Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-08 / 45. szám - Pinczehelyi Sándor: kiállításáról • kép (12. oldal) - Reményi József Tamás: Gerontofilm • TElevíziókritika (12. oldal) - Frank János: Belgrádban, a Triennálén • tudósítás (12. oldal)

Amióta Huszárik Zoltán jelt adott nevezetes kisfilmjével (Tisztelet az öregasszonyoknak), a kamerák rávetették magukat a barázdált arcokra. Meglehet, az időszámításom pontatlan, s e divat régibb vagy újabb keletű, de hogy manapság Huszárik tiszta szándékainak épp a visszája uralkodott el filmvásznon, képernyőn, sőt színpadokon, már-már elviselhetetlen manírokká torzulva, arról szomorú bizonyságom van. Valamikor, a dokumentarizmus hajnalán, a magyar valóság fölfedezni való szegletei közt tűntek föl a nyomorúságos sorsú öregemberek is. Egy darabig éppoly periferális jelenségként kezelték őket, mint ma a csöveseket. Ám egy idő után a hivatalos fórumokon is „fokozott figyelem tárgyát képezték”. Kiderült, hogy elöregedő ország vagyunk, az idősek ügye tehát a lakosság jelentős hányadának szociális és egészségügyi gondját jelenti. Most már „preferált” téma lett belőle, s mint ilyenkor történni szokott, a tömegkommunikációban megindult a tömeggyártás. Kezdetben a jóakaratot nem lehetett kétségbe vonni, s elnézhető körülményként kezeltük azt a tényt is, hogy nem lehet mindenki Déry Tibor vagy Illyés Gyula szintjén értője az ügynek. De ma már szigorúbbnak kell lennünk. Mert nemcsak a jó ízlés, hanem épp az öregemberek elleni vétek is, ahogyan némely alkotói tekintetek kéjelegnek a megrockadt vonásokon, a kiszolgáltatott mozdulatokon. Amennyire esztétikailag szép (azaz etikus) lehet egy rothadó odú kényszerű lefilmezése, olyannyira gusztustalanok a régi csecsebecséken bájolgóan időző képsorok. Művészi tőkét kovácsolni abból, amihez csak művészi öntudattal s többlettel volna szabad közelíteni — nem tiszta ügy. Ha kisgyermek vagy kiskutya jelenik meg a színen, az fél siker, szokták mondani. Napjainkban ugyanezt az olcsó hatást inkább színészotthonban fölfedezett matrónákkal és a még aktív színészvilág nagy veteránjainak konzumálásával igyekeznek elérni. Aki bántónak találja az összevetést, ne rám, hanem arra a lelkiismeretlenségre haragudjon, amely kultúrájuvá változtatja az aggok puszta megjelenését, rutinsikerré silányítja nagy formátumok varázsát. Vajon mi késztette például a Vendégek című tévéműsor alkotóit arra, hogy több mint egy órán át hat idős ember zötymögését, súlyos betegségeinek szimptómáit fényképezzék, a csöndes idillek, fáradt szobabelsők képi sablonjainak s a töredezett dialógusok, silabizáló levélfelolvasások hangbéli közhelyeinek keretében? Az egykori menhelyi társak régmúltja? Mai sorsa? A hat ember ismeretei s ismeretségei? Egyik sem. Gyanítom, az alkotók szellemi erőfeszítése kimerült egy ötlet filmrevite- Gerontofilm jének puszta szándékában. „Az ötlet önsúlya majd mozgatja a műsort — gondolhatták —, a mi feladatunk a minél artisztikusabb tálalás.” Ez a Vitray-iskola rossz értelmezése: csak ülni és meséltetni ugyanis csupán akkor lehet, ha tudom, mire vagyok kíváncsi. Életkori sajátosságok emelkedetten naturalista leképezése önmagában nem produkció, bárhogyan bűvészkedjenek is vele. A tévé új irodalmi folyóirata, a Szép Szó (következő száma után térünk vissza rá), szintén e sekélyes divat szellemében „koronázta meg” első adását. A Három dobás hat forint című novellafilmben (?) Páger Antal, ki tudja, hányadszor, eljátszotta a szemérmes vén