány magyar, német és angol nyelven 300 ezer példányban jelent meg, ingyenesen terjesztették, és mindenütt megtalálható volt a Balaton-parton. Nádasdi János az Utazási Magazin felelős szerkesztője Unkritice Az Élet és Irodalom 1980. szeptember 13-i számában, Lázár István Augusztus ’80 című írásának első oldalán, az „Utak valahová” alatti középső oszlop első bekezdésének nyolc-kilencedik sorában ezt a kifejezést olvastam: audiovizualice. Eddig úgy tudtam, hogy ez így helyes: audiovizualiter. Kérem, írják meg, mi az igazság? Humiliter kéri olvasójuk: Lukin László Válaszunk: nem be. Hanem liter. A szerkesztőség Vas István kitüntetése Az Elnöki Tanács Vas István Kossuth-díjas költőnek, műfordítónak, irodalmi munkássága elismeréseként, hetvenedik születésnapja alkalmából, a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét adományozta. A kitüntetést Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke adta át; jelen volt Knopp András, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezető-helyettese és Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes. Szerkesztői üzenetek EMHŐ LÁSZLÓ, GYŐR. A panelházak, az unformizált lakótelepeit védelmében levélírónk azzal érvel, hogy egykor a „körúti, köneit tetsző gipszcsodákkal felcicomázott lakóházak” is egyformák voltak, amint az átlagpolgár lakásai, szerte a világon, hasonlítanak egymásra. Ezen — véleménye szerint — nem keseregni kell, hanem az egyforma házakon belül kialakítani a család életformájához illő stílust, egyéni gondolkodással, egyéni ízléssel és kellő „utánjárással”. — Anélkül, hogy a szecessziós házsorok védelmére kelnénk, hadd jegyezzük meg: a hasonlat sántít. Az átlag háztulajdonos palotának álcázott bérházaira, az átlagpolgár úri luxust mímelő álbarokk, álrokokó bútoraira, akárcsak a múlt századvég szabad versenyen alapuló társadalmi-gazdasági rendjére, jellemzőbb volt az egymást túllicitálni óhajtó különbözési törekvés, természetesen a korabeli ízlés keretén belül, semmint az épületek „gleichschaltolása”. Azok a házak, éppen kőnek tetsző gipszszobraikkal, oly híven tükrözik a kapitalizmusnak egy meghatározott korszakát, hogy a legtöbb európai nagyvárosban ma műemléknek tekintik őket. A panelházak egyformasága, a környezetük olykor sivár képe viszont aligha fejezi ki a szocialista társadalmi rend „lelkét”. Abban egyetértünk, hogy bármily nehéz is nem uniformizált és a lakáshoz méretezett bútort beszerezni, a lakás a tízemeletes házban is lehet lakályos, ha ízléssel, ötlettel és az ön által említett kellő utánjárással a benne élők otthonná formálják. SCHMIDT LÁSZLÓ, BUDAPEST. Hajnóczy Péter A latin betűk című tárcáját (ÉS, augusztus 9.) megkésve olvasván, a levél írója azon elmélkedik, vajon igaza van-e az írónak, amikor a harminchárom latin betű összejöveteléről ír? Augustus idejében huszonhárom betűből állt a latin ábécé, miután a görög szavak átírásához szükséges Y-t és Z-t beiktatták. „Tehát én azt mondom, huszonhárom, Hajnóczy azt mondja, harminchárom. Keresgéljünk tovább” — írja. És keresgél. ..Spurius Carvilius a harmadik században élt, ő húzott először egy apró vonalat azokhoz a C betűkhöz, melyeket torokhangként, tehát G- nek ejtettek a latinul beszélők. A következő változás a középkorban történt. A V addig mind a V-t, mind az U-t jelezte. Ekkor választották külön az 1-től eltérő formát, a J-t is. A későbbiekben találunk dupla W-t, tegyük hozzá még az A-t, az ö-t és az Ü-t, akkor már harmincnál tartunk. De itt álljon meg a menet! Hiszen, ha minden betűpontozást, mássalhangzó-összetételt és kiegészítést önálló betűnek fogadunk el, hamarosan túllépjük a harminchármas keretet is!” Levelét azért közöljük kivonatosan és a szerkesztői üzenetek sorában, mert félő, ha visszhangként jelenne meg, végeláthatatlan vita kerekednék, melyben egymás torkának esnének a francia-, a spanyol-, a német szakosok, hogy leterítsék akár az umlaute-t, akár az accent grave-ot, a lengyel betűről nem is szólva. Jobb a békesség! DR. CSISZÉR ÁGNES, BUDAPEST. „Külföldön jártamban-keltemben sokszor elnéztem, hogyan dolgoznak a nyugatnémet, olasz, osztrák vagy svéd televíziók stábjai. Azaz azt, hogy hányan. Általában négyen — a riportert is beleértve. Honi tájainkon hasonló felvételeknél stábonként minimum 12—15 ember dolgozik, illetve lebzsel”. A kérdés megválaszolására — elvben — nem vagyunk illetékesek, hiszen ön is a Magyar Televíziót aposztrofálja levelében. Tekintettel azonban arra, hogy munkatársaink sem idegenek a tévé táján, meg kell mondanunk. Itthon megesik, hogy nem négyen, de ketten vágnak neki egy-egy riportnak. 1980. SZEPTEMBER 27.