Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 2. szám - Somlyó György: „Journal de l'Enfer” • vitairat • Lengyel Balázs: Új Babits-mű? (ÉS 1980. 33. szám) (5. oldal) - Mikó F. László: rajza • kép (5. oldal)

1981. JANUÁR 10. V\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\V\\\\V\\V\\\\\\\\V\\\\\\V\\\\\\\\\^^^ Lehet, hogy akik negyven évvel ezelőtt napról napra és sorról sorra olvasták ezeket a füzetekbe írt ha­lál­ előtti, már-már­­halál­ utáni üze­neteiket, amelyek most mindenki számára olvashatók a Babits Mi­hály Beszélgetőfüzeteiben, csupán egy-egyvalakihez aktuálisan szóló közlemények címzettjének érezték magukat, s azok is voltak valóban. Habár, annak az egyetlen alkalom­nak a tapasztalatából, amely (mint most a gondos filológia jóvoltából megtudom, 1941. május 19-én) Bó­ka Lászlóval és Devecserivel együtt engem is szembeállított ezekkel a reszkető kaligrafikájú betűkkel, még a saját emlékezetem is arra int., hogy a közlések olvasása már a­kkor és ott több jelentésű volt a normális kommunikációban el­hangzó szavaknál. A azonnali rög­zítés a „scripta manent” óhatatlan kritériumát hordozta magában, ki­kerülhetetlenül olvasmány és olva­sás volt, anna­k minden többletével. Ha puszta gyakorlati kényszerből is — de miféle kényszer volt az! —, mégis írás állt előttünk, a mind­nyájunk által mesterként tisztelt író írása; mi több egyetlen írása, amely ezekben az időkben elénk kerülhetett. A levél is puszta kény­szerből, a kommunikációs felek tá­vollétének esetlegességéből születik általában, mégis folytonosan tanúi vagyunk annak a metamorfózisnak, amely a leveleket (egyes emberek leveleit, nevesekét, s olykor, kivé­teles helyzetekben, névtelenekét is) személyes adalékokból irodalommá, vagyis, a szó első jelentésének ér­telmében, „az írásművek összessé­gének” részévé avatja. Aki ezeket a feljegyzéseket, amelyek már szü­letésük pillanatában is a rendkívü­liség emocionális és intellektuális bélyegét hordozzák, utólagosan, ma olvassa, óhatatlanul az egész közle­mény címzettje lesz; az egyes, meg­határozott személyek számára szó­ló közvetlen és szórványos közlen­dők az ő számára szóló egységes tartalom és forma hordozóivá vál­nak. A két szituáció — az írásé és az olvasásé — összefonódása az egyszeri és maradandó személyisé­get emeli ki a puszta személyesség esetlegességéből. Nem polemizálni kívánok itt Lengyel Balázs tiszteletreméltó ál­láspontjával, amely a nagy költő tiszta emlékét félti a nyilvánvalóan nem nyilvánosságra szánt iratok nyilvánosságra hozatalától, s a ben­nük feltáruló durva élettani reali­tások által eltorzítottnlak érzi az életmű széptani integritását. Annyi méltatlan és torzító eljárásnak van­nak kitéve a nagy költők és mű­veik, életükben és holtukban egy­aránt! Nem utolsósorban épp Ba­bits Mihály. Elég okunk van idege­sen ránduló gesztusokra, valahány­szor csak az ilyesminek árnyéka is fenyeget. Nem kívánok vitába száll­ni másrészről a filológia és textoló­gia szempontjaival sem, amelyek minden író minden fennmaradt írá­sos dokumentumának teljhatalmú birtoklójaként lépnek fel. Egyálta­lában nem kívánok vitázni senki­vel ezekben a nem egyértelműen eldöntö­t­ kérdésekben. Hacsak magammal nem, hogy tisztázhas­sam, miért teszi e mindenképpen egyedülálló könyv rám az egyedül­álló mű hatását; miért érzem úgy, hogy éppen olyasféle pótolhatat­lan tudást tartalmaz számomra, amit csak a művészettől kapha­tunk, s amit kiváltképp korunk művészete vár el magától (s várunk el tőle mi, sokszor