gavallért, akit családja (főnöke, környezete stb.) megaláz. Kitűnően játszotta? Kitűnően. És menetrendszerűen. El sem térhetett volna százszor bevált gesztusaitól, lévén, hogy szerepe nem volt. Játszania kellett az öregembert, aki szenvedélyes, de elfogódott, mogorva, de becsületes, sokat tapasztalt, de naiv és így tovább. Az alkotóknak biztos siker. Biztonsági siker. Még azzal a dicsősséggel is jár, hogy, íme, az öregkor fájdalmas problémáit dolgozták föl, társadalomkritikai éllel. Azért a szépelgés és az automatikus dramaturgia uralma alól egy vénséges, elgyötört élet mégiscsak fölmutatta magát a múlt hét műsorában. A budapesti piacokról készült riportfilmben (Piaci jelentés), az éjszakai készülődés zsibbadt, másvilági hangulatára rímelően bukkant fel, már a nappali forgatagban, nyomasztó, és hihetetlen látomásként. Egy rongycsomó, kabátujja végén ócska szatyorral, amelyben ehető hulladék gyűlt. Ecsalóig salátalevelek. Kérdés: Mit venne, néni, ha volna pénze? A rongycsomóból felgörbedt egy arc. Még egy kis salátát. A kamera zavartan továbbfordult. Nem kondult édes-búsat valahol egy falióra, nem rezegtette leveleit az őszi lomb — egyszerűen snitt következett. Az ember az első pillanatban nem is érezte a fájdalmat. Reményi József Tamás a • •• . •••'«ttliaa Pinczehelyi Sándor kiállításáról rareres□ i maam tóm FRANK JÁNOS: BELGRÁDBAN, A TRIENNÁLÉN — Mi a véleménye a trie imnáléról? — Konzervatív tárlat, de minden darabja kvalitásos. — Hiszen maga ultraradikális. — Éppen hogy konzervatívnak tartom magam, ha nem is ultrának. Külföldi kolléganőm kérdéseire válaszoltam így a belgrádi Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon. Hülyéskedtem, igaz, de végül is mindent komolyan gondoltam. Még sohasem voltam ennyire előkelő külföldi biennálén, a velencein se; ebben a remek gyűjteményben azonban egy kicsit csalódtam. Talán azért, mert, mintegy „ilyen állat nincs”-féle attrakcióra számítottam. A véleményem tehát ambivalens, dehogyis fanyalgok, de nem is lelkendezem, egyszerűen a tényeket szeretném megállapítani. Belgrádban elsősorban a kvalitásnak örültem, tisztelem a teljesítményt. Huszonkilenc ország vett részt a világkiállításon. Csaknem egész Európa, Észak- és Dél-Amerika, sőt — Kínával — Ázsia is képviseltette magát. A triennálét a Belgrádi Modern Múzeumban rendezték. Új-Belgrád legszebb helyén építették fel néhány éve ezt a múzeumot, ott, ahol a Száva a Dunába torkollik, voltaképpen „sarokház” a két víz mentén. Külseje, akár egy modern szoboré, monumentális, mégis meghitt, rafinált épület ez, a belseje még rafináltabb. A mai modern építészek adnak rá, hogy az emberek ne jöjjenek rá az alaprajz és a terek logikájára, hadd legyen még nagyobb a meglepetésük. Kiállítóteremben a váratlan effektus keltése funkció is. Annyit megértettem, hogy ez a komplexum háromszögletű, ferdén metszett hasábok rendszere, minden metszet egy-egy üvegháromszög, ez a tetővilágítás. Benn felülről világított terek váltakoznak üvegfalú terekkel, az egyik műnek ez a jó, a másiknak az. Elegáns színterei ezek a monstre-tárlatnak. A palota három emeletére osztották el a tárlatot, a szerb-horvát ábécé sorrendjében, huszonkilenc nemzet szekcióját. Mindegyik harminc folyóméter falfelületet kapott. Bármerre fordultam, láttam, éreztem, hogy erre a kiállításra valamennyi nemzet, valamennyi művész a legkeményebben készült föl, akár egy olimpiára a sportolók. Érződnek a selejtezőre, elődöntők, a triennálén csak klasszis szerepelt. Éppen ezért