Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-10 / 2. szám - Somlyó György: „Journal de l'Enfer” • vitairat • Lengyel Balázs: Új Babits-mű? (ÉS 1980. 33. szám) (5. oldal) - Mikó F. László: rajza • kép (5. oldal)
1981. JANUÁR 10. V\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\V\\\\V\\V\\\\\\\\V\\\\\\V\\\\\\\\\^^^ Lehet, hogy akik negyven évvel ezelőtt napról napra és sorról sorra olvasták ezeket a füzetekbe írt halál előtti, már-márhalál utáni üzeneteiket, amelyek most mindenki számára olvashatók a Babits Mihály Beszélgetőfüzeteiben, csupán egy-egyvalakihez aktuálisan szóló közlemények címzettjének érezték magukat, s azok is voltak valóban. Habár, annak az egyetlen alkalomnak a tapasztalatából, amely (mint most a gondos filológia jóvoltából megtudom, 1941. május 19-én) Bóka Lászlóval és Devecserivel együtt engem is szembeállított ezekkel a reszkető kaligrafikájú betűkkel, még a saját emlékezetem is arra int., hogy a közlések olvasása már akkor és ott több jelentésű volt a normális kommunikációban elhangzó szavaknál. A azonnali rögzítés a „scripta manent” óhatatlan kritériumát hordozta magában, kikerülhetetlenül olvasmány és olvasás volt, annak minden többletével. Ha puszta gyakorlati kényszerből is — de miféle kényszer volt az! —, mégis írás állt előttünk, a mindnyájunk által mesterként tisztelt író írása; mi több egyetlen írása, amely ezekben az időkben elénk kerülhetett. A levél is puszta kényszerből, a kommunikációs felek távollétének esetlegességéből születik általában, mégis folytonosan tanúi vagyunk annak a metamorfózisnak, amely a leveleket (egyes emberek leveleit, nevesekét, s olykor, kivételes helyzetekben, névtelenekét is) személyes adalékokból irodalommá, vagyis, a szó első jelentésének értelmében, „az írásművek összességének” részévé avatja. Aki ezeket a feljegyzéseket, amelyek már születésük pillanatában is a rendkívüliség emocionális és intellektuális bélyegét hordozzák, utólagosan, ma olvassa, óhatatlanul az egész közlemény címzettje lesz; az egyes, meghatározott személyek számára szóló közvetlen és szórványos közlendők az ő számára szóló egységes tartalom és forma hordozóivá válnak. A két szituáció — az írásé és az olvasásé — összefonódása az egyszeri és maradandó személyiséget emeli ki a puszta személyesség esetlegességéből. Nem polemizálni kívánok itt Lengyel Balázs tiszteletreméltó álláspontjával, amely a nagy költő tiszta emlékét félti a nyilvánvalóan nem nyilvánosságra szánt iratok nyilvánosságra hozatalától, s a bennük feltáruló durva élettani realitások által eltorzítottnlak érzi az életmű széptani integritását. Annyi méltatlan és torzító eljárásnak vannak kitéve a nagy költők és műveik, életükben és holtukban egyaránt! Nem utolsósorban épp Babits Mihály. Elég okunk van idegesen ránduló gesztusokra, valahányszor csak az ilyesminek árnyéka is fenyeget. Nem kívánok vitába szállni másrészről a filológia és textológia szempontjaival sem, amelyek minden író minden fennmaradt írásos dokumentumának teljhatalmú birtoklójaként lépnek fel. Egyáltalában nem kívánok vitázni senkivel ezekben a nem egyértelműen eldöntöt kérdésekben. Hacsak magammal nem, hogy tisztázhassam, miért teszi e mindenképpen egyedülálló könyv rám az egyedülálló mű hatását; miért érzem úgy, hogy éppen olyasféle pótolhatatlan tudást tartalmaz számomra, amit csak a művészettől kaphatunk, s amit kiváltképp korunk művészete vár el magától (s várunk el tőle mi, sokszor