hiába). S hogy miért éppen ott érzem leginkább ezt, ahol ez az írás nyilvánvalóan a legtávolabb áll a megkomponált írói alkotástól, ahol leginkább nél­külözi a hagyományos értelemben vett műalkotás, a távolítás, alakítás és formálás kritériumait Babits az elkerülhetetlenné vált gégeműtétet megelőző napokban kezdett el beszéd helyett is írni. Vagyis arra kényszerült, hogy a nyelvi kifejezésnek azt a kiemelt formáját, amelyet kora ifjúságától kezdve léte­ző megnyilatkozásaként kezelt, haláláig többször újra hosz­­szabb időn át a kommunikáció min­den formájában egyetlen lehetőség­ként használja. Az elszórt cédulákat, amiken ezt az új, kényszerű beszélgetési mó­dot 1938. március 8-án elkezdte, nem egészen egy héttel később, a műtét után (Török Sophie feljegy­zése szerint), március 14-én délben füzetre cserélte fel, s az első füzet borítójára mindjárt címet is írt. Ez a cím — Journal de l’Enfert minden bizonnyal tudatosan utal a modern irodalom egyik alapművé­re, Rimbaud semmilyen addig is­mert műfajjal nem azonosítható írására, amely maga is kvázi-nem­­irodalomként vált irodalommá, s amely egy másfajta, de a legmé­lyén mégis rokon némaság, ez eset­ben nem élettani, hanem mintegy léttani és költészettani késztetésű elnémulás „beszéde”. Maga az átté­rés a füzet használatára, s az Une saison en Enferre utaló francia nyelvű cím az első beszélgetőfüzet élén, arra utal, hogy a „szerző” eb­ben a szélsőséges élethelyzetben sem függetlenít(het)i magát az iro­dalomtól, létének e kezdettől fogva nem járulékos, hanem szerves bel­ső tartalmától. Ha hozzávesszük ehhez, hogy ko­runkban az irodalmat éppen önnön meghatározhatóságának állandó válsága jellemzi, s hogy a kor iro­dalmi törekvéseinek nem jelenték­telen része távolról sem tartja az intencionalitást a költői mű feltéte­lének, olykor épp ellenkezőleg az eltökélt szándéktalanságot, a szel­lem „szabad” működését (vagy an­nak illúzióját) s ennek „automati­kus” lejegyzését tekinti annak, s hogy Novalis másfél százada tör­tént felismerése, mely szerint „le­hetnek pillanatok, mikor az ábécét vagy a számlakönyvet is költőinek érezzük”, a mi századunkban egész poétikák vezéreszméjévé é­s csak­nem minden újabb törekvésnek leg­alábbis egyik elfogadott módsze­révé vált; másrészt pedig a művé­szet legkülönbözőbb ágaiban lehe­tünk tanúi dokumentum és fikció, tény és képzelet programmatikus vagy éppen nagyon is önkéntelen ozmózisának — akkor a legkeve­sebb, hogy kellő óvatossággal ves­sük fel egyes írásos megnyilatkozá­sokkal kapcsolatban a „mű?—nem­műt?” kérdését, és kiváltképp ne ítéljünk elhamarkodottan egy nagy költő több mint ezer oldalas írásos hagyatéka fölött. „Ez az én nyelvem”, mondja az író (írja a beszélő) még ebben a leg­első füzetben. Sajátos írott beszé­dének, beszélő írásának ez a tömö­ren és feltétel nélkül a saját nyel­veként való minősítése is annak a jele, hogy itt, rendkívüli módon, maga az egzisztenciális szituáció azonosul egy irodalmi szituációval: a nyelven belüli, másik nyelv je­lenlétét teremti meg, méghozzá mint egyetlen nyelvi lehetőséget. Az első olvasás alkalmából, mikor még semmi vitára ingerlő vissz­hanggal nem találkoztam, s még eszembe se jutott, hogy írjak róla, a 634. lapnál ezt jegyeztem fel ma­gamnak: Hirtelen ráeszmélek, hogy ez a hatalmas könyv, eddig a lapig, ahol ez áll: „Tegnap d.e. egy óra hosszat egész Természetes hangon beszéltem”, mindössze hat hét alatt íródott, nem természetes hangon, vagyis a mű hangján, mert olyas­valamit