számos olyan szekciót, amely jóllehet tartalmában és formájában is kifogástalan modern anyagot vonultatott fel, még csak meg sem említek. Magam sajnálom a legjobban, mégsem bújhatok ki a bőrömből, hiszen olyasmit kerestem, ami és aki más mint a többi. A finn L-G. Nordstrom zománcosan fényes konstruktív, éles foltú olajfestményei a Kassák-féle képarchitektúrát juttatják a magyar néző eszébe, aki ezért tüstént hozzáteszi a névelőtagot. A jugoszláv J. Kaifer fekete négyzet és meander motívum variálásából állított össze szellemes triptichon-szériát. Az ugyancsak jugoszláv T. Lulovszki szintén frappáns, fal felé fordított képet fesett, pszeudó-vakkerettel, csakhogy a nyers vászon behasítva, a fele már hiányzik, szélei felkunkorodnak. Nyílt szimbólum. Erős, de nem uralkodó a hiperrealizmus a kiállításon; érdekes a lengyel L. Korolkiewicz vagy a török ö. Altan, ez a kitűnő festő, minuciózusan festett motorkerékpár-részleteivel. Részletezés, szuperplaszticitás, váratlan kivágások, humor (például: Bürokrata az irodájában) jellemzik a török Ibrahim Örs művészetét. Hiperrealistának nevezhetnénk Tom Forrestallt is, egymaga képviselte Kanadát. Mintegy divizionista ecsetkezeléssel, visszafogott, hideg színekkel dolgozik. Nem válogat a modellekben, fáramászó fiútól a lakóház pontos leképzéséig, szemeteshordótól az organikus absztrakt szoborig, mindenfélét találunk tendenciózus semmitmondásában. Nem esetleges kivágásokat ad, nézőpontja mindig centrális, kidekázott, ragaszkodik a szimmetriához — a rendező is régimódian szimmetrikus gruppokba, több sorba osztotta el a festő 38 négyzetes, háromszögletű, görbe záródású vagy kerek formájú keretezett képét. Ausztria termében ugyancsak szóló bemutatót tartott A. Hrdlicka szobrász — de a festményeiből. Humanista, sőt politizáló művész ő. Csaknem tizenöt négyzetméteres, vegyes technikájú képei olyanok, mint a klasszikus festményt megelőző vázlatok nagyítása. Vázlatosságában is elsődleges a bravúros rajztudása, apokaliptikus kompozícióinak figuráin meglátszik, hogy szobrász festette őket. Magatartása némileg a Kondor Béláéval rokon, azonban Kondor iróniája nélkül. A mellette levő teremben A. Gironella is egymaga képviselte hazáját, Mexikót. A hagyományos expresszív-realista festést elegyíti erősen plasztikus elemekkel, montázzsal, parafrázissal, s talált tárgyakkal, az „objet trouvé” effektusaival. Iróniája olykor nyílt, még gyakrabban rejtett. Bunuel képének hátterét filmszalagokkal tapétázta ki, a mexikói népi forradalmárra emlékező, Zapata halála című kompozícióján a kivégzőfal golyónyomai — ha jobban megnézzük — nem egyebek, mint felszögelt söröskupakok. Latin-Amerikában ez mégsem deheroizáló. Sőt patetikus. A festészet stílushatára tágul. D. Otasevic (Jugoszlávia) vidáman színes fa-domborművű szerszámokat mintázott, gyalut, vésőt (a faforgáccsal), ecsetet (a festéknyommal). Ezen az úton jár a svéd E. Halek, aki fából lombfűrésszel csinál szerszámokat, csakhogy ő megszemélyesíti őket. A rókafarkú fűrész párdarabja már fűrészfogú lény, hogy krokodil vagy emberi profil karikatúrája, nem tudtam eldönteni. Televízió SZEKRÉNYESY JÚLIA: Színház Csicsergő próféta A Biblia türelmes. Szentírás magyarázatban a demokratizálódás, illetve a liberalizálódás oly fokára jutottunk el, hogy ma már szinte bárminő értelmezés, parafrázis, példázat megengedhető. Bonyolult korunkban nincs olyan agyalmány, mely meglepné az engedékeny nézőt. Az irodalmi és politikai divatok kedveznek az efféle