hiába). S hogy miért éppen ott érzem leginkább ezt, ahol ez az írás nyilvánvalóan a legtávolabb áll a megkomponált írói alkotástól, ahol leginkább nélkülözi a hagyományos értelemben vett műalkotás, a távolítás, alakítás és formálás kritériumait Babits az elkerülhetetlenné vált gégeműtétet megelőző napokban kezdett el beszéd helyett is írni. Vagyis arra kényszerült, hogy a nyelvi kifejezésnek azt a kiemelt formáját, amelyet kora ifjúságától kezdve létező megnyilatkozásaként kezelt, haláláig többször újra hoszszabb időn át a kommunikáció minden formájában egyetlen lehetőségként használja. Az elszórt cédulákat, amiken ezt az új, kényszerű beszélgetési módot 1938. március 8-án elkezdte, nem egészen egy héttel később, a műtét után (Török Sophie feljegyzése szerint), március 14-én délben füzetre cserélte fel, s az első füzet borítójára mindjárt címet is írt. Ez a cím — Journal de l’Enfert minden bizonnyal tudatosan utal a modern irodalom egyik alapművére, Rimbaud semmilyen addig ismert műfajjal nem azonosítható írására, amely maga is kvázi-nemirodalomként vált irodalommá, s amely egy másfajta, de a legmélyén mégis rokon némaság, ez esetben nem élettani, hanem mintegy léttani és költészettani késztetésű elnémulás „beszéde”. Maga az áttérés a füzet használatára, s az Une saison en Enferre utaló francia nyelvű cím az első beszélgetőfüzet élén, arra utal, hogy a „szerző” ebben a szélsőséges élethelyzetben sem függetlenít(het)i magát az irodalomtól, létének e kezdettől fogva nem járulékos, hanem szerves belső tartalmától. Ha hozzávesszük ehhez, hogy korunkban az irodalmat éppen önnön meghatározhatóságának állandó válsága jellemzi, s hogy a kor irodalmi törekvéseinek nem jelentéktelen része távolról sem tartja az intencionalitást a költői mű feltételének, olykor épp ellenkezőleg az eltökélt szándéktalanságot, a szellem „szabad” működését (vagy annak illúzióját) s ennek „automatikus” lejegyzését tekinti annak, s hogy Novalis másfél százada történt felismerése, mely szerint „lehetnek pillanatok, mikor az ábécét vagy a számlakönyvet is költőinek érezzük”, a mi századunkban egész poétikák vezéreszméjévé és csaknem minden újabb törekvésnek legalábbis egyik elfogadott módszerévé vált; másrészt pedig a művészet legkülönbözőbb ágaiban lehetünk tanúi dokumentum és fikció, tény és képzelet programmatikus vagy éppen nagyon is önkéntelen ozmózisának — akkor a legkevesebb, hogy kellő óvatossággal vessük fel egyes írásos megnyilatkozásokkal kapcsolatban a „mű?—nemműt?” kérdését, és kiváltképp ne ítéljünk elhamarkodottan egy nagy költő több mint ezer oldalas írásos hagyatéka fölött. „Ez az én nyelvem”, mondja az író (írja a beszélő) még ebben a legelső füzetben. Sajátos írott beszédének, beszélő írásának ez a tömören és feltétel nélkül a saját nyelveként való minősítése is annak a jele, hogy itt, rendkívüli módon, maga az egzisztenciális szituáció azonosul egy irodalmi szituációval: a nyelven belüli, másik nyelv jelenlétét teremti meg, méghozzá mint egyetlen nyelvi lehetőséget. Az első olvasás alkalmából, mikor még semmi vitára ingerlő visszhanggal nem találkoztam, s még eszembe se jutott, hogy írjak róla, a 634. lapnál ezt jegyeztem fel magamnak: Hirtelen ráeszmélek, hogy ez a hatalmas könyv, eddig a lapig, ahol ez áll: „Tegnap d.e. egy óra hosszat egész Természetes hangon beszéltem”, mindössze hat hét alatt íródott, nem természetes hangon, vagyis a mű hangján, mert olyasvalamit