valósítva meg, ami a való­ságban lehetetlen, a némaságot be­szélve el, hat hét némaságának po­koljárását. Hatszáz oldal a testi szenvedésről — olyan testközelben, ahogy az a valóságban történik, ám éppen „a valóságban” sosem kaphat kifeje­zést. önként merül itt fel a közeli barát és költőtárs néhány évvel előbbi épp ily megrázó haláltusá­jának kétséget kizáróan költői áb­rázolása. Kosztolányi Dezső Száz sor a szenvedésről című verse, első soraitól: Együgyű dal az én dalom ő fújja ezt: a fájdalom — a századik soráig: Halál-hívó vérem ragyog, nem ő a rossz, én, én vagyok. — a „szublimáció” valódi diadala, a némaság és a dadogás hibátlan fu­velaszóvá nemesítése, a művészet győzelme a halál-híváson, már-már a halálon. A művészet csoda­ pillan­gója, amint sértetlenül kiröppen a porhüvely szenvedés-gubójából. És mégis: Kosztolányi tündéri költői­­sége előtti minden hódolatom sem fedheti el előttem azt a tényt, hogy ez a száz sor nem a testi szenvedés­ről szól, vagy inkább nagyon is csak róla szól, nem azt szólaltatja meg. Illetve, megszólaltatásával nem szólaltat meg valami olyat, ami eddig még sosem szólalt meg. Holott korunk legfőbb elvárása ez volna a művészettől; miután ráéb­redtünk, hogy mennyi minden nem szólalt, nem szólalhatott meg ben­nünk az évezredeken át Ez az ön­magában gyönyörű költemény csu­pán arról tudat, hogy lehet így éne­kelnünk a test szenvedéséről, vagy akár azonközben is. Ami valami­képpen a lírai költészetnek ősi alap­témája és alaptudománya. Ami azonban, miközben feltár valamit, el is takar valami mást. Kosztolá­nyi e versében például feltárja azt is, hogy még a betegséggel vagy an­nak közvetlen végrehajtójával, a fájdalommal szemben is lehet bűn­tudatunk, sőt, s ez már nagyon is új felfedezés, igaz, s a kafkai alap­­helyzetnek, azt lehet mondani, egyik szélsősége, hogy lehet a kép­zelt bűntudattal védekezni valami­képpen a sors amúgy is kikerülhet­etlen ítélete ellen. Ezzel a képzelt bűntudattal és védekezéssel azon­ban elfedi a sorssal, mindnyájunk közös sorsával való szembenézést, nem az etika transzcendens szférá­jában (ahol a vallások és filozófiák már többször megtették), hanem a mindennapos valóság mindenestül evilági szférájában. A modern művészet a tabuk tör­zsi világa után is hosszatartóan fennmaradt tabuk érintésére és le­döntésére vállalkozik. A legfőbb ilyen tabuk a saját testünkbe jár­tak: a szexualitás, az anyagcsere, az ezek körül folytonosan ott ólál­kodó betegség, s végül minden testi működésünk végső eredője: a halál. Örkény István, a maga (sejtjei­ben bizonyára sejtett) váratlan ha­lála előtt éppen ebbe a félelmes vállalkozásba kezdett: a halál meg­közelítésének, nyilvánosításának, s ezáltal, amennyire lehet, titokta­­lanításának, tabu voltától való megszabadításának művészi felada­tába. A Rózsakiállítás nagy — egy­re szélesedő világirodalmi — sikere mutatja, hogy művészi bátorsága nem a „valóságtól elrugaszkodó öt­let” volt, amely „túllépi” az „etikai normák, a jóízlés határát” (ahogy sokan vélték). Illetve: jól mutatja, hogy a művészet (mindenkori, s minden eddiginél inkább mai) kül­detése éppen az, hogy túllépjen — többek között az „etikai normák” és a „jóízlés” (sokszor oly féltve, társadalmi és intézményi szinten egyaránt védett) határain. Örkény a regényével kapcsolatos fenti el­lenvetéseket és kérdéseket felvető interjúkban éppen ilyen irányban nyilatkozik. .....számunkra a halál mint téma: tabu. (...) hallgatással, képmutatással, önmagunk becsapá­sával