csűrés-csavarásnak. Az ábrázolási lehetőségek korlátlanok. A modern regényekben, drámákban Jehova például éppenúgy elképzelhető téesz-elnöknek, nyugdíjas portásnak, önkéntes rendőrnek, mint meghasonlott tőzsdeügynöknek. A lényeg a korszerűség, amely sok esetben nem kíván egyebet, csak azt, hogy mindenáron mondjunk valami mást, valami szokatlant fűszerezve az epatírozás immár irodalmi szakácskönyvekbe is foglalható, évtizedek óta bevált repedjeivel. ★ Kolin Péter drámája, a Veszprémi Petőfi Színházban bemutatott Heródes, tökéletesen kielégíti a fent említett követelményeket. A mű meghökkentő ötletre épül. A darab szerint Jézus közismert tetteit voltaképp nem is Jézus követte el, hanem az éppen akkor uralkodó király, Heródes. Ettől eltekintve elég közhelyszerűen mondatik el az evangéliumokból ismert történet, de az ősi vár legalább megadja a mű épkézláb dramaturgiai vonalvezetését. A krisztusi alapdráma kidolgozott, alig lehet rajta rontani. Akárhányszor, akármilyen formában látjuk, halljuk, mindig izgalommal várjuk a végkifejletét. Ez a jó történetek próbaköve; hiába ismerjük a megoldást, mégis mindig újraéljük az eseményeket, akár szelíden remélve egy boldogabb befejezést, akár egészséges szadizmussal követelve a tragikus feloldást. A szerző ezt a zseniálisan kigondolt vezérfonalat " próbálja összekuszálni. Ezenfelül ironikusan bölcselkedő csevegésekkel igyekszik felcicomázni a megváltói sorsot. Heródesnek igazi huszadik századi agya van. Ez azt jelenti, hogy ilyen is meg olyan is. Falrengető kocsmai filozófiákkal szórakoztatja partnereit. A történelmi-társadalmi luftballonfújás prófétájaként mókázvaszomorkodja végig a darabot. Csupán azért, hogy bebizonyítsa: istenem, istenem, milyen borzasztóan összetettek vagyunk mostanában. A helyzetek kimódoltságáért az imitt-amott felvillanó Szellemesség sem kárpótol. Az alapötlet jármában kínlódó hősök kényszer- vagy pótcselekvésekbe menekülnek. Ezért nem meggyőző a valódi Jézus viselkedése sem, kivált pedig nem eléggé motivált az öngyilkossága. Erőltetettnek hat a szerelmi szál is, melyet a példázat kedvéért úgy kell összekuszálni a szerzőnek, hogy a végén már csak egy durva dramaturgiai mozdulattal vágható szét a csomó. A szerelmes és agyafúrt Mária Magdolnát úgy tuszkolja ki a szerző a darabból, mint ahogy az ittas vendéget szokták az étteremből. További jelenlétével csak kompromittálná az érzelgősenironikus parabolát. ★ A Petőfi Színház igényes külsőségek között vitte színre a művet. Pétervári István rendezése híven követi a színházi divatokat. A díszlet (Neogrády Antal munkája) zsúfolt és a csillogó, Hruby Mária jelmezei pedig jól öltöztetik a szereplőket. Az előadás nem nélkülözi a legújabban kötelező színpadi kellékeket: itt is láthatunk fedetlen kebleket, cuki óarany bikinit, merész szerelmi mozdulatokat, , valamint szép megvilágításokat. A színészek sikertelenül küszködtek a dráma magasztosságra törekvő szövegrészeivel. Ahol valami kis humor mutatkozott, ott jobban boldogultak. A címszerepet alakító Orbán Tibor a legnemesebb erőfeszítések árán sem tudja elhitetni az álkrisztusi tragédiát. Cinikus Heródesként rokonszenvesebb, mint korszerűen öntetszelgő prófétaként. Az előadás legharmonikusaiban réáre tett alakítása Szabószlágdoré. Figurája természetes légkört áraszt, ő az egyetlen, aki nem fellengzős képletek és nagyképűen hangzó struktúrák, panoptikumában bolyong, hanem a maga kisszerű, de lagalább valóságos színpadán mozog, imponáló biztonsággal. 1980. NOVEMBER 8.