valósítva meg, ami a valóságban lehetetlen, a némaságot beszélve el, hat hét némaságának pokoljárását. Hatszáz oldal a testi szenvedésről — olyan testközelben, ahogy az a valóságban történik, ám éppen „a valóságban” sosem kaphat kifejezést. önként merül itt fel a közeli barát és költőtárs néhány évvel előbbi épp ily megrázó haláltusájának kétséget kizáróan költői ábrázolása. Kosztolányi Dezső Száz sor a szenvedésről című verse, első soraitól: Együgyű dal az én dalom ő fújja ezt: a fájdalom — a századik soráig: Halál-hívó vérem ragyog, nem ő a rossz, én, én vagyok. — a „szublimáció” valódi diadala, a némaság és a dadogás hibátlan fuvelaszóvá nemesítése, a művészet győzelme a halál-híváson, már-már a halálon. A művészet csoda pillangója, amint sértetlenül kiröppen a porhüvely szenvedés-gubójából. És mégis: Kosztolányi tündéri költőisége előtti minden hódolatom sem fedheti el előttem azt a tényt, hogy ez a száz sor nem a testi szenvedésről szól, vagy inkább nagyon is csak róla szól, nem azt szólaltatja meg. Illetve, megszólaltatásával nem szólaltat meg valami olyat, ami eddig még sosem szólalt meg. Holott korunk legfőbb elvárása ez volna a művészettől; miután ráébredtünk, hogy mennyi minden nem szólalt, nem szólalhatott meg bennünk az évezredeken át Ez az önmagában gyönyörű költemény csupán arról tudat, hogy lehet így énekelnünk a test szenvedéséről, vagy akár azonközben is. Ami valamiképpen a lírai költészetnek ősi alaptémája és alaptudománya. Ami azonban, miközben feltár valamit, el is takar valami mást. Kosztolányi e versében például feltárja azt is, hogy még a betegséggel vagy annak közvetlen végrehajtójával, a fájdalommal szemben is lehet bűntudatunk, sőt, s ez már nagyon is új felfedezés, igaz, s a kafkai alaphelyzetnek, azt lehet mondani, egyik szélsősége, hogy lehet a képzelt bűntudattal védekezni valamiképpen a sors amúgy is kikerülhetetlen ítélete ellen. Ezzel a képzelt bűntudattal és védekezéssel azonban elfedi a sorssal, mindnyájunk közös sorsával való szembenézést, nem az etika transzcendens szférájában (ahol a vallások és filozófiák már többször megtették), hanem a mindennapos valóság mindenestül evilági szférájában. A modern művészet a tabuk törzsi világa után is hosszatartóan fennmaradt tabuk érintésére és ledöntésére vállalkozik. A legfőbb ilyen tabuk a saját testünkbe jártak: a szexualitás, az anyagcsere, az ezek körül folytonosan ott ólálkodó betegség, s végül minden testi működésünk végső eredője: a halál. Örkény István, a maga (sejtjeiben bizonyára sejtett) váratlan halála előtt éppen ebbe a félelmes vállalkozásba kezdett: a halál megközelítésének, nyilvánosításának, s ezáltal, amennyire lehet, titoktalanításának, tabu voltától való megszabadításának művészi feladatába. A Rózsakiállítás nagy — egyre szélesedő világirodalmi — sikere mutatja, hogy művészi bátorsága nem a „valóságtól elrugaszkodó ötlet” volt, amely „túllépi” az „etikai normák, a jóízlés határát” (ahogy sokan vélték). Illetve: jól mutatja, hogy a művészet (mindenkori, s minden eddiginél inkább mai) küldetése éppen az, hogy túllépjen — többek között az „etikai normák” és a „jóízlés” (sokszor oly féltve, társadalmi és intézményi szinten egyaránt védett) határain. Örkény a regényével kapcsolatos fenti ellenvetéseket és kérdéseket felvető interjúkban éppen ilyen irányban nyilatkozik. .....számunkra a halál mint téma: tabu. (...) hallgatással, képmutatással, önmagunk becsapásával