kerüljük el azt, hogy szembe­nézzünk ezzel az imperatívusszal. (...) És az­t hiszem, minden olyan műalkotás értékes és fontos, amely valamit, amiről eddig hallgattunk, kimond, valamit, amit eddig nem láttunk, felmutat, valamit, aminek a nevét eddig nem tudtuk, néven nevez.” Kérdés, vajon hovatovább nem csakis ezek a műalkotások ér­tékesek és fontosak-e. Babits — fennmaradt töredékei tanúsítják — „igazi” versben is akart szólni az élet­e végső tabu­­helyzetéről. Ilyen sorokban: Ki mondja még, hogy életem unalmas mikor a saját testem hoz naponta meglepetést, kalandot................... ..................... új iszonyoknak zárva utat birodalmába Ha látnád, hogy fetrengek itt, már csak a testben élve, már csak egy nyaláb testi fájdalom Tudod mi áll előttem? A fulladás. az „abszolút némaság” (II. kötet 77. 1.) megpróbált a régi módon megszólalni: a „hangtalan rigó” (I. 156) megpróbálkozott a kipró­bált trillákkal. De a mindenestül önmagára koncentrált állapot s a mindenestül ezzel az állapottal azo­nosult „téma” már nem találhatott erre módot. Más módon kellett ki­fejeződnie. S így jött létre — lát­szólag a mindennapos kényszerű közlési formák alakjában — a téma és az állapot talán még sosem is­merten megrendítő és valóságos „felmutatása”. „Irtózatosan kívá­nom a jeget Majd meghalok érte!” (I. 197) „Naponta háromszor meg­fulladok” (I. 164) „Csak tudnám, hogy kell nyerni” (I. 281) „Élvezem — Török Sophie megjegyzése — Szegény kicsikém, a levegőt élvezi” (I.170) „A szájam­ban rögtön habzik az ásványvíz. De jó volt Szeretem a habzást is!” (I. 173) „Folyton gondolkodom, mit ehetnék” (I. 88) „És a vér fecsegése, mint egy zápor!" (I. 663) A naponta háromszori megfulladás és a léleg­zetvétel élvezete közé szorult em­beri kondíció, amely azonban még­is emberi kondíció; egy mélyen gondolkodó tő, amely azon gondol­kodik, mit ehetne, s azon az ezen a helyen hideglelős transzcenden­ciákba villanó problémán, hogy a szervezetnek egyik ösztönös, vege­tatív vezérlésű elengedhetetlen izomfunkcióját („nyelés”) hogyan lehetne tudatosan rekonstruálni —: ez a nyelv, amely itt valakinek a nyelve lett, túl van azon, ahová ed­dig az „irodalom” behatolt, ott ta­pogatózik, azon a túlon, ahová az irodalom korunkban különböző módszerekkel be akar hatolni. Im­már nem is a „lélek mélyére”, mint a megelőző időszakban, hanem va­lamiképpen a tér-idő modelljének analógiájára felfogott „test-lélek” vagy „lélek-test” új dimenziójába A hagyományaiban még a vallás­hoz húzó beteg, aki a műtét előtt áldozni és Balázs-áldást kérni já­rult, itt mintegy malgré lui, egy végsőkig materializált ember kife­jezéséig jut el, miközben minden spiritualizált mártír-szerep nélkül mintegy nyilvános kereszthalált hal előttünk. Mint végül is és leg­végül mindenki. Ecce homo. Félel­metesen kinagyított képeként an­nak, amit nem csak haldokolva, de élve folytonosan és a legkevésbé közölhető módon átélünk, miköz­ben folytonosan a testünkkel va­gyunk elfoglalva amely a szaka­datlan öröm és szenvedés médiuma. Szükségleteink mint öröm és szen­vedés szakadatlan forrása minden élethelyzetben. A jelentéktelensé­gek félelmes jelentősége — a be­tegség kompressziója alatt. Ivan Iljics halála és a Malone meurt (Beckett) között nem ismerek iro­dalmi alkotást, amely „az ember halálához” olyan közel tudott vol­na férkőzni az „elmondhatatlan” akaratlan elmondásában, mint ez a nem-irodalmi alkotás. De hiszen Beckettről is alig tudott mást kér­dezni és mondani a kritika, mint hogy „vajon