kerüljük el azt, hogy szembenézzünk ezzel az imperatívusszal. (...) És azt hiszem, minden olyan műalkotás értékes és fontos, amely valamit, amiről eddig hallgattunk, kimond, valamit, amit eddig nem láttunk, felmutat, valamit, aminek a nevét eddig nem tudtuk, néven nevez.” Kérdés, vajon hovatovább nem csakis ezek a műalkotások értékesek és fontosak-e. Babits — fennmaradt töredékei tanúsítják — „igazi” versben is akart szólni az élete végső tabuhelyzetéről. Ilyen sorokban: Ki mondja még, hogy életem unalmas mikor a saját testem hoz naponta meglepetést, kalandot................... ..................... új iszonyoknak zárva utat birodalmába Ha látnád, hogy fetrengek itt, már csak a testben élve, már csak egy nyaláb testi fájdalom Tudod mi áll előttem? A fulladás. az „abszolút némaság” (II. kötet 77. 1.) megpróbált a régi módon megszólalni: a „hangtalan rigó” (I. 156) megpróbálkozott a kipróbált trillákkal. De a mindenestül önmagára koncentrált állapot s a mindenestül ezzel az állapottal azonosult „téma” már nem találhatott erre módot. Más módon kellett kifejeződnie. S így jött létre — látszólag a mindennapos kényszerű közlési formák alakjában — a téma és az állapot talán még sosem ismerten megrendítő és valóságos „felmutatása”. „Irtózatosan kívánom a jeget Majd meghalok érte!” (I. 197) „Naponta háromszor megfulladok” (I. 164) „Csak tudnám, hogy kell nyerni” (I. 281) „Élvezem — Török Sophie megjegyzése — Szegény kicsikém, a levegőt élvezi” (I.170) „A szájamban rögtön habzik az ásványvíz. De jó volt Szeretem a habzást is!” (I. 173) „Folyton gondolkodom, mit ehetnék” (I. 88) „És a vér fecsegése, mint egy zápor!" (I. 663) A naponta háromszori megfulladás és a lélegzetvétel élvezete közé szorult emberi kondíció, amely azonban mégis emberi kondíció; egy mélyen gondolkodó tő, amely azon gondolkodik, mit ehetne, s azon az ezen a helyen hideglelős transzcendenciákba villanó problémán, hogy a szervezetnek egyik ösztönös, vegetatív vezérlésű elengedhetetlen izomfunkcióját („nyelés”) hogyan lehetne tudatosan rekonstruálni —: ez a nyelv, amely itt valakinek a nyelve lett, túl van azon, ahová eddig az „irodalom” behatolt, ott tapogatózik, azon a túlon, ahová az irodalom korunkban különböző módszerekkel be akar hatolni. Immár nem is a „lélek mélyére”, mint a megelőző időszakban, hanem valamiképpen a tér-idő modelljének analógiájára felfogott „test-lélek” vagy „lélek-test” új dimenziójába A hagyományaiban még a valláshoz húzó beteg, aki a műtét előtt áldozni és Balázs-áldást kérni járult, itt mintegy malgré lui, egy végsőkig materializált ember kifejezéséig jut el, miközben minden spiritualizált mártír-szerep nélkül mintegy nyilvános kereszthalált hal előttünk. Mint végül is és legvégül mindenki. Ecce homo. Félelmetesen kinagyított képeként annak, amit nem csak haldokolva, de élve folytonosan és a legkevésbé közölhető módon átélünk, miközben folytonosan a testünkkel vagyunk elfoglalva amely a szakadatlan öröm és szenvedés médiuma. Szükségleteink mint öröm és szenvedés szakadatlan forrása minden élethelyzetben. A jelentéktelenségek félelmes jelentősége — a betegség kompressziója alatt. Ivan Iljics halála és a Malone meurt (Beckett) között nem ismerek irodalmi alkotást, amely „az ember halálához” olyan közel tudott volna férkőzni az „elmondhatatlan” akaratlan elmondásában, mint ez a nem-irodalmi alkotás. De hiszen Beckettről is alig tudott mást kérdezni és mondani a kritika, mint