még az irodalomhoz tartozik-e?” (Pierre de Bois) és hogy „az alitteratura példája” (Claude Manzia). Amilyen gyűlöletes tud lenni egyes esetekben a testi folyamatok kedélyes-elégült-durva kiteregeté­se, olyan megrázó felismerésként hat ebben a nem-lehet­ más, nincs­­is-más helyzetben ezek legszélsősé­gesebb, már-már valóban alig elvi­selhető sorj­ázása. Ez a szinte csak erre redukált lét hirtelen ráébreszt arra, hogy minden dolgunk mindig a táplálkozás és anyagcsere min­dennapos aktusai között megy vég­be, hogy ezek mindennapos ismét­lődése állandó „lelki” működésünk is: feladat, élvezet, önismeret, mun­ka, szórakozás, kötelesség, impera­tívusz stb. Mert itt valóban élet-halál-kér­­dés. Már nem is élet-halál, hanem csak halál és halál alternatívája: „Nincs meg az a megnyugtató re­mény, hogy szép csöndesen éhen­­halok. Én olyan lassan és fokozato­san szoktam volna hozzá, hogy a legszebb halál nem lett volna” (II. 175) És mind­e­közben latintanulás Ildikóval, a végső mű, a második Oidipusz-fordítás metrikai problé­máinak s végül korrektúrájának izgalmai, aggályos kurátori és lel­kiismeretes szerkesztői gondok, egészen a legfiatalabb költők első kéziratainak elbírálásáig (köztük, ez személyes megrendülten külön adaléka, ott szeretteinek az én Nyu­gathoz küldött s ott ezidőben meg­jelent első verseim is). S még any­­nyi más. De szándékosan nem a füzetek­nek ezekre a kortörténeti vagy szel­lemi kincseire akarom felhívni a figyelmet, mert ezek — önmaguk­ban — nem adnak hozzá különösen újat Babits életművéhez, és az iro­dalom folyamatéhoz; csak a kanál­katéter-tápl­álkozás-anyagcsere­­orvos-fulladás szorongató kontex­tusában, a pont és ellenpont funk­ciójában, az egészben nyerik el ér­telmüket. Nem hiszem tehát, hogy — mint egyesek vélik — azzal kel­lene, kellett volna „megmenteni” e füzeteket, hogy a hagyományosan (és szokványosan) „irodalmi érté­kű”­ részekből készüljön szűk vá­logatás. Akkor valóban csak élet­rajzi adalék, vagy (kisebb mérték­ben) kordokumentum maradt vol­na ebből az egyedülálló iratból, megannyi máshoz hasonló. Akkor nem volna ez az egyedülálló fogan­tatási könyv egyedülálló jelentésű könyv is. Nem volna eleven revelá­­ciója annak, hogy a „mű—nem­mű?” kérdése túlhaladható; hogy ma a mű folytonosan nem-művé akar válni előttünk, és a nem-mű folytonosan művé válik: a mű és a nem-mű dimenziói folytonosan át­­meg átjárják egymást: a „prae" mindig ott van a kész műben (amely soha sincs „kész”, mert mindig magában hordja a készülé­sét!). Akkor nem tárná elénk, a beszéd és az írás közt ingva, a nyelvben eleve rejlő transzcendenciát, amely ebben a helyzetben tudatosan is foglalkoztatta, mint egyik korabeli verstöredékéből látjuk: Mit csináljunk, emberek? Hazudjunk-e egeket? Talán van még valami... De nehéz kimondani. Akkor nem kísértene Itt a „nehéz kimondani” szélső határán kimon­dott „szó”, amely folyton újra ki nem mondottá válik, az a kimond­hatatlan, ami folytonosan ott áll a költészet mögött, s amit a költő maga is kezdettől fogva várt az a „nagy szó”, az összes szavak „kirá­lya”, amely mindig a kimondott és kimondható szó után jön: Nagy szó, nagy szó a mi királyunk! Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk! („Mint a kutya saját házában.. 1930) SOMLYÓ GYÖRGY: „Journal de lEnfer" XXXXXXV»XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX''XNNXXXXXV»XV»XXXXX^XXXXXXXXXXXXX>^.XVCCCXXXX>^^.XW.XXX\NXS.XXXXXXXXXXXXXX^C»VCO^^^XXXV\XX^.XXXXXX,^XXXXXXXXXXXXXX'.X'X»XXXXX ■jasigq

Next