hogy „vajon még az irodalomhoz tartozik-e?” (Pierre de Bois) és hogy „az alitteratura példája” (Claude Manzia). Amilyen gyűlöletes tud lenni egyes esetekben a testi folyamatok kedélyes-elégült-durva kiteregetése, olyan megrázó felismerésként hat ebben a nem-lehet más, nincsis-más helyzetben ezek legszélsőségesebb, már-már valóban alig elviselhető sorjázása. Ez a szinte csak erre redukált lét hirtelen ráébreszt arra, hogy minden dolgunk mindig a táplálkozás és anyagcsere mindennapos aktusai között megy végbe, hogy ezek mindennapos ismétlődése állandó „lelki” működésünk is: feladat, élvezet, önismeret, munka, szórakozás, kötelesség, imperatívusz stb. Mert itt valóban élet-halál-kérdés. Már nem is élet-halál, hanem csak halál és halál alternatívája: „Nincs meg az a megnyugtató remény, hogy szép csöndesen éhenhalok. Én olyan lassan és fokozatosan szoktam volna hozzá, hogy a legszebb halál nem lett volna” (II. 175) És mindeközben latintanulás Ildikóval, a végső mű, a második Oidipusz-fordítás metrikai problémáinak s végül korrektúrájának izgalmai, aggályos kurátori és lelkiismeretes szerkesztői gondok, egészen a legfiatalabb költők első kéziratainak elbírálásáig (köztük, ez személyes megrendülten külön adaléka, ott szeretteinek az én Nyugathoz küldött s ott ezidőben megjelent első verseim is). S még anynyi más. De szándékosan nem a füzeteknek ezekre a kortörténeti vagy szellemi kincseire akarom felhívni a figyelmet, mert ezek — önmagukban — nem adnak hozzá különösen újat Babits életművéhez, és az irodalom folyamatéhoz; csak a kanálkatéter-táplálkozás-anyagcsereorvos-fulladás szorongató kontextusában, a pont és ellenpont funkciójában, az egészben nyerik el értelmüket. Nem hiszem tehát, hogy — mint egyesek vélik — azzal kellene, kellett volna „megmenteni” e füzeteket, hogy a hagyományosan (és szokványosan) „irodalmi értékű” részekből készüljön szűk válogatás. Akkor valóban csak életrajzi adalék, vagy (kisebb mértékben) kordokumentum maradt volna ebből az egyedülálló iratból, megannyi máshoz hasonló. Akkor nem volna ez az egyedülálló fogantatási könyv egyedülálló jelentésű könyv is. Nem volna eleven revelációja annak, hogy a „mű—nemmű?” kérdése túlhaladható; hogy ma a mű folytonosan nem-művé akar válni előttünk, és a nem-mű folytonosan művé válik: a mű és a nem-mű dimenziói folytonosan átmeg átjárják egymást: a „prae" mindig ott van a kész műben (amely soha sincs „kész”, mert mindig magában hordja a készülését!). Akkor nem tárná elénk, a beszéd és az írás közt ingva, a nyelvben eleve rejlő transzcendenciát, amely ebben a helyzetben tudatosan is foglalkoztatta, mint egyik korabeli verstöredékéből látjuk: Mit csináljunk, emberek? Hazudjunk-e egeket? Talán van még valami... De nehéz kimondani. Akkor nem kísértene Itt a „nehéz kimondani” szélső határán kimondott „szó”, amely folyton újra ki nem mondottá válik, az a kimondhatatlan, ami folytonosan ott áll a költészet mögött, s amit a költő maga is kezdettől fogva várt az a „nagy szó”, az összes szavak „királya”, amely mindig a kimondott és kimondható szó után jön: Nagy szó, nagy szó a mi királyunk! Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk! („Mint a kutya saját házában.. 1930) SOMLYÓ GYÖRGY: „Journal de lEnfer" XXXXXXV»XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX''XNNXXXXXV»XV»XXXXX^XXXXXXXXXXXXX>^.XVCCCXXXX>^^.XW.XXX\NXS.XXXXXXXXXXXXXX^C»VCO^^^XXXV\XX^.XXXXXX,^XXXXXXXXXXXXXX'.X'X»XXXXX ■jasigq